A gonosz kritikus

Habszivacs Szemle

Habszivacs Szemle

Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier)

Filmkritika

2022. augusztus 15. - Csintalan Jozefin

Két dolog rémiszt halálosan. Az egyik, hogy egy sorozatgyilkos fejbe vág, és élve temet el a hátsó kertbe egy meszesgödör és egy begónia ágyás közé, a másik, hogy halálom után leszek híres, és nem fogok tudni róla. Nem tudom, melyik borzalmasabb.

Hogyan lehet az élet ennyire igazságtalan? Ott van A tetovált lány (2005) írója, Stieg Larsson (1954-2004), mihelyt meghalt, azonnal kiadták a regényét, világhírű lett, csak közben ő maga, az örökkévalóságot fürkészte már kilenc hónapja. Hiába kilincselt, egyik kiadónak sem kellett. Könyveinek összesített eladása alapján 2008-ban világ második legnépszerűbb szerzője volt, 2009-ben pedig, hét könyvkereskedői magazin összesítése szerint Európában az első. Ne keverjük a szintén svéd íróval Stig Larssonnal.

Vivian Maier (1926-2009) és Stieg Larsson között azért van egy óriási különbség, Larsson azért írt, hogy mások elolvassák, Vivian Maier a nagyjából 150 ezer hátrahagyott fotótekercset sosem hívatta elő, sosem mutatta meg senkinek. A nap 24 órájában fényképezett, talán még álmában is, egy ikerlencsés Rolleiflex-szel, aztán eltette a negatívokat a fiókba, dobozba, mindenféle résbe tömködte, és kész. Élete egy rejtély, amit tudunk róla, azt a Chicagó-i John Maloofnak (1981) köszönhetjük, aki egy árverésen még 2007-ben megvette 380 dollárért Vivian Maier raktárban hányódó fotótekercseinek egy részét, és miután kiderült, kincsesbányára lelt, Vivian Maier nyomába szegődött. Könyv és dokufilm immár összeérnek, Magyarországon júliusban jelent meg egy könyv Vivian Maierről, Egy asszony ellenfényben címmel.

Minden ember életében eljön a pillanat, amikor vagy befesti a haját vörösre vagy elkezd fényképezni, vagy mindkettőt egyszerre csinálja. A narcisztikus önfelderítés kényszerétől kevés ember mentes, nézzünk csak szét a Facebookon. Engem a fotózásból a személyiségi jogok érdekelnek legjobban, mert én szeretném a nyilvános képemet kontroll alatt tartani, nem szívesen engedem át másnak, és igen problémásnak érzem az állandó mobiltelefonos fotózási kényszert. Ennek fényében Vivian Maier fotózási hajlama sokkal kevésbé tűnik kényszeresnek.

Amikor John Maloof 2007-ben megszerezte a filmtekercseket, Vivian Maier még élt, 81 éves volt, a chicagói Rogers Park közelében lakott, és senki sem tudta, hogy a kortárs fotóművészet egyik nagyja lesz, miután meghal, és munkásságát a legnagyobbakhoz hasonlítják majd, Robert Frankhoz, Helen Levitt-hez, Lisette Modelhez, Diane Arbushoz, és világszerte kiállításokat rendeznek, hogy bemutassák a street art fotózás újonnan felfedezett mesterét.

Vivian Maier történetét a XX. század közepén, a New York-Chicagó-San Franciscó vonalon kell elképzelni, noha van egy Franciaországi kitérő is, amely a gyerekkorához kapcsolódik. Ha ránézünk Vivian Maier önportréira, azt gondolnánk, a század elején járunk, ódivatú ruhákban járt, egy kicsit olyan volt, mint Pamela Lindon Travers regényében Mary Poppins, aki szintén dada és házvezetőnő.

A furcsaságokat mindig a normalitás felől értelmezzük, van egy konszenzusos kulturális kódexünk arról, mi számít furának. Vivian Maier nem tartozott a normalitás igen kétes és képlékeny halmazába. Miért? Mert nem ment soha férjhez, nem volt gyereke, senki sem tud romantikus epizódokról az életében. Különleges volt a viselkedése, a járása, az öltözködése. Ma azt mondanánk, kényszeresen fotózott és kényszeresen halmozott fel mindent, ami az útjába akadt, lehet, ha valaki később találkozik vele, egy natgeós, kényszeres gyűjtögetőkkel foglalkozó műsorban szerepelt volna, nem az kortárs művészeti szekcióban.  Azoknál a ma már felnőtt embereknél, akikre annak idején vigyázott, a Vivian Maier narratíva domináns, jellemző része a furcsaságok detektálása, nem tudhatták, ki viszi őket labdázni, és kitől kapják a taslit.

A sztori kapcsán kérdések vetődnek fel, amelyekhez mindenki saját maga felől közelít, amikor válaszokat ad, hiszen a legközelebbi hozzátartozóinkat sem ismerjük igazán, hát még egy mozis dokumentumfilmből ránk testált embert, akinek személyes életéről lényegében annyit tudunk, amit mindenki személyigazolványába beleírnak. Miért nem hívatta elő és mutatta meg soha, senkinek a fotóit Vivian Maier? Szerintem egyfelől azért, mert azt gondolta, senkit nem érdekelne, másfelől iniciatívaszegénységgel küzdött, mire elszánta volna magát, annyi tekercs gyűlt fel, hogy nem tudta, hol kezdje. Mivel számára nem léteztek határidők, a végtelenbe szaladt a dolog. Aztán nem volt inspiráló közeg, alávetett szolgáló volt, tudta, hol van a társadalmilag kijelölt helye, ráadásul megvetette munkaadóit a normalitásuk miatt, amit meg ő talált furának. Ki volt szolgáltatva nekik, pedig sokkal tágabb perspektívája volt a dolgokról. Nekik mutatta volna meg?

Honnan eredt a furcsa viselkedése? Ma már a közbeszéd része a fura viselkedést – gyerekkorban – elszenvedett szexuális vagy egyéb abúzusokra visszavezetni. Az egyik gondozottja, ma már felnőtt nő, rá is csűrt, Vivian Maiert valószínűleg bántalmazták, ezt vitte tovább, amikor abuzálta a gyerekeket fizikailag és lelkileg, noha úgy tűnik, nem volt jellemző az egész viselkedésére. Aljas volt, mondja az egykori kisfiú.

Vajon, a film két alkotója helyesen tette, hogy egy már nem élő személy életét beleengedték a nyilvánosság tengerébe? Ha a kegyeleti vagy személyiségi jogok felől nézzük, ez mindenképpen kérdéses, az eredmény felől nézve talán elfogadható. 

Akarta volna ezt a hírnevet Vivian Maier még életében? Az egyik válaszadó – volt munkaadója – nagyon határozottan állította, hogy nem. De a többek válasz is ez volt, senki sem mondta, hogy örült volna neki. Szerintem pont ellenkezőleg. Ha valaki veszi helyette a fáradságot, és elbíbelődik a negatívokkal, ha nincs vele macera, semmi gond nem lett volna, de ezt is a furaság narratíva felől közelítették meg, nem a társadalmi determináció felől, és az volt az érzésem, hogy ha tudattalanul is, de lenéző, hierarchiában gondolkodó attitűdjük nem viselné el visszamenőleg sem, hogy valaki, aki alájuk volt rendelve, és akit ők túlzottan öntörvényűnek láttak, az utólag sikeres lehessen. Miért ne örült volna az elismertségnek, hiszen magnókazettáin is közéleti, politikai kérdésekről faggatja egy vegyes bolt vásárlóit. Nagyon is képben volt, saját sikere kényelmesen elfért volna ebben az univerzumban, és végre megszabadulhatott volna a gyerekektől, munkaadóktól, mindenkitől.

Ha a digitális korszakban születik, felpakolta volna az internetre a képeit, és akár szubkulturális csatornákon, de belefolyt volna a mainstreambe, nem kellett volna felfedezni. Van a filmben egy kortárs street art fotós, Joel Meyerowitz (1939), aki elemezve Vivian Maier képeit, az emberi megértést, melegséget, játékosságot emeli ki, és azt mondja, valószínűleg ezért is választotta a dadaságot. Ez a nagyszerű fotós keveri a szezont a fazonnal, azt hiszi a dada munka valamilyen nőies többlet, valami fennkölt, természeténél fogva szubmisszív, de nemes feladat. Ugyan. Vivian Maier hirdetéseket adott fel, mert olyan munkát szeretett volna, ahol van némi szabadság, a gyerekek jelenlétét valószínűleg szükséges, de elviselhető rossznak élte meg. Vivian Maier láthatósága két ok miatt késett, női mivolta és alacsony társadalmi státusza miatt, amivel igen kis részben fogalakozik a film, mindent az egyéni karakter defektjelenségeire futtat ki, amely gátolta őt a sikerben, mondván, a magánynak és a büszkeségnek ez volt az ára. Két dolog hiányzott a filmből. Nincs megjelenítve az ellenhang, azoké az intézményi, illetve egyéni aktoroké, akik kételkedve, vagy nem egyértelműen fogadják be Vivian Maier munkásságát, a másik, hogy ez a nő bejárta a világ keleti felét, aminek a háttere teljes homályban marad, persze, ez nem a film hibája, hiszen nem köthető szorosan e különleges felfedezéstörténethez, mégis nagyon hiányzott. 10/9

Finding Vivian Maier (Vivian Maier nyomában), John Maloof, Charlie Siskel (2013)

A bejegyzés trackback címe:

https://habszivacsszemle.blog.hu/api/trackback/id/tr217908555

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása