Régóta szerettem volna megnézni, nem sok esély volt rá, de aztán szembejött, amikor már lemondtam róla. Fekete-fehér független film egy afgán menekült lányról, aki Kaliforniába emigrál. A tálibok uralma visszatért, és Donya Massoudi-nak mint az amerikai katonai-bázis fordítójának menekülnie kell. Nem a történet fogott meg, annál sokkal triviálisabb dolog, rajongok Jeremy Allen White-ért, aki a három évados The Bear sorozat sztárja,  és szerepel a filmben, nyilván jófejségből.

Fremont egy kaliforniai kisváros neve, San Franciscótól nem messze, délkeletre. Ez a film olyan, mint egy szelíden kanyargó folyó, lassú folyású, sikerrel veszi a kisebb akadályokat, átfolyik mindenen, de a turisták nem csodálják a szépségét, mert  sem nem híres, sem nem vadregényes. Ha festmény lenne, egy fekete-fehér absztrakt kép lenne, amiben több a fekete. Teljesen hétköznapi módon bontakozik a cselekmény, szofisztikáltság nélküli párbeszédekből tudjuk meg, Donya (Anaita Wali Zada) nem tud éjjel aludni.

Egyszerű terek, masszaszerű utcaképek, arc nélküli esztétizálatlan emberek, majdnem visszataszító enteriőrök. Kaliforniához kulturálisan a fényes és színes léhaságokat társítjuk, minden zsizseg, minden attraktív és felületes, de nem ebben a filmben. Fehér embert a szó szociálisan konstruált értelmében nem igen látunk, kivéve Donya kolléganőjét a szerencsesüti gyártó kis San Franciscó-i manufaktúrából, és talán a pszichológusát Dr. Anthony-t. Olyannak látjuk a várost, amilyennek ez a lány látja.

Anaita Wali Zada alakítja Donya-t

Donya karaktere nem különösebben érdekes, nincs benne semmi egyéni, egy típus, olyan, amilyennek egy fiatal afgán nőt elképzelünk. A közegéből kiemelve is megtartja azokat a viselkedésbeli normákat, amelyeket a kultúrája a társadalom, amelyben élt, belenevelt és elvárt. Mi érdekelte Babak Jalali filmrendezőt ebben a történetben? Többnek kell lennie egy felületes sztorinál, ami a magányról és a lelkiismeret furdalásról szól. Azt mondom, a determinációról szól, arról, hogy ezt csak más emberek kedvessége és elfogadása oldhatja fel, maguktól nem fognak menni a dolgok.  

A fekete-fehér képek rituálisak, minden nap ugyanolyan, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése, amiből nem lehet kitörni. Vagy ki lehetne törni, de az energia elfolyik, mint a lassú és lusta folyó, mely ezerfelé ágazik, hordalékot tölt fel, kiszárad, majd megárad. Ezt mutatja meg a film. A folyó útja előre kijelölt, nem mehet másfelé, ki van szolgáltatva a külső erőknek. Donya emberként azonban többet tehet.

 Hilda Schmellingemont és Anaita Wali Zada, mint Joanna és Donya. 

Aztán egy idő után kimutatkozik Jalali művészi koncepciója Jim Jarmusch és Aki Kaurismäki után szabadon. Nem egyéniesíti Donya-t túlzott módon, sem külsőleg sem belsőleg, inkább a típusokról és a helyzetről van mondanivalója. Már várnánk a sztereotípiáink mikor kapnak lángra, hogy aláfűtsenek a rendszernek, amit ismerünk. Nem történik semmi ilyen. Salim Dabiri a szomszéd férfi olyan párbeszédet folytat (ő sem tud aludni), az álmatlanság egy metafora helyzetükre – mindketten emigránsok –, szóval olyan erőszakmentesen és játszma nélkül beszél, hogy csak nézünk. Itt most csábítani és megerőszakolni kellene, hogyhogy nem ez történik? Ez nem egy vad afgán faszi, tele hormonokkal? Szemernyi kétértelműség sincs a fellépésében, ő is olyan szelíd, mint a folyó.

Salim nem hiszi, hogy egy pszichiáter segíthet, Donya kicsit bizakodóbb, az altatót csak felírják majd neki. Természetesen pro bono juttatásról van szó, mint a jogi gyakorlatban, jól menő ügyvédek ingyen vállalnak néhány ügyet, a társadalmi tehervállalásból így veszik ki a részüket. A pszichiáter, Dr. Anthony azonban nemcsak orvosságot akar felírni, hanem segíteni akar. Elképesztő színészi munka, Gregg Turkington alakítja, nem tudtam betelni vele. A kamera olyan állásból veszi, ahogy Donya látja őt, szemből, és ha én lennék a még élő Sztanyiszlavszkij, mindenkinek megmutatnám a jeleneteket, akik színészórát vesznek nálam. Nemcsak a pszichiáter felejthetetlen karakter, de a kínai szerencsesüti manufaktúra tulajdonosa is, annyira autentikus és intelligens. Teljesen rácáfol a "kínai tulaj" időtlen sztereotípiájára ő is. (Sajnos, a színész nevét nem tudtam kisilabizálni.)

A pszichiáterrel való beszélgetésből, ami Donya esetében leginkább hümmögést és tőmondatokat jelent, lassan kiviláglik a bűntudat és a lelki defekt mibenléte. Donya túlélő, akit kiszakítottak a természetes közegéből, hátrahagyva a családját menekül.

Dr. Anthony

Egy ideje a sorozatokban és filmekben tematizálódik egy új nézőpont, felismerés, kritikai attitűd, ami nem tűnik fel elsőre. Az irodalom már régebben forszírozza, a filmek csak nemrég. Néhány rendező párhuzamot állít az emberi és az állati szenvedés között, de úgy, hogy az ember nem ismeri fel a helyzetek azonosságát. A Disclaimer című sorozatban Kevin Kline szenved, mint egy kutya, meghalt a felesége. Egy nap svábbogarat talál a konyhai pulton (nem takarít, mióta egyedül él) és skrupulus nélkül ráborít egy poharat, hogy az állat szenvedjen, majd kimúljon. Nem ismeri fel az élet egyetemes értékét, azt hiszi, az ő élete és szenvedése magától értetődően, ab ovo értékesebb.

A Fremontban kétszer is előveszi a rendező a témát. Salim, Donya szomszédja odaadja a patkánymérget a lánynak, ő nem tudja elviselni, hogy más élőlényeknek pokoli szenvedést okozzon. Egy másik jelenetben Donya ugyanúgy poharat borít a csótányra, mint Kevin Kline, sőt, még szidalmazza is. Csakhogy a csótánynak ugyanolyan joga van ott lenni, mint neki, akinek szintén nem természetes közege Kalifornia, mint ahogy a csótánynak sem a terített asztal, aztán mégis ott van valahogy.

Szóval, világos, ezek az emberek semmiféle párhuzamot és belátást nem fedeznek fel saját helyzetük és az álltok szenvedése között, nem látják, hogy mindkettő egy tőről fakad. Semmilyen szolidaritást nem mutatnak irántuk, nem ismerik fel magukat a helyzetben, pedig magányosságuknak, akár metafizikai, akár társadalmi,  éppen ez a vakfolt az oka. Nem látnak magukon túl. Innentől elveszítettük a Donya iránti szolidaritásunkat és (saját vakfoltunktól nem látva), örülünk, amikor jól pofára esik.

Jeremy Allen White és Anaita Wali Zada

Beleszámítva, hogy a férfi rendezőknek mindenen túl van egy egészen sajátos vakfoltja, egy speciális vakfolt, amikor magányos fiatal nőkről szőnek történetet. Tudniillik a fiatal lányok bizonyos értelemben sosem magányosak, mert a társadalmi helyzetükön és mindenen máson is túl, prédái a vadászoknak, akik állandó megfigyelés alatt tartják őket és a szociálisan zavaró effektekig elmenve zaklatják őket. Ilyen értelemben egyik fiatal nő sem magányos. Mindig van valaki, aki ugrásra készen várja a kínálkozó alkalmat.

Donya magányossága azonban nem fog megszűnni, mert sosem lesz autonóm létező, mindig másokon múlik majd a boldogsága. Egy egyszerű mondatba rakta össze ennek a lényegét, amikor a vacsora randiját próbálta el otthon a konyhaasztalnál: "Nekem bármi megfelel. Nyugodtan rendeljen mindkettőnknek" Hogy Jeremy Allen White kit játszik a filmben, nem árulom el, meg kell nézni. 5/5

A filmet 2023-ban a Sundance Filmfesztiválon mutatták be.

Nagyon kedvelem Kadarkai Endrét, szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál. Mindig azt kérdezi, mindig ott áll meg a beszélgetésben és kérdez rá dolgokra, ahol én is megállnék és kicsit megforszíroznám a dolgokat. Amióta Feldmár András méltatlan helyzetbe sodorta saját magát, és ehhez felhasználta Kadarkai Endrét, pláne a szívem csücske.

Mégis úgy érzem, mintha túl sok dologba kapna bele, és túl sok clickbait címet ad mostanában a beszélgetős műsorainak. Amíg a Szavakon túl volt csak, még tudtam követni, ma már nem. Tegnap mégis belehallgattam egyik műsorába, a Nőszinténbe. Nemcsak Kadarkai miatt érdekelt, de Székely Kriszta miatt is, akinek a rendezését még nem láttam, nem voltam még soha a Katona József Színházban, vidéki lány vagyok, de érintett. (Ennek az évnek az egyik projektje lesz a nagy álom, megnézni valamit a Katonában.)

Annak idején jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, nem vettek fel, amit személyes sértésnek éltem meg. Tegnap, ahogy megnéztem ezt a nagyon érdekes beszélgetést, rájöttem valamire, amit régen nem tudhattam. Nemcsak azért nem vettek fel, mert nem láttak bennem semmit, hanem társadalmi okai is voltak, több is. Egyrészt nőként utasítottak el. Közép-Európában nem dobják egyből a ganédombra mint Indiában a lány újszülötteket, ez a folyamat itt kicsit lassúbb, de a premissza és a dolog lényege ugyanaz. Másodrangú vagy. A másik ok komplexebb, privilégium nélküli társadalmi osztályhoz tartoztam, sem szimbolikus tőkém, sem kulturális, sem kapcsolati tőkém nem volt tizennyolc évesen. Persze, mondhatná valaki, hogy sokan a semmiből kerülnek be, de ez inkább városi legenda, mint valóság. Ennek a hátterében egyéb dolgok húzódnak, valójában nem a személytől függ, hanem egy nagyobb entitástól, korszellemtől, divattól, vagy egyik hatalommal rendelkező egyén jelenidejű preferenciájától. 

Székely Krisztát nem színházba járóként azóta jegyzem, mióta Jordán Adél-lal egy divat magazin címlapjai voltak, és nehezményeztem a fotókat. Nyilván nem azért, mert két nő volt rajta, akik szeretik egymást, hanem azért, mert nagy hatással volt rám korábban Umberto Eco, aki hétköznapi fotók kapcsán elemezte a pornográfia mibenlétét, és nagyon megjegyeztem a lényegét. Egy fotó nem attól pornográf, hogy nemi szervek vannak rajta, hanem, hogy kiárusítja az intimitást. A szóba hozott képeken mindketten (Székely és Jordán) kinéznek a szituációból, velem, nézővel létesítenek kapcsolatot, valamilyen cinkosságot, amivel idézőjelbe teszik azt, ami kettejük között van, még ha pillanatokra is. Ebben a kifelé nézésben van a lényeg. Ilyen fotók tömkelegét bocsátja ki Steiner Kristófék is, amikor azt hiszik, az intimitás megosztható és sokszorosítható. 

Szóval, hallgatva Székely Krisztát és a remek kérdéseket, vizualizáltam egy kiskamaszt, majd egy érett nőt, aki olyan, a társadalom által a férfiakhoz rendelt attribútumokkal rendelkezik, mint magasság (180 centis), önbizalom, tudásvágy, aktivitás, önazonosság, és egyáltalán nem csodálom, hogy azonosította magát a férfiszerepekkel. Teljesen legitim folyamat. Őt nem vágta homlokon az a felismerés, ami engem, amikor kiolvastam a Winettou-t meg az összes indiános regényt, ami a magyar kereskedelmi forgalomban megvolt, és a helyi könyvtárban. Életem első, mindenkitől független felismerésének a birtokába jutottam. Lány vagyok, velem ilyen dolgok nem történhetnek. 

A vele való beszélgetések állandó topikja a távol-keleti három év, a kalandozások, a függetlenség és idegen kultúrák megismerésének ideje, az önismeret puha vánkosa, amire majd akkor hajtja le a fejét, miután hazajön. Lehet ezt kritizálni? Persze, de tök fölösleges, akkor is, ha semmi, de semmi nincs keleten, ami itt vagy bárhol ne lenne, de meg kell nézni, hogy tudjuk. Akkora kulturális aurája van keletnek, hogy az a csoda, ha valaki ki tudja kerülni, mint a sáros pocsolyát ősszel. A Keserű méz (1992) című Polanski filmben van egy rezonőr a hajón – egy indiai –, aki roppant tömören elmondja, miért.

Székely Kriszta amikor leült beszélgetni, vállalta, hogy amit látunk és hallunk, az valamilyen formában kiszolgáltatja őt a befogadónak. Hogy a befogadó reflexiói ugyanolyan fontosak, mint az, amit ő elmond magáról. Nagyon ízlésesen beszél a párkapcsolatáról, a szüleiről, enged benézni a kulisszák mögé egy pontig. Megint találtam párhuzamot Steiner Kristóffal, akit nagyra becsülök, és aki ugyanilyen magabiztosan, a jövőben való reményteli optimizmussal beszél a házasélet és a kapcsolat jövőjéről, mint Székely. A befogadót pedig a szkeptikus kisördög csipkedi: a valóság rá szokott cáfolni ezekre a reményekre. 

Egy privilegizált nőt látunk, aki sokat tett azért, hogy ezek a privilégiumok igazolva legyenek. Nincs privilégium olvasottsági rése sem, ami azt jelenti, reflexív módon közelít a témához, ismeri azt a társadalmi hátteret, ami predesztinálta arra, hogy a vágyai realizálódjanak. Egy valamit nagyon hiányoltam a beszélgetésből, de hát ez rólam szól,  nem Székelyről. Vártam egy átfogó kritikai elméletet, ami az életének a szervező elve, mit tudom én, hogy a nők helyzete, hogy nem eszik húst, hogy valami társadalmi felelősségvállalás felé is elmegy a beszélgetés. Persze, ez talán a LMBTQ jogokkal ki van pipálva, egy szavam nem lehet. És hát van egy csipetnyi korsovinizmus is a beszélgetésben, Székely egészen meghökkentő jelzőket tulajdonít a hatvan éven felülieknek, én viszont ha már így áll a helyzet, javasolnék valamit. Ha elmúlt hatvan, menjen el szerencsesüti feliratokat írni, oda két dolog szükséges: ismerje az életet, és szeresse önmagát. Székelynél mind a kettő megvan. 

Perifériás és szubjektív szempontok következnek: a sárga hajgumi a jobb csuklóján kiabált, hogy túrja már fel  a gyönyörű haját, olyan vagány lenne, de azt gondolom, a sminkes vagy a fodrász javaslatára szedte ki belőle, hogy nőiesebb legyen. Szécsi Noémi kortárs író egyik könyvének* belső borítóján rendültem meg utoljára így, ott is a fotózás előtt a kezére tette a hajgumit, nyilván, hogy a hosszú és szintén gyönyörű haját láthassuk. 

A stúdió berendezése az ötletbörze stílusában készült kesze-kuszaság, annyira parvenü, hogy szinte fáj. A műsor címe ugyanennyire ötletbörzés és túlgondolt. 5/5

 * Egyformák vagytok, 2018 Magvető Kiadó

Connie és a végső kérdések

by Joséphine Miévre

Connie hazajött Párizsból, lesz mit megbeszélni,

bár az élet végső kérdéseit nem lehet.

Connie régebben nem hitte, pedig így van. 

Azért nem lehet, mert arra lett kitalálva minden,

hogy elfelejtsük. Mit kell elfelejteni, kérdezte Connie.

Azt, ami egész életedben úgy liheg a nyakadban,

mint a sziámi iker testvéred feje Connie. 

Connie barátja két dologtól félt, az egyik, hogy élve temetik el,

a másik, hogy két feje van, mert  sziámi ikernek született.

Connie egyszer mosogatásnál odadugta a fejét, 

és mondott valamit, mintha a másik feje beszélne,

ő pedig összetörte a legszebb ikeás poharakat, és

balhé lett az ijedségből.

Nem nyugtat meg, hogy csak egy fejed van?

Nem. Mondták Connie-nak.

A lehetőség, hogy lehetett volna, zavar.

Akkoriban két kérdés foglalkoztatta.

A világmindenséget működtető ok-okozat

jelen van-e a biológiai folyamatokban?

Mi az oka, ha egy kisbaba három hónapos korában

menthetetlenül beteg lesz?

A másik költőibb volt. Connie barátja megvetette

az emberiséget, holott elismerte a nagy költő szavait,

hogy ne vesse meg, mert ő is az. 

Volt egy harmadik, egy másik költő,

akit Connie barátja nem kedvelt, azt mondta,

sosem tudott túljutni önmagán, bármit látott

vagy hallott a világban.

És akkor Connie-nak el lett mesélve

a halott cica, akiről Connie barátja szeretett

volna úgy beszélni, hogy az ő érzései ne legyenek

felmutatva, mint a sárga lap egy focimeccsen.  

Úgy szerette volna elmesélni, hogy minden a cicáról szóljon.

Hangtalan kis teste a kerítésléc alatt feküdt, félig az udvarban,

félig a járdán. Szürkésfehér kis feketével, de legtöbb fehér.

Ha nyár lett volna Connie is azt hitte volna,

csak napozik, elnyúlt a hűvös járdán, hogy enyhítse a meleget.

Nem volt mit enyhíteni, már nem vacogott.

Süldőnek mondanák, azok, akiket megvet.

Connie barátja mindent, vagy sok mindent

megadott volna, hogy csak napozzon,

és mikor kénytelen volt odanézni még egyszer,

később,

még mindig ugyanott,

és ugyanúgy feküdt. 

Túlélted a telet, az első tavaszi nap meghaltál.

∗

Illustration by Edward Gorey

Nagyon ritkán van kedvem romantikus filmekhez, de néha felkelti valami az érdeklődésemet, magam sem tudom, hogy mi. Mondom, lássuk, egy frissen készült film hogyan láttatja az irodalom és az élet legveszélyesebb hazugságait.

Minden elmentett filmet lecsekkolok, mert van valami a kollektív bölcsességben, ami vagy megerősít vagy eltántorít. Csak az nem elég, ha valaki azt írja, hogy egyszernézős, de amikor az van a Port.hu-n, hogy kár volt rá a másfél óra, azért az már jelent valamit, pláne, ha többen is írják. Most nem voltak értékelések, de egy másik oldalon ketten is azt írták, remek film. Értem, mit jelent, a zsáner (romantikus film) a maga nemében tartja a színvonalat, és még valamivel meg van fejelve, ami elérzékenyíti a befogadókat. Ebben a filmben a vallásos élet ereje.  

Ateistaként imádom a keresztény propaganda filmeket, ami nyilvánvalóan terápia után kiált. Mégsem mondanám teljes egészében propaganda filmnek, a vallásosság amolyan akcidentális dolog, nem teológiai értelemben van jelentősége, inkább a két ember közötti vonzalom közös nevezője, a teológiai kekeckedést inkább én teszem hozzá.

Dawson és London. (Szerintem ez egy szuper név).

Van egy Dawson Gage (Jake Allyn) nevű fiatalember, akinek a legjobb barátja a volt gimis osztálytársnője London Quinn (Sarah Fisher), aki olyan amerikásan szép, ami az én befogadói horizontomon azt jelenti, nem tudnám felismerni a többi hasonló kaliberű nő között, csak egy rendőrségi azonosításon, ahol sok múlik rajtam. Futószalagról érkezik, ha egyet láttál, láttad az összeset. Dawson nem tud kilábalni a barátzónából, és talán nem is akar, mert így elvesztené élete szerelmét. Persze így is elveszti, mert a lány egy banális balesetben meghal. Az Alabama állambeli Birmingham-ben vagyunk, délen, ahol minden olyan idillinek látszik. Pedig London anyukája Louise Quinn (Lynn Collins) súlyos vesebeteg, és csak egy transzplantáció mentheti meg az életét. De London sajnos meghal, mielőtt odaadhatná a veséjét anyunak.

Kicsi *spoiler* következik.

Louisa és Larry Quinn, London szülei. Lynn Collins és Scott Reeves

London szülei miután az egyik megtermékenyített petesejtet beültették (huszonvalahány éve), a másikat, a lefagyasztottat odaadták egy Tennessee állambeli orvosházaspárnak, tehát Londonnak van egy ikerhúga, akit a filmben a jó Dawson Gage majd megkeres. A film központi konfliktusa, hogy senki nem mondta el az igazat: a másik lány Andi Allen, boldog öntudatlanságban éli átlagos, felső-középosztálybeli életét Nashville-ben.  

Nézzük a keresztény vonalat. Nemcsak azt figyeltem meg, hogy imádom a keresztény filmeket, hanem azt is, hogy a magukat kereszténynek definiáló emberek szeretik kimazsolázni a vallásukból azt, ami beilleszthető a saját életükbe. De sajnos, ez nem lehetséges. Persze, erre találta ki a kereszténység a gyónás intézményét, ha meggyónják, és bűnbocsánatot kérnek, nagyjából minden rendben. Jól ki van ez találva. De a keresztény tanokkal sajnos nem fér össze a mesterséges megtermékenyítés és az embriókkal való házalás, mert sérti az isteni teremtés elvét.

Nem mondták meg a lányuknak, hogy nem a vér szerinti szülei

Dawson, ez a jóravaló fiatalember gyakorlatban is vallásos: jár templomba, és imádkozik is. Kérdés, hogy tudja beleilleszteni a rendszerbe, hogy a számára legkedvesebb embert – London – elüti egy autó? És London anyukája vajon mit gondol saját betegségéről: a sok imádkozás mellett ez hogy történhetett meg? Ezt a kérdést nem firtatja a film, nem rengeti meg, sőt, megerősíti a hitüket. Kérdés, hogy de miben? Mert egy jóságos, gondviselő Isten nem akarhatja, hogy egy huszonéves lányt az élete kiteljesedése előtt elüsse egy autó. Ha igen, akkor szó sem lehet gondviselésről.

Persze a kereszténység ismeri a menet közben felmerülő életszagú problémákat, ezért kitalálta a megfelelő választ, az isteni tervet, amit földi halandóként nem láthatunk át. Minden máshoz van eszünk, de ehhez nincs. Az isteni terv része minden történés, amit valamilyen kifürkészhetetlen okból nem tudhatunk, nem érhetjük fel ésszel. De azt megérthetjük, hogy minden azért lehet így, mert az ember eleve bűnös és szabad akarattal rendelkezik – szerintük. Innentől csak a világ abszurditásában hihetünk, az amúgy hiányzó józan észben ezek szerint nem.

Csak nehogy rájöjjünk: ha Isten valóban létezne, ő jól csinálná a dolgokat. Mióta is keresik az isten bizonyítékokat? Elég régen, Szent Tamásnak több is volt belőle, pedig a dolog sokkal egyszerűbb. Az, hogy Isten nem létezik, nagyon egyszerű bebizonyítani, csak szét kell nézni a világban. (A bizonyítás terhe amúgy nem az ateistákat terheli.) Ha szétnéztünk, akkor is ellene kellene fordulni, ha mélyen hinnénk, hogy létezik. Micsoda embertelen paradoxon: minél gonoszabb, annál inkább szeretik. 

Sarah Fisher játsza mindkét lányt, Londont és Andi-t is.

Visszatérve a filmhez, a tragédiák ellenére a vacsora asztal körül imádkoznak, hálát adnak annak, aki megölte a lányukat, szerelmüket, testvérüket, és súlyos beteggé tette anyut. Az új hugicának Andinak azonban London-nal ellentétben van egy Dawson Gage számára fontos pozitívuma, ugyanis gyakorló keresztény, mint ő, ami a fiatalember képzeletében szikrát gyújt, majd olyan érzelmi tüzet, amely elolthatatlan: ez a közös lelkiség. Tulajdonképpen London Quinn-nek ezért kellett meghalnia, mert nem hitt, de Isten azonnal helyére állította egy másik katonáját Andi személyében. És milyen igaz, a közös szellemiség a legfontosabb kapocs két ember között. Ateista vegánként én sem tudnék együtt élni egy húsevő kereszténnyel. Meg persze olyannal sem, aki élete csúcspontjának tartja, hogy a természetes közegétől erőszakkal elválasztott állatok között találjon munkát (állatkert), és egy tavat szennyezzen be, amikor a jet-skire pattan. 

Felső-középosztálybeliek és parvenük környezetszennyező időtöltése. 

A délre jellemző idill mindent körbeleng, London szüleinek a házasságát úgy ábrázolják, mintha az Őrtorony nevű Jehova újságból származna, gyakorlott filmnézőként szentül meg voltam győződve, hogy ez egy már egy második házasság, mert alapjáraton ilyen harmónia nem lehetséges. Aztán eszembe jutott, a keresztényeknél  (katolikusoknál) nem lehetséges egy második házasság (özvegyek kivételével), mert a házasság szentség, a felbontásához sok minden kell, leginkább ordas hazugságok, amiket majd meg kell gyónni. 5/4

Someone Like You, 2024, amerikai romantikus dráma, Karen Kingsbury és Tyler Russell írt, és Russell rendezett. 

∗

Connie kiszalad a világból

by Joséphine Miévre

Connie is csak olyan, mint bárki más, a tavasz 

első napjai kicsalogatták a szabadba. Connie azt mondta,

ne használjam a tavasz első napjai kifejezést,

meg a kicsalogatni szót sem,

mert nagyon költőietlen, és egy kicsit sem posztmodern.

Pedig te abban a stílusban írsz, vagy tévedek?

Nem, nem tévedsz Connie.

A Penny-ből tekert haza, amikor messziről meglátott egy férfit,

szembejött a bicikliúton, gyalog.

Se vonzó, se taszító, teljesen átlagos,

mert mindjárt kategorizálni kellett.

Amikor Connie elhajtott mellette, megérezte azt,

amitől a világból kiszaladna, és

hiába mondta Connie, hogy ez is ótvaros kifejezés,

csak le lesz itt írva, mert nem kell mindent megváltoztatni, ami jó.

Connie most már nyilván nem lesz megkérdezve, hogy a

korpás fejszagot bele lehet-e írni egy versbe.

Connie alig várta, hogy újra levegőt vegyen, de a 

korpás fejszag ott maradt vele, és megdicsérte a sárga sapkáját.

A férfi már messze járt. 

Amikor a szatyorból pakolt ki otthon, a korpás fejszag megszólalt.

Nem baj, hogy elkísértelek?

Utólag kérsz engedélyt? kérdezte Connie,

és megkínálta egy banánnal. 

Kimentek a parkba beszélgetni, és Connie nem érezte

a korpás fejszagot, csak amikor a padon mellé ült.

A korpás fejszag laposságában is elszórakoztatta Connie-t,

a libazsíros hangon elmesélt sanyarú sors, 

hogy egész életében mindig odacsapódott valakihez,

hogy úgy érezze, ő is tartozik valahová,

de soha nem fogadták el, sehol nem érezte, hogy otthonra lelt,

pedig mindent megtett érte.

Mikor megtalálta a megfelelő embert, elárasztotta a szeretetével, 

de egy idő után elkezdtek naponta hajat mosni, pedig annyit

mesélt nekik a veszélyről.

Amúgy te jársz valakivel? kérdezte Connie-tól.

Ugorjunk, mondta Connie, és a korpás fejszag ugrott egyet. 

Nem úgy értettem, csak képletesen, mondta Connie. 

Mindent megtennék, hogy veled lehessek, mondta a korpás fejszag

rezignáltan, de nem nézett Connie-ra.

Nem is tudod, ki vagyok, mondta Connie. Ha megmondod, beírom a telóba.

Ezt nyilván a korpás fejszag mondta, majd elment dobni egy ívet.

 A telefont ottfelejtette a padon és Connie megnézte,

hogyan írta be őt, Connie-t a telefonba.

XConnie. Így.

∗

Connie megnézte a Bob Dylan-es filmet 

by Josephine Miévre

Connie ki nem állhatja Timothée Chalamet-t,

mióta megtudta, Kyle Jenner a barátnője, de hát ő játsza

Bob Dylan-t ebben az új filmben. Jó választás volt, mert 

a kis Timothée és Bob tényleg hasonlítanak egymásra,

nem csak azért, mert a jelmeztervező olyan 

napszemcsit adott rá, amilyen egykor Bob bácsinak volt,

és a haja is úgy volt felborzolva, hogy tökre hasonlítsanak.

Hát miben hasonlítanak ezen kívül? 

Szegény női magazinok, szegény kortárs irodalom,

szegény művészet, mondjátok a magatokét

a belső értékekről, meg a mindenről, 

közben Hundertwassertől Timothée-n át Bob bácsiig mindenkinek

topmodell meg playboy nyuszi a felesége meg a barátnője,

meg a zélettársa. 

Bob bácsi odapörköl a hatalomnak és a folknak,

lebassza őket a sárga földig, énekelve persze, meg gitárral,

és komoly dalszövegek szólnak az élet különös emberi éjszakájáról,

a mit hováról, a miértről, meg a milyen értékek

fontosak szürrealisztikusan. 

Azt hiszed olyan, mint a dalai, tiszta, egalitáriánus és

Nobel-díjra érdemes, közben playboynyuszit vesz feleségül,

egy tapsifülest.

Connie olvasta, hogy Bob bácsi azt mondta, a tapsifüles

sosem értette, mit akar, mit mond és mit gondol ő, a Bob bácsi,

de akinek onnantól Dylan lett a neve, csak mert az

első világégés őszén 

Dylan Thomas wales-i költő apja és anyja elnevezték

pufók kisbabájukat.

Az élet abszurd dalszöveg, jobb, mint Bob Dylan.

∗

Végre sikerült megnéznem. Nagyon szeretem Hajdu Szabolcs filmjeit, de ez a film most olyan, mint egy újdonsült séf alkotása, van pár ötlet a fejében,  főzött már finomat, megdicsérték, aztán variál kicsit, brokkoli helyett karfiolt tesz bele, de alapvetően ugyanazt az ételt készíti el. 

Ismerős fazon ez a Kálmán. Értelmiséginek látszó férfi-típus, biztosan van legalább egy főiskolai diplomája, de csak ettől nem lesz valaki értelmiségi. Ott hemzsegnek a médiában, meg a közszolgálatban, műsort vezetnek, okoskodnak, producerkednek, újságot írnak, híreket olvasnak, osztályfőnökök vagy színházat igazgatnak. Jogosultságtudattal vannak felvértezve, a világot úgy hajlították meg, hogy nekik csak rá kelljen feküdni. Valójában végtelenül unalmas emberek, akik nem képesek a fejlődésre, mert konformisták. Lusták érvelni, lusták végiggondolni miről szól az életük. Kommunikációjuk káros, mások gondolatait leegyszerűsítő panelekből építkezik. De hát nem lehet mindenki érdekes és különleges. 

Az van, hogy olyan sokszor találkozik a befogadó ezekkel a problémákkal rengeteg kortárs és (nem kortárs) regényben, színdarabban és filmben – az ember egzisztenciális helyzete –, amiben maga is él, és mindenről saját referenciái vannak. Ezeket kell művészileg besűríteni – mint séfnek a krumplifőzeléket –, ez az alkotó dolga. Hajdu besűrítette, de a finom fűszereket elfelejtette belerakni. Mi lenne a fűszer ebben a filmben? A magas kvalitású színészi munka mondjuk, és valami olyan mélyen megrázó, átütő létprobléma, ami kisszerűségében is úgy mutat valamit, ahogy még nem láttuk. Ez van, te is tudod, én is tudom, mindenki tudja, mondja Hajdu Szabolcs.

Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs mint Orsi és Kálmán

Kálmán (Hajdu Szabolcs) és felesége Olga (Tóth Orsi) névnapot tartanak, Kálmán nap október 13-án van, onnan tudom, hogy két barátom is ezen a napon ünnepli a születésnapját. A kertben buja vegetáció, látszik, itt alapvetően biofil emberek élnek, nem akarják túl rendszabályozni a természetet, nem a nekrofília és a fűnyírógép vezeti a kezüket. Igényesen kivitelezett faház, ízléses enteriőrrel. Azonnal látszik, melyik társadalmi réteg lakik benne.  Harmonikus, barátságos és szép, nemcsak a tárgyak, a téralakítás is izgalmas, kis zugolyok, intim lépcsőfordulók, és egy kicsit bohém, barátságos konyha, ami nincs elválasztva a tér egyéb funkcióitól. És hát a pianínó a sarokban, (talán kézműves) burkolattal, szerencsére a film egyik jelenetében Hajdu Szabolcs felcsapja a tetejét és egy picit pötyög rajra. De ismerjük az önmagát értelmiséginek, polgárinak vizionáló réteget, ahol a zongora csak díszlet a nappaliban, státuszjelzés, hova kalibrálják magukat anélkül, hogy olyan attribútumokkal rendelkeznének, hogy komolyan vehessük őket. 

Értelmiségi enteriőr

Ebbe az enteriőrbe érkezik meg Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos), a baráti házaspár, akik nemcsak névnapot jönnek köszönteni, hanem kérésük is van, adminisztratív, ám jogszabályellenes némiképp. Nem egy hű, de nagy dolog, de nem is magától értetődő. Már a film elején látjuk Kálmán karakterét, közhelyes, cinikus hőzöngő, okoskodó, verbális bántalmazó. Hétköznapi hímsoviniszta, akit még félünk néven nevezni. Kálmán szerint egy gyereknek – ezzel a polémiával indul a film – igenis kell a szenvedés, hogy jobban értékelje a későbbi sikereket, Olga viszont ezt nem tartja szükségesnek. Látjuk, két ellentétes paradigma ütközik, de Olga nem kezd fejtegetésbe, hogy ez a szenvedősdi a keresztény tanok lecsorgása a hétköznapi etikába: hogy a nagy dolgokért meg kell szenvedni, a szépségért, a gyerek születéséért, mi mindenért még. Majd szépen kibontakozik házassági válságuk, amiben semmi személyes nincsen, ez társadalmi jelenség, nem nagy kutatómunka kell hozzá, hogy lássuk, a nyugati értékek átalakulása a házasság intézményét is érinteni fogja. Vannak alternatívák persze, de ez nem ennek az esszének a tárgya.

Földeáki Nóra alakítja Zitát

Még mindig nincs kimondva, a házasság, az örök életre esküdött, de főleg hazudott házasságok ideje lejárt. Nem működik ez az intézmény. Diszfunkcionális. Megbetegít. Tönkretesz. Nem alkalmas a lelki fejlődésre, ami az emberi élet értelme normális embereknél. A többieknek meg játszóház, ahol kiélik beteges énjüket. Férfiaknak remek lehetőség: konform zónát cserélnek, anyu helyett egy fiatalabb nőt kapnak, akit meg is lehet dugni. A nőknek viszont a legveszélyesebb hely a világon. Benne maradunk, mert nincs hova menni, tényleg nincs. Minden mókus odú tele van, ha üres, mindjárt jön valaki, akivel elölről kezdődik az egész. Olyan tabusított dolog ez a társadalomban, amitől rettegünk. Rettegünk, hogy igaz, és még pompásabb esküvőt rendezünk, hátha elűzzük vele az igazat, mint a busók a telet. 

Birsalma pálinkával ünnepelnek

Kálmán gyáva ember, nem mondanám grandiózus narcisztikusnak, ehhez keveset látunk belőle, de egy Moravia regény hőse lehetne éppen, olyan megalkuvó. Mint a viktoriánus regények moralizáló gonosza, csak hétköznapi és banális. Pedig a rendszerből való kitörés egyetlen módja a bátorság lenne. Zita a középosztálybeli nők ismert figurája, minden reflexív embernek van róla tapasztalata, karaktere összesűrítette mindazt, ami megint csak hétköznapian aljas, ostoba és szintén  banális. Hogy van felöltözve például. Poliuretánból készült bőrnacija van, de mi az üzenete egy poliuretán bőrnadrágnak? Inkább bele se gondoljunk. Önreflexió nulla, a környezetét semmibe veszi, verbálisan megállíthatatlan, tapintatlan bántalmazó ő is. Nosztalgikus típus, nem tudja, hogy az élete olyan, mint egy sorozatgyártó gép, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése. Azt hiszi például, a férjével való megismerkedése egy soha látott és hallott történet, pedig már egy Romana regényfüzérbe sem engednék beleírni, annyira sablonos. Olga sokkal intelligensebb, reflektál a környezetére, és önmagára. Tizenöt vagy tizennyolc év után nincs mindennap kedve kufircolni, talán, ha nem fáradna bele, hogy Kálmán után pakoljon, még kedve is lenne. Gondolom, ő viszi a hátán a gyereket és a háztartást, meg aztán, hogyan ébredne valakiben vágy, ha verbálisan bántják? A szexuális defektek indikátorok, indexek, amik jeleznek valamit.

Az ilyen emberi kapcsolatokat, magát az életet csak úgy tudjuk túlélni, ha birtokolunk bizonyos felszínességet, nem akarunk belegondolni, mert akkor cselekedni kellene. Pont azt, amit nem akarunk. Tudjuk, hogy nem vágyunk, nem szeretünk, minket sem szeretnek. A társfüggőség csalóka szó, nem egy másik embertől függünk, őt már időtlen idők óta utáljuk. A mókus odútól függünk inkább.

Gelányi Imre és Tóth Orsi mint Ernő és Olga

Van ebben a filmben valami, amit nem nagyon szoktak fókuszba állítani. Nehéz egy kamaradarabban árnyaltan mutatni filmes karaktereket, de ez most nagyon el lett találva. Azt mondom, ezeknek az embereknek az egyik jellemzője, hogy használnak másokat, de nem nyílt tranzakcióval, hanem manipulatív módon. Itt van Ernő figurája, Gelányi Imre játsza. Ő Kálmánék mindenese, őrá szokták mondani, hogy egyszerű ember. Nem érti azt a félértelmiségi nyelvet és modorosságokat, amit a névnapot ünneplő kompánia tagjai. Mert, hogy Ernő is elmegy megköszönteni Kálmánt. Ahogy bánnak vele, az mond el a legtöbbet róluk, pedig a szó klasszikus értelmében nem is bántják.

Itt nem az van, hogy nincs szex, meg rutinos és unalmas a házasság, hanem, hogy nem tudnak lelkileg fejlődni,  nincs valódi érzékenységük, szolidaritásuk a másik ember felé, akit maguknál kevesebbre tartanak. Értelmiségi polgárok, akik a varrónőjükkel, meg az autószerelőjükkel úgy beszélnek, mintha egyenrangúnak tartanák őket, miközben lenézik őket. 

Szabó Domokos alakítja a gyomorbajos Leventét

Fűszerezés. Ez a film akkor lenne nagyszerű, ha nagyszerű színészi munka lenne benne, de sajnos nincsen. Nem akarom Földeáki Nórát bántani, aki Zitát alakítja, de a színészi dikció most nem sikerült. Nem sikerült a Sztanyiszlavszkij-módszer, nem sikerült élő, hihető, jó ritmusú verbális megoldást találnia. Színpadon egészen más lenne, de ez most egy film. Hadaró, felolvasás jellegű amatőr színjátszó csoportokból ismerős megoldás, nincsenek benne karakterfestő jegyek, ami jellemezné a figurát a szavakon túl. Tankszerűen lehengerlő, de ettől nem lett hihetőbb, hogy ez egy manipulatív ember, aki tele van megtévesztő árnyalatokkal, nem egy vallomást olvas fel a rendőrségen, amin túl akar lenni. Tóth Orsi is felolvasó estet tartott, akárcsak Szabó Domokos. Nem sok szövege van, a szomatizáló lelkiismeretfurdalásost kellett volna megelevenítenie, de olyan darabos, hogy csak a betanult és felmondott szövegre támaszkodhattunk. Aki színészileg is jó, az maga a rendező, és Gelányi Imre (Ernőként), aki a DNS-ig mutatta meg a kisembert.  5/3

∗

Minden társadalmi, mondhatnánk a Minden politikai jelszava után szabadon. Szociológia és irodalom között mindig volt kapcsolat, az irodalom nemcsak a megismerés, hanem a társadalom megértésének is eszköze, képes beavatkozni és hatni a társadalomra.

Az ember reménytelen eset

Rakovszky Zsuzsa legújabb kötetét olvasva, a befogadónak olyan érzése támad, hogy a szerző kiment a világba, szétnézett, kétségbeesett, és tizenegy elbeszélésbe, antropológiai spektákulumba sűrítette, amit látott. Epikus miniatűröket és hosszabb elbeszéléseket tartalmaz a kötet, amelyekben a szerző közvetítő krónikásként a részvét egyik formáját gyakorolja, mint azok az aktivisták, akik néma áldozatoknak adnak hangot, humán és nem-humán létezőknek egyaránt.

A Vattacukor klasszikus realista próza, a magyar közép- és alsó-középosztály jellegzetes figuráit, élethelyzeteit ragadja meg. A szerzői hangot minden oldalon érezzük, a narrátorok mögé bújva nézi, hallgatja az embereket, akikkel találkozott, és akiket megírt.

A narratíva és a forma hatékony fegyver, hogy titkos, vagy kevésbé titkos igazságokról beszéljen egy író. Feltárhatja az igazságokat, hogy korunk legfontosabb problémáiról beszéljen, kendőzetlenül mutassa a világot olyannak, amilyen. De el is rejtheti, manipulálhatja az olvasót, amikor saját, mélyen gyökerező hitében és előítéleteiben erősíti meg. A narratíva és a forma problémás, és mély dolgokra világíthat: saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben. Az írói tét az, tud-e Rakovszky érvényeset és igazat mondani erről a világról? Össze tudja-e egyeztetni a narratívát a formát és a stílust?

Amikor Rakovszky megválasztotta a társadalmi területet, amelyről írni akart, akkor stílust is választott, ami az ő szerzői lenyomata a nyelvben, a társadalom állapotának indikátoraként kell működnie szókincsben, mondatalkotásban, alakzatokban. A szerzői stílusnak röntgensugárként kell átvilágítani minden egyes novellát.

Keskeny vászonra írta, de saját életünket látjuk. A szerző minden novella fikciós szövetébe beleépít valamilyen magvasságot, releváns tudást, tapasztalatot az életről, és az emberi viszonyokról: hogy az ember változik, hogy az őszinteség veszélyes, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk elengedni soha, és hogy azokra haragszunk a legjobban, akiket mi bántottunk meg. Minden novellában van valami traumatikus, ami kizökkenti a szereplőket, előrevetít egy hétköznapian baljós, végzetszerű és drámai eseményt, hogy lássuk, milyen kórképek mentén élünk és boldogulunk, vagy olyan csapdába szorultunk, amelyből nem tudunk kijutni.

Rakovszky mindjárt az első, címadó novellában (Vattacukor) regisztrálja a stílust, korfestő nosztalgia novellát olvasunk az 1950-es évek polgári világáról, emlékek szabad átiratát, ahol egy óvodás kislány, a hároméves Kisklára részleges nézőpontjából látjuk özvegyen maradt anyukáját, akit nemcsak a társadalmi előítéletek korlátoznak a boldogság elérésében, de saját nagynénje is (Mancikám), aki jó tanácsokkal látja el, nehogy saját életének főszereplője lehessen. Azért részleges nézőpont, mert van egy artikulálatlan narrátor a díszletek mögött – talán maga a szerző –, aki vaskosnak értékelhet egy női lábat (15.) vagy kétértelműnek a nedvességet valaki arcán. (29.) Ám a nosztalgia itt és most nem teremt feszültséget, nincs meggyőző narratív ív, amely elválasztaná a múltat a jelentől.

Szóval a vattacukor… Képzeld, van belőle fehér meg rózsaszín is! De tudod, mi a legfurcsább? – teszi hozzá töprengve. – Amíg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte… na jó, nem mindent, de azért sok mindent… ha legalább egyszer újra megkóstolhatnám. És most, hogy van, valahogy nem ízlett. Hát nem furcsa? (32.)

A novellák családi, párkapcsolati dinamikákat, anya−lánya kapcsolatot, felnövekedésre képtelen fiatalembereket és generációs konfliktusokat ábrázolnak. A Győzelem című novella kakukktojás, erős történelmi arculata van, idősíkváltásos próza, elbeszélés az elbeszélésben típusú hosszú novella. Az 1960-as években játszódik; egy bulgáriai nyaralás alkalmával az eredeti narrátor udvariasságból és időtöltésként végighallgatja egy második világháborús veterán (Maljukin) felnövekedésének és politikai öntudatra ébredésének retrospektív történetét. Terápiás beszélgetésnek hangzik, bár a visszajelzés hiányzik, az elsődleges narrátor sem nem pszichoterapeuta, sem nem történész, a magyar szocialista rendszerben szocializálódott, aki azonban John Updike-ot olvas, és a Szovjetunióban járt egyetemre. Ez a kötet egyik legjobb elbeszélése, bár nehezen hihető, hogy a Maljukin-nak elnevezett narrátor ennyire önreflexív módon beszéljen saját magáról alkalmi nyaralótársának. Az előtte és utána korszakolás azonban drámai feszültséget kelt, a múlt század eleji oroszországi forradalmi idők allegorikus meséje arról szól, hogy az emberi természet sosem változik, és amíg így marad, addig a történelem törvényszerűségei is ugyanazok maradnak.

Az elbeszélések nyelvhasználati, szövegalkotási technikájában a tartalom elsődlegessége érvényesül, a célszerű és népszerű írott nyelv, a rutinos fogásokkal élő írás konformitása, az intertextusok bejáratott nyelvi készlete, amikor például a mondta szó helyett rendre hangutánzó szavakat használ a narrátor. Masszív, karistoló nyelv helyett: göcögnek, reccsennek, recsegnek, valakinek felragyogó arca van, vagy ünnepélyes komorsággal emeli fel a mutatóujját. A többi novellában is recsegnek, csipognak, kaffognak vagy kukorékolnak a szereplők, ha mondanak valamit, és ironikusan mosolyognak. A baltával faragott Maljukin nyelve semmiben sem különbözik az elsődleges narrátor irodalmi nyelvétől, a szerző láthatóan nem erőlteti a mimézist.

Leültünk sakkozni az üres étkezőben: nem is játszott rosszul. Közben arról faggatott, hol tanultam meg ilyen jól oroszul, jártam-e az országban, és ha igen, merrefelé. Megemlítettem a várost, ahol még egyetemista koromban jártam, vétlenül a régi nevét használtam, azt a nevet, ahogy Tolsztoj meg Dosztojevszkij emlegeti. Azt hittem legalábbis megrovóan néz majd rám, ehelyett fölragyogott. – Ott születtem, mondta. – Vagyis hát nem éppen ott, hanem Andrejevszkojéban, egy kis faluban, de kétéves koromban a szüleim visszaköltöztek, mert nem bírták a falusi életet... meg a nagyapám zsarnokságát. (202.)

Az áldozat című novellában egy Rózsika nevű takarítónő mesél egyik klienséről, Évikéről, aki elmondja, miért nincsenek jóban a lányával, holott ő mindig szerette. Majd felfejtődik a történeti szál; az anya szerepe végig kimerült abban, hogy ütközőzóna legyen lánya és a külvilág között. Ahány nézőpont, annyi értelmezés, a lány más narratívába csomagolja a történteket, az olvasó pedig saját tudásából fogja összetenni, hogy mi történhetett. A novella a valóság kereséséről szól – a sensus communisról –, amelyet minden író keres –, miközben mindenkinek megvan a saját valósága, érvényesnek tűnő igazsága, ezért leszünk mindig saját narratíváink foglyai. Mindenre van magyarázatunk, hogy önmagunkat mentegessük, és amit másoknak hazudunk, semmi ahhoz képest, amit magunknak.

– Honnan tudod, hogy nem mond igazat? – kérdezte este a férjem. Te eddig csak az egyik felet hallottad… Ez persze igaz volt. Évike hirtelen elkezdett átalakulni bennem, már úgy értem, az emléke, mert látni már nem láttam egy ideje: pont úgy voltam vele, ahogy ő volt állítólag a férjével, amikor megvádolta a lánya, hogy kikezdett vele, és ő folyton figyelte a férje arcát meg a szemét, hogy az vajon egy hazug ember arca és szeme-e, és hát persze hol így, hol úgy látta. (83.)

A kötetben vannak rövidebb írások is, A régi város generációs miniatűrje azt az emberről való tudást illusztrálja, hogy régi fát nem lehet átültetni. Megint többféle szempont és igazság van, de egy idős embereknek már nincs hatalma érvényesíteni őket, és a végén csak egyetlen kijárat marad a labirintusból. A Féltékenység című novella látszólag a nem-humán élőlények iránti felelősségről szól, valójában két középkorú nő között fennálló évtizedes rivalizálásról, a frenemyről szól, két olyan személyről (Hilda és Gizella), akik egyesítik magukban a barát és az ellenség tulajdonságait.

A Vattacukor szövegei klasszikus novellák, mintha egy el nem készült regény mélyéből támadná le olvasóit, az in medias res felütések azonnal határhelyzetben mutatják a szereplőket, hogy a hős jelleme kiütközzön. Ezeknek a történetelvű, lineáris vonalvezetésű szövegeknek mindig van egy mélyebb, absztraktabb jelentése, a szereplők életén túlmutató jelentést hordoznak. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, közös bennük, hogy egyikük sem főszereplője saját életének. Ezt kell a szerzőnek láthatóvá tenni, az olvasóra pedig az a feladat vár, hogy felismerje önmagában a szereplők lelkivilágát.

Tejesült-e az írói ígéret? Az irodalmi selyempapírba csomagolt kórképeknek íve, eszkalációja, csúcspontja és kielégítő következtetése van, azonban az olvasó azt is keresi, mikor áll össze nyelvileg is irodalommá? Hol fogja térdre kényszeríteni az olvasót az író innovatív mondatszerkesztése, vagy eredeti képalkotása? Éppen ellenkezőleg, bejáratott, konvencionális hangon szólal meg, az olvasó feje biccen egy kicsit, de a megdöbbenés helyett csak az ez van tudomásulvétele történik. A Rakovszky-kötetnek tehát nem tartalmi, hanem nyelvi problémája van. Olyan a stílusa, mint egy falvédő a nyári konyhában, kimerült, önismétlő és önjáró szövegezésű.

A stílus persze választott lehetőség is lehet, az esztétizálás direkt elutasítása annak érdekében, hogy ne árulja el sem a leuralt osztályokat, sem az olvasókat. A párbeszédek hihető ritmust követnek, ám néha didaktikusak és sterilek, mintha valaki éppen egy esszébe kezdene, ahelyett, hogy a karakterének megfelelően életszerű megszólalásába fogna. A Határeset című elbeszélésben például egy fiatalember a munkahelyén keveredik romantikus viszonyba egyik munkatársával, Almával, akit a környezete kissé különcnek tart. A férfi egyik kollégája így kommentálja a bimbózó románcot:

– Mondd, te tényleg azt a neurotikus hófehérkét kerülgeted? – kérdezte Dani, a srác, akinek az volt a dolga, hogy közvetítsen a vezetőség és az informatikusok között, és viszonylag jóban voltunk, legalább egyszer-kétszer elmentünk sörözni. (113.)

Rakovszky tehát a magas irodalom akcentusaként állítja elő novelláskötetének nyelvezetét, mint egy dialektus edző, aki a standard nyelvet ferdíti, igazítja egy színészi szerephez. A Vattacukor nyelvi stílusa az egyszerűség feltételezésén alapul, a szereplők létfeltételeinek reprezentációjaként.

Rakovszky Zsuzsa ezzel a kötettel kicsit olyan helyzetbe lavírozódott, mint annak idején Földes Jolán (1902−1963) magyar író, A Halászó macska uccája című regényével (1936), amit hiába kritizáltak, az olvasókat magával ragadta, felfalták, imádták és vették, mint a (vatta)cukrot. 5/3

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Következik: Gabriel García Márquez Száz év magánya a Netflixen

∗

563

Mielőtt megnéztem volna, ketten is elmesélték, és most, hogy magam is láttam, két érdekes dolog tűnt fel. Az egyik, hogy mindketten úgy mesélték el, mintha Manitas del Monte-nak azért kellett volna nővé operáltatnia magát, hogy elmenekülhessen Mexikóból, a másik, hogy összejön azzal az ügyvéd(nővel), aki a tranzíciós folyamat végére segít pontot tenni. Egyik sem így van, de jelez valamit: a hagyományos narratívákat nehéz elengedni.

Azért hitték, hogy Emilia Pérez az ügyvédjével jött össze, mert nem tudnak különbséget tenni két latin-amerikai nő között. Nem kárhoztatom őket, nekem is nehézséget okoz koreai nőket megkülönböztetni, de igyekszem legyűrni azzal, hogy jobban figyelek. Tehát Juan Manitas del Monte nem az ügyvédjével jön össze, hanem egy másik nővel, aki örül, hogy megszabadult a férjétől (Adriana Paz, mint Epifánia).

Több téma van összeeresztve a radikális eklektika jegyében: egyfelől a latin-amerikai (Mexikó) kultúra kritikája, másfelől szenzibilis narratívába helyez egy transznemű embert. Az átlagnézőt bizonyára kiakasztja majd, hogy a szereplők időnként dalra* fakadnak, mint a La, La, Land (2016) és a Joker (2024) című filmben. Az új szenzibilitás és posztmodern összetalálkozott a filmvásznon. Jacques Audiard (1952) a jelen társadalmi kríziseire a műfajok parodizálását, és az eklektikát választotta. Társadalmi dráma, bűnügyi film, paródia és az opera műfaja között lavírozik, a dalszövegek pedig mediatizálják a szereplők érzéseit.

Juan Manitas del Monte nőként érzi önazonosnak magát. Karla Sofía Gascón 

Rita Mora Castro (Zoë Saldana) mexikói ügyvéd elégedetlen a munkájával, hiába nyernek a főnökével pert, ezek mind simlis ügyek, nem sok köze van az igazságszolgáltatáshoz, ezért, amikor felhívja Juan Manitas del Monte (Karla Sofía Gascón), a helyi drogkartell főnöke, elfogadja az ajánlatát. Olyan orvost kell találnia, aki segít Manitas-nak férfiból nővé válni. (A hormonterápia már megvan.) Manitas nem azért akar nő lenni, mert ég a lába alatt a talaj, hanem újjászületni akar, gyerekkora óta meglévő testi diszfóriáját akarja kezeltetni. Az ügyvéd(nő) talál is orvost, majd Manitas feleségét Jessi-t (Selena Gomez) és két gyerekét Svájcba transzportálja, miután Manitas megrendezi saját halálát, és nő lesz belőle. Az átalakulásnak azonban ára van, mindenki halottnak hiszi. Hogy kapcsolatban maradhasson a gyerekeivel, Emilia Pérez néven saját unokahúgának adja ki magát, hogy gondoskodhasson a családjáról. Ügyvédje ebben is a segítségére lesz, miközben azért tart attól, hogy elteszik láb alól, másrészt, hogy nincs saját élete. 

Civil szervezetet hoznak létre és munkatársak lesznek. Emilia Pérez és Rita Mora Castro

Fura, hogy Emilia Pérez felesége Jessi nem ismeri fel Emilia Pérez-ben a férjét, de az élet bizonyos felszínességet követel meg, különben belehalnánk. Ha mindent a valóságnak megfelelően látnánk, nem élnénk túl. Ha a Selena Gomez által alakított karakter minden bevásárlásnál konstatálná, hogy a pénzhez, amit éppen most költött el, mennyi ember vére tapad, nem menne le a torkán a falat. Komplett pszeudó-világban él, amibe simán belefér, hogy nőalakban nem ismer a férjére. Meg egy kicsit az is, hogy nem figyel a részletekre, talán ez is védekezés a túléléshez. Olyan világban él, amelynek a szabályait nem ő találta ki, nőként a latin-amerikai kultúra áldozata. Életét a pillanatban megtapasztalt érzékek határozzák meg, és csak a jelent tudja uralni. Az ügyvédnőnek is kell az a bizonyos felszínesség, a kétmillió dollárt, amit a szolgálataiért kap, másként nem tudná élvezni. 

Senki sem ismeri fel nőként

A film nem tematizálja a tranzíció utolsó fázisát – művészi tömörítéssel él a rendező, nem Emilia Pérez érzéseire figyel, az már meg lett énekelve, inkább arra a folyamatra tevődik a hangsúly, hogy a testi változás és a nemi szerep változása hogyan hat a viselkedésére. Amikor nővé válik, a kezesbárányt látjuk, a benne rejtőzködő farkast még nem. Saját életet akar, énekli a film elején, de mások saját élete nem nagyon érdekelte. Újjá akar születni, de a rengeteg halott, akiket eltett láb alól, már sosem fog újjászületni. Ezt a szocializációs hagyatékot lehet-e felülírni? Lehet-e a régi mintákat újra cserélni, vagy az agy automatizmusa működik? Emilia Pérez minden további nélkül szakítja ki Mexikóból, majd transzportálja vissza a családját, akik ugye azt hiszik, hogy halott. Rita Mora Castro ügyvédnő helyzete is problémás, pontosan olyan eszközökhöz kell nyúlnia, ami ellen küzd. Része marad a rendszernek, akár akarja, akár nem, a megvásárolhatóság az emberek DNS-éig hatol.

A rendező többszörösen határsértő helyzetbe dobja hősét, de hát mára a művész egyetlen eszköze a hatásosság maradt, merésznek, meghökkentőnek kell lennie, a befogadót fel kell izgatni, fel kell ingerelni és kavarni, hogy  kicsalogassa azt a lényt, aki benne rejtőzik. 

Selena Gomez játsza Emilia Pérez felségét

Az, hogy a Koldusopera stílusában, és ekletikusan van megcsinálva az a posztmodern esztétika jegyében történik. Amíg énekelnek, át tudjuk érezni és gondolni, amit addig láttunk. Ez a Brecht-i V-effekt. Gondoljunk bele, hányszor, de hányszor láttunk már olyan jelenetet, hogy valaki hagyományos narratívában mond el valamit, mondjuk, hogy miért akar férfi helyett nő lenni. Modoros, idealista, ironikus utánzás lenne, ha filmrendező lennék, inkább leharapnám csuklóig a kezem, minthogy valaminek az ezredik változatát csináljam meg. Kapjon megint egy midcult film Oscar-díjat?

A régi rend nem létezik, az erkölcsi és kulturális tartalmak és minták – hála istennek – széthullóban. Hulljon, ami férges. Igenis, kompromittálni kell a hagyományokat, elvégre kulturális forradalom zajlik. Van erre egy direkt példa a filmben. Latin-Amerika a bigott katolicizmus, a macsizmus és az indián animista kultúra metszéspontjában áll, a szentek tisztelete a mindennapok része. Reflektív megközelítésben azt mondhatnánk, a szentek élete tele van szégyenletes dolgokkal – legfeljebb nem tudunk róla –, nemcsak olyan attribútumokkal, amelyek predesztinálják a tiszteletre. Ebben a jelenetben megy a film leginkább a paródia felé.

Emilia Pérez és szerelme, Epifánia

Jacques Audiard középutas filmrendező, ez olyasmit jelent, hogy felvállalja a kommersz új változatát: méltányolja és beépíti a közönség elvárásait az alkotás folyamatába, ugyanakkor a szerzői filmes magas művészet premisszáit is. Az Emilia Pérez tökéletesen egyesíti magában mindkét premisszát. Karla Sofía Gascón nagyon jó, nem ma kezdte, egy csomó szappanopera van már a háta mögött, és ha neki ítélik az Oscar-díjat, az első transznemű színésznő lesz, aki megkapja. Zoë Saldana esztétizálatlan megjelenése is arcul csapása a régi narratívának, az meg pláne, hogy két női karakter áll a film középpontjában, mi több, Adriana Paz Epifániája is ezt a vonalat erősíti. Egy jelenetet volt vizuálisan direkt és merőben közhelyes: Svájcban tél van, és esik a hó. Hát persze. 5/5

*OSCAR-DÍJ: LEGJOBB EREDETI DAL "EL MAL"

∗

Meg voltam győződve, hogy azért Brutalista a címe, mert Adrien Brody csinál majd valami brutálisat. De nem, a brutalista egy modern építészeti stílus, betonépítészet, ami az 1950-es évek Angliájából indult útnak. Masszivitás és tömbszerűség jellemzi, Le Corbusier művei inspirálták, és az 1970-es évekig volt divatban. Szerintem félelmetesen ronda, mások azonban látják benne a szépséget. Mondjuk a Sanghaji vágóhídban (1933) ha nem tudnám, mi folyik ott, még én is meglátnám a szépet. A kifejezés tehát nem a brutális szóból, hanem,  a francia "béton brut", azaz a nyers betonból származik.

Majdnem három és fél órás film, a felénél – mint a színházban – van egy szünet. Hiába nem a brutális szóból ered a címe, ez bizony brutális film. Nyers és lényegi. De mi a lényege? Annak a plakatív mondatnak a fordítottja, amit mindenki ismer, hemzseg tőle a social media: "Nem a cél fontos, hanem az odáig vezető út." Sokadik hallásra sincs vele semmi baj, de szerencsére minden állítást megkérdőjelezhetünk, ez a modernitás öröksége nekünk, embereknek. Gondoljunk Lászó Tóth (Adrien Brody) életébe. Zsidóként megjárta Buchenwald-ot, az volt a célja, hogy kiszabaduljon, és az Amerikai Egyesült Államokban kezdjen új életet. Mondhatnánk neki ezt a szlogent, útról és célról? Biztosan nem. Az út emberek elgázosításával, elégetésével, megkínzásával, semmibe vevésével telt, pokoli testi és lelki fájdalmakkal. Ez senki számára nem lehet fontos, pedig neki pont ezt az utat kellett bejárnia, amíg elérte a célját. 

Adrien Brody. Jelenet a filmből

Azért olyan hosszú a film, hogy minden fő karakterre legyen idő, hogy hitelesek lehessenek, mit miért tesznek. Vekeng valaki a Port.hu oldalon, miért kellett Mr. Van Buren-nek (Guy Pearce) elmesélnie a nagyszüleiről szóló történetet, mire volt jó. Arra, hogy a karaktert kontextusba helyezhessük, pont ez az izgalmas benne, hogy a gesztusaiból, a szófordulataiból, a hangsúlyaiból következtetéseket szűrjünk le, hogy árnyaltan lássuk a jó és a rossz oldalát is.

1947-1980-ig kíséri a film László Tóth (Adrien Brody) életét. Nem sokkal a náci uralom után vagyunk, a Buchenwaldot megjárt építész-formatervező megérkezik New Yorkba, felesége Erzsébet (Felicity Jones) és unakahúga Zsófia (Raffey Cassidy) azonban Európában maradt. Simán összefuthatna valahol Zofia Maria Biegańska Zawistovská-val, a William Styron regény* lapjairól, ő is pont 1947-ben kerül New Yorkba egy svéd menekült táborból. Radványi Géza ebben az évben forgatta a Valahol Európában című filmjét, azzal a Harkányi Endrével, aki a napokban halt meg kilencvenegy éves korában.

László unokatestvére Attila (Alessandro Nivola) és felesége egy ideig támogatják, egy hazugság miatt azonban megromlik a viszonyuk. Attila karaktere is roppant árnyalt, az a féligáteresztő hártya-típus, aki kizárólag önmagának tud be racionalitást, csak önmaga megy át a szűrön. Mindenki simlis, de az nem baj, hogy Molnárból "Miller és fiai" lett, csak hogy jobban menjen a üzlet. Addig jó fej, míg valaki egyetért vele, vagy tolerálja tapintatlan és erőszakos viselkedését. 

László Philadelphiába költözik, kemény fizikai munkát végez, ingyenkonyhán eszik és hajléktalan szállón él. Találkozik a még New York-ban megismert Mr. Van Buren-nel (Guy Pearce), aki munkát és lakást ajánl neki, ahova Erzsébet és Zsófia is beköltözhet. A munka grandiózus, egy brutalista stílusú komplexumot kell megterveznie a helyi protestáns közösségnek. Elismerés, konfliktusok, verbális, fizikai erőszak, manipuláció és szenvedélybetegség kíséri László életét, és ha van tanulság, akkor az, hogy jelentős problémákkal mindig, minden körülmények között szembe kell nézni, ki kell mondni, akkor is, ha baromian fájni fog mindenkinek.

Protestánsoknak tervez közösségi teret

Az Adrien Brody* által játszott karakter elképesztő. Brutálisan őszinte, nem keresi a konfliktust, de beleáll ha kell, meg tudja védeni magát, nem lehet megtéveszteni, karakterfelismerő képessége éppen olyan remek, mint művészi adottságai. Senkinek nem magyarázkodik, olyan méltóság van benne, hogy kiüti a betonfalat. Tud valamit, amit a környezete nem. Tehetséges, elhivatott és tisztességes. Adrien Brody árnyalatokban, mélységében mutat mindent. Egy szemöldökíveléssel, egy félmosollyal, egy grimasszal, egy rebbenő kézmozdulattal, és komolyan mondom, én még ilyet nem láttam. Van idő mindenre, van idő, hogy ezt a szubtilis színészi játékot lássuk, élvezzük, és értékeljük. Ezért tart több, mint három óráig a film. Ezért is. Egy méltóságteljes embert látunk, akit azért aláznak meg, mert zsidónak született, akinek nem jár alanyi jogon a létezés, meg kell érte dolgoznia.

László Tóth és Mr. Van Buren. Tervező és építtető

Hogyan ábrázolja a film ennek az embernek az életét? Sosem hagyják aludni. Valaki bekopog, beordít, kibírhatatlan szituáció, a másik ember semmibevevése. Valaki mindig vállon veregeti, hozzáér, ami hatalmi játszma, és mikroagresszió, mindig az ér a másikhoz, akinek nagyobb a hatalma. Mindig akarnak tőle valamit, ami  mindig annak jó, aki akarja. Ennek az embernek keresztény célokra szolgáló épületet kell terveznie, keresztet, amin átáramlik a fény, az a fény, amit tőle sajnálnak. Olyan keresztény szimbólumot kell a magasba emelnie, ami semmit sem tett érte, amikor halálos veszedelemben volt. Tolerálják, nem természetes a létezése. 

Erzsébet is megérkezik Philadelphiába. Felicity Jones és Adrien Brody

A protestáns közösség feje Mr. Van Buren jelleme egyrészt az életút narratíváján, másrészt elszólásokon, figyelmetlenségeken keresztül jelenik meg, és akinek az igazi arcát már a film elején sejtjük, de mint minden ember, ő is összetett, nemcsak ördögi. László a tervezéskor felveti, lehetne medence, mire Mr. Van Buren: "Nem tudok úszni." Önzése azért kis tételben is jelentős. Guy Pearce azonban zseniális, ez a legkevesebb, amit a színészi teljesítményéről mondhatunk. Van egy jelenet, amelyhez hasonlót sok filmben láthattunk már: kiváltságosék piknikeznek. Van benne valami groteszk, bár önmagában a helyzetben nincs semmi különös, a viselkedésüktől lesz elviselhetetlen. Olyanon nevetnek, kacagnak vagy hahotáznak, amiben semmi vicces nincs, de ők dőlnek a röhögéstől. Mi olyan mulatságos? Semmi. Olyan, mint a rossz ízlés, kell hozzá a társadalomtól való hermetikus elkülönülés, ami kificamodott értékszemléletet szül.

Golden Globe a legjobb filmdrámának

A brutalista experimentális film, mint annak idején a Saul fia (2015), csak másképp, nem az operatőri munka innovatív, hanem a zene, mely a dialógusok alatt is szól, atonális és tonális zene korabeli slágerekkel, kísérleti zenével, amit meg kell szokni, nem párhuzamosan fut egy másik filmmel, amit véletlenül bekapcsolva hagytunk. Talán az általános káosz audiovizuális metaforája. Hangok és csendek váltják egymást, a kaotikus zenei aláfestés a gondolkodás és a tisztán látás hiányaként van jelen. Gyönyörűséges képek, buja sárga vagy szürkészöld szűrő, amikor László nagyon is emberi, és kevéssé művészi késztetések rabja. Számomra nincs túlzott jelentősége a magyar vonatkozásnak, az áldozatiságnak nincs állampolgársága, zászlója, útlevélszáma, mert egyetemes. 

Jancsó Dávidot a film vágásáért Oscar-díjra jelölték. Sajnos, Mészöly Annát a Fekete pontból, Hermányi Mariann-t az Árulókból és Szőke Abigélt nem ismeretem fel (film eleji bordélyházas jelenet?) viszont Vilmányi Benett-et igen, Zsófia férjeként. Egy dologban egyet kell értenem egy Port.hu hozzászólással, nagyon magyartalan a László és az Erzsébet név következetes használta, Laci és Erzsi helyett. Erre figyelhettek volna jobban, bár valami azt súgja, van erre magyarázat. 5/5

* Sophie választ, 1985 Árkádia Budapest

*OSCAR-DÍJ 2025: LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

∗