Ha filmrendező lennék, engem is csak a végső kérdések érdekelnének, és olyan vizuális megoldásokkal élnék, mint Fellini, Antonioni és Sorrentino, mert az életről nem lehet olyan körülmények közt beszélni, mintha egy kávéházban ülnénk, és kimondanánk néhány ellenőrzött igazságot az életről, amit másoktól hallottunk.
Parthenope Di Sangro-t (Celeste Dalla Porta), a fiatal nőt lenyűgözik a kész válaszok, de hát mindannyian így vagyunk vele, senki sem saját fejéből bányássza ki a gondolatokat. Az életünk – mindenki élete – arról szól, hogy milyen egyéni módon variáljuk a már meglévő tudást. A legszerencsésebbek azonban mindig hozzátesznek valamit a dolgokhoz, valamit kitalálnak, ami más fénytörésben mutatja a már ismerőst. Ettől izgalmas a világ. Vannak emberek, akiket sem a kész válaszok, sem a fénytörés nem érdekel, nem akarnak túllátni azon, ami a szemük előtt van, mert valami másnak a foglyai.
Parthenope eredetileg egy szirén, akiről a város a nevét kapta az ókorban. Celeste Dalla Porta
Parthenope felnövekedéstörténetét látjuk, egy elme fejlődéstörténetét, a megismerő én munkáját, egy nőt, aki mindent akar az élettől. Látszik, hogy Paolo Sorrentino nem ahhoz a rendező generációhoz tartozik, akik számára az ember egyenlő a férfival, mintha a világról való tudás, és a megismerés férfi attribútum lenne, kizárólag a férfiak elméje szolgálna mintázatul, az élet pedig a férfiak játszótere, ahol a nők csak visszadobják a partvonalon túlra szaladt labdákat. Sorrentino filmje úgy folytatja a nagyok vizuális tartalmait, hogy megtanulta egyénileg értelmezni az elődök, Fellini, Antonioni és a többiek munkáit. Megtartja a filmeposz formát, de új nézőponttal tölti fel: egy női elme ragyogását mutatja be, úgy, hogy a cselekmény a főszereplő fejében történik, nem akciódús jelenetekbe
A valóságban amikor beszélgetünk, passzívak vagyunk, kavarjuk a forró kávét vagy belehelyezünk a szánkba egy süteménydarabot, de a filmekben nem lehet így mutatni. A filmek performatív aktusok, a szereplők miközben beszélnek, éppen valami fennköltet vagy kevésbé fennköltet is tesznek, pózolnak ellenfényben, megmutatják a kamerának a szépségüket, amikor a Nápolyi-öböl felett állnak egy gangon, vagy vizes hajjal jönnek ki a tengerből parafrazeálva Vénusz születését, és direkt teljesen oda nem illő konverzációt folytatnak valamiről, ami egyáltalán nem illik a helyzethez, de ettől szerzői film a film.
Inceszt testvéri viszony
Tele van vizuális szimbólumokkal, ami a rendező tudatalattijában fészkel, de kidobna az interjúról, ha erről kérdeznéd, mert ezek nem tudatosak, mondaná. De hát ő is volt középiskolás és egyetemista, aki tanult valamit, látta az elődök filmjeit, sok értékelést hallott róluk, és velünk ellentétben ő csinált valamit, amiről később kritikát lehet írni, bemutatva, hogy a filmben mondjuk mit jelent, hogy Parthenope-t 1950-ben az anyukája a vízben szülte. Vagy Devoto Marotta (Silvio Orlando) professzor fia, akiről – ha nekem kell megfejteni a lényét – azt mondanám, mindannyian a természet részei vagyunk, és mivel leginkább vízből állunk, ne tekintsünk már magunkra valami magasabb rendű entitásként, legjobb esetben is nullszaldóra jövünk ki a sok jóval meg rosszal.
Silvio Orlando mint Marotta professzor
A film egésze Fellini-parafrázis, minden szereplő egy-egy archetipikus karakter, társadalmi szerepéből kilépni képtelen ember, aki részleges aspektusból ugyan, de az életről való tudás teljes birtokában van. A maguk szemszögéből mindenben igazuk van, de az általuk reprezentált tudás, megfeneklik, ha nagyobb kontextusba teszik. Megszenvedtek ezért a tudásért, de a szenvedés legyőzte, közönyössé vagy gonosszá tette őket.
Parthenope Di Sangro az ember négy alapvető küzdelmén megy keresztül: a természettel, a többi emberrel, önmagával és Istennel való küzdelemben. A természet maga Nápoly, a fenséges és purutya város, melytől elvárják, hogy mások szemével tekintsen önmagára, mintha élő organizmus lenne, melynek személyes felelőssége van, de ez csak részben igaz. Egy Sophia Loren alterego Greta Cool (Luisa Ranieri), jól ki is osztja várost, mely nem lehet önmaga. "Milyen hülye ötlet", mondhatnánk Parthenope-val, mindenesetre egy fiatalember Roberto Criscuolo (Marlon Joubert) Vergiliusként vezeti végig a városon, amelyet a rendező kicsit démonizál. Teheti, ő is ott nőtt fel, tudja miről beszél. Egyszer megnéznék egy reggeli démonizálást, de hát az alkotók a démonihoz mindig az estét és az éjszakát használják.
Stefania Sandrelli mint az idősebb Parthenope Di Sangro, a trentói Egyetem antropológia professzora
A többi ember a családtagjait, ifjúkori szerelmét és főleg a bátyját Raimondo-t (Daniele Rienzo) jelenti, és Parthenope azt éli át, amit a Végzet (1992) című filmben Anna Barton (Juliette Binoche), egy inceszt történet kiváltó oka lesz, bár nem éli át azt a komplex poszttraumás stresszzavart, amit Anna. Önmagával való viszonya rendben van, tudja, hogy nem vele van a baj, nem dől be a nőkre nehezedő állandó bűntudatnak, és a többi veszélynek sem, ami a nőkre, különösen a konform szépségideált beteljesítő nőkre vár. Legyenek színésznők, a vágy ki tudja, hány dimenziós alakmásai, ez a hányingerkeltően sztereotipikus életperspektíva. Nem száll el a valóságtól sem, mint Marcello Mastroianni a 8 és fél című Fellini filmben 1963-ban.
Istennel való kapcsolatának több dimenziója van, a nyakában fityegő kereszt jelzi a kulturális hagyományokat, mely azonban üres, mint a szakajtó, díszes akcidencia lesz belőle. Amikor egy antropológiai folyóiratba tanulmányt kell írnia Szent Januarius csodájáról (cseppfolyóssá válik a vére), azt a kettősséget, amit Janus eredetileg hordozott (előre és hátra tekint az időben) személyesen is megtapasztalja egy morálisan gyenge pápa aspiráns püspökben Cardinal Tesorone (Peppe Lanzetta), aki azonban saját életszemléletét lepárolta már régen, és tud olyat mondani, amit Parthenope még nem hallott. Az én olvasatomban az egyházszervezet korrupt zsarnoksága jelenik meg a püspök alakjában. Az irodalomban és a vallásban van egy közös vonás, mindkettő olyanról beszél, amit nem lehet kimondani. Istent még senki sem látta, az irodalom is állandóan azt az igazságot keresi, amit nem lehet kimondani.
A Parthenopé mágikus realista és ironikus alkotás, minden idézőjelbe van téve, minden díszletszerű – nézzük meg a szereplők nevét –, de hát ez egy szerzői film, a nagy olasz filmrendező elődöket akarja idézőjelbe tenni, nem az életet. Őket figurázza ki úgy, hogy közben tiszteleg is előttük.
Celeste Dalla Porta és Gary Oldman, mint Parthenope és John Cheever író
Amikor meglátjuk Parthenope antropológiaprofesszorának a fiát és Parthenope reagálását, tudjuk, bár egyetlen tanársegédi órájára sem mentünk be, hogy érett, és jó ember, akitől tanulni lehet. Bár az elején ő is megkapja azokat az értékeléseket, amelyeket a rá vágyakozó frusztrált férfiak mondanak, és amit előbb-utóbb minden nő megkap: "Egy senki vagy", vagy ezek variánsait. Fura mód egyetlen férfi viszonyul hozzá normálisan, John Cheever (Gary Oldman) amerikai nőgyűlölő, alkoholista író, aki nem akar rámászni, de talán csak azért nem, mert már öreg és biszexuális.
Paolo Sorrentino hódolata és iróniája nem lehetne teljes, ha nem ábrázolná Fellini módra a nők közötti kapcsolatot, de ő hozzáteszi azt is, amitől Sorrentino film lesz, és nem Federico Fellini film. Nők lényegi beszélgetést folytatnak egymással, persze a mester és padaván viszony keretein belül, művészies modorban, aminek kinyerhető esszenciája van: Parthenope több lesz a beszélgetések után, mint előtte. Történhet nagyobb dolog két nő között?
Paolo Sorrentino (1970) rendező
Celeste Dalla Porta remek választás volt Parthenope szerepére, feljövőben az egy új európai ikon, de aki egészen fantasztikus volt, az Silvio Orlando Marotta professzorként. Stefania Sandrelli-t nagyon régen láttam filmben, még gyerekkoromban, itt az idősebb Parthenope-t alakítja természetesen nagyszerűen. Azon kívül, hogy a film beteljesíti a Bechdel-tesztet, még valamire rátapint a maga eszközeivel. Teljes értékűnek ábrázol egy autonóm női életutat, amelybe sem a férjhez menés, sem a gyerekvállalás nem fért bele. 5/5
∗