A gonosz kritikus

2024. március 17. 17:51 - Csintalan Jozefin

A renitens, 2024

Sorozatkritika

Egyre kevesebb foglalkozás és pozíció van, amit kizárólag férfiak birtokolnak. Idegsebész, szívátültető, nyomozó és a többiek is magától értetődöttséggel lehetnek nők. Egy foglalkozásban van még teljes nemi szegregáció, a takarítókéban. Ők valahogy mindig nők. Figyeljük meg, a sorozatban a főnyomozó nő, a 160-as IQ tulajdonosa is egy nő. Igaz, munkásosztálybeli, de így még izgalmasabb.

Gáspár KatárólSomos Renátát játssza – olyan magától értetődöttséggel tudjuk, hogy remek színész, hogy egyetlen szót sem kell rá vesztegetni. Makranczi Zalánnal ugyanez a helyzet. Mindenki ismer Somos Renátákat. Alsó-középosztálybeli, vagy eggyel alacsonyabb társadalmi státusza van, a pénztárcája üres, de az önérzetével egy piacos bevásárló szatyort tele lehetne pakolni. Az a típus, aki a tömött buszon előre kiabál, mert valaki nem adta át a helyét egy kismamának, végső esetben ő áll föl, hogy az leülhessen. Utolsónak fizeti be a számlákat, de előre engedi az időseket, megsimogatja a kutya fejét az utcán, és végtelenül toleráns a kamaszokkal, hisz nemrég még ő is az volt. Nem manipulál senkit, az őszintesége bántó, és ha az utcán kitépné valaki a kezéből a tatyót,  pépesre verné akkor is, ha ő kerülne az intenzívre három hétre. Nem mindent úgy csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de van felelősségérzete. Soha nem akart egyetemre járni, őt a valóság érdekli. A gyerekeinek divatneveket ad ugyan, de ha megkívánják a sült krumplit, éjjel kettőkor is süt nekik, olyan hatalmas szíve van. Nem ismeri a feminista filozófiát, de ha bármit mondanál róla, megértené. Mivel még fiatal, sok rajta a modifikálható elem, amit ki is használ, bár nem Anna Vintour-tól vett leckéket az öltözködéshez. A sorozatbeli Somos Renáta ilyen, csak 160-as IQ-val. Ő a józan paraszti ész, plusz egy paraszthajszál. 

649157_1708942112_9602.jpg

Jelenet a sorozatból. Gáspár Kata és Mikó István

Takarít a rendőrségen, míg egy nap kibújik a szög a zsákból, istenadta tehetsége nyilvánvaló válik és beindul a társadalmi mobilitás, Renáta a rendőrség munkatársa lesz. Persze csak úgy, ahogy az belőle következik. Dobler századossal (Makranczi Zalán) dolgoznak együtt, de a dolgozik szó Reni esetében nem ugyanazt jelenti, amit úgy általában. Ő nem dolgozik, hanem ráérez, megérez, felfedez, mintha csak kiszaladna a konyhába megkeverni egy rántást. Sherlock Holmes se csinálná jobban. Honnan tud ennyi mindent a világról, olyat, amit mások könyvekből szüretelnek? Ez az IQ. Valaki azt forszírozta egy kritikában, hogy takarítónőként egy középosztálybeli sorházban lakik, IKEA székekkel az étkezőben. Istenem, hát például úgy, hogy az exe (Mészáros Béla) gyerektartást fizet, nem ment másik családot alapítani az ország másik végébe. Vagy örökölte a szüleitől. Vagy az előző tulajdonos hagyta ott, és Reni csak bérli a kócerájt. Apróságok is jót tesznek ennek a feszes kis sorozatnak, Makranczi kényszeres kézfertőtlenítése és jelleme Reni totális antitézise, az ember szinte várja a tézis-antitézis után azt a szintézist, amiről sejtjük, a gyakorlatban mit fog jelenteni. Remek párbeszédek, és még valami. A sorozat pimasz módon kezdi ki a társadalmi-foglalkozásbeli tekintélyeket, mintha csak Somos Renátára vonatkozó társadalmi előítéleteket akarná egy kicsit kiegyenlíteni, de erről nem szabad többet mondani a spoiler miatt. A stabil szereplőgárda remekség, Balsai Móni Cseke Anikó őrnagyként, vagy Lengyel Benjamin beosztott nyomozóként, és hát Mikó István Sanyi bá'-ként. ∗∗∗∗∗

A renitens 2024, a francia HPI című sorozat alapján. 

komment
2024. február 19. 16:13 - Csintalan Jozefin

Perfect Days/ Tökéletes napok, 2023, Wim Wenders

Filmkritika

Négy fajta film van. Az első, amikor tetszik a film, de nem érdekel a rendezője. A másodiknál nem tudsz mit kezdeni a filmmel, de olyan rendező csinálta, aki önmagában garancia, hogy a hiba benned van. A harmadik eset a legszerencsésebb, a film is, és a rendező is érdekel. A negyediknél sem a film, sem a rendező nem gyakorol rád semmilyen hatást.

Láttam már Wim Wenders (1945) filmeket, amikor a harmadik eset forgott fenn, de ez most a második. Nem lesz elég egy felületes értelmezés, most valamit tényleg meg kell fejteni, amihez talán nem vagy elég okos, pláne, hogy a Rotten Tomatoes 95%-ot adott neki. Ilyenkor két dolgon kell elgondolkodni, először magadon, aztán a filmen. Az első sokkal nehezebb. Le kell ásni, elő kell szedni azokat a dolgokat, amiket tudsz a világról. Aztán Wim Wendersen kell elgondolkodni. Az ő világába kell belehelyezkedni, miért csinálta ezt a filmet, mit akart vele mondani? És még ekkor is csak valószínűségekkel dolgozol, hiszen nem ismered a belső mozgatóit, milyen esztétika-gondolati hatások késztették ennek a filmnek a leforgatásához. Volt-e valami külső ok, ami elvezette idáig, mondjuk elköltözött Japánba, mert újranősült, öregszik, vagy elkezdte mélyen érdekelni ez a keleti ország. Aztán visszatérsz saját magadhoz, mert nincs más út, a filmek hatásmechanizmusa szolipszista alapon működik. Az egy dolog, hogy Wenders mit akart, mert van egy dilatorikus tér, ahol a két entitásnak – befogadónak és szerzőnek – össze kell érni. A befogadói szolipszizmus azt mondja, Wenders alkotói munkássága elérte azt a végső szofisztikáltságot, amit redukálhatatlan egyszerűségnek nevezünk. De akkor mit kezdjünk Sofia Coppola Elveszett jelentés/Lost in Translation (2003) című filmjével, ami szintén Japánban (Tokióban) játszódik és hasonló struktúrája van, azaz nem történik benne semmi. Sofia Coppola messze nem a pályája végén áll, szóval, lehetséges, hogy az életkornak nincs köze ehhez. Az Elveszett jelentés nem tetszésével ki lehet iratkozni komplett bölcsész asztaltársaságból, igen nehéz bevállalni ugyanis, hogy nem fogott meg, és amolyan önmagáért való dolognak tűnik. Wim Wenders filmjéről ugyanezt gondolni szentségtörés, ezért kell a rendezőre hagyatkozni, bízni benne, és értelmet adni a filmjének.

8.jpg

Wim Wenders és Koji Yakusho a Cannes-i filmfesztiválon 2023-ban. Kép forrása: Google

Hirayama (Koji Yakusho) életét a kiszámíthatóság irányítja, olyan, akár a teaszertartás művészete, csak csinálni kell. Láthatóan elégedett az életével. Azt, hogy a teljes bizalmunkat fogja élvezni a film végéig, már az első jelenetből tudni lehet, reggel az első dolga  – az ágy bevetése után – a fogmosás. Ez a gesztus többet jelent önmagánál. Jelzés, ezzel az emberrel minden rendben lesz. Wenders számára látszólag a középkorú férfi foglalkozása a legfontosabb, legtöbbet ebben a helyzetben látjuk, köztéri vécék fölött hajolgat, mi több, munkáját igen lelkiismeretesen végzi. Miért ezt a valószínűtlen figurát találta ki Wenders? Hiszen Hirayama sokat olvas, meghökkentő kazetta gyűjteménye van a legjobb zenékből (Patti Smith, Lou Reed és a többiek), nem tudja, mi a Spotify, a zene hatása azonban ugyanaz. Biztosan találna magának más foglalkozást, de nem ez a lényeg. Wenders nem valószerű figurát akart mutatni, hanem olyat, akit a dolgok végső értelme érdekel, és ez elég valószínűtlen egy átlagembernél, pláne olyannál, aki még csak nem is átlagos munkát végez, hanem nyugati szemmel nézve átlag alattit. Hirayama nem akadémikus vagy filozófus, aki munkaidőben gondolkodik az élet nagy kérdéseiről, és amikor hazamegy már csak a vacsora érdekli. Hirayama nem lehetne társadalmilag messzebb ezektől a pozícióktól, ezért végez a társadalom által alantasnak tartott munkát, hogy a másik végpont lehessen Wenders univerzumában. Ha csak egy kicsit is köze lenne kortárs filozófusokhoz, már hiteltelenné válna.

Aki reflektív módon gondolkodik, az szembetalálta már magát az élet egyik legnagyobb csavarjával, hogy éppen a végső értelemre nincs időnk: átérezni az itt és most hatalmát. A hétköznapok felőrlő rutinjában van valami embertelen, ami ellen védekezni kell. Vannak gyerekeink, de a valódi igényeik nem érdekelnek minket. Párkapcsolatban élünk, hogy ne legyünk magányosak. Van munkánk, de csak azért, hogy megéljünk, vagy hogy karriert érjünk el, a munka lehet, nem is érdekel, sőt, meg is vethetjük. És akkor melyik megvetés fontosabb, a sajátunk, vagy a társadalomé? Nem jobb az, amit mi nem, csak a társadalom vet meg? Mi az, ami önmagáért értékes, szép vagy igaz? Az, amihez nem is kellünk, annyira jelentéktelenek vagyunk. A körülöttünk lévő természeti világgal való érintkezés például, mások megbecsülése, vagy a szolidaritás. Az a híres madárfütty és fa, amiről Eric Berne svájci pszichiáter beszél az Emberi játszmák című könyvében. Hirayama olvas és zenét hallgat, így védekezik a világ ellen, másképp nem tudna gondolkodni róla. Mert végső soron nem az a legfontosabb, hogy megértsük mi ez az egész, amiben vagyunk? A Perfect Days rokon Tarr Béla Torinói ló című filmjével, egy vizuális klimax arról, hogy ahelyett, hogy visszamennénk néha az origóra, mindig rálapátolunk valamit a már meglevőre, miközben nem leszünk sem gazdagabbak, sem boldogabbak. Hirayamának nincs felesége, nincsenek gyerekei, nincs olyan munkája amit hazavisz, nincsenek szerepei, csak önmaga van, mégsem tűnik az élete banálisnak. Számára az élet nem lejtő, amin egyre lejjebb csúszik, mint a többiek. Nem csalódik senkiben és semmiben. Hirayama lehetne a sok zene és olvasás mellett is ragadozó, rosszban sántikáló manipulátor. Ismeri a világ az agyonolvasott, művelt terminátorokat. Végső fokon nem ez a választóvonal. Hogy mi az, nem tudjuk, ezért csinálta Wim Wenders a filmet. ∗∗∗∗

Koji Yakusho (1956) tavaly Cannes-ban megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó díjat 

Bechdel-teszt negatív

 

 

komment
2024. február 17. 23:15 - Csintalan Jozefin

Szegény párák/Poor Things, 2023, Γιώργος Λάνθιμος

Filmkritika

A művészet az igazság kifejezése, de sokszor fájdalmas, ezért nem akarunk róla tudni. Yórgosz Lánthimosz nagy ívben tesz rá. Most éppen egy Frankenstein allegóriával sokkol bennünket. Nehéz dolga lesz az Oscar-díj zsűrijének, a három nőjogosító film közül melyik fog jobban tetszeni nekik? A Barbie, a Poor Things vagy az Egy zuhanás anatómiája?

Pügmalion története is lehetne, aki elefántcsontból faragta ki az ókor guminőjét, majd megkérte Afroditét, keltse életre. Afroditének jó napja lehetett, mert megtette, de szegény életre kelt nő hátralévő életébe inkább ne gondoljunk bele. Lánthimosz a 19. századi Londonba helyezi a régi történetet, Godwin Baxter orvosprofesszor (Willem Dafoe) megment egy fiatal nőt a haláltól, de a tudomány iránti elkötelezettségét sem tudja féken tartani, amiből következik majd pár dolog. Az életbe visszahozott fiatal nő Bella Baxter (Emma Stone) nemcsak fura módon amnéziás, mint Jón Kalman Stefánsson egyik új könyvének* narrátora, de a társadalmi illemszabályokat sem ismeri, ami ebben az esetben a felső osztály etikettjét és modorát jelenti. A tudatlanság fátylával van letakarva az elméje, ezért elnézik neki, amikor szókimondó őszinteséggel belerondít a dolgokba. A tudatlanság fátyla John Rawls (1921-2002) találmánya a társadalmi igazságosság eszméjére, azt jelenti, hogy az életet irányító premisszákat úgy kell megalkotni, mintha nem tudnánk előre a társadalomban betöltött helyünket. Az igazságos leosztás mindenki számára előnyösebb, főleg a nőknek. Rawls a mindenki fogalma alatt természetesen a férfiakat értette, ezért kellett Yórgosz Lánthimosznak megcsinálni ezt a filmet.

Bella Baxter fejlődése a szemünk előtt zajlik, bár a szem, mint Lánthimosz konstans metaforája, vizuális eszköze (halszemoptika) vagy bejön valakinek, vagy nem. Bella nem tud semmit a világról, éppen most fedezi fel, olyan, mint az újszülött, akinek minden vicc új. Nem tudja még, a nők élete alapvetően a túszejtés mechanizmusára és a Stockholm-szindrómára épül, nekik nincs közük a szabad akarat eszméjéhez, vagy a szabadsághoz, ezek kizárólag férfi privilégiumok. Miközben Bella Baxter nevelődéstörténete folyik, a nézővel is ez történik, a festett díszletek háttérként szolgálnak néhány társadalomfilozófia spekulációhoz az emberről, aki talán képtelen a fejlődésre, a természete is ugyanaz maradt a változó történelmi korszakok ellenére. Egy biztos, a nőkhöz való viszonyulásban van valami állandó: a kihasználás, az elzárás, a leuralás, a saját név elvesztésének, megtoldásának, vagy állandó csereberélésének aktusa. Bella hiába szereti Godwin professzort apjaként, ő is kihasználja, akárcsak Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki saját önzésétől hajtva ugyan, de megmutatja neki a világot, főleg a szexualitást. Bella nemcsak a csodás dolgokat fedezi fel egy hajóút alkalmával – ahová nem szabad akaratából került –, de Buddha üzemmódban a nyomorúságot is, így Wedderburn azonnal tanítómesterré léphet elő, és Garrett Hardin (1915-2003) ökológus híres mentőcsónak tételét tolhatja Bella arcába a szegényekről és a gazdagokról, pedig szegény ökológus akkor még meg sem született. Bellát óriási tudásvágy feszíti, éjjel-nappal olvas, amit persze Wedderburn állandóan meg akar torpedózni, ellehetetleníteni, és mindenkitől el akarja szeparálni. "Eltakarod előlem a napot", mondja Bella Wedderburnnek olvasás közben, és ebben minden benne van. A női létezés minden aspektusa érintve lesz egy idő után: öregedés, sisterhood, saját test feletti rendelkezés, mindezt Lánthimosz még politikai kontextusba is helyezi. "Saját termelési eszközeink vagyunk", mondja a filmben egy szocialista prostituált. Egyetlen ember van, aki nem akarja Bellát leuralni, megfélemlíteni és elszeparálni a világtól, Max McCandles (Ramy Youssef), a vőlegénye, akivel persze nem lesz olyan egyszerű egybekelni. Ahogy Bella fokról fokra öntudatra ébred és felfedezi a múltat, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy csak a halállal érkezhet el saját szabadsága. Kérdés, kinek a halálával?

elle-poor-things-costumes-6572119f734e6.jpg

Kép forrása: Google.hu

És van itt valami rettent különös. A 2024-es Oscar-díj jelöltjei között három film – Barbie, Egy zuhanás anatómiája és a Poor Things – ugyanarról szól. Felnőtt egy olyan filmrendező generáció, akik figurális és narratív megoldásaikkal felszabadították a kamerát és a forgatókönyvet a patriarchális tudattalan és a maszkulin egoizmus alól. Kiszabadították a nőket a vastüdőben töltött idő alól. Az Egy zuhanás anatómiája a hétköznapok patologizációs gyakorlatát, a Poor Things egy tablószerű fejlődéstörténetet, a Barbie pedig egy átesztétizált álomvilágból való felébredést ábrázol. Közös bennük, hogy a szadista és voyeur férfiösztönök által tárgyiasított nőket aktivizálják, és megszakítják az elbeszélő filmek azon küldetését, hogy a férfi számára fenyegető nőket kasztrálják. Beintenek a hollywoodi filmek illuzionizmusának, és aláássák az uralkodó reprezentációt azzal, hogy a nőt kultúra formáló, új társadalmi szubjektumként ábrázolják. Véletlen-e, hogy a három film közül kettőben szóról szóra elhangzik egy nőhöz intézett mondat: "Te egy szörnyeteg vagy". A Poor Things-ben Mark Ruffalo mondja Emma Stone-nak, amikor világossá válik számára, hogy autonóm nő. Az Egy zuhanás anatómiája-ban Samuel vágja a felsége fejéhez ugyanezt, amikor az nem hagyja magát.

A Poor things progresszív, filozofikus film, amely kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt, de nem azért, mert Emma Stone maszturbál benne, inkább filmnyelvének kódolt szándékával és atonális zenéjével. Mark Ruffalo mókás, Emma Stone mindig jó, Willem Dafoe is, de ami igazi meglepetés volt, az Hanna Schygulla (Martha) nyúlfarknyi szerepe. ∗∗∗∗

Bechdel-teszt pozitív

* Hiányod maga a sötétség, 2023

 

 

 

komment
2024. február 05. 19:23 - Csintalan Jozefin

Elfogy a levegő, 2023

Filmkritika

Ússzék ár ellen, mondja Mr. Keeting a Holt Költők Társasága című filmben Knox Overstreet-nek, amikor szembe megy a többiekkel egy testgyakorlaton. Az Elfogy a levegőben egy középiskolai tanár csinálja ugyanezt, ár ellen úszik, aminek a lényege a következményekben rejtőzik, amit a nézők majd bátorságnak definiálnak. 

A filmek néha olyanok mint a könyvek, nem történetekről szólnak, hanem két-három dolog találkozásáról, ami beindít egy folyamatot. Most egy újsághírből lett film, a többit a korszellem adta hozzá, és pár aktuálpolitikai esemény. Bauch Ana (Krasznahorkai Ágnes) középiskolai tanár magyarórán Arthur Rimbaud költészetét tanítva, a Teljes napfogyatkozás (1995) című filmet ajánlja, ami Rimbaud Paul Verlaine költővel való szexuális- és bántalmazó kapcsolatát ábrázolja. Nézőként érezzük, ez necces lesz, ez nem a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium a III. kerületből, hanem egy átlagos erdélyi középiskola. Ezt a filmet majd meg kell beszélni, el kell magyarázni, hogy integrálható legyen Arthur Rimbaud költészetébe. Ana karaktere biztosíték rá, nem a szenzációhajhászás miatt ajánlotta, hanem mert valami többet akar mutatni a diákjainak, mint a tananyag. Rimbaud annyi idős, mint a diákok, és egy film rendkívül alkalmas lehet határsértő narratívák bemutatására, mivel az irodalom így vagy úgy, de mindig határsértésekről szól, és a megismerés egyik formája. Az egyik diák – Viktor (Sándor Soma) – apja (Bölönyi Zsolt) azonban veszélyesnek tartja a tanár viselkedését, és feljelenti az igazgatónál (Skovrán Tünde). Innen kumulálódnak az események. 

Az Elfogy a levegő roppant szelíden ábrázolja a rettenetet, a levegő lassú kipumpálását a rendszerből, a csontokból, az életből. Mindenki a rendszer része, ha hagyja, hogy a semmi kiabáljon, és segít fokról fokra berendezni a sivatagot. Lassú, alamuszi folyamatként természetes módon lesz minden steril, középszerű, kicsinyes és korlátozott, ami élő, burjánzó és ellentmondásos is lehetne, ha hagynánk, de a torz és szikár rendpártiság mindig fél mindentől, ami szabálytalan, kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan. Nem kell ehhez gimnáziumi igazgatónak vagy szülőnek lenni. Elég füvet kaszálni, elvenni a méhecskék elől az élelmet, elég fehér murvával felszórni a kerteket, kivágni a fákat, és támogatni a modern kapitalizmus fogyasztói őrületét. Mi magunk pumpáljuk ki az életet a világból. A levegő, mint filmes metafora többjelentésű, egybe van mosva egyrészt az egyéni ellehetetlenülés, az elfogy a levegő valaki körül narratívájával, a biofil etika óhajtásával – igen, az is biofil etika, ha nem fűnyírózom le valaki munkáját és szakértelmét saját nekrofil hajlamaim miatt. Másrészt a levegő az általános szabadság képzete, és már József Attila is tudta. Az oktatás konzervativizmusa azért minden korban kitermelte a maga tanáróriásait, nagy formátumú pálya elindító példaképeit, nagy egyéniségeit, és egyszerűen az van, hogy ütésállónak kell lenni, mert mindig kisebbségben lesznek a bátor, szabad, autonóm és jó szándékú emberek, és mindig lesznek, akik főfoglalkozásban nyirbálják mások szabadságát.

elfogy-a-levego-without-air-2023-kep-14052.jpg

Bauch Ana tanárnő az etikai bizottság előtt 

A történet lineáris, különösebb csavarok nélküli, tele van fáradt arcú, esztétizálatlan férfiakkal és nőkkel. Az esztétizálatlanságnak jelentése van, olyan valóságreferencia, ami a szerzői filmek sajátja. Siralmasan átlagos benne mindenki, az embernek Woody Allen egyik filmje jut eszébe, ahol Allen karaktere éppen azt magyarázza az unokahúgának, hogy a tanárok öltözékéből az életükre lehet következtetni, ezért semmit nem szabad elhinni nekik. Bauch Ana karaktere is kétségbe ejtően átlagos és szürke, fantáziátlan outfitjei – kivéve a földet söprő fehér lenvászon (vagy napszövet) nadrágját – éppen nem azt erősítik, hogy lehengerlően kreatív ember lenne, persze, a maga módján igyekszik, és nagyon tisztességes. De ennek a biofil embernek nem látjuk a hátországát vezérlő egyéb etikáit, a magánéletében is roppant unalmasnak, egydimenziósnak tűnik. De hát akkor ő egy ilyen ember, nem kell mindig romantikusan rebellis és agilis szereplőt társítani a bátorsághoz, mert néha a semmi különös álruháját ölti magára. A visszafogott Bauch Ana senkit nem minősít, senkivel nincs konfliktusa, de olyan dialógusok sincsenek, amelyek közelebb hoznák a személyét, a film tárgyilagos, távolságtartó nézőpontból ábrázolja. A film vizuális retorikája a nürnbergi per kamerák és tömeg nélküli látványát idézi, amikor a tárgyalótermi jelenetre összpontosít. Krasznahorkai Ágnes eszköztelen játéka Moldovai Katalin elsőfilmes rendező keze alatt szemmel láthatólag nem a method acting módszerét képviseli, hanem a magyar szerzői filmek stílusát, hangja azonban nem veti le magáról a klasszikus színészi beszéd hagyományát sem, teljesen hihető, ő az a magyartanárnő, akit egy idióta szülő csesztet. ∗∗∗∗

 Elfogy a levegő, 2023 Moldovai Ágnes

 

komment
2023. december 13. 19:39 - Csintalan Jozefin

Tisza Kata: Szakáll Péter illúziói, 2023

Könyvkritika

Amikor fiatal koromban elolvastam M. Scott Peck Úttalan utakon, 1990 (The Road Less Travelled, 1978) című könyvét, azt hittem, mindent tudok a világról és az emberekről. Most, hogy elolvastam Tisza Kata könyvét, tudom, hogy ez nem volt igaz. Most tudok mindent.

Szakáll Péter magánpraxist folytató pszichoterapeuta hétfőtől csütörtökig a klienseit fogadja, péntekenként saját magával foglalkozik, hétvégeken pedig – már amikor ő a soros – a gyerekeivel. Elvált ember, akinek sok más életfeladata mellett, házasságának kudarcát is fel kell dolgoznia, de úgy tűnik, a hosszú folyamat végén jár. Szakáll a saját magára fordított időt részben írással tölti, részben saját terápiával. Ennek az írásterápiának az eredményét olvashatjuk most. Tizenhat kliensről van szó (Szakáll talán nem használja ezt a szót, de szerintem nem sértünk vele senkit), tizenkét nőről és négy férfiről. Beszédes, hogy háromszor annyi nő keresi fel, mint férfi. Talán azt jelenti, társadalmunkban a férfiak egy része a segítségkérést még mindig gyengeségnek tartja. 

A könyv hangsúlyt fektet arra, hogy tudatosítsa az olvasóban, csak a folyamatos lelki fejlődésre és az önismeret puha vánkosára lehajtott fejű szakember válhat mások hasznára. Úgy tűnik, az a terapeuta tudja az úton elkísérni a pácienseit, aki maga is folyton úton van. És ami igaz a terapeutára, a klienseire, az igaz az olvasóra is. Majdnem azt írtam, ezt a könyvet csak az olvassa, aki képes szembenézni önmagával, az életével, de a könyv nyilván nem csak a már megtértekhez akar szólni. Az olvasó pont úgy fog működni, mint a kliensek, amikor valamivel nem tud szembenézni, vagy kényelmetlenül érzi magát, leteszi egy kicsit a könyvet. Tisza Kata olvasóközönsége az a művelt, középosztálybeli értelmiségi lesz, aki tudja, mit jelent a parentifikáció, a familizmus, vagy a poszttraumás növekedés, mert ezek a szavak nincsenek különösebben definiálva, a szerző talán úgy gondolta, részei a művelt közbeszédnek. Egy kifejezésnek (Sick Building szindróma)* kellett utánanéznem – bár hallottam már –, gondoltam, nem árt felfrissíteni. A könyv főszereplőjének két ok miatt kellett férfinak lenni, egyrészt a mainstream irodalmi kultúra strukturális nőgyűlölete régóta hozzájárul, hogy a férfiak széles körben ne olvassák azokat a hagyományokat, amelyekben az identitásuk nem képviselteti magát, másrészt, hogy ne azonosítsuk túl gyorsan Szakáll Pétert a szerzővel. A férfiak szexuális szenvedése közérdek, míg a nőké magánügy. A szexuálisan csalódott nők maguknak okoznak problémát, a férfiak a világnak okoznak bajt. A férfiak elidegenedése mindannyiunkat veszélyezteti, a nőké csak saját magukat és a szűkebb környezetüket. A férfiak legnagyobb aggodalma, hogy kinevetik őket, a nőké, hogy megölik őket. Ezt persze én mondom csak a The Guardian után szabadon.

10138288_4_1.jpg

Tisza Kata könyvét nem lehet az Umberto Eco-i mintaolvasó (azt is megérti, amit nem tapasztalt) és empirikus olvasó (csak azt érti meg, amit megtapasztalt) fogalmával értelmezni, nincs olyan ember a földön, aki ne lenne részese valamilyen értelemben annak, ami ebben a könyvben le van írva. Mindenki ismer toxikus embereket, mindenkit ért már az erőszak valamilyen formája, mindenki ismer mérgező kapcsolatokat. Ahogy Herman J. Mankiewicz** nevű Oscar-díjas hollywoodi forgatókönyvíró mondta egyik munkájáról: "Élveboncolás, belsőségek kipakolva az asztalra, minden tanulság nélkül." Tisza Kata könyve annyiban különbözik ettől a viviszekciótól, hogy tele van tanulságokkal. Komplex, mélyre ásó, megvilágosító tudományos-ismeretterjesztő autofikció. Sokat olvastam e zsáner remekeiből M. Scott Peck-en át Irvin D. Yalom-ig, mégis többször meg kellett állnom nagy levegőért, amikor olyan dolgokat láttam leírva, amiket eddig sosem. Nem azért, mert ezekről még sehol sem olvastam (sehol sem olvastam), hanem, mert ebben a kontextusban revelatív ereje volt. Senki sem tematizálta eddig úgy, hogy a magam felismeréseit viszontláthassam. Mondok példákat. Szakáll egyik kliense – Mari – monológjában megjelenik az a probléma amivel egész felnőttkoromban küzdöttem: csak az "olvasó" férfiak érdekeltek, minden más premisszát elnyomott ez a képességük, míg szépen, lassan rájöttem, szükséges, de nem elégséges feltétel, ennél azért több kell. (Meg nem is szükséges). Emlékszem, Irvin D. Yalom könyvében*** a csoportterápia során egyik nő felismerésként kiált fel, "Hogy tudtam együtt élni olyan férfival, aki nem olvas?" Akkor azt hittem, itt van a történet vége, ez a megoldás. Hát nem. De van másik. Ismerős helyzet, amikor a barátaink a vállunkra teszik a kezüket és azt mondják: "Ne agyald túl"? (Nagyon idegesítő). Ha túl sokat kombinálsz, ott gebasz van, az nem kognitív fejtörő, ahol eredményre jutsz, hanem ott téged bántanak. Vagy mit lehet kezdeni olyan szülőkkel, akik súlyos hiányosságokkal rendelkeznek az önismeret, vagy más személyiségdefektek terén, és nem hajlandóak a fejlődésre? A családtagokat nem lehet csak úgy negligálni, mint egy idegent, akinél bűntudat nélkül (nincs ilyen) húzhatod meg a határokat, ha az agyadra megy. Anyáddal vagy az apáddal sokkal nehezebb. Szakáll Péter saját szüleivel való kapcsolatán keresztül beszél erről. 

A könyv terápiás kulcsfogalmakat és néhány társas helyzetet jár körbe, és magyaráz el a példákon keresztül: önismeret, bizalom, bűnösségérzet, felnőtt önszabályozás, dependencia, kodependencia, áldozatok, elkövetők, viselkedési függőségek, félelem, intellektualizálás, poszttraumás növekedés, és a legfontosabb könyvszervező fogalomként az illúzió. Szülő-gyerek kapcsolatokat, egy vallási neurózist, egy terápia szédelgést, de főként heteroszexuális párkapcsolati dinamikákat ismerünk meg, ami az egész társadalmunk kulturális fundamentumát képezi. Tisza Kata könyve nem csak azért fontos, mert érthetően mondja el, nincs idő a töketlenkedésre, a mérgező (pár)kapcsolatokban maradásra, az illúziók dédelgetésére. Az idő fogy – főleg a nők ideje –, hanem mert a kígyó a farkába harap, túlmutat a pszichológián, társadalmi kérdések felé vezet, nem csak azért, mert  Byung-Chul Han****- nal példálózik, hanem mert már a 47. oldalon leírja a patriarchátus szót, ami minden problémának a veleje. Ez az oka minden pszichológiai problémának is végső soron. És a projektet, amit a szerző a könyv végén emleget vagy inkább ajánl, csak ennek a megváltoztatásával lehet elérni.

A Szakáll Péter illúziói teljesítette írói ígéretét, néha egy árnyalattal kevesebb szöveg elég lett volna (túlírás), néhol egy kicsit több definíció elfért volna, de jól áll neki a hétköznapi nyelv, közel érzi magához az olvasó. Nem lehet vitatni, hogy pszichológiai szinten mindenki áldozat és elkövető is egyben, ám társadalmi szinten a nők áldozatisága megkérdőjelezhetetlen, és noha igaz, hogy minden elkövető egykor áldozat volt, azért az áldozatokra fókuszáljunk. Egyetlen dologban vitatkoznék. A társadalom egészének – nőknek és férfiaknak egyaránt – meg kell változni, írja Tisza. Valóban meg kell változnia, de nem a női, hanem a férfi szerepeknek. ∗∗∗∗∗

* Sick Building szindróma: A beteg épület szindróma (SBS) meghatározást egyes épületek lakosainál felmerülő egészségügyi problémák leírására használják. Mivel az egyénekben nem kimutatható semmilyen konkrét betegség, ezek a tünetek az épületek komfortjával, egészségével köthetők össze.

** Gary Oldman mondja a Mank c. David Fincher filmben, 2020, Mankiewicz karaktereként

*** Irvin D. Yalom (1931) A Schopenhauer-terápia, 2017

**** Pszichopolitika, 2020

Következik: Michel Houellebecq: Megsemmisülni, 2023

 

komment
2023. december 10. 17:55 - Csintalan Jozefin

Love Story, 1970

Újranéző

Megtaláltam, honnan van eredetileg az a filmes jelenet, amikor hóban fetrengenek a szerelmesek és kaszálnak a kezükkel meg a lábukkal, mint Kate Winslet és Jim Carrey az Egy makulátlan elme örök ragyogásá-ban (2004). Ali MacGraw csinálta a Love Story-ban. A Love Story épp mostanra való film, hóval kezdődik, hóval ér véget. Meg hát a napokban hunyt el Ryan O'Neal...

Régi filmeket újranézni nemcsak az egyéni fejlődésünk miatt érdekes, hanem a korszellem miatt is. Hol tartott egykor, és hol tart ma a világ. A hetvenes évek legelején Ali MacGraw (1939) színésznő harmincegy éves, de már tíz éve házas. Szinte hihetetlen. A filmben Jenny Cavalleri-t, a végzős egyetemistát játssza, aki összetalálkozik a Radcliff főiskola (Boston) könyvtárában Oliver Barrett-el (Ryan O'Neal), a harvardi egyetemistával, aki egyelőre társadalomtudományokat tanul. Ryan O'Neal-nek (1941) is volt már egy kislánya, Tatum O'Neal (1963), a világ legfiatalabb Oscar-díjasa, amit tíz éves korában kapott a Papírhold (1973) című filmben nyújtott alakításáért.

Hogy '68 balos szellemi öröksége-e a Love Story, vagy csak simán melodráma, nem tudni, de a kiinduló helyzet végig strukturálja a filmet, a gazdag fiú és a szegény lány filmes toposza. Oliver ősei egyetem-alapítók, gazdag bankárok, míg Jenny olasz származású bevándorlók gyermeke. A film két helyszíne Boston és New York, ez utóbbi városba költözik a házaspár, miután Oliver elvégezte a Harvard jogi karát is. A mai művelt, érzékeny és társadalmi egyenlőtlenségekre reflektáló néző – akinek a főszereplők a nagyszülei vagy a szülei lehetnének – többször felkapja a fejét, amikor pszichológiailag vagy társadalmilag releváns fordulat történik. Nem azért, mert a főszereplő Jenny ostoba – nagyon is okos – csak hát a korszellem nem tartott ott, hogy mai értékek mentén cselekedhetett volna. Oliver például a második randevún kijelenti, hogy szereti. Ma elhamarkodottnak, sietősnek tartanánk, azt mondanánk, a fiatalember ledobta a szerelembombát (love bombing), azaz túl hamar akar elköteleződni, ami narcisztikus személyre utal. Mint egy hormonálisan túlfűtött kamasz, aki a pillanat hevében túl gyorsan reagál, Jenny pedig vetítővászonnak tűnik, akinek a személye igazából nem számít, lényege az alacsony társadalmi státusz, ami a fiatalember számára vonzó. A film reflektál erre, amikor Jenny azt mondja, Oliver társadalmi helyzete ugyanolyan része a vonzerejének, mint a többi tulajdonsága, mi nézők pedig megértjük, akkor ez fordítva is igaz. Igen ám, de ez nem valid érzelmileg, nem a férfi jelenidejű realitásának a része, mondaná a bennünk élő műkedvelő terapeuta. Jenny ideál, nincs szükség a megismerésére, időre, folyamatra, építkezésre, kölcsönösségre. És mivel a férfi forgatókönyvírók ezt nem tudják, Jenny sem tudja, nem ijed meg, nem veszi menekülőre. "A szeretet azt jelenti, soha nem kell azt mondanod, hogy sajnálod", ez a szlogen többször elhangzik a filmben, de ennek pont az ellenkezője igaz, egy párkapcsolatban sokszor hibázunk, és erre reflektálnunk kell. Ha már itt tartunk. A filmbeli lakásban (még Bostonban) Jenny és Oliver bejárati ajtaján van egy "Love" című felirat, mint olvasható szlogen, pont annál a jelenetnél hangsúlyos képileg, amikor Oliver a legkeményebben játszmázik az apjáékkal. Egy valami tehát nem változott az évtizedek során sem, a látszat és a valóság egymáshoz való viszonya.

tcx120120macgraw-oneal-004-1605220151.jpg

Oliver párválasztását a szülei elleni lázadás motiválja, eldobja – nem túl messzire – a karaktermaszkot, ami feszíti, mégsem autonóm létező, semmi köze a szabadsághoz, mert a lázadás referenciapontja mindig ugyanaz, szülei társadalmi státusza és viselkedése, nem saját kiérlelt értékrendje. Jenny-t nem azért viszi el bemutatni, mert szeretné, ha megismernék, hanem mert provokálni akarja őket, erkölcsileg föléjük akarja pozicionálni magát. Emlékszik valaki a Végzet (Damage) (1992) című filmre, amikor Martyn hazaviszi Anna Barton-t? Ott egy autonóm, érzelmileg szabad embert látunk, aki független a szülei véleményétől, elvárásaitól, miközben szereti és tiszteli őket. Azért vitte haza a nőt, mert szerette volna ha megismerik, semmilyen más szándék nem vezérelte. De amíg Anna Barton különleges, addig igazat kell adnunk Oliver apjának, Oliver Barrett III-nak (Ray Milland)Jenny kedves, de tényleg nincs benne semmi különleges. Sőt, amikor Oliver-t állandóan "Elitkém"-nek meg "Öcsi"-nek nevezi, az elég gáz. És jön az a dobás, ami a mai értékrend szerint már majdnem elképzelhetetlen, Jenny ösztöndíjat kap Párizsba, álmai városába, egy híres zongorista tanítványa lehetne, de ekkor megkérik a kezét. "El akarsz venni feleségül?" "Miért?" kérdezi a lány. "Csak úgy", mondja Oliver. Ha Jenny a mai kor gyermeke lenne, és még terápiába is járna, nemet kellene mondania, és beszélgetést kezdeményeznie arról, miért akarja Oliver belemanipulálni egy olyan élethelyzetbe, ami nem Jenny vágyairól és álmairól szól. Éreznie kellene, hogy a megnyerő felszín mögött valami nem stimmel. Lassítania kellene, hogy pontosan érezze a helyzetet és önmagát, hogy ennyi idő alatt nincs realitása, hogy egy teljes élet tervezhető legyen. Persze, a filmnek erre is van megoldása, Jenny meg fog halni, nem fogjuk végigkövetni, hogy hull majd ezer darabra valami, ami eleve illúzióra épült, és nem volt belső valósága, maximum a trauma hatásaira lennénk kíváncsiak, hova jut el Oliver a betegségnarratíva után. Oliver apja teljesen valid elképzelést javasol: fia akkor vegye feleségül a lányt, ha elvégezte a jogi kart is, ha kitart a dolog, akkor ő is támogatni tudja a projektet. Igen ám, de a fiatalúr hamari kielégülést akar, minél gyorsabban borsot törni az apjáék orra alá, noha azok egyetlen bántó megjegyzést sem tesznek Jenny-re. Talán éppen ez a baj. Oliver anyja (Katharine Balfour) egy csípős megjegyzés után felveti, a megöröklött pénzt szétoszthatja majd a "kizsákmányolt" emberek közt. Mibe fogadjunk, hogy egy fillért sem adna nekik? Oliver kijárja a Harvard jogi karát, de le kell mondania az apanázsról, a dolgok tehát szépen lassan kiegyenlítődnek. Kérdés, Jenny nyert-e saját lemondásával? A filmben váltig állítja, de mi a 21. században kivárnánk, mi lenne, amikor Jenny betölti az ötvenet. Egyelőre nagyon büszke a férjes nevére: "A nevem Barrett", mondja, amit a késői utókor kritikája egyenlőtlen és szimbolikusan alárendelő helyzetnek tart, de ezt akkoriban még csak a nyugati feminizmus második hulláma hangoztatta, az átlag női befogadó remek azonosulási folyamat részese lehetett, és Közép-Európában sem hallottak még a feminizmusról. A Love Story pontosan az az illúzió, aminek a lebontásán a 21. századi pszichoterápia legjobb szakemberei dolgoznak. 10/7    

Love Story, 1970 Arthur Hiller 

A film közepes minőségben a videa.hu-n megnézhető

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

komment
2023. december 04. 16:57 - Csintalan Jozefin

Oltalmazó ég (The Sheltering Sky), 1990

Újranéző

Az újranézett filmeken remekül lemérhető saját intellektuális fejlődésünk. Amit nem értettünk egykor, vagy éppen bosszantott, ma másképpen látjuk, amennyiben tényleg jutottunk valahova. A filmből annyira emlékszem, hogy Debra Winger és a férje szenvelegnek valahol Délen, és halálosan unják egymást. 

Lehet, Paul Bowles regényében – belőle készült a film – hangsúlyos a házaspár krízise, de a filmben egyáltalán nem ennyire egyértelmű, hogy erre a motívumra húzzunk rá mindent. A házasság tényleg katalizátora egy csomó dolognak, de nem ez a mondanivalója a filmnek, ez csak a témája, amin keresztül megjelenik pár fontos egzisztenciális és mentális kérdés, például a házasságon belüli magány, vagy a társfüggőség. Nem arról van szó, hogy Kit Moresby (Debra Winger) és Port Moresby (John Malkovich) – igen, úgy hívják, mint Pápua Új-Guinea fővárosát – kiüresedtek és újra egymásra akarnak találni. Ez csak egyik árnyalata a filmnek. Nincs az a házasság, ami tíz év alatt ne jutna valahonnan valahová. Két kodependens egyénről van szó, akik kölcsönösen függnek egymástól. Egyikük, vagy mindkettőjük viselkedési függőségben is szenved, travel addikcióban, kóros utazási mániában. Wanderlust, azaz állandó vágyakozás, erős késztetés a világjárásra és a kalandozásra. Valószínűleg a férj addikciója, melyre idővel rácsatlakozott a felesége is. Utazónak tartják magukat, nem turistának, és persze, mindig mások a szörnyűek.

A nő hátország, projekciós felület, segítő, szükségletek kielégítője, és mint ilyen, nélkülözhetetlen. A férfi elfogadja ezt, azaz használja a nőt. Bernardo Bertolucci háromszög alapúvá teszi a történetet – ménage a trois –, az egyik legjobb elbeszélői dinamika, gondoljuk a sok példa közül, a Sophie választ (1982) című filmre. Kit, Port és George Tunner (Cambell Scott) együtt érkeznek meg Délre, egy közelebbről meg nem határozott afrikai országba, amiről annyit tudunk, hogy francia gyarmat. Kit dependenciája tünet, fájdalom van mögötte, ki is mondja, de nem figyel rá senki. Önreflexiója kimerül abban, mit nem tud megtenni: nem tud dönteni, fél a magánytól, nem kellett volna megszületnie, nem tudja, hol szeretne élni, ennek ellenére nem tud saját érzéseihez kapcsolódni, nem tud érett, autonóm felnőttként viselkedni. Port a férje, passzív agresszív, illúziók rabja, hol a múlté, hol a jövőé. Az elképzelt élet metaforái érdeklik csak. George Tunner, aki velük utazik – egy darabig – a házaspárral ellentétben mentálisan egészséges, semmilyen illúziónak nem rabja, a valóság érdekli, de nincs elég hatása Kit-re, aki megérzi benne az autonómiát, a játszmamentességet, ezért menekülőre fogja.

287.jpg

Jelenet a filmből

Ha egy író vagy filmszerző Délre vezeti a szereplőit, annak jelentése van. A Dél a psziché metaforája, a tudatalatti sötétsége, a félelmek és a vágyak helyszíne. Gondoljunk E.M. Forster Út Indiába (1924) című regényére, ahol a barlangok jelentések egész hálózatát hozza létre, vagy Joseph Conrad látnokaira Fekete-Afrika mélyéről, H.D. Lawrence utazóira, Hemingway vadászaira, Lawrence Durrell libertinusaira az Alexandriai négyes-ből, vagy Kerouac hipsztereire. Kit és Port ámokfutást hajt végre a sivatagban: nyers találkozások a tudatalattival, az üresség megtapasztalása, majd idővel a civilizált psziché és test szétesése is. Kit és Port tehetős New York-i polgárok, akik mentális és kognitív problémáikat mindenhova cipelik, úgy, hogy közben egy kicsit sem tisztelik mások kultúráját. Port például imaidőben simán átgyalogol a szőnyegeken, miközben semmitmondó beszélgetést folytat egy szintén utazó pár egyik tagjával (anya-fia patológiás kettőse) arról, milyen unalmas helyen vannak. Nem zavarja őket egy, a vallását éppen gyakorló muszlim férfi jelenléte sem. A filmet lehetne a gyarmattartó-gyarmatosított nézőpontjából is elemezni, hiszen 1947-ben vagyunk, két évvel a második világháború után. (Algéria függetlenségére még tizenöt évet kellett várni). A házaspár egymást használja ebben a kodependens rendszerben, ezért nem meglepő a más országok felé mutatott patológiás tiszteletlenségük sem.

"Nekem a szerelem az jelenti, téged szeretni. Soha nem lesz más" – mondja Port a feleségének. Ilyet csak olyan ember mond, aki teljesen negligálja a jelenidőt, a valóságot, és álomvilágban él. De miért szereti ezt a nőt, akiről az égvilágon nem tudunk semmit, csak azt, hogy írt egyszer egy sikeres színdarabot? A befogadó nyomát sem látja ennek a nőnek. Ki ez az ember? Mit szeret? Miben hisz? Melyik politikai oldalt preferálja? Mik a prioritásai? Hisz Istenben? Mit gondol a muszlim kultúráról? Mit gondol a házastársi hűtlenségről? Egyáltalán nem beszélgetnek egymással, ahol ez kiderülhetne. Kinek drukkolt a második világháborúban? Bár Port hal meg tífuszjárványban (metafora, a gyarmaton a tífusz olyan, mint a tél Oroszországban, több ellenséget öl meg, mint a katonák), Kit viszont már eleve halott, hiszen képtelen a személyes fejlődésre, és párként is képtelenek voltak rá. És ennek a minimalista filmnek ez a lényege. A fejlődésképtelenségbe halunk bele, nem a tífuszba meg a sivatagi szélbe. 10/8

Oltalmazó ég, Bernardo Bertolucci, 1990

 

 

komment
2023. december 02. 23:40 - Csintalan Jozefin

Árulók – Gyilkosság a kastélyban

Valóságshow kritika

Fanyalgás a négyzeten. Ezt tapasztaltam, amikor valakinek elmondtam, mit nézek esténként, és alig  várom az újabb részeket. Oké, nem egy Tarkovszkij film. Annál sokkal jobb.

A szédelgő feldicsérést elkerülve, a legelején tisztázzuk, Árpa Attila remek választás házigazda-műsorvezetőként. Komolykodó viktoriánus hangja a Nádasdy-kastélyban (valahol félúton Székesfehérvár és Veszprém között) mulatságos és ironikus. Árpa ki-kiszól a szerep mögül egy-egy oda nem illő kifejezéssel, hangsúllyal, ami csak fokozza a játékosságot komolysággal keverő hangulatot. Tekintélyt parancsoló, ugyanakkor ironikus. És a bot a kezében, olyan, mint a csehovi pisztoly a színdarab elején. Vajon el fog sülni, vagy megmarad fallikus szimbólumnak? Huszonketten játszanak a főnyereményért, maximum húsz milláért. Kik ők? Varga Ferenc taktikai trénert egyáltalán nem ismertem, de Mohai Tamást, Szalay Bencét sem, RTL sorozatokban játszanak, biztosan ezért. Visváder Tamás, Schumacher Vanda, Görgényi Fruzsina, Dobos Evelin, Krajnyák Luca, csupa számomra ismeretlen ember, így jár, aki csak a Nyerő Párost nézi, de hát Tóth Szabolcs, Törőcsik Dániel és Henry Kettner meg onnan ismerős. Amikor valakinek azt mondtam, én is elmennék ilyen műsorba, egyrészt a nyereményért, másrészt azért, hátha a Habszivacs Szemle kilenc követése magasabbra ugrana, lenne mondjuk tíz (ennyi volt régebben, de valaki levette a követést), akkor azt mondta, kötve hiszi, pedig de. Nem tudom, hány éve kezdődött a Való Világ, meg hányan nézték, de az első után teljesen világos lett, az nyeri meg, aki csendben, nagyobb amplitúdók nélkül viselkedik. Nem osztja meg az embereket sem bent, sem kint. Én ezt már az első munkahelyemen tudtam, senkihez nem szóltam egy szót sem, nem is baszogatott senki. Nézzük csak meg, mit csinál a kastélyban Szabados Ági. Minimálisra veszi a szájtépést. A gyilkosok vagy árulók rögtön beszédesek lesznek, agyalnak, ötletelnek, olyan vitákba mennek bele, amelyek teljesen feleslegesek és erőltetettek. Hülye lenne egy Nádai Anikó nem észrevenni az anomáliákat. Annyi ilyet látott már, hogy álmában is felismeri a hazugságokat. A műsor nagy részében ugyanis ő az, aki kilogikázza, ki lehet gyilkos, főleg a sok beszéd, gesztus és mimika alapján. Nem Anikó logikus levezetését hallják meg a nézők, nem, hanem biztosan bennfentes, mondják. Jaj, ez a mosdatlan tömeg. Persze, mond ő is csacsiságokat: "Szét fog esni ez az egész, mert mi egy csapat vagyunk", mondja, miközben nem tudja, kik a gyilkosok, és kik az ártatlanok. A szabályok hallatán, először azt hittem, tényleg megölnek valakit minden éjjel – persze éreztem, hogy ez túlzás lenne –, majd minden világos lett, mit kell gyilkosságon érteni. Fizikailag nem hal meg senki, de fura módon ez nem vesz el semmit az izgalmakból, merthogy azonnal távozik a játékból az illető, akit a gyilkosok előzetes egyeztetés után megölnek, ráadásul az éj leple alatt. Senki nem tudja, kik a gyilkosok, kik az ártatlanok, és a kocka hamar fordulhat. Ez a játék a direkt megtévesztésé, az átejtésé, a manipulálásé, és van, akinek ez nem megy. És itt bontsunk le egy tévedést. Többször elhangzik rövid autogén tréningként, önbátorításként a "Tudom, hogy ez csak egy játék" mondat. Hát nem, ez nemcsak egy játék, ez a való élet, és van olyan érdekes, mint egy Tarkovszkij film. Az ő filmjei talán nem az ember saját magához és másokhoz való bonyolult viszonyról szólnak? Dehogynem. Ha tényleg csak játék lenne, Tapasztó Orsolya nem mondana olyat, hogy "Én nagyon szeretném, hogy ezt a játékot ártatlanok nyerjék". Miért? Nem mindegy, ki nyeri, ha ez csak egy játék?

az-arulok-rtl-3-resz-utan-4.jpg

 Jelenet a műsorból 

Solti Ádámon csodálkoztam a legjobban. Ne vegye sértésnek, de nemrég az egész bulvármédia róla harsogott. Innen tudjuk, magánélete ab ovo hazugságra épült, felesége mellett évekig szeretője volt, sőt kisfia is született, akikről nem tudott senki, amíg a szeretője nem borította a bilit. Nyilvánvaló, hogy eszébe jutott azoknak, akik egy álnokságra épülő reality show szereplő gárdáján agyalnak. Milyen extrán érzékeny volt Solti Ádám, mennyire nem bírta a gyanúsítgatások és hazugságok légkörét. Talán nem véletlenül. Henry Kettner-nek egy kicsit sem drukkoltam. Ha jön megint a COVID, a szobafogság alatt olvasson már el néhány tanulmányt azoknak a lelki világáról, akik nyilvános lánykérést követnek el. Ha én lennék az RTL kreatív műsorigazgatója (hallom megüresedett a pozíció, ezúton szeretnék jelentkezni), Vásáry André-t jelöltem volna első körben gyilkosnak, nem engedtem volna, hogy végiglébecolja minden tét nélkül a műsoridőt, és azt sem engedtem volna, hogy ennyire sztereotip legyen az első választás, hogy egyből "rosszfiút" (Nagy Zsolt) válasszanak, bár nem tudni, az alkotók milyen logika alapján választották az első három gyilkost, a véletlen döntött-e, vagy valamilyen szándék, mert hogy a gyilkosok pozíciója a legingatagabb, ártatlanként viszont egész sokáig el lehet téblábolni. A Habszivacs Szemle gonosz kritikusa azt sem hallgathatja el, hogy Nyáry Luca habitusát tolerálni kemény munka. Mindenről saját maga jut eszébe, bármiről legyen szó, mindenről magára asszociál, szenveleg, amivel nem lenne gond, de a titulusánál azt olvastam, hogy író. Mi van? Oké, nemcsak öreg, sörhasú, rosszul öltözött, kopasz, zsíros hajú, fehér férfiak lehetnek írók – persze ők vannak többen – hanem gyönyörű fiatal nők is, de mit tud nekem mondani a világról egy fejhangon szirénázó ember, akinek szemmel láthatóan saját maga a legfontosabb? És ha már gonosz kritikus, vegyük csak bele mint örök szempontot, hogy minden gyilkosságnál a maszkulinabb, dominánsabb gyilkos döntötte el, kit öljenek meg, főleg, ha másik gyilkos nő volt – akár a valóságban –, az alárendelődő fél mindig rosszabbul járt. Amúgy Mohai Tamásnak (Moha) drukkoltam, mert ő volt a legvagányabb. 10/10

Árulók – Gyilkosság a kastélyban, 2023. RTL, 12 epizód

Címkék: Árulók
komment
2023. november 22. 15:39 - Csintalan Jozefin

Korunk asszonya – Une femme de notre temps, 2022

Filmkritika

Nem tudom, melyik Sophie Marceau film volt, aminél azt mondtam, eddig, és ne tovább. Az akkori férje rendezte, unalmas volt, és agyonesztétizálta benne Marceau-t. Az is unalmas, amikor divat magazinokban állandóan azzal keretezik a róla szóló híreket, hogy még mindig úgy néz ki, mint a Házibuli (1980) című filmben. Tényleg kortalan ember, nem gondolkodunk azon, hány éves, mert nincs jelentősége, nem ez a lényeg.

Jean-Paul Civeyrac (1964) rendező valami mélyet akart mutatni, és félig sikerült is. Sophie Marceau szerencsére most nincs esztétizálva, olyan, mint más földi halandó. Teljes egészében arra fókuszál a film, mit érzünk, amikor az árul el bennünket, akiben a legjobban bízunk. Akit szeretünk, és azt hisszük, viszontszeret. És tulajdonképpen sokszor így is van, de az élet nagyon bonyolultan rétegzett, és mindenkinek csak egy élete van felfedezni a világot, miközben állandóan elhibázik valamit, vagy rossz döntéseket hoz. A filmbeli férj Hugo Verbeeck (Johan Heldenbergh) valóban átlép egy határt, és nem lehet mindent az életre fogni. Juliane Verbeeck (Sohie Marceau) rendőrkapitány Párizsban, emellett sikeres krimiket ír, most azonban fiatalon meghalt húgáról, Lydia Crachet-ről (Olivia Forest) akar könyvet írni. Ebben az emlékező, módosult tudatállapotban éri a felfedezés, házassága nem olyan, amilyennek hiszi, ezért nyomozni kezd a férje után, és hát tényleg az van, ahol egy patkányt látsz, ott még legalább ötven van (elnézést a patkányoktól). Juliane egyre mélyebbre kerül ebben az érzelmi kavalkádban, míg végzetes döntést nem hoz. Jean-Paul Civeyrac rendező a film elején egy beteg ciprusfát hoz a képbe, amiről azt kell eldönteni, kivágják-e vagy sem. Befogadóként értjük, a ciprus vagy cédrusfa a házasság jelképe, szimbóluma, de később nem kezd vele semmit, lóg a levegőben, csak a kritikusnak jut eszébe, aki elhatározza, ír majd a filmről. Ugyanakkor az egyetlen filmrendező – én legalábbis nem emlékszem másra –, aki tematizálja a nők nevét, mint szimbólumokat. Civeyrac akart mondani valamit a korszellem nevében arról a szimbolikus gesztusról, amikor a nők magától értetődő módon "felveszik" a férjük nevét. Juliane egy alkalommal találkozik régi ismerősével Fabienne-nel (Cristelle Cornil), aki jól ismerte a húgát, Lydiát, de nem ad információkat róla, később megértjük, miért. Viszont  azt javasolja Juliane-nek, térjen vissza a valódi nevéhez – Chrachet –, és ha a könyvkiadója ezt nem fogadja el, váltson kiadót. Ezen a ponton kap jelentőséget a film címe. Nincs túltematizálva, akárcsak a kertben lévő beteg fa, de mi tovább gondolhatjuk. Miért veszik fel a nők a férjeik nevét? Miért adják le az addigi szimbolikus identitásukat a zaciba? A nevünk a mindenünk, akárkitől kaptuk, mi vagyunk azok, míg a férjünk nevét számtalan más nő viselheti még. Nincs ebben valami végtelenül aszimmetrikus, egyenlőtlen és alárendelő? Nemes Nagy Ágnest Dr. Lengyel Balázsnénak hívták. Mi szükség volt erre, akár önszántából, akár a jogi szabályozás miatt történt? Annie Ernaux Nobel-díjas francia író nem egy regényében ír a családjáról, az apjának egy egész regényt szentelt, mégis, annak a férfinak a nevét repítette a világhírig, akitől elvált, aki megcsalta. Nincs ebben valami tragikusan groteszk? A filmbeli Juliane is olyan férfi nevét viseli, aki a legaljasabb módon árulja el.

mv5botm0zge4ntmtmwywni00ywq4ltkynzktmdi2owu5ndyzymu2xkeyxkfqcgdeqwxiawftb250_v1_ql75_ux500_cr0_0_500_281.jpg

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Vannak filmekről írt kritikák, vagyis inkább nézői vélemények, amelyeket néha érdemes beépíteni a kritikába. Ennél a filmnél is van egy, azzal érvel, hogy a nők mit hisztiznek, a világörökség része, hogy a francia férfiak szeretőt tartanak. Le is nyugodhatunk, mit kell tényleg mindenen hisztizni, a megcsalások szinte természetesek, persze, ha férfiak csinálják. Az olvasói vélemény nem értékeli ezt a kettős mércét, és nem tesz különbséget fokozatok között, pedig a filmbeli férj azért ennél többet tesz. Ha nekem a szeretőm azt mondaná a megcsalt felesége iránti érzéseiről, hogy "mélyek", fognám a kis piros kabátomat, és hazagyalogolnék az Arc de Triomphe (Diadalív) szomszédságából is, és soha többet nem látnának. Végig Juliane tapasztalatain van a hangsúly és remekül ábrázolja a film, annyira átélhetőek és döbbenetesek a jelenetek. Zeneileg rájátszottak, nem kellett volna  ennyire alátámasztani, a képek önmagukért beszélnek. Azonban van egy alig hihető szál, ami bezavar, ha nem is az átélhetőségbe, de a hihetőségbe mindenképp. Kortárs filmkészítőként nem gondolja Jean-Paul Civeyrac, hogy nem kapjuk fel a fejünket, amikor a nő férje a kerti sufniban alávaló tettének írásos következményeit – levelek – egy transzparens helyre teszi, és elhisszük, a csúcsmobilok világában, hogy valaki majd kézzel írott, kalligrafikus leveleket kanyarít, hogy később lelepleződjön? Ugyan. A sufni talán olyan hely, ahová a nők nem mennek be? Minden sorozatgyilkos és hűtlen férfi ezt hiszi. Nagyon rosszul teszik. 10/8

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Filmkritika
komment
2023. november 19. 10:59 - Csintalan Jozefin

Knock at the Cabin (Kopogás a kunyhón), 2023

Filmkritika

Kicsit olyan, mint A viskó (2017), filmre adaptált irodalmi parabola, ami közvetett formában próbál morális kérdésekre rávilágítani, de míg A viskó keresztény propagandafilm volt, addig a Kopogás a Jelenések Könyvéből való Armageddont tematizálja. Mondanivalója mégsem ez.

Pennsylvania kies erdejében egy szeretetteljes család nyaral (Jonathan Groff, Ben Aldridge, Kristen Cui), de négy idegen (Dave Bautista, Rupert Grint, Abby Quinn Jackman, Nikki Amuka-Bird) megjelenésével a béke megborul, az idegenek olyan választás elé állítják őket, amivel leginkább szociálpszichológiai tankönyvekben, vagy morálfilozófiával foglalkozó szakirodalomban találkozunk. Hétköznapi halandók sosem kerülnek ilyen helyzetbe, ezért is kellett filmet csinálni belőle. Szóval, a négytagú társaság szószólója – egy Shrek-re hasonlító figura – Leonard (Dave Bautista) közvetít egy felsőbb akaratnak tűnő entitás és a család között. A családtagok kezdeti egyetértése a nap folyamán végzetesen megváltozik, és ez több dologra világít rá. Az egyik, hogy bármennyire is szeretünk valakit, soha a büdös életben nem fogjuk a legbensőbb rétegeit megismerni, sosem tudjuk meg igazán, ki az, aki mellettünk él. Hétköznapi emberek ritkán, vagy soha nem kerülnek ennyire kiélezett szituációba, ilyen csak könyvekben és filmekben van – hála az égnek. A mélyben lapuló értékek, rejtegetett kincsek vagy a szennyes nem jönnek maguktól a felszínre, elő kell csalogatni őket. A filmbeli pár is így jár, akármennyire is oda vannak egymásért, mindig fordulhat a kocka, olyan dolgok történnek, amire senki sem számít. A film mondanivalója azonban nem az "Apokalipszis", hanem a visszhangkamra (echo chambers) jelensége. Az "Apokalipszis", mint keresztény profetikus vízió, csak keretezi a történetet. A visszhangkamra olyan társadalmi szerkezet, amelyekben a visszhangkamrában lévők a magukétól eltérő releváns hangokat és véleményeket ignorálják, lejáratják, cancel culture alá veszik. Olyanok, mint egy szekta, amely beszippantja az embereket. Az egymás közötti bizalmat leszűkíti a belső hangokra. Másokat aktívan hiteltelenít. Hitviláguk azonban integritást ad, hallják, de elutasítják a kívülállók hangját. M. Night Shyamalan (1970) vigyázott, ne vigye el a visszhangkamrát explicit módon a vallások felé, a befogadó azonban nyilvánvalóan – a történetet nézve – nem az oltástagadókra, a politikai pártokra, hanem a vallásos közösségre fog elsősorban asszociálni. A befogadó saját visszhangkamrájának tudatában, vagy éppen nem tudatában, kis közösségének fénytörésében fogja a filmet értelmezni. A négytagú betolakodó társaságot egyfelől közös pszichózisban szenvedő visszhangkamraként artikulálhatja, így a kérésüket nem veheti komolyan. Másfelől, elhiheti a négytagú társaság látomásainak valódiságát, és akkor teljes mértékben átélhet egy morális dilemmát.

29093_1694418340_0533.jpg

A film alkotói tudták, hogy morális választás csak akkor lehetséges, ha mégis hiszünk egy, a miénktől eltérő visszhangkamrának, és van valaki, akit saját magunknál is jobban szeretünk. A mi kultúránkban – de talán mindenhol – ez a gyermekünk. Senki nem kötelezhető, arra, hogy feláldozza magát, akkor sem, ha mások meghalnak ezért. Ha nincs vallási visszhangkamrája, akkor abban kell hinnie, hogy a négytagú társaság valóban közös pszichózisban szenved, érveik nem valósak, a külső körülmények, amivel nyomást gyakorolnak a családra, csupán a véletlenek összjátéka vagy megrendezett dolog. Van bizonyíték a visszhangkamra jellegre, mégpedig az erőszak. Aktívan felcímkézik azt, akik nem az ő visszhangkamrájukban van. A család egyik tagját a négy alak közül az egyik például bántalmazta korábban. Erőszakosan törnek be a házba, amire semmi szükség nem lett volna, ha épeszű emberek. Shyamalan filmjének persze több olvasta is lehet, az "Egész világunk egy szimuláció"-tól, a "Jön az Armageddon"-on át. Az előbbit a film eleje modellezi, a kislány (Kristen Cui) dunsztos üvegbe gyűjti és tanulmányozza a szöcskéket, a valósághoz hasonló életkörülményeket teremtve, amiről a szöcskék semmit sem tudnak, azt hiszik, a végtelenül tágas térben kontroll nélkül ugrabugrálnak. Shyamalan azonban erőszakot tesz a témán. Felfegyverzett ókorinak tűnő szerszámok kizárólag a nézők ijesztgetését szolgálja, csak úgy, mint a Shrek-szerű főszereplő, egy vékony termetű könyvelő figura talán nem adott volna elég nyomatékot. A véres jelenetek ugyancsak a befogadókat és a bevételt manipulálta. Tulajdonképpen így is, úgyis, a valamiben való hit visszhangkamrája a lényeg, ha nem teszek eleget a kérésnek, erősen hinnem kell, hogy a külvilágban történő dolgok nem az "Armageddon" következményei, de ha másik visszhangkamrában vagyok – azaz hiszem a Jelenések Könyvét –, akkor muszáj feláldoznom magam, mert a végén úgyis meghalok én is, és akkor inkább maradjanak életben azok, akiket igaz szívből szeretek, nem? Miért fontos Shyamalan-nak a visszhangkamra, mint társadalmi szerkezet? Mert reflektálni akar korunk egyik legnagyobb kihívására: talán mindannyian saját készítésű visszhangkamráink csapdájában vergődünk, az információáramlás elromlott és a különböző intellektuális közösségeknek nincsenek már közös hiedelmeik. A Minden Egész tényleg eltörött. Feláldozzuk az igazságot, csak hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. De mi a valóság? Végtelen kérdések sora. M. Night Shyamalan a Bram Stoker-díjas Paul Tremblay The Cabin at the End of the World (2018) című könyvéből írta és rendezte a filmet. 10/6

 

 

 

 

 

 

komment
A gonosz kritikus
süti beállítások módosítása