A gonosz kritikus

2022. július 17. 18:10 - Csintalan Jozefin

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk

Könyvkritika

 

Selyem Zsuzsa cli-fi* novelláskötetét olvasni olyan, mint egy botrány részesének lenni, amiben te vagy az egyik főszereplő.

Ez a botrány azonban nem a bulvár által kitermelt thanatológiai szórakoztatás, ahol híres vagy kevésbé híres emberek halála fogyasztható termék, hanem ontológiai botrány, ahol a létezés maga van veszendőben.

Selyem Zsuzsa (1967) 2020-ban a Jelenkor által kiadott Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötete a létezés botrányáról szól, olyan nem korrumpálódott írói hangon, ami elkerül mindent, ami veszélyeztetné vállalkozásának sikerét. Ez a hang olyan nyelvet kereső és megújító hang, amelyhez nem vagyunk hozzászokva. Ez a nyelv nem szólítja meg az olvasót, nem kérleli, nem csábítja, nem jelöli ki a helyét, csak valahova kifuttatja a narratívát, és úgy hagyja. De hát milyen nyelven lehet írni az éppen most folyó Apokalipszisről?

Selyem novellái nem is novellák a szó szoros értelmében, hanem performatív szövegek, melyben a szerző a nyelv valóságképző erejére számít, arra a nyelvre, amely a társadalmi cselekvés egyik formája. Nincsenek klasszikus, akcióval feldúsított történetek; nincs eleje, közepe és vége, ahogy irodalomórán tanultuk. Selyem szövegének esztétikája a viviszekció (élveboncolás); azaz létfontosságú szerveket pakol ki, megmutatja őket, kinn hagyja a boncasztalon, miközben világossá teszi, nincs tanulság, ráadásul az olvasó-befogadó (inter)aktivitására is számít. Selyem műve maga a totális szubverzió (felforgatás). Már a cím is megtévesztő; mintha valamilyen romantikus párkapcsolati intimitás allúziója lenne, pedig a többes szám használata nem egy emberi entitáshoz szól, hanem minden létezőhöz, humán és nem-humánhoz egyaránt.

Grönlandon a rövidebb telek miatt gazdasági okokból el kellett altatni egy csomó szánhúzó kutyát. Vizualizáljuk ezt a történést a néplelken belül egy remélt ökológiai térfoglalás érdekében. Fontos lenne, mert közelebb kerülünk a Selyem-kötethez. Ha egy szépirodalmi alkotás tárgya és mondanivalója a szolasztalgia (ökológiai gyász, klímadepresszió, ökoszorongás), a poszthumán újrealizmus irodalmi-művészi interpretációja, és a disztópia, amelyben élünk, akkor a nyelvezete sem lehet olyan, mint egy múlt századi romantikus lányregényé. Ilyenkor a konvencionális nyelvhasználat megreformálására és kikezdésére van szükség, textuális fluiditásra, ahol szövegmotorként a testet működtetjük. (Erről lásd: Kérchy Anna gondolataira utalok: A fajok közti szolidaritás poszthumán etikai lehetőségei? Kétes környezetvédelem a kortárs feminista performanszban és a mai magyar populáris kultúrában TNTF ÉVF. 9 SZÁM 1 [2019]) Új szavakra, nyelvi invencióra van szükség, narratológiai torzításra, disztópikus nyelvezetre, ahol nincs egységes és megbízható narrátori megszólalás, de van regiszterkeveredés: historikus mese-narratíva, vándormotívummá váló intellektuális nyelvezet (apokalipszismérő), néhány hapax legomenon (sírástanárom), vagy paradoxiával átszőtt hasonlat (a sötét hangosabb), és persze a triviális, mindennapi nyelvezet.

6171153_5_1.jpg

Ebben a kötetben a szerző szándéka és transzparens világképe lép előre; kortárs ökológiai és feminista beszédmód, a kultúra és a humán excepcionalizmus (az embernek kivételes jelleget tulajdonító) kritikája, mely a poszthumán (ember utáni) emberi és nem-emberi sorsközössége felé fordul, szubjektummá emelve a hang nélküli nem-humán élőlényeket, azt állítva, emberi és nem-emberi létezés között csak fokozati, és nem lényegi a különbség.

Olga Tokarczuk regényében – Hajtsad ekédet a holtak csontjain át –, tartalmi és formai szervező elv volt az antropocén (ember általi ökokatasztrofikus földtörténeti korszak) kritikája. Selyem Zsuzsánál ennél is több; humanitás krízis.

A Hangyák boldogsága című novellába ez a bizonyos Tokarczuk regény van beékelve, a narrátor által továbbolvasva vagy éppen továbbírva. Amikor a Nagy Kétlábúról ír, akárcsak Tokarczuk, állati szemszögből nevezi el a kapitálissal írt emberalakot, a Vadász archetipikus figuráját például. Selyem szövegnek azonban historikus referenciája is van (itt kell az a bizonyos olvasói aktivitás), Ted Kaczynski (1942-2023) a Harvardon végzett matematikus anarchista-terrorista személyében. A férfi ökológiai megfontolásoktól vezérelve a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig három embert ölt meg levélbombákkal, többet pedig megsebesített, miközben saját Waldenjében élt Montanában. A szavaknak tényleg mágikus és valóságképző ereje van, meg tudják változtatni a világot. Ted Kaczynski – cinikus leegyszerűsítéssel –, azért ölt embereket, mert annak idején elolvasta a Robinson Crusoe-t. Selyem szövegében érdekes nézőpontcsere van, hol Kaczynski, hol pedig a hócipős nyúl narrálja az eseményeket.

Sehogy sem értettem a dolgot: eltűnt lányaim a legjobb futók voltak az erdőben. És a legjobb anyák. Elkezdtem még jobban hegyezni a fülem. Egy napon aztán hallom, hogy egy Nagy Kétlábú költözött az erdőbe. Ez voltál te, Ted Kaczynski. Lett is egy rossz előérzetem. Építettél magadnak fából egy fura odút a föld tetejére, abban aludtál. Napokon át figyeltelek. Mit eszel? Mire vadászol? Követni kezdtem rettenetes lépteid. (106.)

Egy ideig mindketten azonos pozícióban vannak, egyszerre megfigyeltek és megfigyelők, akik folyamatosan monitorozzák egymást, mégis tudjuk, az embernek nem csak ontológiai előnye van, de rendelkezik egy tárggyal (puska), amely a kortárs poszthumán, újrealista filozófiai diskurzusban szintén jelentőséggel bír, ezzel fog megölni egy nem-humán élőlényt.

Selyem korábbi művében, a Moszkvában esik (2016) című regényében is historikus és fiktív narratív térben emberi és nem-emberi aktorok strukturálják és narrálják a szöveget. Antropomorfizált, nem-humán élőlények lépnek fel elbeszélői pozícióban, a Mielőtt szétszednétek című szövegben például egy Patty nevű kiskutya beszél.

Az lett velem, hogy egy nap Muhammad egy nagy táskával állított be, és odahívott és azt mondta: Patty, okos kutya vagy, megérted, itt nem maradhatunk, Ahmed jó ember, elvisz téged egy jobb helyre, és vigyáz rád, ameddig mi is megérkezünk. Nem tetszett a terv, minden sejtemmel éreztem, hülyeség egy percre is szétválni, de Muhammad is és Youssef is komolyan rám nézett, és abból megértettem, hogy mennem kell Ahmeddel. Nem is mennem, hanem csak ülnöm szépen a táskában a puha plüssön. (102.)

Nem csak a narratív stratégia rendhagyó, hanem tartalmilag is provokatív a szöveg, hiszen egy iszlám háborús övezetben élő homoszexuális pár kutyájának a nézőpontját közvetíti, felvetve egy nem szokványos aspektust, mely szerint a (polgár)háborús övezetekben nem csak az emberek, de az állatok is szenvednek. Azt a hagyományos sztereotípiát is kikezdi, mely szerint az arab kultúrában nem kedvelik a kutyákat. Selyem sokszor kontextus nélküli figurákat, egymásra referáló, egymást továbbíró szövegszálakat mozgat, ennek a novellának a szereplő-narrátora Patty kutya, a kötet vége felé visszatér, csakúgy, mint Mohammad és Youssef.

Nemcsak állatok érintettek ebben az ontológiai botrányban, hanem nők is. Az állatok és nők elleni erőszaknak és elnyomásnak ugyanaz a gyökere, a nők egy része pedig maga is interiorizálja az erőszak különböző formáit. Több szöveghelyen női narrátor mesél el egy egyéni vagy intézményes abúzustörténetet.

A palack lassan kiürül, a szél elcsendesedik, a viharfelhők sehol, és hirtelen azt látom, hogy a mercédeszes pali nemhogy feltámadt és köztünk van, de hátratekerve Bibi csuklóját, térdre kényszeríti, mögötte vigyorogva guggol a kesztyűs csávó, a hajó ingásától Bibi elveszti egyensúlyát, és rajta keresztül hátra esik, a mercédeszes meg húzza le róla a bugyit, nagyon gyorsan történik mindez, nem akarom elhinni, de amikor végre mégis, ráugrom a mercédeszesre. (48.)

Selyem nyelvkeresése és narrációs megoldása nem mindenhol hibátlan. Az a napverte sáv című szövegben például felmerül a narratív következetlenség, tulajdonképpen ki beszél, ha a narrátor olyan állapotban van, mint ahogy a szövegben megjelenik. Nyilvánvalóan az éppen mostanában deheroizálodó Petri György allúzióról van szó – Hogy elérjek a napsütötte sávig –, az ember alatti létezés, a túlságosan is emberalatti ábrázolása. Soha senki nem fog elérni a napsütötte sávig, talán ez lehetne a kulcsnovella a Selyem kötetben.

Fizetsz valamit? – kérdezem tőle, amikor már van annyi erőm, hogy hangot bírjak kiadni. Elég rekedtes hangot, régóta nem szóltam én már senkihez. Nem ismer fel, már én se ismerek fel semmit. (28.)

Néha túldetermináltak a leírások, néhol érezni, a szerző nem a karakter fejéből ír (A tökéletes fotó).

Leo Tolsztoj egyszer azt mondta: Amíg vannak vágóhidak, addig lesznek csatamezők is. Aki nem árt az állatoknak, az az embernek sem fog. Az állatoknak nincs hangja, ezért Selyem Zsuzsa kötetének tétje, hogy jelentős másikká emelje a humán és nem-humán létezőket, és az irodalom művészi erejével állítsa meg a nem-humán élőlények depolitizálását.

Selyem kötetét olvasva, felvetődik a befogadóban: létezik-e fontosabb irodalmi reprezentáció – amennyiben az irodalom látószögét megnyitjuk egy morális perspektíva felé –, minthogy az irodalom a maga eszközeivel megmutassa, a világban létező szubsztanciális rossz a mi hibánk? 10/7

*Cli-fi az éghajlatváltozás kérdéseivel foglalkozó szépirodalom, A kifejezést Dan Bloom Tajvanon élő klímaaktivista és újságíró  alkotta

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2020

A kritika első megjelenése: Ambroozia.hu

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://habszivacsszemle.blog.hu/api/trackback/id/tr9617885095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
A gonosz kritikus
süti beállítások módosítása