"Ebbe is kellett már a gusztustalankodás"–, írja valaki a sorozatbaráton. Azt jelenti, van  legalább egy homoszexuális szereplő, aki a másik homoszexuális szereplővel csinál majd valamit. Mások a woke hívószavakat nehezményezik, és tényleg, a sorozat alkotói fontosnak érezték az edukatív vonalat, amikor egy krimi keretei közé szorították a szexizmus, az ageizmus és az abuzálás problematikáját. És megfejelték azzal, hogy Izlandon forgatták a sorozatot. 

Eddig az irodalomban és a filmművészetben a Dél az önmagunkkal és a problémáinkkal való találkozás földrajzi helyét jelentette. Ha a hős délre ment, egészen biztosan valami sorsfordító történt vele, direkt vagy nem, de ezért megy oda. Ez a trend megfordulni látszik, talán a globális felmelegedéshez van köze, ki tudja, de az önmagunkkal való találkozás és jellemfejlődés helyét az írók és a filmrendezők áttették a hideg éghajlati övbe. Izland exotikus lett, meg Alaszka is, gondoljunk például a True Detective 4. évadára, Jodie Foster micsoda jellemváltozáson megy keresztül, mit meg nem tudtunk az elnyomott eszkimó kisebbségről, és ennek nagyon is köze van az éghajlathoz.

Napjaink, Reykjavik. Az egy kicsit fura, hogy mindenki angolul beszél a reykjaviki rendőrségen, már ha valaki nem szinkronosan nézi az epizódokat, mert ha igen, akkor legalább olyan fura, hogy mindenki magyarul beszél. Izlandról annyi szépet és jót hallani, hogy azon is megütközünk, hogy van egyáltalán rendőrség, és vannak, mondjuk pedofilok. Nem azt írják a bulvárlapok, hogy ott nem szokták éjszaka bezárni a bejárati ajtót? És a kocsikulcs is bennmaradhat az autóban, mert senki sem fogja ellopni? Már csak azért sem, mert olyan kevesen élnek Izlandon, hogy mindenki unokatestvére a másik embernek. Pszichopaták azért ott is vannak, ez nem éghajlati kérdés.

Itt él a Hulda nevű nyomozó(nő), Lena Olin alakítja, természetesen remekül. Reggelente jó mélyen beúszik a tengerbe, és hiába van rajta thermo kezeslábas, érezzük, azért ez túlzás, itt valami gebasz van, valamit nagyon fel akar dolgozni, ha a ráérős kávézás és az izlandi index böngészése helyett ilyet csinál. Régebben nem voltak a filmekben és a sorozatokban ilyen női karakterek, akik semmi nőciset nem csinálnak. Nem tüsténkednek állandóan a konyhában, nem kérdeznek mindig felesleges hülyeségeket, vagy nem akarják a férfiak problémáit mindenáron megoldani. A világ dolgai iránt érdeklődnek, és így is viselkednek, egészen addig, amíg a férfiak nem próbálják őket megállítani.

Egy kicsit sok témát zsúfoltak a sorozatba, egy is elég lenne, hogy az embernek felforduljon a gyomra a nők és a bevándorlók helyzetét látva. Mert vannak bevándorlók, akik igenis Izlandon szeretnének élni, hiába van két hónapig nyár és tíz hónapig tél. Magyarországon sokkal tovább tart a nyár, mégsem ez a helyzet. A sorozatban eltűnt orosz és albán nőkről van szó, akik senkinek nem hiányoznak, főleg nem a rendőrségnek és a bevándorlási hivatalnak. Hulda pár héttel a nyugdíjazása előtt, belső motivációtól átitatva azonban meg akarja oldani az ügyüket. Igénye, hogy elterelje a figyelmét a munkával, a főnöke viszont szabadulna tőle. Agilis, maszkulin, lényegre törő, és csak gondot okoz. És hát pótolhatatlan veszteség érte.

Magánélete romokban, még jó, hogy van egy szomszédja, Petur (Douglas Henshall), a kutyájával (border collie). Ha ilyen szomszédom lenne, én is gyakrabban járnék el itthonról. Megértő, őszinte önmagával, nem tolakodó, és az a szőke, északi típus, akiért az ember érettebb korában tud igazán lelkesedni, pedig skót színész, nem is izlandi. Állítólag a Shetland című sorozatban is játszik.

Douglas Henshall (1965). A sorozatban a hosszú haja oldalra van fésülve.

Szóval, belelátunk az izlandi hétköznapokban, ahol ugyan megfagyott kolbászból van a kerítés, de a problémák ugyanazok, amik mindenütt a világon. A nők egy része abba hal bele, hogy találkozik egy férfival. Igen, a nők egy része azért hal meg, mert nőnek született. Ez persze fordítva is igaz, és akik üdvözlik a hagyományos nemi szerepeket, azoknak nincs ki mind a négy kerekük. 

Lena Olint (1955) sok mindenben láttam,  úgy, hogy nem is tudtam, hogy ő az. Például a Mr. Jonesban (1993) ő volt a pszichiáter, aki beleszeret a betegébe, Richard Gere-be. (Jaj, de unalmas felállás.) De játszott a Fanny és Alexanderben (1982) is, meg a Lét elviselhetetlen könnyűsége (1988) című filmben is. Mind a kettőt láttam, többször is, de nem emlékszem Olin játékára. A The Darkness miatt viszont egy életre meg van jegyezve. Ja, Elenát, az eltűnt orosz csajt Tora Hallström játssza, Lena Olin és a rendező Lasse Hallström közös gyermeke. 5/5

The Darkness S01/E06, 2024

Három stádiumon mentem keresztül, mióta ismerem a Bubik sztorit, ez kábé húsz év. Az első a megvetés volt Szentandrássy Hédi iránt, majd a Bubik-éra következett, nem a nő a hunyó ebben a történetben. Most, hogy megnéztem a műsort, még alacsonyabb lett az ingerküszöböm, Kun Zsuzsa irritáló műsorvezetése miatt.

Az első gondolatom az volt, hogyhogy ennek a nőnek nem ad szállást senki? Nincs akkora szimbolikus tőkéje, hogy ez ügyben kamatoztatni tudja? Hol van a kapcsolathálója, ami évtizedek alatt alakult ki? A második gondolatom az volt, hogy talán alkohollal kapcsolatos problémái vannak, vagy kiállhatatlan ember, csak mi nézők nem tudjuk. Egyszerűen nem létezik, hogy nincs, aki befogadná. Bezzeg, ha fiatal lenne. Csüngenének rajta az idősebb férfiak, akik manipulatív módon akarnának közel kerülni hozzá, vagy teljesen nyíltan, és egyből lenne hajlék a feje fölött. Idősebb nőként szarik mindenki a fejére. Már nem állítja fel a fa*ukat. A harmadik gondolatom az volt, mennyire nem reflektív saját megélt élményeire, szenteket meg angyalokat emleget, meg az istent, akihez állandóan imádkozik. Nem azt a tanulságot szűri le, hogyha lenne egy szerető isten, aki ugye mindenható és mindentudó (logikai ellentmondás), az nem hagyná ennyi ima után hetedik éve az utcán. 

Nem azt szűri le, hogy ez a férfi, akiért mindent feladott, tönkretette az életét. Persze, a saját döntése volt. De mi van a saját döntéseink nem választott elvével? Egy férfi – Bubikom –, aki a megismerkedés első perceiben szaknyelven szólva randevú erőszakot követ el, pedig még csak randevújuk sem volt. Rátöri az ajtót a női mosdóban, pedig ezt a transznemű nőkhöz szoktuk rendelni, amikor gendersemleges illemhelyekről van szó. Tőlük szoktuk félteni a nőket. Bubik heteró férfiként tette ezt, és Szentandrássy Hédinek nem az jött le, ez egy erőszakos barom, hanem az jött le, hogy a lelkük összeszállt a vécéig vezető folyosón. Van ebben valami végtelenül szomorú, és egyáltalán nem Szentandrássy a felelős érte. Nem ő a hibás, hanem ez a végtelenül modoros, manipulatív, erőszakos, privilégiumokkal teli férfi, aki semmit sem akart, csak ba*ni egyet. Csak közben besikeredett egy gyerek, és bocsánat, de kizártnak tartom, hogy Bubikom ezt tényleg akarta, ez amolyan utólagos narratíva inkább.

1998. november 7-e van, Bubikom az elszállt kalapját megengedi felemelni azon a bizonyos zebrán. "Csak neked engedem meg", mondja, és ezzel a manipulatív mondattal tönkreteszi egy jobb sorsra érdemes nő életét, aki elhitte, vele valami olyan történt, ami kivételes. Felemelhette a nagy színész kalapját, amihez senki sem érhet. Szentandrássy Hédi eddigi élete magyarázkodással telt, Bubikom ugyanis nős ember, amikor a Kalóztanya kocsmában ráröppent a fiatal és vonzó csajra. Az megvan valakinek, hogy Szentandrássy még szeretett volna táncolni, de Bubikom haza akart menni, mert a reggeli próba szent? Nem ismerték egymást két órája, de már lemondtak miatta egy programot, míg az ő dolgai prioritást élveztek. Bubikom kettős élete amellett, hogy két nőt kefélgetett egyszerre, két nő mosott, vasalt és főzött rá, biztosan nagyon stresszes lehetett. Szegény. 

Transzgenerációs patriarchális traumák kísérik Szentandrássy életét, már az anyukájával is ugyanez történik, megpillantják, azonnal szexualizálják, hozzá akarnak férni, tárgyiasítják. A grófi ivadék és a cigánylány románca. Jézus Mária, mondhatnánk. Az öreg Szentandrássy még töketlenkedik, Bubikomat semmi sem fékezi, ami kell, elveszi, a nők pedig  asszisztálnak. Hédi anyukáját elveszik feleségül, Bubikom ilyet nem csinál, hisz van már neki. 

Kun Zsuzsánál érdektelenebb, képmutatóbb és tehetségtelenebb műsorvezetőt ritkán látni. Álságosak a kérdései, álságosan viszonyul riportalanyához, és szakmai hibákat követ el. Egyáltalán nem érdekli Szentandrássy Hédi, aki szerencsére nem engedi eltéríteni magát. A sztori egyik legérdekesebb eleme, hogyan ismerkedtek meg Bubikkal, és Kun majdnem nem engedi elmondani neki. Szentandrássynak fontosak a csehónevek, ahol összejöttek, Kunban nincs szemernyi érzék, hogy most lélekben egy visszaemlékezési procedúra kellős közepén van beszélgetőpartnere, és a következőt mondja: "Nem érdekes, hogy hívják a helyeket." Nem a beszélgető partnerével azonosul, hanem saját magával. Nem kifejezetten eidetikus alkat, nem tud rácsatlakozni mások érzelmi perspektívájára. Felhozza, milyen szép nő volt Szentandrássy. "Néztem a korabeli képeket", mondja. Mi van? Most eufemisztikusan azt mondod, régen szép volt, ma már nem? Újratraumatizálod egy nőtársadat? 

Szentandrássy Hédiről az jön le – abból, amit láttatni, hallatni engedtek neki –, hogy olyan áldozat, akiben van erő. Ismerős a karaktere, minden csak az önazonosság után jöhet. Ide tartoznak a megfestésre váró angyalkák, tündérek, akik szerinte igenis léteznek. Nem sokat segítettek rajta. Jaj, mindig elfelejtem a szabad akaratot, de ez az én hibám. Az 5/5 pont egyedül Szentandrássy Hédinek jár.

Mindig tudtam, ha valakitől akarunk valamit, sosem szabad neki elmesélni egy film, vagy könyv tartalmát, mert halálra fogjuk untatni. Azt hiszi, mindig ilyen unalmasak leszünk, és elmenekül. Idővel persze mindenki unalmassá válik, akármit csinál. 

A másik eset, amikor annyira kedvelnek, hogy teljesen mindegy, mit mondunk, minden érdekes, mert mi mondjuk. Van, hogy sok ideig absztinensek maradunk, hosszú évekig senkit sem fárasztunk egy sztorival, aztán a semmiből jön az elszabadult, kicsit mániás hangulat, és kedvünk támad, akkor is, ha belebonyolódunk, kanyargósan, töredezetten meséljük el a dolgot. A dokumentarista módon bemutatott megtörtént bűnesetek nézésének rekreáló hatásáról nem olvastam még értekezést, de nálam a mindennapok valóságát enyhíti. Működő rendszer, nem bolygatom, nem ások mélyebbre, az van mögötte, hogy semmi sem velem történik. Nem voltam 1986-ban Los Angeles-ben, nem engem öltek meg egy fondorlatos gyilkosság során. Valamelyik nap olyan különlegesnek találtam egy esetet, hogy meg kellett osztanom az élményt. Találtam hozzá áldozatot is.

Próbáltam érdekesen előadni: egy magas rangú, egyetemet végzett, nagy tekintéllyel rendelkező rendőrtisztnő a Los Angeles-i rendőrségen mielőtt végigjárta volna a ranglétrát és egy csomó kitüntetést kapott volna, brutális módon megölt egy kórházi nővért, az otthonában. Az áldozat kevéssel a halála előtt, annak a férfinek lett a felesége, akivel a rendőrnő még az egyetem alatt kavart. 

Nyilvánvalóan a féltékenység vitte rá, és nem is volt nagyon óvatos, a nővérként dolgozó áldozat munkahelyén előzőleg fenyegetőzött, a kórházi biztonságiaknak kellett kivinni, pedig akkor már rendőr volt, igaz, még csak járőr. Nagyon gáz, de szerintem még nem tervezte a gyilkosságot, hisz nem ment volna oda hepajozni, hogy felhívja magára a figyelmet. Követte a nőt, szaglászott utána, kifigyelte, hogy egy nap nem megy be a kórházba dolgozni. Ekkor csapott le. Betöréses rablásnak állította be a dolgot, felforgatta a lakást, hogy úgy tűnjön, az áldozat meglepi a rablókat, és lelövik.

Cats Home (2018) by Cintia Vidal Agullo (1979)

1986-tól 2006-ig megoldatlan ügy maradt, az akkori rendőrfőnök kizárólag a rablás tényállásával foglalkozott, utólag jól megkapta érte a magáét. A gyilkos egyre nagyobb pozíciókat ért el, az egész város elismert nyomozója lett, a műkincsrablások híres szakértőjeként. Igen ám, de bejött a DNS, ügyosztályokat nyitottak a döglött aktáknak. 1986-ban a helyszínelők még nem vettek DNS mintákat, azt se tudták mi az, de fura módon az egyikük, ki tudja miért, eltett egy nyálmintát, amit az áldozat karjából vett. Valaki átharapta ugyanis. Ez az öt másodperces tevékenység vezette el a nyomozókat húsz év múlva a gyilkoshoz.

A sztori arra épült, hogy a nyomozónőt hogyan cselezzék ki, hogyan tévesszék meg, hogy ne fogjon gyanút, mire megy ki a játék a kihallgatása során, hiszen maga is vérprofi. Rejtett kamerával vették fel, nem az volt érdekes, ki a gyilkos – ezt már az elején tudjuk –, hanem, hogy hogyan viselkedik. Ugyanúgy, ahogy mindenki más, aki bűnös. Ugyanazokat a baklövéseket követi el, amit minden elkövető a kihallgatásakor. Ezek részletezése a sztori lényege. Magamra ismertem egy csomószor, kisebb kaliberű dolgokban, amikor én is hazudok. Gyilkosság, egy profi leleplezése, a kihallgatás alatti viselkedésének értelmezése, ez a videó tartalma.

Szóval, ha elküldenek minket a sarki boltba, de helyette mást csináltunk, otthon ne részletezzük, miért nem vettünk kígyóuborkát. Ha igazat mondunk, az mindig lényegre szorítkozó. "Miért nem hoztál uborkát?" "Nem volt." Ne csináljunk úgy, mint aki régi emlékeket kotor elő, koncentrál, és lényegtelen részletekkel próbálja magáról a gyanút elterelni, például elmondja, hogy átment előtte az úton egy fekete macska.

Áldozatom végighallgatott, de kérdő tekintetemet is észrevette. "Nem szabad nővérnek menni", mondta összegezve a hallottakat.

∗

Nem vicces, erőltetett és klisés, írja egy hozzászóló a MAFAB oldalán. Értem, mire gondol, de egy cseppet sem baj, lám, edukáció és művészi átlényegítés nem fér meg együtt. Világos, ez Paulo Coelho és Rachel Cusk különbsége. És akkor mi van?   

Egyelőre egy évad tíz epizóddal, nagyjából huszonöt percesek. Ebben kell megférnie a szférák zenéjének, humornak, edukációnak, érdekes sztorinak, társadalmi érzékenyítésnek, és a legfontosabbnak, a társadalomkritikának. Aki érezte már a bőrén, hogy olyan dolog választja el a nehezen leírható és klisének ható boldogság szótól, amiről nem tehet, az megértőbben áll a sorozathoz, mint a fenn említett  klisés kritikus. Vallási, életkori, egészségügyi, földrajzi, politikai szakadék, távolság, elválasztóvonal, azaz határok, amelyek a boldogság útjában állnak, mert nem lehet változtatni rajtuk. Cseles dolgok ezek a társadalmi normák, amelyektől néha el kell térnünk. Néhánytól el lehet, néhánytól nem, a következmények, a megrökönyödések néha három napig tartanak, néha az élet végéig.   

Kristen Bell, mint Joanna és Adam Brody, mint Noah

Ebben a sorozatban élet végéig tartó határátlépésnek tűnik az a dolog, ami körül a szereplők pörögnek, és nyilván nem lövöm le a poént, de annyit elmondok, a zsidó vallási gyakorlatok mindennapjai, szokásai vannak fókuszba helyezve, ugyan, hogyan korrelál a szerelemmel, és egyáltalán, hogyan kell(ene) jó párkapcsolati döntéseket hozni. A megszólított, vagy mondjuk így kihívott, egy siksze, azaz nem zsidó nő. Azért nem írok lányt, mert Kristen Bell, aki az egyik főszerepet játssza (Joanna) negyvennégy éves, Adam Brody (Noah) a rabbi szerepében pedig negyvenöt. Joanna karakterét valahogy Carrie, alias Sarah Jessica Parker determinálhatta vagy ihlette a Szex és New York sorozatból, mert úgy tűnik, az ő távoli hangja szól a múltból, hogy rávilágosítson néhány dologra, amit a társadalomtudomány kettős mércének hív. És igen, megint a szabályos viselkedésről van szó, amitől a nők úgy menekülnek, mint a tűztől, de ez olyan, mint amikor valakivel összeveszünk, és lestoppolunk egy sorozatgyilkost, aki kimenekít a helyzetből. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnik.

Szóval, egy rabbi és egy, a szexualitásról podcastet készítő nő megismerkedik, és egymásba szeret. A nő maga mellett tudhatja munkatársát, barátját, egyben testvérét, akit Justine Lupe alakít. Ő a rezonőr, és a szabályos viselkedés mentora, aki minden percben legalább egy botor lépésre hívja fel Joanna figyelmét, és nagyon idegesítő tud lenni, aki próbált már szabályosan viselkedni, tudja, miről beszélek. Mert a szerelem egy konstrukció, semmi mástól nem függ, mint a viselkedéstől. De mire jók a szabályok? Leginkább arra, hogy távol maradjunk a zűrzavartól, és tisztán lássunk.

Kristen Bell és Justine Lupe mint két podcaster

A szerelem nem szépség, nem iskolai végzettség, nem életkor, nem családi állapot, nem politikai hovatartozás függvénye, hanem a helyes magatartási szabályoké. Ez a minden körülmények között működő rendszer alapköve. Kivitelezhetetlen, az ellenoldal számára tettenérhetetlen, lefülelhetetlen és paradox, csak egészen kivételes nők tudják gyakorolni. Miért nőket írok? Mert a patriarchátusban, amelyben élünk, a nőknek másképp kell viselkedniük, hogy elérjék azt, amit szeretnének. Többletterhet ró rájuk a társadalom. Mintha Párizsba Vlagyivosztokon keresztül kéne eljutniuk. Kerülőúton, gyalog. A szabályos viselkedés magába foglalja a szakadatlan önreflexiót, és a felhalmozott tudást az emberről. Állandó ügyelet a nap huszonnégy órájában, pihenőnapok nélkül. Mentor vagy szupervízor nélkül esélytelen, ők biztosítják a sürgősségi ellátást. 

És hát nagyszerű belelátni a vallásos zsidó mindennapok világába, hogy milyen dinamikák húzódnak meg a szokások mögött, és hogy mennyire nincs elválasztva közélet és magánélet – ami a gyakorlatban nem is létezik –, legalábbis a sorozat így ábrázolja. Mint minden dolog, ez is ambivalens, egyfelől védőháló, másfelől határsértés, ami nem való mindenkinek, csak hogy a kritikában is legyen pár klisé. 5/5

∗

Bármit, csak ezt ne (Nobody Wants This), 2024 S01/E10 / NETFLIX

Kislányom, mikor megyünk ki a temetőbe? Mindig ezzel a mondattal indít a telefonba, és ha nem rögtön a másnapot mondom, akkor kimegy egyedül. A lehetőségekhez képest ez a rosszabb, mert egész napos lelkiismeret furdalást okoz.

Most úgy tűnik, csak a sírra viszünk koszorút, meg kicseréljük a gyertyatartókat friss gyertyákra, de élő virágról szó sem lehet, az elhervad, és szemét lesz belőle, anyám szerint. Én, aki elkötelezett a növényfilozófia iránt, ezt éppenséggel üdvözlendőnek tartom, miért kellene elvágott nyakú virágokat díszként használni, ez annyira antropocentrikus megoldás. Anyám persze nem ezért csinálja. A halottaknak minden mindegy, a temetőtúrák alkalmával megtanultam, semmi sem róluk szól. Remélem, a távoli jövőben megszűnik az élőknek oly fontos érzelmi igény, és mindenkit szélnek eresztenek. A virág- és koszorúárusok persze rosszul járnak, nem kérhetnek majd ezreket a műanyag és gipszből készült szarokért. Arra gondoltam míg gyalogoltunk, hogy már most megmondom minden számba vehető rokonomnak, ha műanyag vázát, virágot és koszorút hoznak a síromra, annak következménye lesz. Nem tudom, mi, felmérem a terepet a másvilágon, és kitalálom, mi legyen a büntetés. Tudom, azért visznek műanyagot, hogy ne lopják el, de akkor inkább ne legyen semmi, vágott virág meg pláne ne. Mire kiérünk megnyugszom, engem egyik verzió sem érint, hiszen szélnek fognak ereszteni. Nagyon ajánlom nekik. 

A halálnál is rosszabb a műanyag fedelű gyertyatartó, vagy a november elsején rátett nyolc ezer forintos koszorú, amiből egy szociális segélyen élő ember egy hétig él. Skandalum, hogy egy teljes napot kell dolgozni Magyarországon egy közepes árfekvésű koszorúért, de ez már a politika világa, és most másfelé megyünk, annak ellenére, hogy minden, de minden politikai, ami az életben körülvesz bennünket. Amikor valaki azt mondja, "Engem nem érdekel a politika", tudom, kivel állok szemben. Anyám csak azoknak visz koszorút, akiket szívből utál, akiket szeret, azoknak nem visz, és ennek nagyon egyszerű oka van. Azok a sírok nem a főút mellett vannak, senki sem lát rájuk, főleg nem a Golyhovicsné, aki miatt van minden, bár nem ő az oka, csak a kiváltója a sírrendbetevős mizériáknak. De mi a valódi ok? Az a külső kontroll, ami évtizedek alatt belsővé lett téve, kezdetben szorongás, félelem a megítéltetéstől, később pont az ellenkezője: biztonság, támadhatatlanság, a mentálhigiéné forrása.

Alison Friend – Artist 

Süt a nap, két hét van még Mindenszentekig, nem sietünk, alig vannak a temetőben. Emlékszem, hogy szerettem a nagymamámmal kijönni, ugráltam a sírokon, olvastam a neveket, nagymamám elmondta az egyikről, hogy egy fiatal orvosnő fekszik a sírban, vérmérgezést kapott boncolás közben, huszonéves korában. Így szólt a fabula. Pár pillanat borzongás után továbbugrottam a következő sírra, akkor még nem érdekeltek a műanyag csokrok, és koszorúk, semmilyen esztétikai értékítélet nem fűtött, minden úgy volt jó, ahogy van. Nagymamám nem kezdett el gazolni, kapálni, mérget önteni és ronggyal törölgetni a sírboltot. "Rebeka, hozzál vizet a kútról", ennyi dolgom volt. 

Meglocsolta a növényeket, mindig elmondott valamit a szüleiről, nagyszüleiről, leginkább a férfiakról, de ez akkoriban ugyanúgy nem tűnt fel, mint a temető esztétika. És mennyivel szelídebb volt minden, a hatalmas hársfa, a rengeteg bokor és repkény, borostyán, amit vadregényesnek éreztem, volt benne valami békés. Eszembe sem jutott a halál, soha, egy pillanatra sem. Most csak ez jut eszembe. "A Papa (apám) vajon hozna koszorút nekem?", kérdezi anyám, miközben a koszorút kötözi a fakeresztre, ami a temetés óta a fekete márvány sírbolt előtt áll. Költői kérdés, évek óta először értünk egyet valamiben. Tudom, vannak férfiak, akik kijárnak a temetőbe, számtalanszor láttam, ahogy gereblyéznek, kis locsolókannával sétálnak, de a mi családunkban csupa maszkulin férfiasságalakzatot követő férfi volt. Apám például az egész életét megúszta takarítás, gyereknevelés, mosás, temetőbe és boltba járás nélkül.

A sírja gaztalan, de látom, a sok eső meghozta az eredményt, a nyár végén gyomirtózott földön újra sarjad az élet. Nem sokáig, anyám kiskapával, gereblyével esik neki. Lepókhálózom a feszületet és nyugalmat erőltetek magamra, ennyi idősen kötelező, amikor félpercenként hallom a nevem. Ilyenkor mindig csinálni kell valamit, amihez egyáltalán nincs kedvem. A nevem hallatán az jut eszembe, hogy négy szótagból áll, és ennek talán jelentősége van, akiknek jelentőségteljesebb életet szánnak, annak hosszabb nevet adnak? Sötét gondolatra jutok. A női nevek rövidebbek, a férfi nevek hosszabbak. Hiába, túl kell élnem a növények kiirtását, ezért intellektualizálok.

Anyai nagymamám sírjánál összetalálkozom egy régi kolléganőmmel – neki is négy szótagos a neve – és pár felületes mondat után megállapítom, ugyanolyan, mint régen, ezért hirtelen elhatározásból levetem a maszkomat és őszintén válaszolok neki. Zavarba jön, de a meglepődés belőle is előhoz pár őszinte mondatot. Anyám közben serénykedik, hamar végez, ha nincs közönség. Hazafelé hálálkodik, én meg elhatározom, hogy többet, jobban figyelek rá ezentúl, elmegyek hozzá, és együtt fogjuk nézni a török sorozatát délutánonként. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, amit apámmal. 

∗

Susanne Bier Oscar-díjas rendező munkája – ő rendezte az Esküvő után (2006) című kultikus filmet –, mégis, ez a sorozat csak közepesre sikerült. Nicole Kidman és Eve Hewson miatt néztem meg, utóbbi Bono lánya a U2-ból. 

Csontvázák a szekrényből

Nantucketről azóta tudok, mióta William Styron életét tanulmányoztam, és eljutottam Martha's Vineyard szigetéig a kutakodásban, ami Nantucket sziget mellett van. Óceáni az éghajlat, Massachusetts-hez tartozik közigazgatásilag, és annak idején WASP-ok népesítették be. Kik a WASP-ok? Fehér, angolszász protestánsok. A sziget, mint ideális, tökéletes világ kultúrtörténeti jelentőségű, de sokszor kapcsolódik rejtélyességhez, veszélyhez és elszigetelődéshez is. Nem véletlenül van ide kalibrálva a történet.

A Winbury család itt él Nantucketben, éppen az egyik fiuk esküvő előtti próbavacsoráját tartják, amikor meghal valaki a népes ünnepi vendégseregből. A második epizódig kell elvergődni, hogy megtudjuk, tulajdonképpen ki az. Nem rossz indítás, fokozza az érdeklődést, bár a meghalt szereplővel nem tudunk, csak igen felszínes viszonyt kialakítani. Milliószor láttuk már ezt a típust, unalmasan szép, hozza a konform szépségideált, már akinek ez a szépség-fogalom bejön. Ha divatmagazinban bukkan fel, oké, szép, de nem figyelemreméltó, hiába visel Missoni partiruhát, a szakmári búcsúban összeszeded a színes szemetet a végén, és ha magadra rakod, ugyanígy nézel ki, csak sokkal olcsóbb. Olyan típus, ha egyet láttál, láttad az összeset. Nem tud meglepni, semmi érdekeset nem mond a világról, nem tudod sem utálni, sem tisztelni, a létezése olyan, mint egy pohár Chablis, átlátszó, megiszod, és akkor mi van? Magán nyűglődik állandóan, belső gettóban él, ahova a világ egyéb gondjainak már nem jut hely. Érthetetlen, hogy lehet a legjobb barátnője egy olyan lánynak, akit a nem-humán élőlények érdekelnek, és egy állatkertben dolgozik, ami azért önmagában necces, az állatkertek létezése nem egyeztethető össze a jelen korszak progresszív etikai normáival. 

 Amelia Sacks (Eve Hewson)  és barátnője Merritt Monaco (Meghann Fahy)

Ahogy lenni szokott, elkezdődik a nyomozás, ki ölhette meg az áldozatot, majd mindenkinek lenne oka kinyírni. Mindenki gyanús, aki él és mozog. Nicole Kidman Greer Garrison Winbury-t játssza, ő a feleség és örömanya, de hogy ne legyen ilyen egyszerű, puha kötésű regényeket ír, nyilván romantikus lektűrök, "Gyilkosság Dubajban", gondolhatjuk, milyen lehet. Kiadója a házaspár tökéletes imázsára alapozza  a promóciót, de a néző nyilván sejti, mi van a homlokzat mögött. Biztosan nem transzparencia és a protestáns etika. Susanne Bier láthatóan a női szereplőkre helyezi a hangsúlyt, az ő motivációik érdeklik a legjobban. Ugyan mit csinálhat egy középkorú nő, ha rájön, házassága kátyúba került? Nem mondhatja, amit Woody Allen az egyik filmjében: "Miért ne maradhatna kátyúban?" Nem mehet Goába, hogy betagozódjon egy hippi közösségbe. Vagy kezdjen angolt tanítani Tokióban? Keveredjen viszonyba fia korabeli pasasokkal? Mondjuk, annyit tehetne, hogy reggelinél közli, nem viseli többet a férje vezetéknevét. Sokkal célravezetőbb, mint egy nagy veszekedés. 

A sorozatok mindig bújtatott didaxisok, minden sorozatnak – az irodalomnak is – ez az egyik lényege. Mit tanulhatunk A tökéletes párból? Például azt, ami egy közép-európai átlagnézőtől igen messze áll, ha cseléd van a háznál, nem szabad elvenni a munkáját. Ez olyan, mint a kávéházban, amikor elmegyünk, nem szabad a széket visszatolni a helyére, ez a pincér dolga. Vagy, amikor meglátjuk a szerelmünk szüleit. Vége lesz mindennek, lassan ható, de biztos méreg, de hát nem mindenki választhat párt az árvaházból. És egy érdekes felvetés, amit a rendező Isabelle Adjani (Isabel) szájába ad, hogy a hosszú kapcsolat alatti megcsalások tulajdonképpen arra vannak, hogy a szív tudja, még él. És, főleg azt, amit overdózisban adagolnak, de senki sem tanul belőle: a férjek nem hagyják el a feleségeiket. Ha igen, annál rosszabb.

Dakota Fannig mint Abbey Winbury

Apropó, Isabelle Adjani. A nyolcvanas évek francia filmikonja, aki látta a Metro (1985) című francia filmet, sosem fogja elfelejteni amikor azt mondja valakinek egy hosszú étkező asztalnál: "Mondja valaki másnak. "Engem nem érdekel". Most önmaga paródiája, és egészen elképesztő, hogy a rendező hagyta. Mint egy óvodásra maszkírozott múmia, polír, ránctalan arc, de kit akar megtéveszteni? Éppen az USA-ban járt, és beugrott egy sorozat jelentéktelen és felesleges szerepére? Nem kellett volna. Eve Hewson jó, de semmi rendkívüli, nehéz lesz ebben a versengő szcénában tartós sikert elérnie, bár még nem láthatjuk át a teljes pályaívet. Ugyanakkor itt van Dakota Fanning, ő játssza a házaspár egyik fiának terhes feleségét Abbey-t. Látszólag nem predesztinálja semmi a kiemelkedésre, a külseje – ismerve a hollywoodi elvárásokat – szinte semmilyen. Beállna a sorba az Aldiban, észre sem vennéd, de mennyi arca van, atyaég. A Ripleyben egy visszafogott, írói dolgával elfoglalt okos, érzékeny és viselkedni is tudó nőt játszik, itt meg egy pimasz, a szemeit forgató figurát. Liev Schreiber játssza a férjet, Tag Winbury-t, az amerikai flóra és fauna jellegzetes, mértéktartóan képmutató, hazug és szenvedélybeteg karakterét. Tulajdonképpen semmit sem csinál, mégis neki van Saját szobája, amiről Virginia Woolf egy egész könyvet írt. Felesége, aki író, a nappaliban dolgozik. Neki nincs dolgozószobája. Számtalan sorozatból ismerjük a karakterét, semmilyen meglepetést nem okoz, de azért Susanne Bier a végére belevisz egy kis kraftot, kizárólag az edukáció miatt. És ki a legjobb a sorozatban? Szerintem a Nikki Henry nyomozót alakító Donna Lynne Champlin, aki annyira kilóg a sok túlesztétizált nőn, hogy öröm látni. 5/3

Donna Lynne Champlin

∗

A tökéletes pár (The Perfect Couple), 2024 S01/E06

Lehúztak hát még egy bőrt a filmről, talán a forgatókönyvírónak támadt az ötlete, Lady Gaga-ban és Joaquin Phoenix-ben van valami közös. Mind a ketten tudnak énekelni. Elég indok volt ez? Sajnos nem.

Csinálják a fesztivált

Nem volt ördögtől való ötlet összehozni a nyolcvanas évek lepusztult képi világát a sanzonokkal. Damien Chazelle mekkorát ment dalokkal a Kaliforniai álomban (2016), a Cherbourgi esernyőkről (1964) ne is beszéljünk, elnyerte annak idején az Arany Pálmát Cannes-ban. Todd Phillips rendező nem a sanzonokba bukott bele, hanem abba, hogy magára hagyta Jokert, akinek a történetében volt még tartalék, Lady Gaga is belefért, csak nem így. A dalok a brechti elidegenítő effektust hozzák, legyen ideje a nézőnek feldolgozni, amit lát, és ne tudjon azonosulni senkivel. Nincs ezzel baj. A karakterfejlődésről való elképzeléssel sincs, a szerelem kihozhatta éppen Jokerből, de a fókuszt rajta és az ügyén kellett volna tartani. 

Elképzelem, hogy Phoenix megkapja a forgatókönyvet, nyilván tudta, éneklős film lesz, és szerintem rossz érzése támadt. Johnny Cash annak idején áldását adta az életéről szóló filmben Joaquin Phoenix-re, joggal, és nem is a dalokkal volt a gond. Tele voltunk mi nézők elvárásokkal, egyik jelenet a másik után, de mind kapufa, milliószor látott jelenetek ilyen-olyan filmekből, a szűrőt vagy filtert már mi is be tudnánk tenni a kamerába, a sárgászöld illik a fegyházhoz és a szadista őrökhöz, a tárgyalótermi jeleneteket becsukott szemmel is megcsinálnánk. Joker/Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) napjai a fegyintézetben telnek, már-már családias a viszony az őrökkel, ami alatt nyugodtan értsük a családokra jellemző hangulatot, a szeretet és gyűlölet állandó váltakozását, hol ellenségesek és kegyetlenek vele, hol meg énekterápiára viszik, de amikor a határok egy kicsit elmosódnak, azonnal helyre áll a status quo, mert itt is van egy családfő, Jackie Sullivan (Brendan Gleeson). Énekterápián ismeri meg Lady Gaga-t, és az, hogy a Harley Quinn/Lee Quinzel név – Gaga filmbeli neve – nem ragad meg senkiben, önmagában jelzi, nem tudunk a karakterrel viszonyt kialakítani, teljesen mindegy, hogy hívják. Lee? Hát, oké.

Joaquin Phoenix és Lady Gaga. Jelenet a filmből.

Bőven elég, ha Joker őrült, nem kell még valakit bevariálni, attól nem lesz jobb, ha két bolond énekel. Lady Gaga (Lee Quinzel) azonban önmagában érdekes szereplő. Saját gettójában él, nem kell hozzá fegyház, önmaga foglya. Csak annyiban érdekes számára valaki, ha visszaigazolja beteges fantázia világát. Önmaga megszállottja, látjuk, mennyire élvezi, ha középpontban lehet. Valószínűleg az a nőtípus, aki mindig a férfitől várja azokat a tetteket, melyekhez önmaga nem elég erős. Látjuk, ő kezdeményez, azért, mert nem azt várja a férfitől, hogy szeresse, az csak melléktermék, ha viszonzásra talál. A férfi tetteinek kell nagynak lenni, ő csak odacsapódik a fényhez. Deformálódásának lényege, hogy legyen, aki kimetszi, elvágja, kiszakítja a metaszolidáris fészekből, amit eredetileg a családja hozott létre, de valamiért elege lett belőlük. Ez az ő felnőtté válásának torz rítusa. Pont fordított a helyzet, Jokernek Arthur Fleck az igazi énje, Lady Gaga-nak pedig tébolyult alteregója. De míg Joker olyan őrült, aki tisztán lát, Lady Gaga valódi őrült, aki a káoszt növeli, noha világos, a patológia gazdag rétegeinek a társadalomban van az eredője. A való élet torzulásainak nincs jelentése, csak jelentősége. Irodalmi vagy filmes alakok esetében viszont szimbolikus, a másság kíván magának metaforikus jelentőséget. Mindenkiben van egy szörny, és mindenkiben ott lapul a másik. 

Szinkronnal láttam, remek volt mind két hang, bár tudnám a neveket. Joker arcánál kevesebb megkínzottabb, gyötrelmesebb kifejező készséggel rendelkező arcot láttunk, mi több, nem is látjuk Joaquin Phoenix-et, csak Arthur Fleck-et és Jokert, de ehhez hozzá vagyunk szokva, Phoenix annyira jó mindenben. De, hogy Lady Gaga is remek, az már-már valódi őrület.  5/3

∗

Néhány személy csalódást váltott ki belőlem, de hát a befogadó is megengedheti magának az elfogultság luxusát. Nem mindjárt alakult ki, kinek drukkolok, de amikor a favoritomban csalódtam, onnantól annak, akit a többiek kiközösítettek. 

Nem hallottam még Hermányi Mariannról, Vályi Istvánról, Lakatos Lászlóról és Url Izabellről, meg Mehringer Marcellről sem. Miért írom, hogy csalódást okozott pár játékos személye? Mert nem kedvelem őket, vagy nem érdekelnek, ilyen Kozma Dominik, Herceg Erika, de leginkább Muri Enikő, akit a Nyerő Párosban láttam legutóbb. Nagyon szubjektív a reality show műfaja, nyilvánvalóan annak drukkolunk, aki eleve szimpatikus, és a játékban az is benne van, hogy mi nézők elfogultak lehetünk. Az a játék lényege, hogy a műsorvezető Árpa Attila kiválaszt néhány árulót, más néven gyilkost, akik minden nap megölnek valakit, persze csak képletesen. A játékosok száma nem csak az öléssel csappan meg, hanem azzal is, hogy a játékostársak mindennap kiszavaznak valakit, akiről azt gondolják, hogy áruló.

A csapat. Sváby András még hiányzik

Az első szériában Sváby András nagyon hamar kiesett, és ezt valahogyan, valakik nem tudták olyan hamar elfogadni, mint mi, nézők. Kifejezetten fura volt, hogy a második széria legelső perceiben visszamászatták az ablakon, miután az ajtón kirúgták. Ennek mi lehet az oka? Annyira tekintélyes fazon, hogy méltatlanság történt vele, amit azonnal korrigálni kellett? A magam részéről alig vártam, hogy újra kicsinálják, főleg, hogy több ideje volt megmutatni magát. Amit Hadas Krisztával* művelt, az olyan volt, mint amiről ő szokott beszámolni a műsoraiban. Botrányos, de senki nem vette észre Hadason kívül. A szubtilis nőgyűlölet kifejezés szépen leírja, mit történt. A másik negligálása, megalázása, semmibe vevése, mansplaining**, a szerencsétlen nő meg ahelyett, hogy helyretette volna, a kegyeiért esengett, mint aki nem akarja elhinni, ez a seggfej tényleg ennyire seggfej? Rosszabb, mint Muri Enikő.

Utolsókat rúgja a nyár, estefelé sincs még hideg. A szegedi Jazz Kocsmába igyekszünk, este nyolckor kezdődik a felolvasás. Időben érkezünk, gyalog jöttünk, nem siettünk, még tart a kerthelyiségben a work shop, egy hosszú asztalnál Kemény Lili ül fiatalokkal. Lassan megtelik a belső helyiség is, a jótékony félhomály külön öröm. Sikerült a legjobb helyet elcsípni a kis pódium előtt, ha minden igaz, pár centire leszek Kemény Lilitől.

Andrea barátnőm a kis asztal másik oldalán ül, remek a pozíciója neki is, kicsit nyűgös a levegőtlenség miatt. Viszont pont ez a levegőtlenség adja a különleges aurát. Ásványvizet és kávét fogyasztok, egyre többen jönnek, már hárman-négyen is a lábam előtt ülnek a padlószőnyegen, ők még nálam is közelebb lesznek Keményhez. Megérkezik az író, szürke ingben, fekete nadrágban, sportcipőben. Olyan vékony, mint azok a nők, akiket csodál. Mint például Kristen Stewart, de ezt csak azok tudják, akik olvasták a könyvet, vagy indultak a Ki tud többet Kemény Liliről vetélkedőn. Azonnal az a kérdés ugrott be, amit Queen Latifah kérdez sorozatbeli lányától: "Mit üzen ez a ruha?" A szett megfosztja Keményt minden sztereotip nőiességtől, teljes mértékben gendersemleges, no smink, ad hoc módon feltúrt kis konty frufruval. Milyen más volt, mint nem sokkal később Karafiáth Orsolya a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Behind the book című blokkjában. Nekem különben tetszettek Karafiáth szettjei, bár a göndör fürtök kulturális kisajátításnak tűnnek – fehér, privilegizált nő hordja úgy a haját (parókáját), mint a fekete nők, de nem vagyok aktivista, úgyhogy hagyjuk a témát.

Work shop a Jazz Kocsma teraszán. Fotó: Fakan Csaba

Szóval az androgün jelenség belecsap a lecsóba és elkezdi a könyvének egyik részletét olvasni. Nem jól, nem rosszul, ahogy egy író olvas. Drogos trip-et jelenít meg, annak minden bekalkulálhatatlan vizuális dimenziójával, ott vagyunk, átérezzük, mi is voltunk már beszívva, bespeedezve, legalább egyszer. Ebben a részletben olyannal drogozik, akibe szerelmes, de nem kéne, és van benne valami szomorú melléktermék, ami nem a drog hatása, hanem valami másé. A belátásé, ami még nem az övé, de közel van már, és egyszer utoléri a narrátort. Bánom, hogy nem írtam a kritikámba erről a részletről, de olyan komplex könyv, a karakterszám viszont kötött. Két zenész – a nevüket nem jegyeztem meg – olyan hangzást állít elő, ami egy buddhista templom és Kurtág György között van félúton. Andrea barátnőmnek baromian nem tetszik, nekem igen. Egy cintányér, egy citera és egy elektromos kávéhabosító nászából született zene.

Kemény Lili író. Fotó: Fakan Csaba

A részlet felolvasása után Veszprémi Szilveszter blogger, költő, közösségszervező irodalmár jelenik meg, és elkezdődik a beszélgetés. Veszprémin érződik, eredeti dolgokat akar kérdezni, de úgy, hogy ne derüljön ki, nem olvasta a könyvet. Ha igen, itt kérek alázatos bocsánatot. Túl általános, túl messzire vezető kérdések, és én aki kiolvastam, kicsit konkrétabb dolgokra gondoltam. Nyilván nem arra, kik vannak a fikciós nevek mögött. Azért nem várom ezt a kérdést, mert nonszensz, meg hát tudom a választ. A kiadók általános kritikája közben megtudom, magánkiadásról van szó, és a homlokomra csapok. Persze, csak képletesen. Hát ezért beszerezhetetlen. Ezért nem tudja egy barátom megrendelni a könyvesboltból. Nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy a kiadó su\cure-sale ("szükürszál") bedobta neki a recenziós példányt az Írók Boltjába. Azt is megtudom, Kemény tanít a Freeszfe-én, ami nem ad diplomát, mert nincs akkreditálva. Ezt nem tudtam, és nagyon meglepődök.

Veszprémi nyakatekert, messziről induló kérdéseire és meglátásaira Kemény Lili szintén nyakatekert módon válaszol, érzésem szerint túlzottan hosszan, de az is lehet, csak dekonstruálni akarta az ilyen beszélgetéseket. Új mederbe akarta terelni  a kérdező és válaszoló dinamikát. Kicsit lehangol, hogy minden kritikámban írt felvetésnek pont az ellenkezőjét domborítja ki, egészen más magyarázatot adva az általam tematizált szövegtartalomnak. Ó, hogy mindennek alapvetően Shakespeare Sok hűhó semmiértjéhez van köze? Hogy mindennek más a módusza, mint amit én oly éles szemmel megláttam? Imposztor-szindrómám már akkora, hogy a Holdról is látszik, este enni kér majd. Égek, mint a Reischtag.

Kemény Lili íróval Veszprémi Szilveszter beszélget. Fotó: Fakan Csaba

Most már akkor sem kérdeznék tőle semmit – nehogy kiderüljön, ki vagyok –, ha lehetne. De nem lehet, mert Veszprémi nem adott szót a közönség soraiban ülőknek. Helyette egy befőttesüveget – persely – emleget, annak az irodalmi közösségnek gyűjt, amit ő szervez. Automatikusan kérem Andreától a táskámat – az ő székén csüng –, és azon gondolkodom, van-e nálam készpénz. Majd zsongás, fészkelődés, Kemény szavai: lehet venni és dedikáltatni a könyvét. Bosszús vagyok több soron. A saját példányom egy író barátnőmnél van, éppen olvassa vagy nem olvassa, a lényeg, hogy nincs nálam. A perselyezés és a kommercializálódás miatt kellemetlen érzésem támad, az országjárás célja hát ez lenne? Nem vitatom a jogosságát, csak elmegy a kedvem. Ezt kell majd tennem egyszer a saját könyvemmel?  Szó sem lehet róla. Felcihelődünk, kótyagosan megkeresem a kijáratot, megcsapja az arcom a hűvös levegő. Lelkiismeret furdalásom múlóban, nem tettem pénzt Veszprémi befőttes üvegébe. Másnap reggel amikor felkelek, kész válaszom van, miért nem adtam pénzt. Egyfelől semmi közöm Veszprémi Szilveszterhez és a közösségéhez, engem kizárólag Kemény Lili és a könyve érdekelt, ráadásul sikerült megtennem, amit állandóan másoknak propagálok. Tudtam nemet mondani. 

∗

 Szeged, Kálmány Lajos utca 14./Jazz Kocsma/2024.09.23.

Valami történjen, mondja az egyik szereplő a filmben. Nem fog, mondom én befogadóként. Ahhoz, hogy valami történjen, az egész rendszert kell megváltoztatni. Csak az oktatás alrendszerét nem lehet kiszakítani a nagy egészből, ehhez minden társadalmi alrendszert meg kell változtatni. Mondjuk, száz év elég lesz. 

Darált gyermekagyak

Milyen röhejes, hogy ez a tíz éves kisfiú, a Palkó (Paul Matis), ugyanazt szenvedi el az iskolában, mint egykor én, aki már réges-rég nem tízéves, de pontosan tudja, miről van szó. Több évtized alatt semmit sem változtak az állami fenntartású iskolák? Lehetne forgatni ilyen filmet Waldorf iskolákban vagy a többi magán- és alapítványi iskolában? Nem biztos. Woody Allen-nek van egy filmje, amiben moziba viszi az unokahúgát és közben arról beszél neki, nézze meg, hogy vannak felöltözve a tanárai. Mindent elmond róluk. Nézzük meg a filmben, hogy néznek ki a tanárok. Mindjárt a kezdő képsorokban látjuk az ének-zene szakos tanárnőt, aki magán felejtette a szado-mazo szettjét, fél órával ezelőtt még egy Swinger klubban lovagolt, nem volt ideje átöltözni, félt, hogy elkésik az évnyitóról. Ízléstelen, kellemetlen jelenség. A többiek is a szedett-vedett közép-európai átlagmagyar leharcolt öltözködéskultúrát hozzák. Ezek nem értelmiségiek, csak mert kaptak száz éve egy vidéki főiskolán diplomát. Nem állnak távol a szadizmustól, éppen ez a foglalkozásuk lényege, a tanár kifejezés a szadista szinonimája. Persze hogy vannak kivételek, akik nem a szabályt erősítik, de aki nem jó emberként, az tanárként is selejtes. Aki bántalmazó, az tanárként is az. 

A tanári kar egy része

Szóval, van egy nagy elavult rendszer, mint a szódás kocsis lova, nehezen mozduló monolit tömb, amit nem az emberek személy szerint fognak megváltoztatni, hanem csakis az intézményi változások, amit persze emberek fognak létrehozni együtt, egy nagy társadalmi diskurzus folyamán. Egyszer majd divatba jön elhagyni a rémes évnyitókat, egyszer majd lesznek olyan iskolaigazgatók, akik az évnyitó helyett eligazítást adnak a kollégáknak, mit jelent a bántalmazás, a hatalommal visszaélés, lemegy a portásfülkébe és elmondja, ez nem házmester állás, ahol le lehet baszni a lakókat, ha későn érnek haza. Nem a szabályok nélküliség a fontos, hanem, hogy a szabályok mellett is védett helynek érezzék az iskolát.

Palkó Berlinből érkezik, úgy tagozódik be a magyar iskolarendszerbe, hogy tudja a különbséget. Neki rosszabb, a többiek semmilyen módon nem tudják reflektálni ami velük történik, ezért a másik gyereket bántják. A magyar állami iskolarendszer a maga sunyi gyermekbántalmazó módján fordítja a gyerekeket egymás ellen. A gyerekek nem lehetnek reflexívek, nem tudják szofisztikált szavakká formálni, mi történik velük. Az iskola a nagy társadalom leképezése, nyomorult, prekár emberek, akik túlélni akarnak és ezért semmilyen ár nem drága. De a filmekben mindig van egy jófej tanár. A Holt Költők Társasága óta tudjuk, a jófej tanárokat a többiek kicsinálják. A rendszer nem csak a gyerekekkel baszik ki, hanem az alkalmazottaival is, most hagyjuk a tanárok helyzetét a mai Magyarországon, szerintem Szimler Bálint azért tette időtlenné a filmet, mert nem akarta túlzottan aktualizálni a tanársztrájkok időszakát. Jól tette, ez időtlen probléma, az emberi természet is felelős, nemcsak a politikai klíma. Karinthy Frigyes nem mostanában volt kisdiák, és a Pál utcai fiúk sem. A probléma időtlen, noha van egy különbség, több nő került a rendszerbe. 

Palkó és Juci tanárnő

Az embertelenség bedarál mindenkit. Juci tanárnő (Mészöly Anna) helyzete mai korra reflektál, a bántalmazás több évtizede lappangó, senki által nem detektált, természetes jelenség volt, nem volt rá szavunk sem. Nem tudtuk például, hogy diákot kiküldeni óráról nem lehet, mert ütközik a diákjogokkal, sérül az oktatáshoz való joga. Miért nem jelennek meg a gyerekek szülei a nyílt színen? Mert nem egy HVG vagy Index.hu riportról van szó, hanem egy rendszer alapműködéséről. Juci néni, a fiatal tanerő nem jól nyúl a témához, nincs felkészülve a helyzetre. Amit tesz, az inkább róla szól, egy kedves, nem konfrontatív ember, aki biztosan a párkapcsolatában, a rokonaival és a szomszédaival is ilyen. Nyilván azonnal szemet szúr burn out szindrómás kollégáinak. Minden iskolában vannak Juci nénik és Ákos bácsik (Kovács "Dadan" Ákos). 

Nem különösebben jó film, van benne valami felületesség. Hiába Rév Marcell az operatőr, egyszerűen elkapja a befogadót a gépszíj: milyen divatosak az iskolát realista módon mutató filmek, talán Deák Kristóffal kezdődött, a többiek meg felültek a beteg rendszert bemutató állatorvosi ló hátára. Nem tudom. Ha már a film a médium, lehetett volna a szikár minimalizmus ellenére, vagy éppen azért vizuálisan erősebb – hiszen nem narratív film –, ott volt például az a bazi nagy fa az udvaron, azzal kellett volna kezdeni valamit. A film vágása néhol irritáló, és paradigmaváltás sem ártana abban a tekintetben, hogy az iskolai kórust, vagy zenét a filmrendezők metaforaként használják. Már Szabó Istvánnál sem jött be a Zárójelentés című filmben. Jó téma, de nem biztos, hogy filmért kiáltott, nem tudott újat mondani erről a velejéig romlott rendszerről. Még valami. Az irodalmi adaptációk színrevitele iskolai előadások formájában legalább olyan skizó dolog, mint egy civilben minden nőt lekurvázó színházrendező a volt SZFE-ről. 5/3

A filmet a szegedi Belvárosi Moziban néztem meg. 6720 Szeged, Vaszy Viktor tér 3. Balázs Béla terem

A film versenyzett a 77. Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon, ahonnan három díjat is elhozott. Mészöly Anna, Paul Matis, Szimler Bálint