by Joséphine Miévre

Connie megint hazajött Saint Mandé-ból és belecsöppent valamibe,

ami mindig is érdekelte, de nem találta a formát, amivel lefogja a témát,

mint annak idején a nagymamája a csirkét, mielőtt elvágta a nyakát.

Connie mindig azt hitte, ha valaki alapvető hozzáállásban

azonos nézeteket vall, onnan minden, de minden oké.

Connie-nak középkorúvá kellett érnie,

hogy megértse, ez tarthatatlan, árnyaltabb dolog,

mint ahogyan ő azt képzelte.

Van két nyilvános nő, az egyik író-celebinfluenszer,

a másik kritikus-blogger, de van különbség közöttük, csak nem akkora,

mint azt egyikük képzeli. Soha az életben nem találkoztak egymással.

Connie-nak ez a legdöbbenetesebb az egészben.

Connie mélyen belegondolt, ez mit jelent.

"Soha nem találkoztak." Ez a legfontosabb adat a rendszerben.

Elég régen Connie-nak tetszett a nő blogja,

azt érezte, nemcsak ő olyan, amilyen, hanem mások is vannak, többen,

nem kell magányosan leélnie az életét, ha nem is egy háztartásban él

a blog írójával. De porszem került a csavarok közé,

és Connie-t csalódás fogta el.  

Többször elolvasta az egyik kritikus blogbejegyzést, ami nagyon is érinti

Connie értékvilágát, mert Connie erőszakmentes táplálkozást folytat,

és a blogbejegyzés olyasmit írt, hogy csak jóemberkedés meg morális

jópontgyűjtés. Connie többet nem olvasta.

De amikor most hazajött Saint Mandé-ból, valaki felhívta a figyelmét

egy kamaszkorúvá érett online zaklatás anatómiájára, és Connie-ban

felébredtek a régi emlékek a blogíró kapcsán.

Újra nyitotta az aktát, amelyben feltárult a pokol. 

A régi blogíró a másik nő egyik regényéről írt kritikát, noha ez

csak egy momentum a folie á deux-ből.

Nem tetszett neki, és Connie, aki nem olvasta a könyvet,

érezte a zsigereiben, intuícióval, affektív módon, hogy helyesek

a meglátások. Connie tudta, hogy jól értékel, és még egyszer,

Connie nem olvasta a könyvet.

Pedig milyen régóta készül rá, hogy írjon róla. 

Megelőzték.

Az író-celebinfluenszer időnként felkelti Connie érdeklődését,

de nem a könyveivel, közösségi életével, értékrendjével,

szerelmi életével, a betegségével, hanem azzal, hogy mennyire,

de mennyire nem tud semmit a reprezentáció titkos szabályaiból.

Semmit, ami Connie-nak tetszene, ez fontos kiigazítás.

Ez a szerzőnő másképp tudja a dolgokat.

Nincsen Semmi Baj.

Csak Connie számára ez, hogy is mondjam.

Nemcsak az olajfák alatt nincs béke.

Többen védelmükbe vették a szerzőnőt, kiálltak mellette, eldöntve,

kit kell sajnálni,  a betegséggel rendelkező szerzőnőt.

Connie direkt nem ír harcot és küzdelmet, nem fogja

militáns kontextusba helyezni a dolgot,

mert ennek semmi köze a küzdelemhez.

A kritikus-blogírót már régen elkapta a gépszíj,

sokan vádolják pszichiátriai betegséggel, 

de Connie szerint olyan, mint a Szürke Cica, akit két éve etet.

Soha nem hagyta magát megérinteni, nemhogy megsimogatni.

Elvadult a sok bántás miatt, és Connie furcsán tapasztalja, hogy

időnként haragszik rá. Hajlékony, finom harag, de harag.

Connie beleásott a nyilvános halomba, és amit látott,

nem tetszett neki. Connie-nak  szempontjai vannak,

úgy tartja őket maga előtt, mint a Szürke Cica a beteg lábát,

pajzs lett belőle. Connie azt kérdezi, egy nyilvánosan

feminista nő miért visel rabszolganevet?

Jaj, biztosan van rá ezeregy magyarázat,

vagy csak egy, de az megdönthetetlen. 

Connie azt gondolja a kritikus-blogíróról, hogy olyan,

mint azok a nők, akik átveszik a Férfi gondolatvilágát,

vallását, életszemléletét, értékvilágát, és amikor meghal,

akkor járatják csúcsra. Connie szerint ez a világszemlélet

most az antropozófia, ami Connie-t egy kicsit sem érdekli,

mert Connie sem nem humanista, sem nem vallásos,

és nem érdekli a spiritualizmus egy kicsit sem.

Ha Connie téved, akkor ugyanabba a tévedésbe esett, mint sok éve,

és csak az apokalipszis után kap a fejéhez, de most megértett valamit.

Az életben először jött rá magától valamire. Hogy amit a blogíró

egykor írt, az nem a Connie-fajtákról szólt, pedig Connie

azonnal megsértődött, ostobasággal, a téma nem ismerésével

vádolta a blogírót, persze, csak a saját fejében.

Nem szól róla senkinek. 

Connie nem szeretne egyik ember helyében sem lenni,

mégsem boldog kívülálló. A boldogságról nincs is mit mondani.

Annak idején (2002-2003) nem láttam, asszem akkor már nem volt tévém, és nem azért, hogy fanyalogjak, hanem, mert meguntam, hogy állandóan kapcsolgatom és függő vagyok. Egyszerűbb volt kitenni a ház elé, másnap a szemben lévő kollégium diákjai elvitték. 

Előbb láttam a húsz évvel későbbi folytatását, az And Just Like That (2021) című immár három évados sorozat első két szériáját, mint az alapszettet. (Kritikám a linkre kattintva.) Most teszik fel a harmadik évad részeit arra a portálra, ahol nézni szoktam. Azt mindig tudtam, hogy van Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) meg Mr. Big (Chris Noth) meg a többi csaj, de a részleteket nem. A húsz évvel későbbi első epizódban Carrie és Mr. Big már házasok, ez keltette fel az érdeklődésemet: hogyan történt, hogy jutottak el idáig? Mr. Big igazából nem is szerette Carrie-t, erre emlékeztem, de most, hogy ledaráltam az eredeti hat évadot, mindent megtudtam, amit akartam.

A húsz évvel ezelőtti korszellem jelentős részét sikerrel közvetítette a sorozat akkor is, ha ma már mosolygok néhány dolgon, például, hogy Mr. Big tollat ragad, amikor Carrie elmagyarázza neki, hogy jut el egy New York közeli (New Jersey?) erdőbe, ahol Carrie Aiden Shaw-val (John Corbett) tölti a hétvégét. Nem volt GPS, meg mobiltelefon. Vagy amikor Carrie lesajnálóan mond valamit egy műbőr kanapéról (S06/E03). Ma már ez nem lenne benne, fogadjunk, a bőr már valakié, nem arra való, hogy cipőt és kanapét csináljanak belőle. Vagy amikor Mihail Barisnyikov (Alexandr Petrovszky) karaktere agyonüt egy egeret Carrie konyhapultján (S06/E06). Remélem, nem igazi egér volt. (Már ebből látszott, milyen a pasas valódi énje.)

Charlotte, Carrie, Miranda és Samantha, egy kép a 2008-as filmváltozatból.

Szemmel láthatón mindent fel akartak ölelni abból, ami társadalmilag és kulturálisan fontos volt négy fiatal nő szűrőjén keresztül. Nagyon dinamikusnak is kellett lenniük, hiszen az epizódok fél óránál alig többek. A sorozat alkotói művészi tömörítést alkalmazták, hogy befogadható legyen annak is, aki hét másodpercnél többet nem tud figyelni semmire. Nagyon szabad szájú és néhol zavarba ejtő sorozat, vagy csak én lettem prűdebb, kérdezhetném Carrie Bradshaw stílusában. A sorozat bátorítani, edukálni akar, jogosultságtudatot akar elültetni a nőkben, azt a jogosultságtudatot, ami a másik oldalon éppen, hogy túlteng. Ott van például a vibrátor téma, vagy a saját vágyak magunkhoz ölelése akkor is, ha azzal lemondunk valamiről, amit mások, vagy a társadalom elvár. A menyasszony-gén nélkül született Carrie, nem megy férjhez, pedig szereti Aiden-t. Csak nem annyira. Csak nem eléggé.

Van egy csomó releváns téma, ami akkoriban még nem érte el a társadalom többségének és az alkotóknak az ingerküszöbét, csak egyet mondok, hiányzik a vegán etika, a béranyaság, a környezetvédelem vagy a bántalmazás témája (négy lett) és sok más, amit a folytatás, az And Just Like That forszíroz majd, ha forszíroz.

 Mr. Big és a bigéje, Carrie Bradshaw

Carrie Bradshaw tehát egy New York-i magazin heti rovatába ír, főleg a szingli lét kérdéseit boncolgatja, azaz egy évben ötvenkét költői kérdést tesz fel az olvasóknak és önmagának. Sok a kérdés, kevés a válasz, de mindenki megválaszolhatja saját élettapasztalatai alapján. A kérdések feltevésében és a gondolatok árnyalásában nagy segítsége három barátnője: Samantha Jones (Kim Cattral), Charlotte York (Kristin Davis) és Miranda Hobbes (Cynthia Nixon), akikkel hetente összeülnek egy villásreggelire, de amúgy is rengeteg közös programjuk van.

Carrie karakterébe talán nem fért bele annak ábrázolása, honnan szedi a tudományát és érzékenységét a baráti beszélgetéseken kívül, mert sem filmeket nem néz, sem könyveket nem olvas (bár a szobája tele van velük), egyetlen beszélgetés sincs a csajok között, ami intellektuális témáról szólna, akár érintőlegesen: egy könyvélmény, egy szellemi kaland említése. Persze, a sorozat a szexről szól, majdnem elfelejtettem.

Semmi baj sincs azzal, hogy a csajok radarja leginkább a szerelemet és a párkapcsolatokat pásztázza, az élet nagy slusszpoénja a szerelem, mindenki szeretne legalább egy valaki szemében különlegesnek látszani. A siralomvölgy-elmélet legnagyobb antitézise a szerelem, nem csoda, ha minden e körül, meg a szex körül forog, mert ez meg a másik antitézis, kárpótlás a halálért. Az idős emberekkel mi lesz ebben az univerzumban? Nekik más elfoglaltságot kell keresni? Van valami, ami ennél érdekesebb? Kevés dolog, maradjunk ennyiben. A négy csaj az apokalipszis négy lovasa, az utolsó idők, a poszt-posztmodern kor felső-középosztályos lovasai, akik végítéletet mondanak a társadalomról, amelyben élnek. Jelképeznek valamit, ami túlmutat a konkrét helyzetükön és New Yorkon is.

Carrie és Aiden Shaw (John Corbett)

Ha én írtam volna az egyes epizódok forgatókönyvét, az egyik csaj, talán Miranda, a szabályos viselkedést művelte volna, antitézisként a többiek halálmegvető szabálytalanságainak ellensúlyozására. Jó lett volna látni Miranda egyenlegét a többiekével szemben. Mondok egy példát. Szerdánál később nem fogadunk el meghívást a hétvégére. Nem arról a spontaneitásról van szó, ami egy működő párkapcsolatban is fontos: éjjel háromkor felhívnak, menjünk már ki a mólóra megnézni az East River-t, hogy zajlik a jég (menne a fene.) A kapcsolatok ismerkedési fázisáról beszélek, amikor még minden képlékeny, csak tapogatóznak a felek. A szabályos viselkedéssel ki lehet szűrni az alkalmatlan alanyokat, ma Red Flag a neve, nem kell az időt és az energiát pazarolni a semmire. Merthogy a csajok nagyon szabálytalanul viselkednek. Nekem az volt a csúcs, amikor Samantha elkíséri Carrie-t egy kaliforniai felolvasásra (Carrie könyve San Franciscóban is megjelent), és a vonaton leszólítanak egy legénybúcsút tartó férfitársaságot, mert Samantha kamatyolni akar.

Apropó Kim Cattral (Samantha). Nem tudom, azért nem vett részt színészként a folytatásban, mert elege lett, hogy ráosztották azt a szexuálisan felszabadult és túlfűtött figurát, aki mindig mindenhol dugni akar, mindenről az jut eszébe, és még egy mellrákot is belevariáltak neki, vagy tényleg ennyire utálta Sarah Jessica Parker-t (Carrie)? Vagy fontosabb dolga akadt?

Samantha és Carrie

Nyilvánvalóan szélsőséges figura, ilyen az életben nincs. Megjön a futár, és azonnal leszopja? Sok nőrajongója van, és értem őket: őszintének érzik, tetszik nekik, hogy amit egy férfinek szabad, azt szabad egy nőnek is. Sajnos nem így van, a patriarchátus szabályait megszegni nőként mindig kockázatos, de az alkotók legalább megmutatnak egy majdnem valid figurát, vagy annak egy verzióját, aki teljes tudatossággal utasítja el a szerelmet és a párkapcsolatokat. Tulajdonképpen az én Miranda változatom, csak az ellenkező oldalról, Samantha a szabályos viselkedés antitézise.  

Carrie a sorozat végéig azon vekeng, miért nem haladnak arra Mr. Big-gel, amerre ő szeretné. Mi a baj? Miért nem érzi Mr. Big azt, amit ő? A sorozatban egyik barátnője sem tudja a választ, pedig nagyon egyszerű. Tetszett volna szabályosan viselkedni. Tetszett volna kivárni a dolgokat. Tetszett volna nem lefeküdni vele az első randevún, nem hívogatni hajnali háromkor, csak mert nem tudunk aludni, nem azonnal ugrani, ha hívják, és a többi és a többi, ezeket mindenki tudja, de senki sem tudja gyakorolni. Az ego ereje hatalmas.

A valóságban Carrie bizonyára nem alázná magát ennyiszer, de hát ez egy sorozat, a nézőknek kell a táplálék és az érzelmi  borzongás. Carrie sajátos szokása egyébként, hogy bárkit felhív hajnali háromkor is, ha úgy hozza a kedve, és úgy hozza, de senki nem küldte még el a bánatos fenébe az egész hat évadon keresztül.

A csajok és a város

Mr. Big, alias John James Preston elnevezése névmágia és patológiás jelenség. Egy másik ember narcisztikus indíttatású funkcionális (le)redukálása önös szempontok alapján. Csak azt látja belőle, ami hivatott funkciója, ebben az esetben ő a Nagy Ő. De Carrie Alexandr Petrovszky-t (Mihail Barisnyikov) is (le)redukálja, ő az "Oroszom" Carrie szótárában, egy lenézett ország megtestesítője. Igen, a néven nevezés intim gesztus, nem mindenkinek megy. Hányan nem szólítják nevén az anyósukat? A megoldás a már unokával rendelkező anyós "Mama" elnevezése lesz, ami egy életre kipipálja a problémát. Mit jelent ez? Nem kell Sigmund Freud-nak lenni, hogy tudjuk.

A sorozatban számtalanszor elhangzik, hogy Manhattan-en kívül nem érdemes élni, a város olyan, mint egy szerető, izgalmas, érdekes és mindig vigaszt nyújt, mert a lehetőségek tárháza. Tényleg lehet egy várost így szeretni? Bizony, azóta tudom, mióta elolvastam Albert Camus regényét, az Idegent (L'Étranger), 1942. Szerintem a főszereplő-elbeszélő Mersault senkit nem szeretett, csak a várost, amelyben élt. De van egy másik szerethető vonása is a gigapolisznak: több lehetséges férfipartnert jelent, talán ezért imádják a csajok is.

Carrie Bradshaw narrálja a sorozatot Spilák Klára magyar hangján, ami remek választás volt, nagyon illik Sarah Jessica Parker-hez, és az eredeti hangjához is hasonlít. De ez a narrátor rendre összetéveszti a magányt az egyedülléttel. Persze, lehet valaki egyszerre magányos és egyedül, kétségkívül. A magány a lelki fejlődés szintjét jelenti, van-e valaki azon a szinten akkor és ott, ahol mi tartunk éppen. Az egyedüllét meg egzisztenciális nyomkövetés inkább. Ha éjjel rosszul leszünk, nem veszi észre senki, és simán meghalunk. (Erre van kitalálva a házasság intézménye.) Carrie csak egyedül van. 

Carrie és Alexandr Petrovszky

Carrie Bradshaw állandóan kérdéseket tesz fel, amitől megjön az ember kedve pár saját kérdéshez is. A nőkkel mindent meg lehet tenni? Hallott már valaki olyanról, hogy egy férfi áttér leendő felesége vallására? Egy manhattani felvilágosult nő miért vesz fel rabszolganevet, amikor férjhez megy? Miért nem hozzák Charlotte York barátnői ezt szóba? Miért természetes, hogy egyszer MacDougal, majd Goldenblatt lesz? Miért nem vezetnek autót a csajok a sorozatban? Miért viselnek a nők szex után férfi inget? Mi ennek a jelentése? (Álságos kérdés, tudom a választ, csak annyira provokatív, hogy nem merem leírni.)

Egészen nagyszerű, sőt, lebilincselő a sorozat tisztelgése az Ilyenek voltunk (1972) című film előtt. Mozgóképes intertextualitás amikor egyrészt szóba hozzák Barbra Streisand-ot, mint Katie-t egy közös kajálásnál, majd jóval később, az eredeti filmre rájátszva, Carrie Bradshaw olyan frizurát és ruhát visel, olyan gesztusokat tesz, mint annak idején Barbra Streisand (Katie) a film végi kultikus jelenetben, amikor utoljára látja Hubbel Gardiner-t (Robert Redford), talán még a helyszín is ugyanaz, nem vagyok tősgyökeres New York-i, nem állítom biztosan.  A másik remekség a sorozat bevezető, felvezető zenéje Douglas J. Cuomo és Tom Findlay alkotása. Szinkronosan láttam, de csak kicsit akadtam ki, mert remek magyar hangok voltak, egytől egyig. Nagy kedvencem Steve Brady (David Eigenberg), Miranda férjének a hangja, Harmath Imre.

Láttam egy kérdést, azt firtatta, feminista sorozat-e a Szex és New York? Valami attól feminista: könyv, szöveg, film, akármi, ha női szempontból tartalmaz társadalomkritikát. Azt mondom egyrészt igen, másrészt nem. Igen, mert tematizálja a patriarchátus gyakorlatát, ahol az idősebb férfiak minden további nélkül randiznak jóval fiatalabb nőkkel, fordítva skandalum és médiahír. Enid Frick (Candice Bergen), a Vogue sorozatbeli szerkesztője nagyon finoman mondja el Carrie-nek, hogy Alexandr Petrovsky inkább hozzá illene, hiszen Carrie és közte majdnem húsz év a korkülönbség. Ugyanakkor Samantha gátjait éppen egy húszon évvel fiatalabb férfi szerelme töri végül át, akivel valódi párkapcsolata és jövője lesz. És megint csak igen, mert a nőkhöz rendelt gondoskodási faktort, például a főzést és a konyhai sertepertélést demonstratív módon ássa alá. Carrie olyan a konyhában, mint egy született feleség a könyvtárban.

Másrészt meg nem, mert a sorozat emberszemlélete túlzottan individualista, és Carrie Bradshaw mindig belül marad az egyéni válaszadásokon, nem tágítja a látómezőt, nem kritizálja a modern kapitalista patriarchátust, annál inkább a termékeinek a megszállottja, főleg, amikor kihagyja a Hermès Birkin táska társadalomkritikus értékelését. És megint csak nem, mert nem tematizál társadalmi egyenlőtlenségeket, partner bántalmazást, és mintha légüres térben mozogna, nem állítja, hogy minden politikai, semmi sem személyes. Pedig az. 5/4

A Szex és New York inspiratív, arra készteti a befogadót, hogy saját életét is átgondolja. 

1. Ha nekem még egyszer azt mondja valaki, hogy a házasság csak egy papír, azt leöntöm egy vödör jeges vízzel, vagy veszek neki egy one-way ticket-et Észak-Koreába, a turista szezon végén. 

2. Soha többet nem aggódom a kilógó melltartópántok miatt.

3. Soha nem fogadok el vacsora meghívást étterembe, igaz soha senki nem is hívott még.

4. A  szerelem olyan, mint a lesből támadó ruhaszárítókötél, búvópatak, levakarhatatlan szörny, aki mindig akkor ébred fel, amikor aludnia kéne.

5. Ha Carrie Bradshaw-nak abból lett könyve, hogy összegyűjtötték a lamentálásait, akkor nekem is lehet. Annyi kritikát és blogbejegyzést írtam már, hogy három Háború és béke kitelne belőle. Igaz egyik sem érdekel senkit, és ez kicsit nagy különbség.

 ∗

„Mindaddig meg sem fordult a fejében, hogy az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak, amint azt Alvaro az egyik átmulatott éjszakáján kifejtette. Némi időbe telt, amíg Aureliano rájött, hogy ez az önkényes megállapítás épp a katalán tudós példáján alapszik, akinek a tudás mit sem ért, ha a segítségével nem lehetett a csicseriborsó elkészítésének valamiféle újabb módját kieszelni.” Ezek a regény¹ végi mondatok sokat elmondanak García Márquez írói gondolkodásáról: tragédia és komédia együtt, egy helyen, egy időben, egymást feltételezve léteznek írói világában.

A Száz év magány 1968-ban jelent meg Argentínában, 1970-ben fordították angolra, magyarul a Magvető jelentette meg 1971-ben Székács Vera fordításában. A megfilmesítésnek mindig ellenálló García Márquez a gondolattól is rosszul volt, hogy Hollywood csináljon filmet a regényből angolul beszélő szereplőkkel. Már sosem fogja megtudni, hogy két fia, Gonzalo García Barcha és Rodrigo García 2018-ban eladta a megfilmesítés jogát az amerikai Netflixnek. Miért a Netflix? Mert a Narcos² című sorozat és a Roma³ című Alfonso Cuaron-film bebizonyította a latin-amerikai tartalmak globális vonzerejét, és a sorozat formátum nagyobb teret enged a kibontakozásnak, pláne, ha egy több, mint száz évet felölelő történetről van szó.

Velük kezdődik minden. José Arcadio Buendia és Ursula Iguaran még fiatalok

Az ambiciózus projektet várakozás és szkepticizmus övezte, vajon sikerül-e a Buendíák összetett családi portréját megalkotni egy két évados, tizenhat epizódosra tervezett sorozattal, és noha még csak az első évad ment le – a premier 2024. december 11-én volt – és nem tudni, mikor jön a második, előreszaladva – ahogy García Márquez narrátora teszi –, ha olyan lesz, mint az első évad, akkor le a kalappal, mert a sorozat szerintem méltó García Márquez magnum opusához.

A két ügyvezető producer Rodrigo García, aki maga is filmrendező, és Gonzalo García Barcha, García Márquez fiai. Az első nyolc epizódot több, mint hat éven át készítették elő és forgatták le különböző kolumbiai településeken Tolima (Alvarado, Ibague település), La Guajira, Cundinamarca és Cesar megyékben, kizárólag spanyol nyelven, száz százalékban kolumbiai színészekkel. Már az időfaktor is mutatja, mennyire hűek akartak maradni a regény szelleméhez, költőiségéhez és egyetemességéhez, a korabeli tárgyi kultúrához, öltözködéshez és zenéhez, amikor például a karibi régió hagyományos népzenei műfaját, a vallenatot használták a megrendítően szép hangzásvilághoz.

A fa köré építették fel a Buendía család otthonát

A papírmaséból felépített épületek, a díszletek, tárgyak és öltözetek korhűek, népi, gyarmati és republikánus építészeti elemek keverednek benne, a növényeket kamionok szállították, hogy a miliő is hiteles legyen. A hatalmas gesztenyefa köré, amihez szegény José Arcadiót (Diego Vásquez) kikötötték, egy puszta kellős közepén találták, e köré húzták fel a Buendía család otthonát.

Már a sorozat első pillanatai megadják az alaphangulatot és a perspektívát, a regény végével kezdődik, az enyészettel. Hosszú percekig szerettem volna elmélyedni a látványvilágban, mert ennek az enyészetnek az esztétikája lenyűgöző. És itt tapasztaltam meg a sorozat egyetlen gyengeségét, hogy nincs idő elmélyülni a részletek gazdagságában. A romlás mélyére nézve is érzékeljük a hajdani szépséget, egy letűnt világ ragyogását. Itt nincsenek műanyag nyílászárók, merőkanalak és nyakláncok, csak a divatipar előtti csodás öltözékek és enteriőrök. A sorozat első pillanataiban egy szobát mutatnak, az ablakon régi csipkefüggöny, a megkopott baldachinos ágyban egy felpuffadt és letakart hulla, mellette üres babakocsi, amit ellepnek a vöröshangyák, de csak az tudja, mi történt, aki olvasta a regényt, vagy megnézi majd a sorozat második évadát.

A berendezés hű akart maradni a korabeli tárgykultúrához

Laura Mora társrendező, aki a sorozat első három epizódját rendezte, azt mondta, a legnagyobb kihívás az irodalmi nyelv audiovizuális lefordítása, és a mágikus realizmusnak, mint a világ költői értelmezésének a megjelenítése volt. A sorozat – a regényhez hűen – a posztkoloniális Kolumbia történelmét, a szerelem, a hatalom és a rugalmasság témáit tárja fel a társadalmi és politikai zűrzavar közepette. Azt ábrázolja, hogyan tapasztalják meg ezek a karakterek az ártatlanság elvesztését a politika és a szervezett vallás megjelenésével, az ezernapos háborúval, a polgári konfliktusokkal, az ország fájdalmas történelmével, amikor Macondo enged az államhatalomnak, és annak az erőszaknak, amit majd a United Fruit Company banántársaság követ el rajta.

Macondói vegyesbolt

A Száz év magány megírása előtt García Márquez mély alkotói válságot élt át, megírt négy regényt, és nem tudta, hogyan tovább. Ekkor jött ki Juan Rulfo Pedro Páramo című regénye (1955), amely 1961-ben megnyitotta az utat García Márquez írói újjászületéséhez, akkora hatással volt rá. Rulfo könyve a mexikói kultúra gyökereit, és a túlvilággal kapcsolatos hiedelmeit tárja fel, a kritikusok ezt a regényt tartják a mágikus realizmus előfutárának, amit García Márquez saját elmondása szerint betéve tudott, és talán ez a történet is a mágikus realizmus része.

A Száz év magány olyan családi saga, amely a latin-amerikai irodalmat feltette a nemzetközi térképre és García Márquez 1982-es irodalmi Nobel-díjának is jelentős hátterét adta. Kolumbiában minden diák fejből tudja a regény kezdő mondatát: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Ha a regény kezdőmondatát elhisszük, óriásit tévedünk: Aureliano Buendía ezredes nem a kivégzőosztag előtt hal meg, ennél sokkal prózaibb körülmények között távozik majd az élők sorából.

Azon dolgozik, hogy a ruhák viseltesnek tűnjenek

Mi az a jégnézés, ami ekkora hatással volt a gyermek Aureliano Buendíára (Jeronimo Baron)? A jég az első kívülállók megjelenése Macondóban. Amikor az ember olvassa, képet kap egy dologról, de amikor látja is, az magával ragadja, mert olyan igényes díszletezéssel dolgozik a sorozat, hogy mi is ugyanúgy ámulunk, mint Aureliano, pedig láttunk már jeget, ha máshol nem, a mélyhűtő oldalán. A dzsungel pokoli melegében nézik a jeget a vándorcigány Melchiades sátrában, amiért persze fizetni kell. Mit jelent a jég? A modernitás jele és vallásos élmény. Macondóban olyan dolgokra csodálkoznak rá, amelyeket máshol már ismernek: dagerrotípia gépre, jégre, mágnesre, melyekről José Arcadio (Aureliano apja) azt hiszi, ezek a tárgyak lesznek a kulcsok Macondo felvirágoztatásához. Amikor Melchiades felnyitja a jégtömböt rejtő ládát, annak a jelentősége a Szent sír, a Frigyláda vagy az egyiptomi fáraók sírjának felnyitásához mérhető élménnyé válik, és José Arcadio Buendía megszállott idealizmusa azonnal Don Quijote-i üzemmódba kapcsol.

Macondói kalapok

A mágikus realizmus kifejezést Franz Roh német művészeti kritikus találta ki a korabeli német expresszionista festők álomlogikát és szürrealista elemeket tartalmazó műveinek leírására 1925-ben, és csak lassan töltődött fel azzal a tartalommal, ahogyan ma ismerjük. Azért mágikus realizmus és nem misztikus, mert a misztikum a világ mögött rejtőzik, a mágia jobban köthető a józanabb témákhoz. A mágikus realizmust tehát képzőművészek alkották meg, de az irodalom emberei írták a művészet vastag szövetébe.

Miért a latin-amerikai irodalomhoz kapcsolódik elsősorban? Franz Roh 1927-es esszéje a mágikus realizmusról a Revista de Occidente (Nyugati Szemle) ma is működő spanyol folyóiratban jelent meg, európai szerzők elolvasták, majd az 1930-as években ezeknek a szerzőknek egy része Latin-Amerikába emigrált, és átadta a mágikus realizmusról való tudását a latin-amerikai szerzőknek. A dél-amerikai indiánok mitikus hagyományai pedig kedvező feltételeket nyújtottak a mágikus realizmus kibontakozásához: Jorge Luis Borgesnek, Isabel Allendének, Miguel Ángel Asturiasnak és Gabriel García Márqueznek.

Hamarosan megtalálják azt a helyet, ahol várost alapítanak

A mágikus realizmus műfaj, alkotói módszer, írói gondolkodásmód az olvasók manipulálására. Szabadsággal ajándékozza meg a szerzőt, hogy olyan fantasztikus események történhessenek, amelyekre senki sem kérdez rá a mű keretein belül. Senki sem mondja, hogy „De hiszen ez lehetetlen.” Amin nem kellene meglepődni, azon meglepődnek, amin meg kellene, azon nem lepődnek meg. Mindjárt a mű és a sorozat elején José Arcadio Buendía alapító pátriárka (Marco Gonzales) megöli Prudencio Aguilart (Helber Sepúlveda Escobar), mert beszól neki egy kakasviadalon. Prudencio átszúrt, véres nyakkal jelenik meg a Buendía portán, és később is fel-felbukkan a ház körül. Simán tudomásul veszik, hogy a halott ott járkál közöttük, és időnként megszomjazik. A repülő gyékényen, a sárga virágesőn, Nicanor atya földtől való tizenkét centiméteres felemelkedésén sem nagyon lepődnek meg, vagy azon, hogy a megőrült és fához kötözött José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) már csak latinul szólal meg. A mágikus realizmus alkímia: az idegenség és az ismerősség olyan elegyét állítja elő, amely irodalmi varázslattá válik.

Macondo papírmaséból

A drámasorozat alkotói vizuálisan komolyan vették a mágikus realizmus földhözragadtságát, kötelekkel rögzítve emelték fel az atyát alakító színészt, a sárga virágeső is valódi virágszirmokból és műanyag virágból állt. Egyetlen csoda van beékelve a sok mágikus realista dolog közé, a szép Remedios mennybemenetele, de ezt a regényből tudjuk csak, a sorozat második részében lesz látható. „Amaranta valami rejtélyes remegést érzett alsószoknyáinak csipkéiben, és megpróbált belekapaszkodni a lepedőbe, hogy el ne essen: a szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni.” Emlékszik valaki Federico Fellini 1963-ban készített 8 és fél című filmjére? Ott Marcello Mastroianni emelkedett a magasba, de az mágikus realizmus volt, nem csoda, és hamarosan vissza is tért a valóságba.

Kép a forgatási helyszínről

A fantasztikus elemek tehát a szokásos valóságon belül léteznek, a realisztikus események, karakterek és leírások mindig túlsúlyban maradnak, így megfelelnek a realista próza konvencióinak. A mágikus realista leírásoknak legtöbb köze az álmokhoz van, ahol sok minden megtörténik, ami a valóságban nem. Valóságból fakadó szürrealizmus, mondja Salman Rushdie brit szerző, akinek a műveit szintén le lehet írni a mágikus realizmus fogalmi készletével.

Hogyan vált elismert irodalmi fogalommá a mágikus realizmus? Közvetlenül a Száz év magány megjelenése után (1968) a kritikusok kifejezést kerestek arra az irodalmi mozgalomra, ami a szemük előtt bontakozott ki: a nyugati racionalista elme egy szóbelibb, populárisabb kultúrával ütközik, megkérdőjelezi a racionalitás és a tudomány státuszát, de vígan használja a nyugati regényformát, de míg Míg Jorge Luis Borges elvont irodalmi eszmevilágot tár olvasói elé, addig García Márquez hozzáférhetőbb, népszerűbb nyelven, a hétköznapi ember szemszögéből mesél. Nem fordul a nyugati metafizika felé, az istenek által üresen hagyott teret szekuláris kontextusba helyezi, egyének és közösségek saját kulturális hagyományaik felől értelmezik a világot, ahol a katolicizmus az afrokaribiak és az őslakosok halálról, testről és lélekről alkotott hiedelmeivel keveredik.

A  Buendía család és Macondo lakosai

A műfaj megabestsellere ma Isabel Allende (1942) chilei író, újságíró Kísértetház című regénye (1982), Haruki Murakami The Wind-up Bird Cronicle (1994), Toni Morrison Beloved (1987), Salman Rushdie Midnight's Children (1981), Italo Calvino Invisibles Cities (1972) című művei, a teljesség igénye nélkül. A nagyközönség számára ismerős lehet még a Pi élete (Life of Pi) Yann Martel azonos című, Man Booker-díjas (2002) regénye és az abból készült film.

A Száz év magány olyan családi saga – egyben Latin-Amerika genezise –, mely újra elmondja az emberi történelmet. A regény és a sorozat narrátora (Jesus Reyes) egy halott ember szelleme, mindentudó elbeszélő, történész és haruspex. García Márquez megrajzolt egy nagyjából száz éves idővonalat, feltette rá a Buendía család több generációját attól fogva, hogy Ursula Iguana és José Arcadio Buendía összeköti az életét valamikor a 19. század közepén, és megalapítják az őserdőben a háromszáz lelket számláló Macondót. Gyerekeik, unokáik, dédunokáik lesznek, akik a felmenőikben meglévő erősségek és gyengeségek keverékei, és semmi más nem történik velük, csak az élet. A sorozatban már az elején, a regényben csak a vége felé világos, hogy Ursula Iguaran, a Lót-komplexusos árnyékasszony/matriarcha és José Arcadio Buendía a kellemesen kattant ifjú patriarcha első unokatestvérek, a narrátor ezért emlegeti annyit a malacfarkú utódokat, mint mélyen elfojtott félelmet.

A regény legnagyobb témája a címben megjelölt magány, a valóság szorításának evolúciós és intellektuális tapasztalata. García Márquez kétféle magányról beszélt az újságíróknak: a hatalom és a hírnév magányáról, ez utóbbit személyesen is megtapasztalta. De amíg a személyes magány senkinek sem árt, csak annak, aki elszenvedi, addig a hatalom magánya egy egész nemzetnek árthat. Amikor Aureliano Buendía – Ursula Igauaranon kívül a mű főszereplője – háborúzni kezd a liberálisok oldalán, egy darabig azonosulni tudunk vele, de amikor belefeledkezik az esztelen öldöklésbe, és a hatalom magánya kínozza, elveszíti a szimpátiánkat.

Ettől a tragikus életszemlélettől szenved minden szereplő, de pont ez a tragikus szemlélet és a történetmesélés életereje közötti feszültség adja a regény erejét. „Halálra születtünk”, mondja a sorozat negyedik epizódjában José Arcadio Buendía, Macondo alapítója, már megőrülve, a hatalmas gesztenyefához kötözve. Mondhat ennél többet valaki a magányról? A sorozat mélyen megindító, katartikus jelenete volt a negyedik epizódban.

Pilar Ternera

A Száz év magány a férfiasságkultúra regénye, ahol a magány speciális formája a nőké, akik abban hasonlítanak a köztük járó szellemekhez, hogy nincs önálló életük, de megőrjítik a férfiakat a szépségükkel és/vagy a közönyükkel. Ők ezzel a hatalommal rendelkeznek. Hogyan élnek a 19. századi latin-amerikai nők a dzsungel közepén? Praktikusan, a dolgok gyakorlati oldalára koncentrálnak, stabilak, kitartóak, a puszta akarat megtestesülései, nem háborognak a nemi szerepek miatt, és aki másképp gondolja, azt a szél felrepíti a levegőbe. A körülöttük lévő macsók viszont belemerülnek az extravaganciába, a léhaságba és az erőszakba. Az elnyomatásban ugyan jelentős változás állt be, de a latin-amerikai nők legfőbb problémája ma is a nemi alapú erőszakon alapuló nőgyilkosság.

Szép Remediost fogyatékosnak titulálják, holott nem az értelmi képességeivel van baj, hanem azzal, hogy elutasítja a patriarchátus nőiségre/nőiességre vonatkozó szabályrendszerét. Ő lesz az őrült nő a padláson kolumbiai megfelelője, akit valamilyen módon el kell távolítani, mint annak idején Charlotte Brontë regényében (Jane Eyre, 1847) Mr. Rochester felségét, aki a padláson bolyongva élte le az élete nagy részét. Az ítélkezés és megértés közt hánykolódó Ursula Iguaranról (Susana Morales/Marleyda Soto) sosem tudjuk, mit gondol a körülötte lévő világról, sosincs ideje gondolkodni, és csak akkor kezd tisztán látni, amikor megvakul.

De még a nők helyzeténél is van rosszabb és magányosabb, a Banántársaság barakkjaiban sínylődő munkásoké, és ahogy szép Remedios mennybemenetele katolikus implikáció, úgy a barakkok náci haláltáborok. Az állatok helyzete szintén tragikus, rendszeresen és szadista módon kínozzák őket: megvakítják, feldarabolják, vagy éppen szexuális erőszakot követnek el rajtuk. Állandóan jelenlévő betolakodók, akiket ki kell irtani, vissza kell tőlük hódítani azt a helyet, amely eredetileg az övék, hangyák, bogarak, akik nem tartják tiszteletben a civilizációt.

García Márquez mindig tartogat valamit az olvasóknak. A narratív struktúra erős benyomással vezeti be a hősöket, előre-hátra ugrál az időben, előbb ismerünk meg egy-egy szereplőt vagy szituációt, és csak később tudjuk meg az előzményeket. Sokan utánozták a stílusát – lehet itt-ott olvasni erről –, és ha valaki író akar lenni, ne invesztáljon drága íróiskolába, figyelje ezeknek a szavaknak és mondatoknak az esztétikai jegyeit:

„[…] elhomályosította későbbi vétkét, amely lemetszette a család terebélyéről.” A levegő „elhal” és „szétmorzsolódik”, „megrántani a felkelés rózsás drótjait.” ”Épp a hal farkát redőzte, amikor olyan erővel sütött ki a nap, hogy a fényesség suhogott, mint egy vitorlás.” „Az aggkor csatamezőjének nyomorult legyőzöttje.” „A dicsőség pompás trágyadombján rohadva vénségükben.”

„[…] maga az élet tanított meg rá, hogy az írás egyik leghasznosabb titka az, hogy az ember tanulja meg olvasni a valóság hieroglifáit, és ne kopogjon be sehova, és ne kérdezzen semmit.”, írja az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi fikcióban.⁴

Melchiades mindenre megtanítja José Arcadio Buendíát

A regény tele van szimbólumokkal, kulturális kódokkal, az olvasó radarja pedig készenlétben áll, hogy felismerje a különböző implikációkat, észrevegye, mikor rezonál az szöveg egy önmagán túlmutató nagyobb szövegre. José Arcadio Buendía (Marco Gonzales) alapító pátriárka a vándorcigány Melchiades-szel (Moreno Borja) megalkotott laboratóriuma az emberi tudásvágy és haladás szimbóluma. José Arcadio Buendía legfőbb törekvése, hogy felfedezze az óceánt, dagerrotípiát készítsen Istenről, és főleg, hogy aranyat csináljon. Az őserdő maga, ahol az egész történet megelevenedik, a psziché metaforája.

Amikor a regény második felében négy évig, tizenegy hónapig, és két napig esik az eső, azon túl, hogy nyilvánvalóan mágikusan realista, bibliai utalás Noé és az özönvíz kulturális emlékére. Az eső a legmélyebb, legősibb emlékünk, lényünk alapvető szintjén szól hozzánk, de a víz, mióta felkúsztunk a földre, megpróbál visszaszerezni, visszarángatni minket. Az árvizek mindent tönkretesznek, amit alkottunk, a vízbefulladás pedig az egyik legnagyobb félelmünk. Amikor Melchiades vízbe fullad, az nemcsak a víz visszahúzó ereje, több annál, a keresztség asszociáció is, a megfeneklett spanyol bárkáról és az aranyhal készítéséről nem is beszélve.

José Arcadio második fia Aureliano Buendía, a későbbi ezredes

Az eső demokratikus elem, olyan, mint a halál, igazakra és hamisakra egyaránt esik. Vadonatúj kezdet, mindig elválaszt valamit, a karaktereken lévő foltot megtisztítja, megújulást és reményt ébreszt. Az első évadban még nincs benne, de Második Aureliano Buendíával is ez történik majd.

A visszahúzó erők ellenére az ember szárnyalni szeretne, lázad a természet törvényei ellen. Nem tud repülni, földhöz van kötve, és nem tud belenyugodni, hogy csak a fantáziája szárnyalhat. Amikor a szép Remedios felszáll az égbe, az menekülés, szelleme felszabadulása, és egy különös hazatérés, olyan, mint Szűz Mária mennybemenetele. Lehetne folytatni az implikációkat, soruk majdnem végtelen. A rezonancia-teszt nemcsak a Buendía és a Karamazov testvérek között mutat hasonlóságot, de kimutatja a homéroszi eposzok hatását is a család védelméről, a méltóság igényéről, hűségről, hitről, és a nagy hazatérésről.

José Arcadio Buendiát ki kell kötözni a gesztenyefához 

Utolsósorban említem egy akaratlan nyomozás végeredményét, bár bizonyíthatatlan és sebezhető állítás, de egy régi probléma megoldását jelentheti. Honnan ered az ananász és a sonka szentségtörő házassága a pizzákon? A gringóktól. A macondói United Fruit Company banántárság rendezvényein szolgálták fel. „Meme megtanult profi módon úszni, azonkívül teniszezett, és virginiai sonkát evett ananászkarikákkal.”

A regényben megjelenő életvilág ciklikus: Macondo jólét és hanyatlás közt őrlődik, nem tudnak fejlődni, ezért nem lehet lineárisan mesélni róluk. Már a regény és a sorozat eleje megelőlegezi ezt a körforgást, José Arcadio Buendía és a többiek körbe-körbe forognak az őserdei mocsárban, mindig ugyanott lyukadnak ki, mielőtt José Arcadio Buendía megálmodja Macondo helyét. Később Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño Porras) bolyong majd ugyanígy a mocsárban, amikor erősítésért megy. Végső soron azért nem fejlődnek, mert hiányoznak a demokratikus vívmányok és intézmények. Az ország polarizált, konzervatívok harcolnak a liberálisokkal, a két ellentábor között átfedések vannak, és az ideológiai választóvonalak belefulladnak a véres és önmagáért való háborúkba.

Az örök visszatérésbe, az ismétlődő időbe való beleveszés jele a névmágia: aki a regény elején nem készít családfát, az nem fog kiigazodni a sok Aureliano, José Arcadio, Arcadio, Aureliano José és Remedios között, de akkor sem, ha csinál ilyet. Minden Buendíát majdnem ugyanúgy hívnak, de Remediosból is legalább három van.

A hanyatlás nem azért következik be, mert múlik az idő, és a szereplők megöregednek, hanem azért, mert soha nem néznek szembe a problémáikkal. Az emberi faj legősibb és leghatásosabb túlélési stratégiája, hogy beszélünk egymással, tapasztalatokat és megoldási javaslatokat cserélünk. A Száz év magányban senki nem csinál ilyet, meg is lesz az eredménye.

Amaranta Buendía (Loren Sofia) hanyatlása például abból a közegből nő ki, amelyben felnőtt. Mindig olyan gyerekeket bíznak rá, akik sosem nem tudják meg, kitől származnak, Amaranta pedig érzelmileg és szexuálisan rájuk fixálódik, amit senki sem vesz észre. Aureliano Buendía banális fellángolását és szexuális izgalmát egy kilenc éves kislány iránt (Remedios Moscote/Cristal Aparicio) becsatornázták a házasság intézményébe anélkül, hogy bárki pedofíliának nevezné. A geofágiát gyakorló Rebeca Buendía (Akima) ma gyászterápiába, Aureliano Buendia poszttraumás stresszzavarral pszichiáterhez járhatna, a szép Remedios feminista filozófiával foglalkozhatna, a sokadik és késői José Arcadio pedig egy szivárványos közösség aktív tagjaként élhetné tabuktól mentes életét.

Amaranta Buendía

A Száz év magány kísérteties mű, a hantológia (kísértettan) keresztbe kasul szövi át: hemzseg a szellemektől. A kísértetek jelentések hálózatát hozzák létre, kérdés, milyen kontextusba helyezzük őket, ha élünk az értelmezés szabadságával. A kísértet mintázat, a hanyatlás, a zsákutcás megoldások szimbóluma. A szellemeknek, kísérteteknek nincs önmagában való léte, csak egy viszony a már és a még nem létezőhöz. A már nem létező felé virtuálisan még kifejti a hatást: amikor a halott Prudencio Aguilar átszúrt torokkal sétál, az Ursula és José Arcadio élő lelkiismerete. Vagy a regény titokzatos narrátora Melchiades, aki végig a családi krónikát írja, annak ellenére, hogy régen vízbe fulladt. A még nem létezőhöz való viszony virtuálisan már kifejtette a hatását, a jövőbeni malacfarkú gyerek születésétől való félelem reflektívvé teszi őket, leginkább Ursula Iguaránt, aki már nem él, amikor bekövetkezik az, amitől egész életében félt.

A szellemek anélkül hatnak, hogy léteznének. Affektusok, asszociációk készletét jelenti, a jövő kudarcával való szembesülés García Márquez-i változata. A jövőt kísértetjárásként tapasztalják meg a szereplők: Pilar Ternera (Viña Machado), aki genetikailag a Buendía család felét adja, kártyavetéssel, és jövendőmondással foglalkozik, és nem tudjuk azt mondani, hogy ez kizárólag mágia, mert a jövő valamilyen módon tényleg megjósolható, minden szereplő történelmileg, szociológiailag és genetikailag determinált helyzetben van. Ahogy a mag meghatározza a fát, a jövőt is lehet látni, ha valaki olvasni tud a jelekből.

Gabriel García Márquez (1927-2014)

A magány Dél-Amerikára is vonatkozik. García Márquez az egyik ötvenes években írt novellájában azt írja, hogy az európaiak Dél-Amerikát bajuszos/gitáros/revolveres embernek képzelik el, és a Száz év magánnyal ezeket a tragikus sztereotípiákat akarta eltörölni, mert gátolják Dél-Amerika megértését, és hogy a szuperhatalmak és más kívülállók évszázadok óta harcolnak Kolumbiáért, de oly módon, hogy annak semmi köze a problémáikhoz. „Valójában egyedül vagyunk”, mondta García Márquez, és aki elolvassa regényt és/vagy megnézi a sorozatot, az tudja, hogy miről beszélt.

∗

A sorozat egyik forgatókönyvírója Mads Tafdrup, amiből az értő közönség levonhat egy következtetést, mégpedig azt, hogy nem sablonos és kiszámítható sorozatot fog látni, hanem valami mélyen megérintőt. Kis hibái persze vannak, de ettől még érdekesebb. Mads "A látogatás" (2022) című filmben is közreműködött, és aki látta, sosem fogja elfelejteni, annyira megrázó. (Kritikám a linkre kattintva elérhető.)

Mik azok a kis hibák? Egy nagyon kevés didaxis (tanítás, oktatás), valamint a kórus icipici túltolása, ami annyira direkt módon akarta a drámaiságot aláhúzni, hogy zavaró volt. Állandóan le kellett halkítanom, hogy a macskám fel ne ébredjen, nem akartam, hogy az legyen, ami a Szex és New York elején, elviselhetetlenül hangos, ő pedig inkább kikéreckedik a hidegbe. Didaxis alatt azt értem, hogy a főszereplő kollégái olyat mondanak, amit itthon csak szakirodalomban van leírva, nem a közbeszéd része, de hát Dánia azért egy kissé más kategória. 

A nemi szerepek a szupergazdagoknál is ugyanolyanok 

Nem tudom, de én még senkitől nem hallottam olyan mondatot egy délutáni kávézás vagy beszélgetés közben két korty között, hogy az au pair-szerződések a modern gyarmatosítás eszközei, nem kulturális csereprogram, pedig teljesen egyetértek az állítással. Az au pair-ség testi-lelki kizsákmányolás akkor is, ha valaki nem a Fülöp-szigetekről megy Dániába. Meg hát itt van a jóindulatú rasszizmus, ami pont olyan, mint a jóindulatú szexizmus. Ha azt mondod egy filippínó nőre, hogy olyan, mint egy kisfiú, meg azt, hogy édes és aranyos, az bizony rasszizmus akkor is, ha pozitív jelzővel látjuk el. 

Látszólag mindenki jól jár. Biztosan vannak olyan családok, ahol emberszámba veszik a kizsákmányoltat, nem az alagsorban rendeznek be neki egy sufnit, hanem szimbolikusan is a maguk szintjén. Biztosan vannak olyan családok, akik felkészülnek a befogadott nő kulturális mezejéből, bele tudják tenni egy nagyobb történelmi-társadalmi kontextusba azt, akinek a főztjét eszik minden nap, vagy aki kitakarítja utánuk az összeszart vécét, és akihez a gyerekük jobban kötődik, mint hozzájuk. És biztosan vannak olyan családok, ahol a férfiak nem prédának tekintik ezeket a nőket. Olyan leszek, mint Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból: "Vajon vannak fiúk is, vagy minden au pair nőnemű?" "És, ha vannak, rájuk vajon más szabályok vonatkoznak?" 

Cecilie és Angel

Cecilie (Marie Bach Hansen) tehetős saját jogán is, de tulajdonképpen azt az életet éli, amit bármely más átlagos családos nő az euroatlanti kultúrkörben, csak ők a férjével Mike-kal (Simon Sears) ki tudják szervezni a háztartási és gyereknevelési feladatokat, mert van egy au pair-jük a Fülöp-szigetekről, akit Angel-nek hívnak (Excel Busano).

Hiába a kétkeresős-nulla mosogatós modellre épülő értelmiségi pár (Cecilie este olvas az ágyban), az érzelmi házimunka kizárólag Cecilie feladata, észrevétlennek, természetesnek, magától értetődőnek tűnnek: születésnapok, gyerekfelügyelet, családtagok, rokonok lelkének ápolása. "A nők természetüknél fogva empatikusabbak." Sajnos nem így van, ez csak a kizsákmányolás kifinomult formája, és nincs az a befogadó, akiben felmerülne ez a nézőpont (hacsak nem feminista filozófus, mint én). Angel-nek és Cecilie-nek van egy közös tulajdonsága, mindketten kizsákmányolt nők, csak Cecilie-n nem látszik, és neki nagyobb a mozgástere. Nem arról van szó, hogy az érzelmi és a fizikai házimunka ne hordozna a konkrét feladaton túl mutató értéket, hogy soha ne jelentene örömöt valaminek a megszervezése, vagy hogy a gondoskodás, mely megalapozza a család összetartozását ne lehetne örömforrás. A nők pontosan ezért nem tartják a még a jól látható egyenlőtlenséget sem igazságtalannak. Pedig az. 

Ruby, az eltűnt au pair

Egy nap eltűnik a szomszéd házaspár au pair-je Ruby, és innentől mindenki gyanús lesz, aki él és mozog, Persze ez a sorozat is él a befogadók manipulálásával, finoman terelve a gyanút erre-arra.  A kép, ami kirajzolódik a két családról nemcsak azt erősíti meg, hogy ezek az emberek a javaik ellenére igencsak unalmas életet élnek, a verkli nem sokban különbözik a depriváltabb társadalmi rétegétől. Munka, haza, altató, másnap elölről kezdődik minden. Ezek nem beszélgetnek semmiről, ami túlmutatna a napi rutinon és a családi dinamikán – csak én vagyok olyan hülye, aki azt várja egy értelmiségi házaspártól, hogy egy kiállításmegnyitóról hazafelé arról beszélgessenek, amit láttak –, ehelyett stabil játszmáik, bejáratott, unalmas szerepeik vannak, főleg a Katerina (Danica Curcic) és Rasmus (Lars Ranthe) házaspárnak. Nincs alkalom a lelki fejlődésre, a gondolkodásra, mert a szerepeik felzabálnak mindent.

Gazdasági elit, kultúrafogyasztás nélkül, hiába van absztrakt expresszionista kép Cecilie-ék nappalijában, csak dekoráció. Cecilie olyan, mint egy női mesefigura, akinek valaki kiadta a "Muszáj aludnod" metaforikus parancsát, és azóta csendes szendergésben éli az életét. Fogalma sincs mi van a felszín alatt, mik a valódi dinamikák a közvetlen környezetében. A legközelebbi családtagjai valójában ismeretlenek számára, különösen kamaszodó kisfia Viggo. Végtelenül udvarias és finom, ami azért átsegíti néhány dolgon, és képes a lelki fejlődésre. Úgy robban a befogadó arcába, hogy már az elején megutáljuk, ehhez képest ő az egyetlen, aki a történet kapcsán fejlődik. 

Összetartó és támogató közösség

Van ez a fura kettősség a tech- és gazdasági elittel kapcsolatban. Egyfelől ők viszik a hátukon a világot, kritikai szemlélettel tekintenek a valóságra, lábon nem vesznek meg semmit, ők a változás vagy éppen a stabilitás letéteményesei, ugyanakkor a patriarchális modern kapitalizmus hatalommal felkent képviselői is, ami nincs mindig beszélőviszonyban a moralitással és a szolidaritással. Nőgyűlölettel, toxikus maszkulinitással annál inkább. 

Régen láttam ennyire minimalista sorozatot, ahol úgy világos minden, hogy a részleteket nem bontja ki. Ettől nagyon feszült és izgalmas minden perce. Az atmoszféra teremtés egészen kiváló, a már megkritizált kórusművek ellenére vagy éppen ezért, ki tudja. A minden értelemben lenyűgöző épített és természeti környezet érdekes módon mégis ugyanazokat a típusokat hozza játékba, mint egy lepukkant nápolyi sikátor, csak ott kevesebb a levegőben kóválygó drón. Viggo (Lukas Zuperka) és Oscar (Frode Bilde Ronshøld) a házaspárok gyerekei semmiben nem különböznek a Pál utcai fiúktól.

A férfiak igyekeznek mindent elsimítani. Rasmus és Mike

Személy szerint vártam volna egy leckét a resztoratív szemléletről (helyreállító igazságszolgáltatás), ha már a sorozatban iskolai csoportdinamika és konfliktus van, annyira benne volt a lehetőség, de akkor meg ezt ítéltem volna didaktikusnak, ki tudja? Mindenki remekséges, egészen elképesztően minimalista stílusú színészi munka van minden alakításban. Meg persze arról is lehetne még írni, hogyan változik az időjárás a történet előrehaladásával, de ez már elemzés lenne röpke kritika helyett. 5/5  

NETFLIX sorozat, premier 2025.05.15.

∗

Rögtön az elején: tisztelem Steiner Kristófot, Hajdú Pétert meg elfogadom, olyan műsorvezetők is vannak, mint ő. A műsor alatt többször elmondja, attól színes a világ, hogy nem gondolkozunk a dolgokról egyformán. Így van, az viszont más kérdés, hogy emiatt egyeseket joghátrány ér, amit el kell tűrni, mint nekem Hajdú Pétert.

Mindjárt egy baki a legelején, a csatornahang egyelőre helyett egyenlőrét mond. Senki nem vette még észre? 

Nem baj, hogy Hajdú Péter elmondja valós aggályait, hogy nem tetszik neki a Pride felvonulásként, és nem tartaná helyesnek, ha az iskolai edukáció része lenne a nemi identitásra vagy a szexuális orientációra vonatkozó téma, mert ezt otthon kell megbeszélni a szülőkkel. Szerintem nem gondolta végig, mit jelent ez valójában. Menjünk már egy kicsit bele a gondolatba mélyebben, és hallgassuk meg Kristófot, rögtön derengeni fog ennek a kijelentésnek a tarthatatlansága. Hajdú azt képzeli, minden szülő a felső-középosztályos, privilegizált társadalmi osztályhoz tartozik? Javaslom a számtani és a mértani sorozatokat is beszéljék meg otthon, hátha világosabb lesz a kép. Vagy a logaritmust, esetleg a kétismeretlenes egyenleteket. (Amikor a műsor játékához érünk, azt mondja, a játék tétje legyen jelképes összeg, harmincezer forint. Ma Magyarországon huszonkétezer ötszáz a havi szociális segély.)

Azon kívül, hogy Hajdú transzvesztitát mond, amitől világossá válik, nem edukált a témában, nem tudja, hogy a transzvesztita olyan szó, amit kultúrember már nem használ – helyette a cross-dressing ajánlott –, ráadásul a transz emberekre gondol, akiknek az identitása nem egyezik a születési nemével, vagy ahogy a transz kiáltványban írják, a születésekor kijelölt nemével. De a nemi identitást is keveri a szexuális orientációval, az előbbi a nőnek vagy férfinek érzem-e magam kérdése, a másik, hogy melyik nemhez vonzódom (totál leegyszerűsítve a dolgokat).

Hajdú nem érti az árnyalatokat, de most Steiner elmagyarázta neki, mégis azt gondolom, most sem értette meg, nem azért, mert buta, hanem azért, mert nem akarja megérteni. Ilyen messze nem menne, ha nem muszáj, és nem muszáj. Láttuk, mit művelt Varga Judit exigazságügy miniszterrel készült beszélgetés alkalmával.

Semmi gond, ha Hajdú kritizálja a Pride-ot, az emberek egy részének a szócsöve, nincs ezzel baj, és ha Steiner vállalja a vele való beszélgetést, ez is benne van. Minden egyes ilyen beszélgetéssel azonban közelebb kerülünk valamihez, és én azt gyanítom, Steinernek ez akkor is remek platform a kiálláshoz, ha olyan beszélgetőpartnere van, aki nem osztja a nézeteit bizonyos dolgokban.

Az más kérdés, hogy Steiner szövege körül is vannak félreértések és következetlenségek, de ez a befogadó problémája lesz. A műsor vége felé azt mondja Steiner: "A meleg férfi az meleg férfi, nem pedig lány." De akkor miért hivatkozik önmagára feleségként, illetve a narratívájának miért konstans eleme a "A férjem, Nimi" kifejezés? A feleség és a férj szó azért implikálja a férfit és a nőt, nem? Ráadásul annak a patriarchális társadalomnak a szókészlete, ami a heteronormativitás élharcosa. A "Nálatok ki a fiú és ki a lány kérdése" ironikus felhangot kapott, de mivel Steiner maga keretezi a feleség és a férj szóval a témát, számomra tök jogosnak tűnik a kérdés, hiszen itt nemi szerepekről van szó, ahol mindketten férfiak. A válasz talán az egyenlőség óhajtásában rejlik, joga van magát azzal a szókészlettel leírni, amivel a többség, ha már az adót ő is fizeti, akár a többség.

Hajdú nyilván nem alkalmas bizonyos kérdések feltevésére, például, hogy egy homoszexuális párkapcsolatban hogyan működik az a dolog, ami a heterók házasságát vagy együttélését felemészti, azaz, hogyan működik a feladatmegosztás. Vannak-e olyan aspektusok, mint ott? Ki végzi a repetitív, unalmas háztartási feladatokat? Ki pucolja ki a WC-ét? Ki mossa a ruhákat? Ki végzi a nagyobb presztízzsel bíró feladatokat, mondjuk egy villanykörte kicserélését a ház sarkán, az eresz alatt. Ki nyírja a füvet? (Remélem senki.)  Hajdú azt sem kérdezi meg, ami engem nagyon érdekelne, Nimrod Dagan Steiner párja, hogyan lett vegán? Steiner vegánságának van-e köze előző párjához Matan Attiashoz? Ő inspirálta-e? Tudjuk, a legtöbb vegán Izrael Államban él, nem véletlenül. 

Hajdú mond egy csomó közhelyet, amit szerintem soha, de soha nem gondolt végig, és ez nagyon kellemetlen. Például az a kijelentése, hogy a "szerelem szabad, mindenki azt szeret, akit akar, és, hogy senkinek semmi köze hozzá". Jaj. Nem ennek az esszének a témája, legyen elég, hogy a szerelem egyáltalán nem szabad, nem magánügy, hanem velejéig társadalmi kérdés, ha nem így lenne, Steiner Kristóf meghívása is okafogyott lenne, magánéletének a része lenne. Idővel mindenkinek köze lesz egy szerelemhez, gyerekeknek, szülőknek, barátoknak, munkatársaknak, szomszédoknak, a széles világnak, és főleg a társadalmi normáknak, mert  minden társadalmi, minden politikai.

Párhuzam a vegánsággal: "mindenkinek a magánügye, hogy mit eszik", szokták mondani a témáról semmit sem tudó outsiderek. Ugyanolyan hamis állítás, mint, hogy a szerelem magánügy. Amíg élőlények a vágóhídon vagy a hátsó kiskertben az életükért küzdenek, de legyilkolják őket, addig nem magánügy. Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit eszünk.

Steiner Kristófnak, aki évek óta foglalkozik meleg jogokkal kommunikációs szinten, még senki nem jelezte, hogy törvénykezést mond törvényhozás helyett? Nem egyszeri nyelvbotlás, hanem reflektálatlan, rendszeresen visszatérő hiba a műsorban. A törvénykezés bírói gyakorlatot jelent, holott ő a törvényhozásra gondol (gondolom én). Meg azt is mondja, hogy a kereszténység legfontosabb tanítása a szeretet, de sajnos nem így van, a legfontosabb tanítása vagy állítása – fene tudja, melyik a helyes – a feltámadás. 

Ha már a hibáit firtatom (csak szerintem azok), még felfigyeltem valamire, nemcsak ebben a műsorban. Steiner mindent a kommunikáció felől közelít meg, Hamasz vs. Izrael Állam közötti konfliktusnak is ez a lényege szerinte, de olyan érzésem van, hogy akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz. Hiába a kommunikációs edukáció, nem tudta kezelni a Hajdú-féle üzemmódot, egy figyelmetlen, érdektelen és blazírt hapsit, aki állandóan félbeszakította (moderált nyilván), tesz-vesz várost játszik, aki félfüllel figyeli csak a vendégét. Persze, ez egy valós helyzetet leképező műsor, és a valóságban tényleg nem ülünk a valagunkon, ha vendégünk jön, nem terápiában vagyunk Sigmund Freud kanapéján. Steiner ezen felül mindent túlbonyolítva mond el, úgy beszél, ahogy TGM írt, holott az üzenet jobban átjön, ha egyszerűbb formát adunk neki, bonyolult elágazások nélkül. 

De hát ez ő, a szerepek mögött. Apropó szerepek, hajlok rá, csak ezek maradtak nekünk a civilizációs fejlődés eredményeként. Ha ellent akarok mondani magamnak, azt mondom, mégis meghaladja a szerepeket, ahogy a macskákkal bánnak, hogy nem mennek arrébb egy faluval miattuk. Ez már valami, ami a szerepek túl az egyetemességhez kapcsolódik. Na meg a vegánság persze. Mert ez egyetemes viszonyulás a világhoz, saját termés akkor is, ha a vegánságot mások találták ki a múlt század közepén. A döntés a lényeg.

Olvasva Steiner önmagáról alkotott narratíváját itt-ott internetes felületeken, olyan terápiának érzem, amiről mindenki tudhat. Szerintem nem helyes, de a portálok kapva kapnak az alkalmon. Mert bár minden politikai, azért van az életnek olyan megkímélt területe, amit óvhatunk, és ez az intimitás, amit szerintem Steiner kiárusít. Azt is másként látom, hogy a homoszexualitás genetikai vagy születési adottság lenne, szerintem tanult viselkedés, mint minden, ami az emberi kultúra része. A szexualitás ugyanúgy kulturális konstrukció, mint minden más, választott orientáció, legfeljebb nem érjük tetten a folyamatot vagy a pillanatot, amikor és ahogyan megszületett. A genetikai magyarázat talán azért kap ekkora teret, mert akkor nem tehet róla senki, ami a társadalmi elnyomás és kirekesztés elleni védekezés.

Egyetlen ellenérzésem az "Imádom a nőket" mondat volt, bennem azonnal ellenérzést keltett nőként, mert óhatatlanul is ez a feminista szlogen jutott eszembe: kétféle férfitól kell tartani, akik gyűlölik a nőket, és azoktól, akik imádják őket. Hogy miért, az nem ennek az esszének a tárgya. Steiner Kristófnak jár csak pont. 5/4

A Kádár-korban azt mondták volna, hogy rétegfilm, nevében a jelentése, kevesen tudnak rácsatlakozni a témára és a vizuális látásmódra, más szóval megosztó. Nekem is ambivalens érzéseim lettek, nem a filmtől, inkább William S. Burroughs (1914-1997) életétől, és visszaemlékeztem, a Meztelen ebéd című filmet annak idején nem bírtam végignézni. A forgatókönyv a Queer című regényéből készült, régóta feszítette a rendezőt, és nagyon jó filmet csinált belőle. 

Burroughs 1951-53 között írta a Queer-t, de csak 1985-ben publikálták, sejteni lehet, mi tartott eddig. A film mintanézőt kíván, olyan befogadót, aki személyes és konszolidált életén túl tud látni, megért olyan élettapasztalatot és gondolatokat, amelyek oly távol esnek saját életétől, mint Észak-Korea attól, hogy jóléti állam legyen.  

Drew Starkey és Daniel Craig

William Lee alias William Burroughs Mexikó városban töltött éveit látjuk az 1950-es évekből, idemenekül, az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis lecsukták volna droghasználatért. A valóságban ment vele a második felesége is (Joan Vollmer), a filmben azonban szürreális képek utalnak csak a jelenlétére. Valamelyik ajánlóban olvastam az üresség kifejezést, amivel valaki azt az állapotot írja le, ami szerinte William Lee-t – Burroughs filmes alteregóját – jellemzi, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kocsmáról kocsmára járás és/vagy a promiszkuis élet ab ovo üres, vagy az üresség következménye lenne. Szerintem nincs összefüggés, ez csak amolyan jól hangzó szlogen. A belső üresség bárhol, bármikor, bárkiben felütheti a fejét, nem kell hozzá kitömött zsebű, alkoholbeteg drogfüggőnek lenni, aki Mexikóban múlatja az időt. Ahogy William Lee (Daniel Craig) megzavarja a polgári élet rendjét, ugyanígy kavarja fel az irodalmi nyelv struktúráját is, bár a film nem tematizálja Lee irodalmi tevékenységét, inkább arról hallunk kocsmai eszmefuttatást, hogyan látja a meleg kisebbség helyzetét érintettként. Irodalmár szájából jövő, verbálisan roppant erős mondatok.

 Jelenet a filmből

Lee állandóan fehér szettben van: fehér SZTK-keretes szemüveg, fehér zakó, ing és nadrág, és persze az olyan kispolgár, mint én, rögtön arra gondol, hogy ez a fehér gúnya kábé egy napig bírná kosz és egyéb foltoktól mentesen, persze meglehet, ugyanabból az öltözetből egy tucat lapul a ruhás szekrényben, csak nem látjuk. De hát valaki csak mosott rá, egy író nem mossa a saját ruháját, ezt Nietzsche óta tudjuk.

Szóval, működik a toxikus maszkulinitás és önpusztító élet, feszegetve vannak a határok minden értelemben. Daniel Craig olyan veszettül jó, hogy nem hiszek a szememnek. Arca minden rezdülésében mély fájdalom, okosság és a szenvedés életrezdülése árad, a szeme olyan vakítóan kék, hogy a befogadó beleremeg. Ez a színész játszotta a macsóság másik oldalába beleragadt James Bond-ot? Na, ne. Egyszerűen meleg arca van, és rejtély, mitől, ez nem stigma, hogy látszódjon, mint a bőrszín. Mikrogesztusok, kulturális finomkódolás, ki tudja, mitől, de működik. 

 Jelenet a filmből

Járja a kocsmákat, felszed néhány alkalmi csávót, de látjuk, mihez vonzódik igazán. A normálishoz, ami irodalmi és kulturális közhely. A gázos csávókat mindig a normalitás vonzza, talán nagyobb kihívás a tönkretétele, talán ez az igazi élvezet a számukra. William Lee írói retorikával beszél a melegek megváltatlan helyzetéről, és valami olyasmi a lényege, hogy egyek vagyunk pedig ebben a nagy katyvaszban, mint a világ az isteni teremtés előtt – amikor még nincs semmi szétválasztva, de ezt csak én teszem hozzá. 

Az lenne a logikus vagy életszerű egy gondolkodó elmétől, vagy ne is gondolkodjon, csak érezzen, hogy a világ többi elnyomott és leigázott élőlényeivel szolidarítani kéne, hiszen ugyanaz a helyzetük, egy domináns többség kirekeszti, elnyomja, megbélyegzi őket. Ehhez képest, az én kritikai érzékem úgy kivilágosodott, mintha már egy ayahuasca szertartáson lennék, és közeledne az első trip, vagy mi. Nyekeng a melegek stigmatizációja miatt, ugyanakkor félholtra röhögi magát, amikor elmesél egy gyalázatos történetet egy élve megégetett disznóról. Tényleg ráfér egy hallucináció, hátha érzékenyítő tréning lesz a nem-humán létezők felé. Persze, még nem tudhatta, miért él a világon a legtöbb vegán Izrael Államban. Hát ezért.

 Jason Schwartzman mint Joe Guidry

Eugene Allerton (Drew Starkey) a normalitás maszkját hordja, végtelenül unalmas csávó, aki remek vetítővászon az író számára, aki tele van gondolatokkal és érzelmekkel. A fiatal srác sótlan közönye olyan felület, amelyről bármi visszapattan, ami nálánál érdekesebb, mert nem hülye ő, csak végtelenül önző, ezért unalmas. Azért szeret bele Lee, mert azt hiszi, tud neki adni valamit, ugyanakkor a fiatal férfi közönye kihívás és próbatétel, egy ugyanolyan szenvedélybeteget mint saját maga, nem tudna elviselni. 

Gondoljunk bele, egy amerikai író az ötvenes években a poros mexikói utcákon mászkál, jön-megy, beül ide-oda, iszik, van egy csomó lóvéja, bárki leülhet mellé, és nem azért, hogy később bekerüljön a világirodalomba, hanem, hogy beszélgessen vele, aki sokkal többet tud nála, hiszen író. Szinte hihetetlen, hogy milyen langyos módon él a helyi közönség az alkalommal, akik közt azért gringók is vannak, nem lehetnek nyelvi nehézségek. 

Lesley Manville Dr. Cotter szerepében

Guadagnino egy misztikus elme ragyogásáról és hétköznapi nyomoráról készített filmet, ahol a szépséges retorika keveredik az alantas egyéjszakás kalandokkal, és lehet, hogy az alantas nem is megfelelő kifejezés. Jó esetben a magánügye lenne, de itt egy íróról van szó, akinek a lenyomata ott marad mindenhol, ezek nem hétköznapi nyűglődések, hanem irodalom lesz belőle. Egy gyerekkora óta másik világban élő férfi küldetéstörténete, aki saját tudatalatti tartalmait akarta feltárni, egy Dél-Amerikában őshonos hallucinogén droggal, amit ma ayahuasca néven ismerünk. Innen véget is ér a narratív struktúra, innen pszichedelikus zene és ezerszázalékos vizuális effektusok vannak, amelyekben a szürreális és mágikus elemek dominálnak, Guadagnino azoknak is megmutat valamit ebből a világból, akiknek gőze sincs a tudatmódosító hatásokról, pláne nem egy hallucinációs trip-ről. A küldetéstörténetek hiába irodalmi toposzok, a valóságra is érvényesek, ha valaki valamit meg akar tenni, az megteszi. Bármi áron.

Luca Guadagnino és a két főszereplő a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

A Dr. Cotter-t játszó Lesley Manville jó értelemben vett meglepetés volt, remek színész(nő), egy csomó sorozatban  szerepel, legutoljára a Disclaimer-ben láttam megtört feleségként, aki elveszítette egy szem fiát. Itt és most egy olyan orvost játszik, aki az őserdő mélyén a növényvilágot kutatja, és segít William Lee-nek és Eugene Allerton-nak. A jelmeztervező és/vagy a sminkesek kicsit túllőttek a célon, egy elhanyagolt külsejű nőt kellett ugyan megmutatni, de inkább lett a Homok asszonya-féle őrült, vagy Mrs. Rochester a Jane Eyre című regényből, aki egész életében a padláson bolyongott. Daniel Craig mellett a legjobb szereplő Jason Schwartzman (Joe Guidry), agymenés volt, hogy mennyire jól csinálta meg a karaktert. 5/5

∗

Ha filmrendező lennék, engem is csak a végső kérdések érdekelnének, és olyan vizuális megoldásokkal élnék, mint Fellini, Antonioni és Sorrentino, mert az életről nem lehet olyan körülmények közt beszélni, mintha egy kávéházban ülnénk, és kimondanánk néhány ellenőrzött igazságot az életről, amit másoktól hallottunk. 

Parthenope Di Sangro-t (Celeste Dalla Porta), a fiatal nőt lenyűgözik a kész válaszok, de hát mindannyian így vagyunk vele, senki sem saját fejéből bányássza ki a gondolatokat. Az életünk – mindenki élete – arról szól, hogy milyen egyéni módon variáljuk a már meglévő tudást. A legszerencsésebbek azonban mindig hozzátesznek valamit a dolgokhoz, valamit kitalálnak, ami más fénytörésben mutatja a már ismerőst. Ettől izgalmas a világ. Vannak emberek, akiket sem a kész válaszok, sem a fénytörés nem érdekel, nem akarnak túllátni azon, ami a szemük előtt van, mert valami másnak a foglyai. 

Parthenope eredetileg egy szirén, akiről a város a nevét kapta az ókorban. Celeste Dalla Porta

Parthenope felnövekedéstörténetét látjuk, egy elme fejlődéstörténetét, a megismerő én munkáját, egy nőt, aki mindent akar az élettől. Látszik, hogy Paolo Sorrentino nem ahhoz a rendező generációhoz tartozik, akik számára az ember egyenlő a férfival, mintha a világról való tudás, és a megismerés férfi attribútum lenne, kizárólag a férfiak elméje szolgálna mintázatul, az élet pedig a férfiak játszótere, ahol a nők csak visszadobják a partvonalon túlra szaladt labdákat. Sorrentino filmje úgy folytatja a nagyok vizuális tartalmait, hogy megtanulta egyénileg értelmezni az elődök, Fellini, Antonioni és a többiek munkáit. Megtartja a filmeposz formát, de új nézőponttal tölti fel: egy női elme ragyogását mutatja be, úgy, hogy a cselekmény a főszereplő fejében történik, nem akciódús jelenetekbe

A valóságban amikor beszélgetünk, passzívak vagyunk, kavarjuk a forró kávét vagy belehelyezünk a szánkba egy süteménydarabot, de a filmekben nem lehet így mutatni. A filmek performatív aktusok, a szereplők miközben beszélnek, éppen valami fennköltet vagy kevésbé fennköltet is tesznek, pózolnak ellenfényben, megmutatják a kamerának a szépségüket, amikor a Nápolyi-öböl felett állnak egy gangon, vagy vizes hajjal jönnek ki a tengerből parafrazeálva Vénusz születését, és direkt teljesen oda nem illő konverzációt folytatnak valamiről, ami egyáltalán nem illik a helyzethez, de ettől szerzői film a film.

Inceszt testvéri viszony

Tele van vizuális szimbólumokkal, ami a rendező tudatalattijában fészkel, de kidobna az interjúról, ha erről kérdeznéd, mert ezek nem tudatosak, mondaná. De hát ő is volt középiskolás és egyetemista, aki tanult valamit,  látta az elődök filmjeit, sok értékelést hallott róluk, és velünk ellentétben ő csinált valamit, amiről később kritikát  lehet írni, bemutatva, hogy a filmben mondjuk mit jelent, hogy Parthenope-t 1950-ben az anyukája a vízben szülte. Vagy Devoto Marotta (Silvio Orlando) professzor fia, akiről – ha nekem kell megfejteni a lényét – azt mondanám, mindannyian a természet részei vagyunk, és mivel leginkább vízből állunk, ne tekintsünk már magunkra valami magasabb rendű entitásként, legjobb esetben is nullszaldóra jövünk ki a sok jóval meg rosszal. 

Silvio Orlando mint Marotta professzor

A film egésze Fellini-parafrázis, minden szereplő egy-egy archetipikus karakter, társadalmi szerepéből kilépni képtelen ember, aki részleges aspektusból ugyan, de az életről való tudás teljes birtokában van. A maguk szemszögéből mindenben igazuk van, de az általuk reprezentált tudás, megfeneklik, ha nagyobb kontextusba teszik. Megszenvedtek ezért a tudásért, de a szenvedés  legyőzte, közönyössé vagy gonosszá tette őket. 

Parthenope Di Sangro az ember négy alapvető küzdelmén megy keresztül: a természettel, a többi emberrel, önmagával és Istennel való küzdelemben. A természet maga Nápoly, a fenséges és purutya város, melytől elvárják, hogy mások szemével tekintsen önmagára, mintha élő organizmus lenne, melynek személyes felelőssége van, de ez csak részben igaz. Egy Sophia Loren alterego Greta Cool (Luisa Ranieri), jól ki is osztja várost, mely nem lehet önmaga. "Milyen hülye ötlet", mondhatnánk Parthenope-val, mindenesetre egy fiatalember Roberto Criscuolo (Marlon Joubert) Vergiliusként vezeti végig a városon, amelyet a rendező kicsit démonizál. Teheti, ő is ott nőtt fel, tudja miről beszél. Egyszer megnéznék egy reggeli démonizálást, de hát az alkotók a démonihoz mindig az estét és az éjszakát használják. 

Stefania Sandrelli mint az idősebb Parthenope Di Sangro, a trentói Egyetem antropológia professzora

A többi ember a családtagjait, ifjúkori szerelmét és főleg a bátyját Raimondo-t (Daniele Rienzo) jelenti, és Parthenope azt éli át, amit a Végzet (1992) című filmben Anna Barton (Juliette Binoche), egy inceszt történet kiváltó oka lesz, bár nem éli át azt a komplex poszttraumás stresszzavart, amit Anna. Önmagával való viszonya rendben van, tudja, hogy nem vele van a baj, nem dől be a nőkre nehezedő állandó bűntudatnak, és a többi veszélynek sem, ami a nőkre, különösen a konform szépségideált beteljesítő nőkre vár. Legyenek színésznők, a vágy ki tudja, hány dimenziós alakmásai, ez a hányingerkeltően sztereotipikus életperspektíva. Nem száll el a valóságtól sem, mint Marcello Mastroianni a 8 és fél című Fellini filmben 1963-ban.

Istennel való kapcsolatának több dimenziója van, a nyakában fityegő kereszt jelzi a kulturális hagyományokat, mely azonban üres, mint a szakajtó, díszes akcidencia lesz belőle. Amikor egy antropológiai folyóiratba tanulmányt kell írnia Szent Januarius csodájáról (cseppfolyóssá válik a vére), azt a kettősséget, amit Janus eredetileg hordozott (előre és hátra tekint az időben) személyesen is megtapasztalja egy morálisan gyenge pápa aspiráns püspökben Cardinal Tesorone (Peppe Lanzetta), aki azonban saját életszemléletét lepárolta már régen, és tud olyat mondani, amit Parthenope még nem hallott. Az én olvasatomban az egyházszervezet korrupt zsarnoksága jelenik meg a püspök alakjában. Az irodalomban és a vallásban van egy közös vonás, mindkettő olyanról beszél, amit nem lehet kimondani. Istent még senki sem látta, az irodalom is állandóan azt az igazságot keresi, amit nem lehet kimondani.

A Parthenopé mágikus realista és ironikus alkotás, minden idézőjelbe van téve, minden díszletszerű – nézzük meg a szereplők nevét –, de hát ez egy szerzői film, a nagy olasz filmrendező elődöket akarja idézőjelbe tenni, nem az életet. Őket figurázza ki úgy, hogy közben tiszteleg is előttük. 

 Celeste Dalla Porta és Gary Oldman, mint Parthenope és John Cheever író

Amikor meglátjuk Parthenope antropológiaprofesszorának a fiát és Parthenope reagálását, tudjuk, bár egyetlen tanársegédi órájára sem mentünk be, hogy érett, és jó ember, akitől tanulni lehet. Bár az elején ő is megkapja azokat az értékeléseket, amelyeket a rá vágyakozó frusztrált férfiak mondanak, és amit előbb-utóbb minden nő megkap: "Egy senki vagy", vagy ezek variánsait. Fura mód egyetlen férfi viszonyul hozzá normálisan, John Cheever (Gary Oldman) amerikai nőgyűlölő, alkoholista író, aki nem akar rámászni, de talán csak azért nem, mert már öreg és biszexuális.

Paolo Sorrentino hódolata és iróniája nem lehetne teljes, ha nem ábrázolná Fellini módra a nők közötti kapcsolatot, de ő hozzáteszi azt is, amitől Sorrentino film lesz, és nem Federico Fellini film. Nők lényegi beszélgetést folytatnak egymással, persze a mester és padaván viszony keretein belül, művészies modorban, aminek kinyerhető esszenciája van: Parthenope több lesz a beszélgetések után, mint előtte. Történhet nagyobb dolog két nő között?

Paolo Sorrentino (1970) rendező

Celeste Dalla Porta remek választás volt Parthenope szerepére, feljövőben az egy új európai ikon, de aki egészen fantasztikus volt, az Silvio Orlando Marotta professzorként. Stefania Sandrelli-t nagyon régen láttam filmben, még gyerekkoromban, itt az idősebb Parthenope-t alakítja természetesen nagyszerűen. Azon kívül, hogy a film beteljesíti a Bechdel-tesztet, még valamire rátapint a maga eszközeivel. Teljes értékűnek ábrázol egy autonóm női életutat, amelybe sem a férjhez menés, sem a gyerekvállalás nem fért bele. 5/5

∗

Döbbenetes volt. Már akkor lehetett sejteni merre megy a dolog, amikor Gulyás Márton Csernus sztrókja kapcsán a "dermesztő" szót használta, amit beszélgetőpartnere azonnal visszautasított. Annyira klisés volt, mindenki pontosan így viselkedik, aki kekeckedő, manipulatív, és tele van agresszióval. Nem kellene már kiásni a mélyből azt a durcás kisfiút, aki egykor volt?

Megint azt mondom, ha valaki leül egy majdnem kétórás beszélgetésre, akkor abban az is benne van, hogy próbál normálisan viselkedni, másrészt elviseli, hogy a befogadónak meglesz a véleménye arról, amit hallani fog. Mindjárt az elején szó van arról a sztrókról, amit Csernus Imre tavaly nyáron kapott. Minden energiája két dologra ment el, bármit mondjon Gulyás –mondjuk a sztrókról –, az nem úgy volt, és arra, hogy hamis narratívába helyezze saját életét. "Nem volt bennem félelem", mondja a sztrók kapcsán, amit nem hiszek el, ezt csak utólag, az élet biztos tudatában lehet így elmesélni. A mosdatlan tömeg, akiknek nincs akkora átláthatósági együtthatója, mint neki, az nyilván bepánikol. Ő nem.

Amikor Gulyás az eutanáziáról kérdezi Karsai Dániel kapcsán, már majdnem teljesen világos, mi a stratégiája: az, hogy nem hagyja magát. Egyrészt, róla aztán nem fogja se a Mariska néni, se a Józsi bácsi megmondani, hogy a kormánypárttal vagy az ellenzékkel szimpatizál-e. Rajta még a híres Gulyás Márton se találhat fogást. Azt hinnénk szakemberként értelmes mondanivalója lesz a témáról, és nem úgy járunk, mint amikor Steiner Kristóf beszél az Izrael Állam-Hamasz háborúról.

Nincs magas érzelmi intelligenciája az országnak, mondja Csernus, de nem mérte meg, csak így gondolja. Én is szoktam gondolni dolgokat, amiből messzemenő következtetéseket vonok le, ami vagy igaz, vagy nem, például, hogy az exem azért nem írja ki a Facebook-ra, hogy kapcsolatban van, mert engem szeret. Szóval, az eutanázia tiltása a mosdatlan tömeg miatt van, akinek meg magas az érzelmi intelligenciája, így járt.

A kettős állampolgárság témájánál, már teljesen világos, merre orientálódik, itt már nem arról van szó, hogy nincs ráhatása valamire, mert nem tudja megváltoztatni, mondjuk a jogszabályokat, hanem, hogy nem fog a NER ellen beszélni. Autoriter karakterfestő jegyei azonban nem hagynak kétséget, merre az arra. Szabad valakinek nem kinyilvánítania a politikai hovatartozását? Persze. Nekem vannak olyan közeli ismerőseim, barátaim, akiknek a politikai szimpátiáját hosszú évek alatt sem sikerült kideríteni. Ok, de akkor mondja meg őszintén, nem kell a verbális maszatolás jobboldallal meg baloldallal, hiszen önmagáról az egyik állítása, hogy egyenes és őszinte ember. Meg egyáltalán, aki se nem bal, se nem jobb, az mindig jobb, mondta egy Alain nevű francia történész.

Lassan kirajzolódik: Gulyás Márton mindent társadalmi kontextusba próbál helyezni – nagyon helyesen –, Csernus Imre meg individuális módon közelít mindenhez, aminek tényleg, sem a baloldalhoz, sem a jobboldalhoz nincs köze, annál inkább a liberalizmus eszméjéhez, amely mindent egyének közötti szerződésnek tekint, a világ szabad individuumok története.

Nagy hangsúlyt kap a régmúlt, állandó topik a drogosokon segítő munkája, meg a régi tévéműsorok, a széles közönséghez szólás, aminek éppen hogy a társadalmi felelősséghez volt köze. Egyáltalán, hogyan közelítheti meg a drogozás témáját annak társadalmi vonatkozása nélkül? 

Csernus Imre kényszeresen igazolja magát, mellébeszél, hogy kikerülje a NER kritikáját, személyes politikai preferenciáit agyonhallgatja, és kényszeresen opponál azzal a Gulyás Mártonnal, akiről pontosan tudja, hogy emberére akadt benne. Belebújt a kisördög. Olyanokkal tud megfelelő módon viselkedni, akikhez anyagi érdeke fűződik, vagy a társadalmi, foglalkozási hierarchiában alatta állnak. Baja van a tekintéllyel.

Kötve hiszem, hogy ezt az arcát ismerik az éttermébe betérő vendégek, vagy az "emberei", ahogyan a munkatársait nevezi. Noszvajon biztosan modorálja magát, itt nem sikerült. Amikor átvette a kérdező szerepét és utasította Gulyást erre-arra, akkor átlépett egy határt, és szabadjára engedte azt a durcás, öregedő és gonosz kisfiút, aki valójában. Médiatörténeti pillanat volt, tényleg. 

Gulyás állta a sarat, egy ici-picit behódolt az agresszornak, ami nem az ő hibája, erre nem lehet felkészülni. Csernus a nyilvánosság előtti verbális és modorbeli bántalmazás minden bugyrát kimerítette, elképesztő arroganciája semmit nem változott az elmúlt évtizedek alatt. 

Mi tépte el a láncot, ami Csernust egy ideig a gesztenyefához kötötte? Az, hogy Gulyás Márton megkérdőjelezte Csernus orvos mivoltát. Ezen nagyon berágott. Pedig. Ha valakinek orvosi diplomája van, de benzinkúton dolgozik, az benzinkutas, nem orvos. Ha valaki éttermet vezet, az vendéglátós, nem orvos. Nem orvosként tesz ajánlatot a hallgatóságnak, hogyan legyenek felnőttek, hanem országjáró vándorcoach-ként. Csernus Imre szereptévesztésben van, sem nem műsorvezető, sem nem orvos. Az orvos betegeket gyógyít, gyógyszereket ír fel, és személyre szabja a gyógyítómunkát. A vándorcoach ősi, archaikus munka, mint egykor a mesemondó énekeseké, Francisco az Ember a Száz év magányból faluról falura járva hozta-vitte a híreket, nincs ezzel semmi baj. Szép foglalkozás ez is.

Az orvosi eskü performatív aktus, olyan, mint a házassági eskü, letették, de ha elválnak, onnantól nem érvényes. Onnantól nem nős ember és férjes asszony valaki, hanem elvált ember. Persze lehet, benne van az orvosi esküben, ha vendéglátós lesz valakiből, akkor is érvényes marad, nem olvastam még.

Csernus kettős mércével mér: Gulyás kiemel a kontextusból, értelmezhetetlenné téve a lényeget, de az nem baj, ha ő teljes mértékben negligál egy kontextust, a társadalmit mondjuk, ami nélkül semmi, de semmi nem értelmezhető. Ha ő kérdez valakit, híre-hamva nincs az általa félpercenként emlegetett tiszteletnek, de Gulyás Mártonon végig ezt a tiszteletet kéri számon.

És ha már Száz év magány. Van benne egy szereplő, Remedios Moscote. García Márquez a következő szavakkal jellemzi: felelősségtudat, természetes kedvesség, és önuralom, amely halála napjáig nem hagyta el. Mindenki nagyjából ilyen viselkedést vár el egy Csernus által oly sokat emlegetett érett, felnőtt embertől. Remedios tíz éves volt, Csernus most ötvenkilenc.

"Egyenes és őszinte ember vagyok", mondja magáról. Én is, ezért mondom: Csernus Imre élethazugsága az "Én csak segíteni akarok", miközben a parancsoló fölény glóriája (Száz év magány) és felfuvalkodott egója másokat  rombol. Belehülyült azt orvos szerep klisébe, még ha jól álcázza is, privilegizált, emberfeletti embernek képzeli magát, miközben csak végtelenül manipulatív, modoros, és isten tudja, miért, még mindig dühös.  

Régóta szerettem volna megnézni, nem sok esély volt rá, de aztán szembejött, amikor már lemondtam róla. Fekete-fehér független film egy afgán menekült lányról, aki Kaliforniába emigrál. A tálibok uralma visszatért, és Donya Massoudi-nak mint az amerikai katonai-bázis fordítójának menekülnie kell. Nem a történet fogott meg, annál sokkal triviálisabb dolog, rajongok Jeremy Allen White-ért, aki a három évados The Bear sorozat sztárja,  és szerepel a filmben, nyilván jófejségből.

Fremont egy kaliforniai kisváros neve, San Franciscótól nem messze, délkeletre. Ez a film olyan, mint egy szelíden kanyargó folyó, lassú folyású, sikerrel veszi a kisebb akadályokat, átfolyik mindenen, de a turisták nem csodálják a szépségét, mert  sem nem híres, sem nem vadregényes. Ha festmény lenne, egy fekete-fehér absztrakt kép lenne, amiben több a fekete. Teljesen hétköznapi módon bontakozik a cselekmény, szofisztikáltság nélküli párbeszédekből tudjuk meg, Donya (Anaita Wali Zada) nem tud éjjel aludni.

Egyszerű terek, masszaszerű utcaképek, arc nélküli esztétizálatlan emberek, majdnem visszataszító enteriőrök. Kaliforniához kulturálisan a fényes és színes léhaságokat társítjuk, minden zsizseg, minden attraktív és felületes, de nem ebben a filmben. Fehér embert a szó szociálisan konstruált értelmében nem igen látunk, kivéve Donya kolléganőjét a szerencsesüti gyártó kis San Franciscó-i manufaktúrából, és talán a pszichológusát Dr. Anthony-t. Olyannak látjuk a várost, amilyennek ez a lány látja.

Anaita Wali Zada alakítja Donya-t

Donya karaktere nem különösebben érdekes, nincs benne semmi egyéni, egy típus, olyan, amilyennek egy fiatal afgán nőt elképzelünk. A közegéből kiemelve is megtartja azokat a viselkedésbeli normákat, amelyeket a kultúrája a társadalom, amelyben élt, belenevelt és elvárt. Mi érdekelte Babak Jalali filmrendezőt ebben a történetben? Többnek kell lennie egy felületes sztorinál, ami a magányról és a lelkiismeret furdalásról szól. Azt mondom, a determinációról szól, arról, hogy ezt csak más emberek kedvessége és elfogadása oldhatja fel, maguktól nem fognak menni a dolgok.  

A fekete-fehér képek rituálisak, minden nap ugyanolyan, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése, amiből nem lehet kitörni. Vagy ki lehetne törni, de az energia elfolyik, mint a lassú és lusta folyó, mely ezerfelé ágazik, hordalékot tölt fel, kiszárad, majd megárad. Ezt mutatja meg a film. A folyó útja előre kijelölt, nem mehet másfelé, ki van szolgáltatva a külső erőknek. Donya emberként azonban többet tehet.

 Hilda Schmellingemont és Anaita Wali Zada, mint Joanna és Donya. 

Aztán egy idő után kimutatkozik Jalali művészi koncepciója Jim Jarmusch és Aki Kaurismäki után szabadon. Nem egyéniesíti Donya-t túlzott módon, sem külsőleg sem belsőleg, inkább a típusokról és a helyzetről van mondanivalója. Már várnánk a sztereotípiáink mikor kapnak lángra, hogy aláfűtsenek a rendszernek, amit ismerünk. Nem történik semmi ilyen. Salim Dabiri a szomszéd férfi olyan párbeszédet folytat (ő sem tud aludni), az álmatlanság egy metafora helyzetükre – mindketten emigránsok –, szóval olyan erőszakmentesen és játszma nélkül beszél, hogy csak nézünk. Itt most csábítani és megerőszakolni kellene, hogyhogy nem ez történik? Ez nem egy vad afgán faszi, tele hormonokkal? Szemernyi kétértelműség sincs a fellépésében, ő is olyan szelíd, mint a folyó.

Salim nem hiszi, hogy egy pszichiáter segíthet, Donya kicsit bizakodóbb, az altatót csak felírják majd neki. Természetesen pro bono juttatásról van szó, mint a jogi gyakorlatban, jól menő ügyvédek ingyen vállalnak néhány ügyet, a társadalmi tehervállalásból így veszik ki a részüket. A pszichiáter, Dr. Anthony azonban nemcsak orvosságot akar felírni, hanem segíteni akar. Elképesztő színészi munka, Gregg Turkington alakítja, nem tudtam betelni vele. A kamera olyan állásból veszi, ahogy Donya látja őt, szemből, és ha én lennék a még élő Sztanyiszlavszkij, mindenkinek megmutatnám a jeleneteket, akik színészórát vesznek nálam. Nemcsak a pszichiáter felejthetetlen karakter, de a kínai szerencsesüti manufaktúra tulajdonosa is, annyira autentikus és intelligens. Teljesen rácáfol a "kínai tulaj" időtlen sztereotípiájára ő is. (Sajnos, a színész nevét nem tudtam kisilabizálni.)

A pszichiáterrel való beszélgetésből, ami Donya esetében leginkább hümmögést és tőmondatokat jelent, lassan kiviláglik a bűntudat és a lelki defekt mibenléte. Donya túlélő, akit kiszakítottak a természetes közegéből, hátrahagyva a családját menekül.

Dr. Anthony

Egy ideje a sorozatokban és filmekben tematizálódik egy új nézőpont, felismerés, kritikai attitűd, ami nem tűnik fel elsőre. Az irodalom már régebben forszírozza, a filmek csak nemrég. Néhány rendező párhuzamot állít az emberi és az állati szenvedés között, de úgy, hogy az ember nem ismeri fel a helyzetek azonosságát. A Disclaimer című sorozatban Kevin Kline szenved, mint egy kutya, meghalt a felesége. Egy nap svábbogarat talál a konyhai pulton (nem takarít, mióta egyedül él) és skrupulus nélkül ráborít egy poharat, hogy az állat szenvedjen, majd kimúljon. Nem ismeri fel az élet egyetemes értékét, azt hiszi, az ő élete és szenvedése magától értetődően, ab ovo értékesebb.

A Fremontban kétszer is előveszi a rendező a témát. Salim, Donya szomszédja odaadja a patkánymérget a lánynak, ő nem tudja elviselni, hogy más élőlényeknek pokoli szenvedést okozzon. Egy másik jelenetben Donya ugyanúgy poharat borít a csótányra, mint Kevin Kline, sőt, még szidalmazza is. Csakhogy a csótánynak ugyanolyan joga van ott lenni, mint neki, akinek szintén nem természetes közege Kalifornia, mint ahogy a csótánynak sem a terített asztal, aztán mégis ott van valahogy.

Szóval, világos, ezek az emberek semmiféle párhuzamot és belátást nem fedeznek fel saját helyzetük és az álltok szenvedése között, nem látják, hogy mindkettő egy tőről fakad. Semmilyen szolidaritást nem mutatnak irántuk, nem ismerik fel magukat a helyzetben, pedig magányosságuknak, akár metafizikai, akár társadalmi,  éppen ez a vakfolt az oka. Nem látnak magukon túl. Innentől elveszítettük a Donya iránti szolidaritásunkat és (saját vakfoltunktól nem látva), örülünk, amikor jól pofára esik.

Jeremy Allen White és Anaita Wali Zada

Beleszámítva, hogy a férfi rendezőknek mindenen túl van egy egészen sajátos vakfoltja, egy speciális vakfolt, amikor magányos fiatal nőkről szőnek történetet. Tudniillik a fiatal lányok bizonyos értelemben sosem magányosak, mert a társadalmi helyzetükön és mindenen máson is túl, prédái a vadászoknak, akik állandó megfigyelés alatt tartják őket és a szociálisan zavaró effektekig elmenve zaklatják őket. Ilyen értelemben egyik fiatal nő sem magányos. Mindig van valaki, aki ugrásra készen várja a kínálkozó alkalmat.

Donya magányossága azonban nem fog megszűnni, mert sosem lesz autonóm létező, mindig másokon múlik majd a boldogsága. Egy egyszerű mondatba rakta össze ennek a lényegét, amikor a vacsora randiját próbálta el otthon a konyhaasztalnál: "Nekem bármi megfelel. Nyugodtan rendeljen mindkettőnknek" Hogy Jeremy Allen White kit játszik a filmben, nem árulom el, meg kell nézni. 5/5

A filmet 2023-ban a Sundance Filmfesztiválon mutatták be.

Nagyon kedvelem Kadarkai Endrét, szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál. Mindig azt kérdezi, mindig ott áll meg a beszélgetésben és kérdez rá dolgokra, ahol én is megállnék és kicsit megforszíroznám a dolgokat. Amióta Feldmár András méltatlan helyzetbe sodorta saját magát, és ehhez felhasználta Kadarkai Endrét, pláne a szívem csücske.

Mégis úgy érzem, mintha túl sok dologba kapna bele, és túl sok clickbait címet ad mostanában a beszélgetős műsorainak. Amíg a Szavakon túl volt csak, még tudtam követni, ma már nem. Tegnap mégis belehallgattam egyik műsorába, a Nőszinténbe. Nemcsak Kadarkai miatt érdekelt, de Székely Kriszta miatt is, akinek a rendezését még nem láttam, nem voltam még soha a Katona József Színházban, vidéki lány vagyok, de érintett. (Ennek az évnek az egyik projektje lesz a nagy álom, megnézni valamit a Katonában.)

Annak idején jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, nem vettek fel, amit személyes sértésnek éltem meg. Tegnap, ahogy megnéztem ezt a nagyon érdekes beszélgetést, rájöttem valamire, amit régen nem tudhattam. Nemcsak azért nem vettek fel, mert nem láttak bennem semmit, hanem társadalmi okai is voltak, több is. Egyrészt nőként utasítottak el. Közép-Európában nem dobják egyből a ganédombra mint Indiában a lány újszülötteket, ez a folyamat itt kicsit lassúbb, de a premissza és a dolog lényege ugyanaz. Másodrangú vagy. A másik ok komplexebb, privilégium nélküli társadalmi osztályhoz tartoztam, sem szimbolikus tőkém, sem kulturális, sem kapcsolati tőkém nem volt tizennyolc évesen. Persze, mondhatná valaki, hogy sokan a semmiből kerülnek be, de ez inkább városi legenda, mint valóság. Ennek a hátterében egyéb dolgok húzódnak, valójában nem a személytől függ, hanem egy nagyobb entitástól, korszellemtől, divattól, vagy egyik hatalommal rendelkező egyén jelenidejű preferenciájától. 

Székely Krisztát nem színházba járóként azóta jegyzem, mióta Jordán Adél-lal egy divat magazin címlapjai voltak, és nehezményeztem a fotókat. Nyilván nem azért, mert két nő volt rajta, akik szeretik egymást, hanem azért, mert nagy hatással volt rám korábban Umberto Eco, aki hétköznapi fotók kapcsán elemezte a pornográfia mibenlétét, és nagyon megjegyeztem a lényegét. Egy fotó nem attól pornográf, hogy nemi szervek vannak rajta, hanem, hogy kiárusítja az intimitást. A szóba hozott képeken mindketten (Székely és Jordán) kinéznek a szituációból, velem, nézővel létesítenek kapcsolatot, valamilyen cinkosságot, amivel idézőjelbe teszik azt, ami kettejük között van, még ha pillanatokra is. Ebben a kifelé nézésben van a lényeg. Ilyen fotók tömkelegét bocsátja ki Steiner Kristófék is, amikor azt hiszik, az intimitás megosztható és sokszorosítható. 

Szóval, hallgatva Székely Krisztát és a remek kérdéseket, vizualizáltam egy kiskamaszt, majd egy érett nőt, aki olyan, a társadalom által a férfiakhoz rendelt attribútumokkal rendelkezik, mint magasság (180 centis), önbizalom, tudásvágy, aktivitás, önazonosság, és egyáltalán nem csodálom, hogy azonosította magát a férfiszerepekkel. Teljesen legitim folyamat. Őt nem vágta homlokon az a felismerés, ami engem, amikor kiolvastam a Winettou-t meg az összes indiános regényt, ami a magyar kereskedelmi forgalomban megvolt, és a helyi könyvtárban. Életem első, mindenkitől független felismerésének a birtokába jutottam. Lány vagyok, velem ilyen dolgok nem történhetnek. 

A vele való beszélgetések állandó topikja a távol-keleti három év, a kalandozások, a függetlenség és idegen kultúrák megismerésének ideje, az önismeret puha vánkosa, amire majd akkor hajtja le a fejét, miután hazajön. Lehet ezt kritizálni? Persze, de tök fölösleges, akkor is, ha semmi, de semmi nincs keleten, ami itt vagy bárhol ne lenne, de meg kell nézni, hogy tudjuk. Akkora kulturális aurája van keletnek, hogy az a csoda, ha valaki ki tudja kerülni, mint a sáros pocsolyát ősszel. A Keserű méz (1992) című Polanski filmben van egy rezonőr a hajón – egy indiai –, aki roppant tömören elmondja, miért.

Székely Kriszta amikor leült beszélgetni, vállalta, hogy amit látunk és hallunk, az valamilyen formában kiszolgáltatja őt a befogadónak. Hogy a befogadó reflexiói ugyanolyan fontosak, mint az, amit ő elmond magáról. Nagyon ízlésesen beszél a párkapcsolatáról, a szüleiről, enged benézni a kulisszák mögé egy pontig. Megint találtam párhuzamot Steiner Kristóffal, akit nagyra becsülök, és aki ugyanilyen magabiztosan, a jövőben való reményteli optimizmussal beszél a házasélet és a kapcsolat jövőjéről, mint Székely. A befogadót pedig a szkeptikus kisördög csipkedi: a valóság rá szokott cáfolni ezekre a reményekre. 

Egy privilegizált nőt látunk, aki sokat tett azért, hogy ezek a privilégiumok igazolva legyenek. Nincs privilégium olvasottsági rése sem, ami azt jelenti, reflexív módon közelít a témához, ismeri azt a társadalmi hátteret, ami predesztinálta arra, hogy a vágyai realizálódjanak. Egy valamit nagyon hiányoltam a beszélgetésből, de hát ez rólam szól,  nem Székelyről. Vártam egy átfogó kritikai elméletet, ami az életének a szervező elve, mit tudom én, hogy a nők helyzete, hogy nem eszik húst, hogy valami társadalmi felelősségvállalás felé is elmegy a beszélgetés. Persze, ez talán a LMBTQ jogokkal ki van pipálva, egy szavam nem lehet. És hát van egy csipetnyi korsovinizmus is a beszélgetésben, Székely egészen meghökkentő jelzőket tulajdonít a hatvan éven felülieknek, én viszont ha már így áll a helyzet, javasolnék valamit. Ha elmúlt hatvan, menjen el szerencsesüti feliratokat írni, oda két dolog szükséges: ismerje az életet, és szeresse önmagát. Székelynél mind a kettő megvan. 

Perifériás és szubjektív szempontok következnek: a sárga hajgumi a jobb csuklóján kiabált, hogy túrja már fel  a gyönyörű haját, olyan vagány lenne, de azt gondolom, a sminkes vagy a fodrász javaslatára szedte ki belőle, hogy nőiesebb legyen. Szécsi Noémi kortárs író egyik könyvének* belső borítóján rendültem meg utoljára így, ott is a fotózás előtt a kezére tette a hajgumit, nyilván, hogy a hosszú és szintén gyönyörű haját láthassuk. 

A stúdió berendezése az ötletbörze stílusában készült kesze-kuszaság, annyira parvenü, hogy szinte fáj. A műsor címe ugyanennyire ötletbörzés és túlgondolt. 5/5

 * Egyformák vagytok, 2018 Magvető Kiadó