A gonosz kritikus

2022. november 29. 19:15 - Csintalan Jozefin

A tökéletes férfi

Urban fiction

A tökéletes férfi itt ül velem szemben. Ennek a férfinek félistenek a nemzői, ha ez lett a végeredmény. Az a fajta, aki csak nekem tetszik, de azért neki is van értő közönsége, nem csaphatom be magam, és csak abban bízhatok, hogy egyikkel sem fog találkozni.

Swann érezhetett ilyet, amikor felfedezte Jetro főpap lányát Odett szépségében. Igen, tökéletesen értem Proustot, amikor Swann nőkhöz való viszonyát jellemzi. Az én szerelmem is ilyen. Hosszú, vörös haját felcsavarta a feje tetejére, de a nap folyamán a feszes lazaságból kioldódott néhány tincs, kibújtak a fogságból, hogy a leggyönyörűbb mértani formát vegyék fel, egy hosszúkás es kanyart. Ez a természetes görbület önmagáért létezik, a legtökéletesebb forma, azért van, hogy betöltse a világegyetem réseit. Kék csíkos, hosszú ujjú pólót visel, őrület, ahogy rálóg a kézfejére, majdnem eltakarja az ujjait. Belefacsarodik a szívem, hogy a találkozásunk előtt valaki más már szerette. Vékony és izmos. A farmerja is túl hosszú, a szára, kirojtosodott, ahogyan a földet súrolja. Nem fél állandó kontaktusban lenni a kosszal, nem fél az élettől, nem fél a valóságtól. Milyen fehér a bőre, milyen kis szeplős. Nem üldözne mindig, hogy menjünk ki a strandra. Lerakta a hátizsákját maga mellé. Szeretném, ha tradicionális neve lenne, a leggyakoribbak közül az egyik. Minél tökéletesebb, annál ellenségesebb leszek, feltéve, hogy interakcióba keveredünk. Direkt nem fogok ránézni, nem keresem a tekintetét, mindenhova nézni fogok, csak oda nem, ahol ül. Félek, pont ez lesz feltűnő, ezzel árulom el magam. Ő is okos, eleve nem lehet szép, ha nem okos, ez a kettő együtt jár, nemrég jöttem rá. Senki nem hiszi el, pedig igaz. Örülök, hogy reggel sminkeltem, esélyem sem lenne felhívni magamra a figyelmet. A perifériás látásommal észreveszem, hogy engem néz. Ha most viszonoznám, azonnal vége lenne a szerelemnek, és nem kockáztathatok. Biztosan tetszik neki a szemem, szerintem is van benne valami szívdöglesztő. El van rejtve benne az univerzum minden titka, amiért érdemes élni.

letoltes_1.png

 

Egy életen át tartó őrjöngő szerelmi mámor, amit kínálok. Láthatja a végtelen nyugalmat, hogy nem billent ki a jelenléte, higgadt maradok. Remélem, érti az üzenetet, hogy nem történik semmi különös azzal, hogy velem szemben ül, és nem olyan, aki hatással lehetne rám. Olvasok tovább. Hogy hiteles maradhassak, teszek pár nagyon hétköznapi mozdulatot, amivel ezt a hitét elmélyítem. Kifújom az orromat, belenyúlok a kabátom zsebébe, motoszkálok egy darabig papír zsebkendő után. Nincs pillangó effektus, nincs káoszelmélet, ami idáig juttatott bennünket, ez maga a sors. Direkt nem tartom úgy a könyvet, hogy lássa, mit olvasok. A magamutogatás már a múlté, amikor még nem voltam az a szellemóriás, aki ma vagyok. Szeretném tudni, mit szólna, ha látná a könyv címét. Az hozna össze bennünket, hogy elalélna, látván, van még valaki az univerzumban, aki pont azt a könyvet olvassa, amit ő tegnap fejezett be. Többször olvasta, először amikor egyetemre járt, később a szakdolgozatát is a szerzőből írta, és szívesen megosztaná a tapasztalatait. Tanulhatnék tőle. Az a fajta férfi, akit sokkal jobban érdekel a szellem, mint a test. Ha megkérdezném tőle életfa-tenyészet, vagy absztrakció, azonnal az utóbbit választaná, akkor is, ha az elsőre gondolt, de ekkora szerencsém nem lehet, mindennek van határa. Egész életében engem várt, de nem ronthat ajtóstól a házba, nehogy elijesszen. Soha többet nem kell neki más, nem kockáztatja a megszerzett boldogságot, bár közepes mennyiségű kihívásban mindig része lesz, mindenkit visszautasít majd. Esténként felváltva olvasunk egymásnak amerikai novellákat, odateszem a fejem a hóna alá, a viccesebb részeknél mosolyogva felnézek rá, és érzem, mennyire vonzó, amit csinálok. Megteremtem a cinkosság csak nálunk működő rendszerét. A káosznak milyen rendje kellett ahhoz, hogy pont együtt, egy időben utazzunk? Ha nem lennék ateista, megköszönném a Mindenhatónak. Elfogódottan és udvariasan megkérdezné, szeretem-e a modern amerikai irodalmat, én azt mondom, milyen érdekes, pont ezt kedvelem a legjobban. Philip Rothból írta a szakdolgozatát, tegnapelőtt jött haza New Yorkból, ahol a még élő íróval arról beszélgetett, mit jelentene számára, ha megkapná a Nobel-díjat. Lenyűgöz a válasza, olyan mély, fenséges és láthatatlan örömöt érzek, hiszen ebben is azonos az ízlésünk. Nagyon dühös vagyok magamra, hogy nem olvastam újra a regényeit, pedig mennyire odavoltam értük valaha, és tudhattam volna, hogy egyszer szükségem lesz rá. Nem is tudnék semmit mondani róluk, csak a szellemiségéről, de az most nem lenne elég. Érzem, ahogy kitartóan néz, pillanatok választják el, hogy megkérdezze, mit olvasok. Annyira sűrű a légkör, hogy most én is odateszek az arcára egy átfutó és jelentőség nélküli pillantást. Mosolyog, nekem pedig vadul kalimpál a szívem, lüktet  a vér az orrnyergembe, megáll a torkomnál, csak annyira, hogy elszorítsa, de felállok, elteszem a könyvet, mert megérkeztem oda, ahova menni szeretnék. 

 

 

 

Címkék: Urban fiction
komment

A bejegyzés trackback címe:

https://habszivacsszemle.blog.hu/api/trackback/id/tr1817990776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
A gonosz kritikus
süti beállítások módosítása