Nincs itthon Xanax, utoljára római jog szigorlat előtt vettem be egyet, de most is jól jött volna, mert ezt a beszélgetést csak Xanax-blokád alatt lehet végig hallgatni.

Nem azért, mert ellenszenves ez a nő. Távolról sem. Vicces plebejus humora van, okos, tehetséges műsorvezető, és amikor annyi sótlan, savanyú uborka van, kifejezetten üdítő egy ilyen ember. De a pusztító, bárdolatlan tájékozatlansága, pökhendi privilégium olvasottsági rése és önzése, amivel társadalmi kérdésekben megnyilvánul, irritáló. Ehhez kellett volna a Xanax-blokád, de itthon csak egy félig üres, tavaly kiírt Frontin van. Szóval van egy ember, akit kegyetlenül bántalmazott az apja, később néhány srác zaklatta, majd saját elmondása szerint minden párkapcsolatában – nem ő fogalmazott így, de ez volt a lényege – bántalmazott nő volt. Ennek ellenére nem ismeri fel, hogy ami vele történt, az egy nagyobb valami része, hogy a patriarchátus keretezi a problémát. Nehogy filozófusnak álljon, már a deduktív gondolkodásnál le fog morzsolódni. Nem tudja összetenni, hogy saját bántalmazástörténete ezer szállal kötődik a #metoo mozgalomhoz, ami pontosan azt akarja felszámolni, amitől ez a nő egész életében szenvedett. Eredményekre kérdezett rá. Azt kérdezi, elérte-e célját a mozgalom? Majdnem összekapartam magam. Harmincezer éves nőgyűlölet legyen megoldva öt év alatt? Mi van? Szegény Gulyás Mártonba projekcióztam a kiakadásomat, amikor kérdőjeleket láttam a fejében. Liptai Klaudia a műsor közepéig nem tudta, mi a szexizmus, továbbmegyek, szerintem azt sem tudja, mit jelent a #metoo. Azt hiszi, a #metoo miatt majd be lesz tiltva a combközépig érő velúr csizma, és a férfiak nem engedik előre a forgóajtón? Értem én, hogy neki szövegkönyveket kell memorizálni, ez a dolga, de akkor is. Minden arról szól, hogy ami őt személyesen nem érinti, az nincs.

Az a fajta ember, aki saját kezűleg akar atomot hasítani, másképp nem hiszi el, hogy létezik. Angolnázásnak hívják ezt a sületlen, mondat végét nem találó, mindent megúszni akaró kommunikációt. Nem az őszinteségével volt bajom, nem gondolom, hogy mást mond, mint amit gondol, de ezektől a tudattartalmaktól idegenkedem. "Mindenki fogadjon el olyannak, amilyen vagyok." "Ilyen vagyok, ha nem tetszik, sajnálom." "Én így gondolom, és kész." "Ki vette el a fenyőfás bögrémet?" Valahol a műsor közepevégén Liptai Klaudia nagyon empatikus embernek írja le magát, csak elfelejtette, hogy pont tíz perccel előtte még azt fejtegette, mennyire nem tudja beleélni magát a szexuális aktusra rákényszerített kolléganői helyzetébe (Marton László vs. Sárosdi Lilla et al.). Akkor ugye két ember van egyben, egyik a rettenetesen jó fej rendező, aki felvette a főiskolára és mentorálta, meg a másik, a szexuális ragadozó. Elég abszurd. Nem azt mondja: "Igen, elhiszem amit mondanak, én nem tapasztaltam ilyesmit, de minden szolidaritásom az övék, mert ennek sosem szabadott volna megtörténnie." Nem úgy, mint Sarah Jessica Parker, mikor kedves kollégájáról és barátjáról Mr. Bigről (Chris Noth) kiderült ami, azonnal megszakította vele a kapcsolatot. Liptai azt mondja, azért nem történt meg, mert vele ilyet nem tett. Mekkora kognitív disszonancia lehet szegény fejében, de legalább kérte volna Gulyást, kerüljék a Marton-témát, mert ebben akkora hülyeségeket fog mondani, hogy leesik a velúr csizma eleje. Szóval, van egy mások számára imádni való, fergeteges, velőtrázóan tehetséges, önmagával jóban lévő, már egy férfitól sem rettegő, kiegyensúlyozott ember, akiből árad a harmónia, az időtlen esztétikum, és az ujja köré teker mindenkit. A televíziózás királynője, a példamutató közszereplő, csak szerinte rendben van a catcalling – férfiak utánad füttyögnek, a melledet tejcsárdának hívják, és a vizesárokban, amit éppen ásnak, azonnal megbasznának, akkor is, ha még csak tizenhárom vagy –, rendben van, ha nem vagy egyenrangú, rendben van, a kollégád szexista megnyilatkozása, rendben van ha tárgyiasítanak, ha a kolléganődet szopásra kényszeríti az osztályfőnököd, rendben van, ha a kislányod csak szépet hall a meghalt apukájáról. Hát igen, nem szereti a szélsőségeket, de főleg a valóságot. 10/1