Habszivacs Szemle

A Mulholland Drive (David Lynch, 2001) megnézése óta engem Los Angeles-szel helyzetbe lehet hozni, két teljes hét, egy kockás füzet ment el értelmezéssel, jobban ismerem a város térképét, mint a helybéliek, a végeredmény mégis a nullával egyenlő.

David Lynch előkotorta a régi forgatókönyvet, átnyújtotta Damien Chazelle-nek, aki megrendezte a Mulholland Drive nézőbarát változatát, a Kaliforniai álmot. Vannak filmrendezők, akik világot teremtenek és vannak, akik ügyesen variálják a már meglévőt. Damien Chazelle animátorként egyszerre mozgatja a zene, a mozgás és a dialógus szentháromságát, szépek a ruhák, és nincsenek benne sivár foglalkozású emberek.

A művészet derivatív, de időnként újat mond. Nem pont a musicaltől várnám ezt, de valamiben azért meglepett. Nem abban, hogy új kontextusba helyez régi kulturális képzeteket, filmes reminiszcenciákat, mint a Casablanca, Haragban a világgal, benne az art deco-s Griffith Obszervatórium Los Angeles tetején. Nem tudom hányadik generációs musical a Kaliforniai álom, de az igazi musicalekben állítólag nincsenek prózai betétek, szerencsére ebben vannak. Azért szerencse, mert a Cherbourgi esernyőkben azt is énekelve kérdezik egymástól, beborult-e az ég.

A Kaliforniai álomban nem kínos, hogy felnőttek énekelve beszélnek, mert interaktív, én is felidézek valamit a régi filmélményeimből, szóval ez egy érzelmi dolog is. A musical a fény játéka, mert a Föld egy szánalmas és nyomorúságos majomház, ezért a világ aranytengelyére néha fel kell húzni valamit, ami a csillagokra emlékeztet. Ezt az illúziót a musical vállalja magára, mert nem lehet, hogy a csillagok háborúzzanak. A musical a fény metamorfózisa, vörös riasztás az emberi élet nyomorúsága ellen, segít elhinni, nem élünk teljesen elidegenedett világban. Az idegen civilizáció sincs ám olyan messze, ebben a filmben is ott vannak, világoskék színű medencébe ugrálnak ruhástól, úgy hívják őket, hogy felső-osztály. Soha sem fogjuk közelről látni, tényleg ugyanolyanok-e, mint mi, földi halandók.

A musicalek és a filmek szerelmi kapcsolatokon keresztül mutatnak meg valamit az emberi életből, mert a szerelem és a szexualitás intenzíven kapcsolódik a  transzcendenshez, halálhoz, az identitáshoz, a "Ki legyek és hogyan éljek" kérdéseihez, és mindig a fénynél kötünk ki, mert a fényből ered az egész élet és a kultúra minden szeglete. A pillantások milliárdjai, amellyel megsokszorozzuk a létünket a híressé válás akarásában. Ez is a fény játéka. Ezt a fényt akarja foglyul ejteni Mia Dolen (Emma Stone), a film főszereplője. 

Hat évet fog át a történet. Los Angeles forgalmas színpadán próbál két ember, Mia és Sebastian (Ryan Gosling) boldogulni a  művészettel, szerelemmel és dönteniük kell, hagyják-e, hogy elsodorja őket egymástól az élet.

Jelenet a filmből 

Jól startolnak jó irányba. A női szereplő Emma Stone egyszerre hasonlít Michael Jackson-ra és Anne Hathaway-re, de ettől még helyes. Története hitelessé van téve, semmi bedobós külső, van kellően alátámasztott előélet az iszákos nagynénivel, akitől elörökölte a színjátszás szeretetét, azaz nem a semmiből jön. A szépség már-már transzcendens élményét a filmművészetben keresi, és el is hisszük neki. Lehet ezt a felkavaró formát, a szép esztétikai minőségét olyan majomházban keresni, amit filmiparnak hívnak? Persze, hogy lehet.

A Mulholland Drive-ban Naomi Watts jár castingokra, már az első másodpercben lehet tudni, hogy igazán jó. Persze, ő Naomi Watts, és így könnyű. Emma Stone castingjai is ütősek a Kaliforniai álomban, persze, ő Emma Stone. Normális csaj, még nincsen teljesen kész, ezért is izgalmas. Színészet és drámaírás a két műfaj, amiben sikeres szeretne lenni, azonban egy iránykorrekció után belefásul a próbálkozásba, és a mizöri-indexe magasra szökik. Ryan Gosling (Sebastian) a nem verbalizálhatóért van oda, a free jazz felkavaró élménye hat rá, ez alá szeretne infúziós állványt tolni, és saját klubot nyitni.

A film szerelemkoncepciója meglepő. Musical, és mégsem hányingerkeltő, mert a szereplők között valódi intimitás és kölcsönös sebezhetőség van, ami a romantikus szcénából éppen hogy hiányzik, mert ott mindig a pszichológiai csapda van szerelemnek álcázva. Az önfeltárás a cél, és a másik valódi megismerése. Megnyílás, nem csak érzelmi ventilálás. Nincs projektív identifikáció, de a másikkal való teljes összeolvadás sem.

Emma Stone nem érzelmi segéderő és nem közérzetjavító segédeszköze egy férfinek. Itt nincsenek trubadúrok, és nincs a nem létező női princípium, ami szenvedélyesen egyesül a szintén nem létező férfi princípiummal, hogy majd a hatalmi különbségek idővel felüssék fejüket. Normális emberek egy nem normális városban, akikre normális mennyiségben hat a külvilág, egészséges libidóval rendelkeznek és normális mederben is tartják. Mind a ketten a másikat látják jónak, de mind a ketten a másikba is vetítik saját félelmeiket is. 

A szerelem a legkisebb közösség. Két felnőtt ember között a legtöbb, ami történhet, a személyiségfejlődés előfeltétele, meg az öröm öntőformája, mert kapcsolatunk lesz a dolgok végső forrásával. Megismerjük és megértjük a múltunkat, mindennek értelme lesz. Két egyenrangú, autonóm ember találkozik, akik nem azért szeretnek egymásba, mert ugyanaz a dolog érdekli őket, nem a véletlenen múlik, nem azon, hogy "jókor voltak jó helyen", hanem a közös habitus: a világhoz való hozzáállás. Ugyanaz a lendület hajtja őket, és azonosak a reményeik.

Mia és Sebastian kapcsolatából hiányzik két elengedhetetlen összetevő, amitől valódi szerelem lehetne. Nem tudják kialakítani saját ökonómiai rendszerüket és nincs közös jövőre vonatkozó tervük. Ez van, a fényt is be kell keretezni. Az álmokat megvalósítani áldozattal jár, és minden csillagfényes éjszaka után eljön a reggel. Elkönyvelt veszteségekkel is lehet boldogan élni, vagy ahogyan García Márquez írja, szerelem nélkül is boldog lehet az ember, sőt, a szerelem ellenében is.

Azt írta valaki, hogy a narcizmustól mentes fájdalom lehet csak valódi áldozat. A film végén egy katartikus jelenet olyan atmoszférát teremtve mutatja ezt meg, hogy csak nézünk, mint a moziban. És mennyire jó volt Nemes Takách Kata és Zámbori Soma magyar hangja. 5/5

KALIFORNIAI ÁLOM (La La Land), 2016. Damien Chazelle (Teljes film: videa.hu)

∗ 

A filmben felbukkanó újrahasznosított elemek

1. Lány a szomszédból: Unalmas kisvárosból jött rendes lány, mackó alsóban, lófarokkal. Már majdnem feladja, amikor nagy nehezen, első szóra enged a nyomásnak, és tesz egy utolsó próbát, a vesztesek nyugalmával. 

2. Ellenszenvből szerelem: Többször egymásba botlanak véletlenül a többmilliós megapoliszban, kellemetlenkednek egyet, továbbállnak, majd nem tudnak egymás nélkül élni. 

3. Közeli családtag kéretlenül szeretne sínre tenni egy életet: be akar mutatni valakit, ki akar takarítani, a gázcsapot szeretné elzárni, és lejjebb venni a bojlert. Rendszerint a főhős anyja vagy a nővére. 

4. Egymástól függetlenül látott filmélmény közös megnézése: soha nem jön össze, mert vagy másik filmet tesznek a gépbe, vagy elszakad, vagy tűzriadó lesz, vagy el is szakad a tekercs és tűzriadó is lesz. Az elmaradt program helyett sokkal jobbat fognak csinálni. 

5. Valamelyik fél már jár valakivel: de félszívvel van jelen, mert az esze máshol jár. Lelkétől távol eső beszélgetéseket kell végighallgatnia mosolyogva, de végül szakadó esőben gyalogol vagy szalad, hogy megkeresse azt a másikat, aki éppen otthon egyedül a lepukkant konyhájában teát főz.