A gonosz kritikus

2025. április 19. 22:01 - Jozefin M.

Parthenopé – Nápoly szépe, 2024 – kritika

Paolo Sorrentino filmje

Ha filmrendező lennék, engem is csak a végső kérdések érdekelnének, és olyan vizuális megoldásokkal élnék, mint Fellini, Antonioni és Sorrentino, mert az életről nem lehet olyan körülmények közt beszélni, mintha egy kávéházban ülnénk, és kimondanánk néhány ellenőrzött igazságot az életről, amit másoktól hallottunk. 

Parthenope Di Sangro-t (Celeste Dalla Porta), a fiatal nőt lenyűgözik a kész válaszok, de hát mindannyian így vagyunk vele, senki sem saját fejéből bányássza ki a gondolatokat. Az életünk – mindenki élete – arról szól, hogy milyen egyéni módon variáljuk a már meglévő tudást. A legszerencsésebbek azonban mindig hozzátesznek valamit a dolgokhoz, valamit kitalálnak, ami más fénytörésben mutatja a már ismerőst. Ettől izgalmas a világ. Vannak emberek, akiket sem a kész válaszok, sem a fénytörés nem érdekel, nem akarnak túllátni azon, ami a szemük előtt van, mert valami másnak a foglyai. 

parthenope_paolo-sorrentino_foto-di-gianni-fiorito5-1200x0-c-default.jpg

Parthenope eredetileg egy szirén, akiről a város a nevét kapta az ókorban. Celeste Dalla Porta

Parthenope felnövekedéstörténetét látjuk, egy elme fejlődéstörténetét, a megismerő én munkáját, egy nőt, aki mindent akar az élettől. Látszik, hogy Paolo Sorrentino nem ahhoz a rendező generációhoz tartozik, akik számára az ember egyenlő a férfival, mintha a világról való tudás, és a megismerés férfi attribútum lenne, kizárólag a férfiak elméje szolgálna mintázatul, az élet pedig a férfiak játszótere, ahol a nők csak visszadobják a partvonalon túlra szaladt labdákat. Sorrentino filmje úgy folytatja a nagyok vizuális tartalmait, hogy megtanulta egyénileg értelmezni az elődök, Fellini, Antonioni és a többiek munkáit. Megtartja a filmeposz formát, de új nézőponttal tölti fel: egy női elme ragyogását mutatja be, úgy, hogy a cselekmény a főszereplő fejében történik, nem akciódús jelenetekbe

A valóságban amikor beszélgetünk, passzívak vagyunk, kavarjuk a forró kávét vagy belehelyezünk a szánkba egy süteménydarabot, de a filmekben nem lehet így mutatni. A filmek performatív aktusok, a szereplők miközben beszélnek, éppen valami fennköltet vagy kevésbé fennköltet is tesznek, pózolnak ellenfényben, megmutatják a kamerának a szépségüket, amikor a Nápolyi-öböl felett állnak egy gangon, vagy vizes hajjal jönnek ki a tengerből parafrazeálva Vénusz születését, és direkt teljesen oda nem illő konverzációt folytatnak valamiről, ami egyáltalán nem illik a helyzethez, de ettől szerzői film a film.

parthenope_paolo-sorrentino_foto-di-gianni-fiorito2-800x0-c-default.jpg

Inceszt testvéri viszony

Tele van vizuális szimbólumokkal, ami a rendező tudatalattijában fészkel, de kidobna az interjúról, ha erről kérdeznéd, mert ezek nem tudatosak, mondaná. De hát ő is volt középiskolás és egyetemista, aki tanult valamit,  látta az elődök filmjeit, sok értékelést hallott róluk, és velünk ellentétben ő csinált valamit, amiről később kritikát  lehet írni, bemutatva, hogy a filmben mondjuk mit jelent, hogy Parthenope-t 1950-ben az anyukája a vízben szülte. Vagy Devoto Marotta (Silvio Orlando) professzor fia, akiről – ha nekem kell megfejteni a lényét – azt mondanám, mindannyian a természet részei vagyunk, és mivel leginkább vízből állunk, ne tekintsünk már magunkra valami magasabb rendű entitásként, legjobb esetben is nullszaldóra jövünk ki a sok jóval meg rosszal. 

16_parthenope_by_paolosorrentino_silvio_orlando_photobygiannifiorito.jpg

Silvio Orlando mint Marotta professzor

A film egésze Fellini-parafrázis, minden szereplő egy-egy archetipikus karakter, társadalmi szerepéből kilépni képtelen ember, aki részleges aspektusból ugyan, de az életről való tudás teljes birtokában van. A maguk szemszögéből mindenben igazuk van, de az általuk reprezentált tudás, megfeneklik, ha nagyobb kontextusba teszik. Megszenvedtek ezért a tudásért, de a szenvedés  legyőzte, közönyössé vagy gonosszá tette őket. 

Parthenope Di Sangro az ember négy alapvető küzdelmén megy keresztül: a természettel, a többi emberrel, önmagával és Istennel való küzdelemben. A természet maga Nápoly, a fenséges és purutya város, melytől elvárják, hogy mások szemével tekintsen önmagára, mintha élő organizmus lenne, melynek személyes felelőssége van, de ez csak részben igaz. Egy Sophia Loren alterego Greta Cool (Luisa Ranieri), jól ki is osztja várost, mely nem lehet önmaga. "Milyen hülye ötlet", mondhatnánk Parthenope-val, mindenesetre egy fiatalember Roberto Criscuolo (Marlon Joubert) Vergiliusként vezeti végig a városon, amelyet a rendező kicsit démonizál. Teheti, ő is ott nőtt fel, tudja miről beszél. Egyszer megnéznék egy reggeli démonizálást, de hát az alkotók a démonihoz mindig az estét és az éjszakát használják. 

480478757_1003980261588837_2163708073472139761_n.jpg

Stefania Sandrelli mint az idősebb Parthenope Di Sangro, a trentói Egyetem antropológia professzora

A többi ember a családtagjait, ifjúkori szerelmét és főleg a bátyját Raimondo-t (Daniele Rienzo) jelenti, és Parthenope azt éli át, amit a Végzet (1992) című filmben Anna Barton (Juliette Binoche), egy inceszt történet kiváltó oka lesz, bár nem éli át azt a komplex poszttraumás stresszzavart, amit Anna. Önmagával való viszonya rendben van, tudja, hogy nem vele van a baj, nem dől be a nőkre nehezedő állandó bűntudatnak, és a többi veszélynek sem, ami a nőkre, különösen a konform szépségideált beteljesítő nőkre vár. Legyenek színésznők, a vágy ki tudja, hány dimenziós alakmásai, ez a hányingerkeltően sztereotipikus életperspektíva. Nem száll el a valóságtól sem, mint Marcello Mastroianni a 8 és fél című Fellini filmben 1963-ban.

Istennel való kapcsolatának több dimenziója van, a nyakában fityegő kereszt jelzi a kulturális hagyományokat, mely azonban üres, mint a szakajtó, díszes akcidencia lesz belőle. Amikor egy antropológiai folyóiratba tanulmányt kell írnia Szent Januarius csodájáról (cseppfolyóssá válik a vére), azt a kettősséget, amit Janus eredetileg hordozott (előre és hátra tekint az időben) személyesen is megtapasztalja egy morálisan gyenge pápa aspiráns püspökben Cardinal Tesorone (Peppe Lanzetta), aki azonban saját életszemléletét lepárolta már régen, és tud olyat mondani, amit Parthenope még nem hallott. Az én olvasatomban az egyházszervezet korrupt zsarnoksága jelenik meg a püspök alakjában. Az irodalomban és a vallásban van egy közös vonás, mindkettő olyanról beszél, amit nem lehet kimondani. Istent még senki sem látta, az irodalom is állandóan azt az igazságot keresi, amit nem lehet kimondani.

A Parthenopé mágikus realista és ironikus alkotás, minden idézőjelbe van téve, minden díszletszerű – nézzük meg a szereplők nevét –, de hát ez egy szerzői film, a nagy olasz filmrendező elődöket akarja idézőjelbe tenni, nem az életet. Őket figurázza ki úgy, hogy közben tiszteleg is előttük. 

parthenope_paolo-sorrentino_foto-di-gianni-fiorito-800x0-c-default.jpg

 Celeste Dalla Porta és Gary Oldman, mint Parthenope és John Cheever író

Amikor meglátjuk Parthenope antropológiaprofesszorának a fiát és Parthenope reagálását, tudjuk, bár egyetlen tanársegédi órájára sem mentünk be, hogy érett, és jó ember, akitől tanulni lehet. Bár az elején ő is megkapja azokat az értékeléseket, amelyeket a rá vágyakozó frusztrált férfiak mondanak, és amit előbb-utóbb minden nő megkap: "Egy senki vagy", vagy ezek variánsait. Fura mód egyetlen férfi viszonyul hozzá normálisan, John Cheever (Gary Oldman) amerikai nőgyűlölő, alkoholista író, aki nem akar rámászni, de talán csak azért nem, mert már öreg és biszexuális.

Paolo Sorrentino hódolata és iróniája nem lehetne teljes, ha nem ábrázolná Fellini módra a nők közötti kapcsolatot, de ő hozzáteszi azt is, amitől Sorrentino film lesz, és nem Federico Fellini film. Nők lényegi beszélgetést folytatnak egymással, persze a mester és padaván viszony keretein belül, művészies modorban, aminek kinyerhető esszenciája van: Parthenope több lesz a beszélgetések után, mint előtte. Történhet nagyobb dolog két nő között?

paolosorrentino.jpg

Paolo Sorrentino (1970) rendező

Celeste Dalla Porta remek választás volt Parthenope szerepére, feljövőben az egy új európai ikon, de aki egészen fantasztikus volt, az Silvio Orlando Marotta professzorként. Stefania Sandrelli-t nagyon régen láttam filmben, még gyerekkoromban, itt az idősebb Parthenope-t alakítja természetesen nagyszerűen. Azon kívül, hogy a film beteljesíti a Bechdel-tesztet, még valamire rátapint a maga eszközeivel. Teljes értékűnek ábrázol egy autonóm női életutat, amelybe sem a férjhez menés, sem a gyerekvállalás nem fért bele. 5/5

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 26. 23:40 - Jozefin M.

Partizán – Halálról, felelősséghárításról, pszichiátriáról és médiáról – kritika

Interjú Csernus Imrével

Döbbenetes volt. Már akkor lehetett sejteni merre megy a dolog, amikor Gulyás Márton Csernus sztrókja kapcsán a "dermesztő" szót használta, amit beszélgetőpartnere azonnal visszautasított. Annyira klisés volt, mindenki pontosan így viselkedik, aki kekeckedő, manipulatív, és tele van agresszióval. Nem kellene már kiásni a mélyből azt a durcás kisfiút, aki egykor volt?

Megint azt mondom, ha valaki leül egy majdnem kétórás beszélgetésre, akkor abban az is benne van, hogy próbál normálisan viselkedni, másrészt elviseli, hogy a befogadónak meglesz a véleménye arról, amit hallani fog. Mindjárt az elején szó van arról a sztrókról, amit Csernus Imre tavaly nyáron kapott. Minden energiája két dologra ment el, bármit mondjon Gulyás –mondjuk a sztrókról –, az nem úgy volt, és arra, hogy hamis narratívába helyezze saját életét. "Nem volt bennem félelem", mondja a sztrók kapcsán, amit nem hiszek el, ezt csak utólag, az élet biztos tudatában lehet így elmesélni. A mosdatlan tömeg, akiknek nincs akkora átláthatósági együtthatója, mint neki, az nyilván bepánikol. Ő nem.

Amikor Gulyás az eutanáziáról kérdezi Karsai Dániel kapcsán, már majdnem teljesen világos, mi a stratégiája: az, hogy nem hagyja magát. Egyrészt, róla aztán nem fogja se a Mariska néni, se a Józsi bácsi megmondani, hogy a kormánypárttal vagy az ellenzékkel szimpatizál-e. Rajta még a híres Gulyás Márton se találhat fogást. Azt hinnénk szakemberként értelmes mondanivalója lesz a témáról, és nem úgy járunk, mint amikor Steiner Kristóf beszél az Izrael Állam-Hamasz háborúról.

Nincs magas érzelmi intelligenciája az országnak, mondja Csernus, de nem mérte meg, csak így gondolja. Én is szoktam gondolni dolgokat, amiből messzemenő következtetéseket vonok le, ami vagy igaz, vagy nem, például, hogy az exem azért nem írja ki a Facebook-ra, hogy kapcsolatban van, mert engem szeret. Szóval, az eutanázia tiltása a mosdatlan tömeg miatt van, akinek meg magas az érzelmi intelligenciája, így járt.

A kettős állampolgárság témájánál, már teljesen világos, merre orientálódik, itt már nem arról van szó, hogy nincs ráhatása valamire, mert nem tudja megváltoztatni, mondjuk a jogszabályokat, hanem, hogy nem fog a NER ellen beszélni. Autoriter karakterfestő jegyei azonban nem hagynak kétséget, merre az arra. Szabad valakinek nem kinyilvánítania a politikai hovatartozását? Persze. Nekem vannak olyan közeli ismerőseim, barátaim, akiknek a politikai szimpátiáját hosszú évek alatt sem sikerült kideríteni. Ok, de akkor mondja meg őszintén, nem kell a verbális maszatolás jobboldallal meg baloldallal, hiszen önmagáról az egyik állítása, hogy egyenes és őszinte ember. Meg egyáltalán, aki se nem bal, se nem jobb, az mindig jobb, mondta egy Alain nevű francia történész.

Lassan kirajzolódik: Gulyás Márton mindent társadalmi kontextusba próbál helyezni – nagyon helyesen –, Csernus Imre meg individuális módon közelít mindenhez, aminek tényleg, sem a baloldalhoz, sem a jobboldalhoz nincs köze, annál inkább a liberalizmus eszméjéhez, amely mindent egyének közötti szerződésnek tekint, a világ szabad individuumok története.

Nagy hangsúlyt kap a régmúlt, állandó topik a drogosokon segítő munkája, meg a régi tévéműsorok, a széles közönséghez szólás, aminek éppen hogy a társadalmi felelősséghez volt köze. Egyáltalán, hogyan közelítheti meg a drogozás témáját annak társadalmi vonatkozása nélkül? 

Csernus Imre kényszeresen igazolja magát, mellébeszél, hogy kikerülje a NER kritikáját, személyes politikai preferenciáit agyonhallgatja, és kényszeresen opponál azzal a Gulyás Mártonnal, akiről pontosan tudja, hogy emberére akadt benne. Belebújt a kisördög. Olyanokkal tud megfelelő módon viselkedni, akikhez anyagi érdeke fűződik, vagy a társadalmi, foglalkozási hierarchiában alatta állnak. Baja van a tekintéllyel.

Kötve hiszem, hogy ezt az arcát ismerik az éttermébe betérő vendégek, vagy az "emberei", ahogyan a munkatársait nevezi. Noszvajon biztosan modorálja magát, itt nem sikerült. Amikor átvette a kérdező szerepét és utasította Gulyást erre-arra, akkor átlépett egy határt, és szabadjára engedte azt a durcás, öregedő és gonosz kisfiút, aki valójában. Médiatörténeti pillanat volt, tényleg. 

Gulyás állta a sarat, egy ici-picit behódolt az agresszornak, ami nem az ő hibája, erre nem lehet felkészülni. Csernus a nyilvánosság előtti verbális és modorbeli bántalmazás minden bugyrát kimerítette, elképesztő arroganciája semmit nem változott az elmúlt évtizedek alatt. 

Mi tépte el a láncot, ami Csernust egy ideig a gesztenyefához kötötte? Az, hogy Gulyás Márton megkérdőjelezte Csernus orvos mivoltát. Ezen nagyon berágott. Pedig. Ha valakinek orvosi diplomája van, de benzinkúton dolgozik, az benzinkutas, nem orvos. Ha valaki éttermet vezet, az vendéglátós, nem orvos. Nem orvosként tesz ajánlatot a hallgatóságnak, hogyan legyenek felnőttek, hanem országjáró vándorcoach-ként. Csernus Imre szereptévesztésben van, sem nem műsorvezető, sem nem orvos. Az orvos betegeket gyógyít, gyógyszereket ír fel, és személyre szabja a gyógyítómunkát. A vándorcoach ősi, archaikus munka, mint egykor a mesemondó énekeseké, Francisco az Ember a Száz év magányból faluról falura járva hozta-vitte a híreket, nincs ezzel semmi baj. Szép foglalkozás ez is.

Az orvosi eskü performatív aktus, olyan, mint a házassági eskü, letették, de ha elválnak, onnantól nem érvényes. Onnantól nem nős ember és férjes asszony valaki, hanem elvált ember. Persze lehet, benne van az orvosi esküben, ha vendéglátós lesz valakiből, akkor is érvényes marad, nem olvastam még.

Csernus kettős mércével mér: Gulyás kiemel a kontextusból, értelmezhetetlenné téve a lényeget, de az nem baj, ha ő teljes mértékben negligál egy kontextust, a társadalmit mondjuk, ami nélkül semmi, de semmi nem értelmezhető. Ha ő kérdez valakit, híre-hamva nincs az általa félpercenként emlegetett tiszteletnek, de Gulyás Mártonon végig ezt a tiszteletet kéri számon.

És ha már Száz év magány. Van benne egy szereplő, Remedios Moscote. García Márquez a következő szavakkal jellemzi: felelősségtudat, természetes kedvesség, és önuralom, amely halála napjáig nem hagyta el. Mindenki nagyjából ilyen viselkedést vár el egy Csernus által oly sokat emlegetett érett, felnőtt embertől. Remedios tíz éves volt, Csernus most ötvenkilenc.

"Egyenes és őszinte ember vagyok", mondja magáról. Én is, ezért mondom: Csernus Imre élethazugsága az "Én csak segíteni akarok", miközben a parancsoló fölény glóriája (Száz év magány) és felfuvalkodott egója másokat  rombol. Belehülyült azt orvos szerep klisébe, még ha jól álcázza is, privilegizált, emberfeletti embernek képzeli magát, miközben csak végtelenül manipulatív, modoros, és isten tudja, miért, még mindig dühös.  

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 23. 16:34 - Jozefin M.

Fremont, 2023 – kritika

Babak Jalali filmje

Régóta szerettem volna megnézni, nem sok esély volt rá, de aztán szembejött, amikor már lemondtam róla. Fekete-fehér független film egy afgán menekült lányról, aki Kaliforniába emigrál. A tálibok uralma visszatért, és Donya Massoudi-nak mint az amerikai katonai-bázis fordítójának menekülnie kell. Nem a történet fogott meg, annál sokkal triviálisabb dolog, rajongok Jeremy Allen White-ért, aki a három évados The Bear sorozat sztárja,  és szerepel a filmben, nyilván jófejségből.

Fremont egy kaliforniai kisváros neve, San Franciscótól nem messze, délkeletre. Ez a film olyan, mint egy szelíden kanyargó folyó, lassú folyású, sikerrel veszi a kisebb akadályokat, átfolyik mindenen, de a turisták nem csodálják a szépségét, mert  sem nem híres, sem nem vadregényes. Ha festmény lenne, egy fekete-fehér absztrakt kép lenne, amiben több a fekete. Teljesen hétköznapi módon bontakozik a cselekmény, szofisztikáltság nélküli párbeszédekből tudjuk meg, Donya (Anaita Wali Zada) nem tud éjjel aludni.

Egyszerű terek, masszaszerű utcaképek, arc nélküli esztétizálatlan emberek, majdnem visszataszító enteriőrök. Kaliforniához kulturálisan a fényes és színes léhaságokat társítjuk, minden zsizseg, minden attraktív és felületes, de nem ebben a filmben. Fehér embert a szó szociálisan konstruált értelmében nem igen látunk, kivéve Donya kolléganőjét a szerencsesüti gyártó kis San Franciscó-i manufaktúrából, és talán a pszichológusát Dr. Anthony-t. Olyannak látjuk a várost, amilyennek ez a lány látja.

31fremont-review-bfqw-superjumbo.jpg

Anaita Wali Zada alakítja Donya-t

Donya karaktere nem különösebben érdekes, nincs benne semmi egyéni, egy típus, olyan, amilyennek egy fiatal afgán nőt elképzelünk. A közegéből kiemelve is megtartja azokat a viselkedésbeli normákat, amelyeket a kultúrája a társadalom, amelyben élt, belenevelt és elvárt. Mi érdekelte Babak Jalali filmrendezőt ebben a történetben? Többnek kell lennie egy felületes sztorinál, ami a magányról és a lelkiismeret furdalásról szól. Azt mondom, a determinációról szól, arról, hogy ezt csak más emberek kedvessége és elfogadása oldhatja fel, maguktól nem fognak menni a dolgok.  

A fekete-fehér képek rituálisak, minden nap ugyanolyan, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése, amiből nem lehet kitörni. Vagy ki lehetne törni, de az energia elfolyik, mint a lassú és lusta folyó, mely ezerfelé ágazik, hordalékot tölt fel, kiszárad, majd megárad. Ezt mutatja meg a film. A folyó útja előre kijelölt, nem mehet másfelé, ki van szolgáltatva a külső erőknek. Donya emberként azonban többet tehet.

52040_big.jpg

 Hilda Schmellingemont és Anaita Wali Zada, mint Joanna és Donya. 

Aztán egy idő után kimutatkozik Jalali művészi koncepciója Jim Jarmusch és Aki Kaurismäki után szabadon. Nem egyéniesíti Donya-t túlzott módon, sem külsőleg sem belsőleg, inkább a típusokról és a helyzetről van mondanivalója. Már várnánk a sztereotípiáink mikor kapnak lángra, hogy aláfűtsenek a rendszernek, amit ismerünk. Nem történik semmi ilyen. Salim Dabiri a szomszéd férfi olyan párbeszédet folytat (ő sem tud aludni), az álmatlanság egy metafora helyzetükre – mindketten emigránsok –, szóval olyan erőszakmentesen és játszma nélkül beszél, hogy csak nézünk. Itt most csábítani és megerőszakolni kellene, hogyhogy nem ez történik? Ez nem egy vad afgán faszi, tele hormonokkal? Szemernyi kétértelműség sincs a fellépésében, ő is olyan szelíd, mint a folyó.

Salim nem hiszi, hogy egy pszichiáter segíthet, Donya kicsit bizakodóbb, az altatót csak felírják majd neki. Természetesen pro bono juttatásról van szó, mint a jogi gyakorlatban, jól menő ügyvédek ingyen vállalnak néhány ügyet, a társadalmi tehervállalásból így veszik ki a részüket. A pszichiáter, Dr. Anthony azonban nemcsak orvosságot akar felírni, hanem segíteni akar. Elképesztő színészi munka, Gregg Turkington alakítja, nem tudtam betelni vele. A kamera olyan állásból veszi, ahogy Donya látja őt, szemből, és ha én lennék a még élő Sztanyiszlavszkij, mindenkinek megmutatnám a jeleneteket, akik színészórát vesznek nálam. Nemcsak a pszichiáter felejthetetlen karakter, de a kínai szerencsesüti manufaktúra tulajdonosa is, annyira autentikus és intelligens. Teljesen rácáfol a "kínai tulaj" időtlen sztereotípiájára ő is. (Sajnos, a színész nevét nem tudtam kisilabizálni.)

A pszichiáterrel való beszélgetésből, ami Donya esetében leginkább hümmögést és tőmondatokat jelent, lassan kiviláglik a bűntudat és a lelki defekt mibenléte. Donya túlélő, akit kiszakítottak a természetes közegéből, hátrahagyva a családját menekül.

gt.jpg

Dr. Anthony

Egy ideje a sorozatokban és filmekben tematizálódik egy új nézőpont, felismerés, kritikai attitűd, ami nem tűnik fel elsőre. Az irodalom már régebben forszírozza, a filmek csak nemrég. Néhány rendező párhuzamot állít az emberi és az állati szenvedés között, de úgy, hogy az ember nem ismeri fel a helyzetek azonosságát. A Disclaimer című sorozatban Kevin Kline szenved, mint egy kutya, meghalt a felesége. Egy nap svábbogarat talál a konyhai pulton (nem takarít, mióta egyedül él) és skrupulus nélkül ráborít egy poharat, hogy az állat szenvedjen, majd kimúljon. Nem ismeri fel az élet egyetemes értékét, azt hiszi, az ő élete és szenvedése magától értetődően, ab ovo értékesebb.

A Fremontban kétszer is előveszi a rendező a témát. Salim, Donya szomszédja odaadja a patkánymérget a lánynak, ő nem tudja elviselni, hogy más élőlényeknek pokoli szenvedést okozzon. Egy másik jelenetben Donya ugyanúgy poharat borít a csótányra, mint Kevin Kline, sőt, még szidalmazza is. Csakhogy a csótánynak ugyanolyan joga van ott lenni, mint neki, akinek szintén nem természetes közege Kalifornia, mint ahogy a csótánynak sem a terített asztal, aztán mégis ott van valahogy.

Szóval, világos, ezek az emberek semmiféle párhuzamot és belátást nem fedeznek fel saját helyzetük és az álltok szenvedése között, nem látják, hogy mindkettő egy tőről fakad. Semmilyen szolidaritást nem mutatnak irántuk, nem ismerik fel magukat a helyzetben, pedig magányosságuknak, akár metafizikai, akár társadalmi,  éppen ez a vakfolt az oka. Nem látnak magukon túl. Innentől elveszítettük a Donya iránti szolidaritásunkat és (saját vakfoltunktól nem látva), örülünk, amikor jól pofára esik.

mv5bymqzyjm4ztyty2zmmi00n2njltk1ywytzjdhy2rjode4mdfmxkeyxkfqcgc_v1.jpg

Jeremy Allen White és Anaita Wali Zada

Beleszámítva, hogy a férfi rendezőknek mindenen túl van egy egészen sajátos vakfoltja, egy speciális vakfolt, amikor magányos fiatal nőkről szőnek történetet. Tudniillik a fiatal lányok bizonyos értelemben sosem magányosak, mert a társadalmi helyzetükön és mindenen máson is túl, prédái a vadászoknak, akik állandó megfigyelés alatt tartják őket és a szociálisan zavaró effektekig elmenve zaklatják őket. Ilyen értelemben egyik fiatal nő sem magányos. Mindig van valaki, aki ugrásra készen várja a kínálkozó alkalmat.

Donya magányossága azonban nem fog megszűnni, mert sosem lesz autonóm létező, mindig másokon múlik majd a boldogsága. Egy egyszerű mondatba rakta össze ennek a lényegét, amikor a vacsora randiját próbálta el otthon a konyhaasztalnál: "Nekem bármi megfelel. Nyugodtan rendeljen mindkettőnknek" Hogy Jeremy Allen White kit játszik a filmben, nem árulom el, meg kell nézni. 5/5

A filmet 2023-ban a Sundance Filmfesztiválon mutatták be.

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Fremont
Szólj hozzá!
2025. március 23. 11:06 - Jozefin M.

Nőszintén – Székely Kriszta

Kadarkai Endre műsora

Nagyon kedvelem Kadarkai Endrét, szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál. Mindig azt kérdezi, mindig ott áll meg a beszélgetésben és kérdez rá dolgokra, ahol én is megállnék és kicsit megforszíroznám a dolgokat. Amióta Feldmár András méltatlan helyzetbe sodorta saját magát, és ehhez felhasználta Kadarkai Endrét, pláne a szívem csücske.

Mégis úgy érzem, mintha túl sok dologba kapna bele, és túl sok clickbait címet ad mostanában a beszélgetős műsorainak. Amíg a Szavakon túl volt csak, még tudtam követni, ma már nem. Tegnap mégis belehallgattam egyik műsorába, a Nőszinténbe. Nemcsak Kadarkai miatt érdekelt, de Székely Kriszta miatt is, akinek a rendezését még nem láttam, nem voltam még soha a Katona József Színházban, vidéki lány vagyok, de érintett. (Ennek az évnek az egyik projektje lesz a nagy álom, megnézni valamit a Katonában.)

Annak idején jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, nem vettek fel, amit személyes sértésnek éltem meg. Tegnap, ahogy megnéztem ezt a nagyon érdekes beszélgetést, rájöttem valamire, amit régen nem tudhattam. Nemcsak azért nem vettek fel, mert nem láttak bennem semmit, hanem társadalmi okai is voltak, több is. Egyrészt nőként utasítottak el. Közép-Európában nem dobják egyből a ganédombra mint Indiában a lány újszülötteket, ez a folyamat itt kicsit lassúbb, de a premissza és a dolog lényege ugyanaz. Másodrangú vagy. A másik ok komplexebb, privilégium nélküli társadalmi osztályhoz tartoztam, sem szimbolikus tőkém, sem kulturális, sem kapcsolati tőkém nem volt tizennyolc évesen. Persze, mondhatná valaki, hogy sokan a semmiből kerülnek be, de ez inkább városi legenda, mint valóság. Ennek a hátterében egyéb dolgok húzódnak, valójában nem a személytől függ, hanem egy nagyobb entitástól, korszellemtől, divattól, vagy egyik hatalommal rendelkező egyén jelenidejű preferenciájától. 

Székely Krisztát nem színházba járóként azóta jegyzem, mióta Jordán Adél-lal egy divat magazin címlapjai voltak, és nehezményeztem a fotókat. Nyilván nem azért, mert két nő volt rajta, akik szeretik egymást, hanem azért, mert nagy hatással volt rám korábban Umberto Eco, aki hétköznapi fotók kapcsán elemezte a pornográfia mibenlétét, és nagyon megjegyeztem a lényegét. Egy fotó nem attól pornográf, hogy nemi szervek vannak rajta, hanem, hogy kiárusítja az intimitást. A szóba hozott képeken mindketten (Székely és Jordán) kinéznek a szituációból, velem, nézővel létesítenek kapcsolatot, valamilyen cinkosságot, amivel idézőjelbe teszik azt, ami kettejük között van, még ha pillanatokra is. Ebben a kifelé nézésben van a lényeg. Ilyen fotók tömkelegét bocsátja ki Steiner Kristófék is, amikor azt hiszik, az intimitás megosztható és sokszorosítható. 

Szóval, hallgatva Székely Krisztát és a remek kérdéseket, vizualizáltam egy kiskamaszt, majd egy érett nőt, aki olyan, a társadalom által a férfiakhoz rendelt attribútumokkal rendelkezik, mint magasság (180 centis), önbizalom, tudásvágy, aktivitás, önazonosság, és egyáltalán nem csodálom, hogy azonosította magát a férfiszerepekkel. Teljesen legitim folyamat. Őt nem vágta homlokon az a felismerés, ami engem, amikor kiolvastam a Winettou-t meg az összes indiános regényt, ami a magyar kereskedelmi forgalomban megvolt, és a helyi könyvtárban. Életem első, mindenkitől független felismerésének a birtokába jutottam. Lány vagyok, velem ilyen dolgok nem történhetnek. 

A vele való beszélgetések állandó topikja a távol-keleti három év, a kalandozások, a függetlenség és idegen kultúrák megismerésének ideje, az önismeret puha vánkosa, amire majd akkor hajtja le a fejét, miután hazajön. Lehet ezt kritizálni? Persze, de tök fölösleges, akkor is, ha semmi, de semmi nincs keleten, ami itt vagy bárhol ne lenne, de meg kell nézni, hogy tudjuk. Akkora kulturális aurája van keletnek, hogy az a csoda, ha valaki ki tudja kerülni, mint a sáros pocsolyát ősszel. A Keserű méz (1992) című Polanski filmben van egy rezonőr a hajón – egy indiai –, aki roppant tömören elmondja, miért.

Székely Kriszta amikor leült beszélgetni, vállalta, hogy amit látunk és hallunk, az valamilyen formában kiszolgáltatja őt a befogadónak. Hogy a befogadó reflexiói ugyanolyan fontosak, mint az, amit ő elmond magáról. Nagyon ízlésesen beszél a párkapcsolatáról, a szüleiről, enged benézni a kulisszák mögé egy pontig. Megint találtam párhuzamot Steiner Kristóffal, akit nagyra becsülök, és aki ugyanilyen magabiztosan, a jövőben való reményteli optimizmussal beszél a házasélet és a kapcsolat jövőjéről, mint Székely. A befogadót pedig a szkeptikus kisördög csipkedi: a valóság rá szokott cáfolni ezekre a reményekre. 

Egy privilegizált nőt látunk, aki sokat tett azért, hogy ezek a privilégiumok igazolva legyenek. Nincs privilégium olvasottsági rése sem, ami azt jelenti, reflexív módon közelít a témához, ismeri azt a társadalmi hátteret, ami predesztinálta arra, hogy a vágyai realizálódjanak. Egy valamit nagyon hiányoltam a beszélgetésből, de hát ez rólam szól,  nem Székelyről. Vártam egy átfogó kritikai elméletet, ami az életének a szervező elve, mit tudom én, hogy a nők helyzete, hogy nem eszik húst, hogy valami társadalmi felelősségvállalás felé is elmegy a beszélgetés. Persze, ez talán a LMBTQ jogokkal ki van pipálva, egy szavam nem lehet. És hát van egy csipetnyi korsovinizmus is a beszélgetésben, Székely egészen meghökkentő jelzőket tulajdonít a hatvan éven felülieknek, én viszont ha már így áll a helyzet, javasolnék valamit. Ha elmúlt hatvan, menjen el szerencsesüti feliratokat írni, oda két dolog szükséges: ismerje az életet, és szeresse önmagát. Székelynél mind a kettő megvan. 

Perifériás és szubjektív szempontok következnek: a sárga hajgumi a jobb csuklóján kiabált, hogy túrja már fel  a gyönyörű haját, olyan vagány lenne, de azt gondolom, a sminkes vagy a fodrász javaslatára szedte ki belőle, hogy nőiesebb legyen. Szécsi Noémi kortárs író egyik könyvének* belső borítóján rendültem meg utoljára így, ott is a fotózás előtt a kezére tette a hajgumit, nyilván, hogy a hosszú és szintén gyönyörű haját láthassuk. 

A stúdió berendezése az ötletbörze stílusában készült kesze-kuszaság, annyira parvenü, hogy szinte fáj. A műsor címe ugyanennyire ötletbörzés és túlgondolt. 5/5

 * Egyformák vagytok, 2018 Magvető Kiadó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 21. 11:49 - Jozefin M.

Connie és a végső kérdések

vers

Connie és a végső kérdések

by Joséphine Miévre

 

Connie hazajött Párizsból, lesz mit megbeszélni,

bár az élet végső kérdéseit nem lehet.

Connie régebben nem hitte, pedig így van. 

Azért nem lehet, mert arra lett kitalálva minden,

hogy elfelejtsük. Mit kell elfelejteni, kérdezte Connie.

Azt, ami egész életedben úgy liheg a nyakadban,

mint a sziámi iker testvéred feje Connie. 

 

Connie barátja két dologtól félt, az egyik, hogy élve temetik el,

a másik, hogy két feje van, mert  sziámi ikernek született.

Connie egyszer mosogatásnál odadugta a fejét, 

és mondott valamit, mintha a másik feje beszélne,

ő pedig összetörte a legszebb ikeás poharakat, és

balhé lett az ijedségből.

 

Nem nyugtat meg, hogy csak egy fejed van?

Nem. Mondták Connie-nak.

A lehetőség, hogy lehetett volna, zavar.

 

Akkoriban két kérdés foglalkoztatta.

A világmindenséget működtető ok-okozat

jelen van-e a biológiai folyamatokban?

Mi az oka, ha egy kisbaba három hónapos korában

menthetetlenül beteg lesz?

A másik költőibb volt. Connie barátja megvetette

az emberiséget, holott elismerte a nagy költő szavait,

hogy ne vesse meg, mert ő is az. 

 

Volt egy harmadik, egy másik költő,

akit Connie barátja nem kedvelt, azt mondta,

sosem tudott túljutni önmagán, bármit látott

vagy hallott a világban.

 

És akkor Connie-nak el lett mesélve

a halott cica, akiről Connie barátja szeretett

volna úgy beszélni, hogy az ő érzései ne legyenek

felmutatva, mint a sárga lap egy focimeccsen.  

Úgy szerette volna elmesélni, hogy minden a cicáról szóljon.

 

Hangtalan kis teste a kerítésléc alatt feküdt, félig az udvarban,

félig a járdán. Szürkésfehér kis feketével, de legtöbb fehér.

Ha nyár lett volna Connie is azt hitte volna,

csak napozik, elnyúlt a hűvös járdán, hogy enyhítse a meleget.

 

Nem volt mit enyhíteni, már nem vacogott.

Süldőnek mondanák, azok, akiket megvet.

Connie barátja mindent, vagy sok mindent

megadott volna, hogy csak napozzon,

és mikor kénytelen volt odanézni még egyszer,

később,

még mindig ugyanott,

és ugyanúgy feküdt. 

 

Túlélted a telet, az első tavaszi nap meghaltál.

Illustration by Edward Gorey

484435629_122131299524609762_1914563888895015457_n.jpg

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 18. 12:08 - Jozefin M.

Someone Like You (Olyan, mint te), 2024 – kritika

Tayler Russell filmje

Nagyon ritkán van kedvem romantikus filmekhez, de néha felkelti valami az érdeklődésemet. Mondom, lássuk, egy frissen készült film hogyan láttatja az irodalom és az élet legveszélyesebb hazugságait.

Minden elmentett filmet lecsekkolok, mert van valami a kollektív bölcsességben, ami vagy megerősít vagy eltántorít. Csak az nem elég, ha valaki azt írja, hogy egyszernézős, de amikor az van a Port.hu-n, hogy kár volt rá a másfél óra, azért az már jelent valamit, pláne, ha többen is írják. Most nem voltak értékelések, de egy másik oldalon ketten is azt írták, remek film. Értem, mit jelent, a zsáner (romantikus film) a maga nemében tartja a színvonalat, és még valamivel meg van fejelve, ami elérzékenyíti a befogadókat. Ebben a filmben a vallásos élet ereje.  

Ateistaként imádom a keresztény propaganda filmeket, ami nyilvánvalóan terápia után kiált. Mégsem mondanám teljes egészében propaganda filmnek, a vallásosság amolyan akcidentális dolog, nem teológiai értelemben van jelentősége, inkább a két ember közötti vonzalom közös nevezője, a teológiai kekeckedést inkább én teszem hozzá.

someone-like-you-1024x587.webp

Dawson és London. (Szerintem ez egy szuper név).

Van egy Dawson Gage (Jake Allyn) nevű fiatalember, akinek a legjobb barátja a volt gimis osztálytársnője London Quinn (Sarah Fisher), aki olyan amerikásan szép, ami az én befogadói horizontomon azt jelenti, nem tudnám felismerni a többi hasonló kaliberű nő között, csak egy rendőrségi azonosításon, ahol sok múlik rajtam. Futószalagról érkezik, ha egyet láttál, láttad az összeset. Dawson nem tud kilábalni a barátzónából, és talán nem is akar, mert így elvesztené élete szerelmét. Persze így is elveszti, mert a lány egy banális balesetben meghal. Az Alabama állambeli Birmingham-ben vagyunk, délen, ahol minden olyan idillinek látszik. Pedig London anyukája Louise Quinn (Lynn Collins) súlyos vesebeteg, és csak egy transzplantáció mentheti meg az életét. De London sajnos meghal, mielőtt odaadhatná a veséjét anyunak.

Kicsi *spoiler* következik.

mv5bmdu3mwfjyzktotcyys00zge5lweymtctzdlmmwewzme1ytdmxkeyxkfqcgc_v1.jpg

Louisa és Larry Quinn, London szülei. Lynn Collins és Scott Reeves

London szülei miután az egyik megtermékenyített petesejtet beültették (huszonvalahány éve), a másikat, a lefagyasztottat odaadták egy Tennessee állambeli orvosházaspárnak, tehát Londonnak van egy ikerhúga, akit a filmben a jó Dawson Gage majd megkeres. A film központi konfliktusa, hogy senki nem mondta el az igazat: a másik lány Andi Allen, boldog öntudatlanságban éli átlagos, felső-középosztálybeli életét Nashville-ben.  

Nézzük a keresztény vonalat. Nemcsak azt figyeltem meg, hogy imádom a keresztény filmeket, hanem azt is, hogy a magukat kereszténynek definiáló emberek szeretik kimazsolázni a vallásukból azt, ami beilleszthető a saját életükbe. De sajnos, ez nem lehetséges. Persze, erre találta ki a kereszténység a gyónás intézményét, ha meggyónják, és bűnbocsánatot kérnek, nagyjából minden rendben. Jól ki van ez találva. De a keresztény tanokkal sajnos nem fér össze a mesterséges megtermékenyítés és az embriókkal való házalás, mert sérti az isteni teremtés elvét.

mv5bzjflntixzmetodfjns00mtg2ltk1y2ytoty0nte2zmjkmwvjxkeyxkfqcgc_v1_ql75_ux525.jpg

Nem mondták meg a lányuknak, hogy nem a vér szerinti szülei

Dawson, ez a jóravaló fiatalember gyakorlatban is vallásos: jár templomba, és imádkozik is. Kérdés, hogy tudja beleilleszteni a rendszerbe, hogy a számára legkedvesebb embert – London – elüti egy autó? És London anyukája vajon mit gondol saját betegségéről: a sok imádkozás mellett ez hogy történhetett meg? Ezt a kérdést nem firtatja a film, nem rengeti meg, sőt, megerősíti a hitüket. Kérdés, hogy de miben? Mert egy jóságos, gondviselő Isten nem akarhatja, hogy egy huszonéves lányt az élete kiteljesedése előtt elüsse egy autó. Ha igen, akkor szó sem lehet gondviselésről.

Persze a kereszténység ismeri a menet közben felmerülő életszagú problémákat, ezért kitalálta a megfelelő választ, az isteni tervet, amit földi halandóként nem láthatunk át. Minden máshoz van eszünk, de ehhez nincs. Az isteni terv része minden történés, amit valamilyen kifürkészhetetlen okból nem tudhatunk, nem érhetjük fel ésszel. De azt megérthetjük, hogy minden azért lehet így, mert az ember eleve bűnös és szabad akarattal rendelkezik – szerintük. Innentől csak a világ abszurditásában hihetünk, az amúgy hiányzó józan észben ezek szerint nem.

Csak nehogy rájöjjünk: ha Isten valóban létezne, ő jól csinálná a dolgokat. Mióta is keresik az isten bizonyítékokat? Elég régen, Szent Tamásnak több is volt belőle, pedig a dolog sokkal egyszerűbb. Az, hogy Isten nem létezik, nagyon egyszerű bebizonyítani, csak szét kell nézni a világban. (A bizonyítás terhe amúgy nem az ateistákat terheli.) Ha szétnéztünk, akkor is ellene kellene fordulni, ha mélyen hinnénk, hogy létezik. Micsoda embertelen paradoxon: minél gonoszabb, annál inkább szeretik. 

thumb_145a5788-920b-492e-b3d5-abdfdeb0f6b4.jpg

Sarah Fisher játsza mindkét lányt, Londont és Andi-t is.

Visszatérve a filmhez, a tragédiák ellenére a vacsora asztal körül imádkoznak, hálát adnak annak, aki megölte a lányukat, szerelmüket, testvérüket, és súlyos beteggé tette anyut. Az új hugicának Andinak azonban London-nal ellentétben van egy Dawson Gage számára fontos pozitívuma, ugyanis gyakorló keresztény, mint ő, ami a fiatalember képzeletében szikrát gyújt, majd olyan érzelmi tüzet, amely elolthatatlan: ez a közös lelkiség. Tulajdonképpen London Quinn-nek ezért kellett meghalnia, mert nem hitt, de Isten azonnal helyére állította egy másik katonáját Andi személyében. És milyen igaz, a közös szellemiség a legfontosabb kapocs két ember között. Vegán ateistaként én sem tudnék együtt élni egy húsevő kereszténnyel. Meg persze olyannal sem, aki élete csúcspontjának tartja, hogy a természetes közegétől erőszakkal elválasztott állatok között találjon munkát (állatkert), és egy tavat szennyezzen be, amikor a jet-skire pattan. 

649573_1709536332_741.jpg

Felső-középosztálybeliek és parvenük környezetszennyező időtöltése. 

A délre jellemző idill mindent körbeleng, London szüleinek a házasságát úgy ábrázolják, mintha az Őrtorony nevű Jehova újságból származna, gyakorlott filmnézőként szentül meg voltam győződve, hogy ez egy már egy második házasság, mert alapjáraton ilyen harmónia nem lehetséges. Aztán eszembe jutott, a keresztényeknél  (katolikusoknál) nem lehetséges egy második házasság (özvegyek kivételével), mert a házasság szentség, a felbontásához sok minden kell, leginkább ordas hazugságok, amiket majd meg kell gyónni. 5/4

Someone Like You, 2024, amerikai romantikus dráma, Karen Kingsbury és Tyler Russell írt, és Russell rendezett. 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 11. 14:49 - Jozefin M.

Connie kiszalad a világból

vers

Connie kiszalad a világból

by Joséphine Miévre

 

Connie is csak olyan, mint bárki más, a tavasz 

első napjai kicsalogatták a szabadba. Connie azt mondta,

ne használjam a tavasz első napjai kifejezést,

meg a kicsalogatni szót sem,

mert nagyon költőietlen, és egy kicsit sem posztmodern.

Pedig te abban a stílusban írsz, vagy tévedek?

Nem, nem tévedsz Connie.

 

A Penny-ből tekert haza, amikor messziről meglátott egy férfit,

szembejött a bicikliúton, gyalog.

Se vonzó, se taszító, teljesen átlagos,

mert mindjárt kategorizálni kellett.

Amikor Connie elhajtott mellette, megérezte azt,

amitől a világból kiszaladna, és

hiába mondta Connie, hogy ez is ótvaros kifejezés,

csak le lesz itt írva, mert nem kell mindent megváltoztatni, ami jó.

 

Connie most már nyilván nem lesz megkérdezve, hogy a

korpás fejszagot bele lehet-e írni egy versbe.

 

Connie alig várta, hogy újra levegőt vegyen, de a 

korpás fejszag ott maradt vele, és megdicsérte a sárga sapkáját.

A férfi már messze járt. 

Amikor a szatyorból pakolt ki otthon, a korpás fejszag megszólalt.

Nem baj, hogy elkísértelek?

Utólag kérsz engedélyt? kérdezte Connie,

és megkínálta egy banánnal. 

 

Kimentek a parkba beszélgetni, és Connie nem érezte

a korpás fejszagot, csak amikor a padon mellé ült.

A korpás fejszag laposságában is elszórakoztatta Connie-t,

a libazsíros hangon elmesélt sanyarú sors, 

hogy egész életében mindig odacsapódott valakihez,

hogy úgy érezze, ő is tartozik valahová,

de soha nem fogadták el, sehol nem érezte, hogy otthonra lelt,

pedig mindent megtett érte.

Mikor megtalálta a megfelelő embert, elárasztotta a szeretetével, 

de egy idő után elkezdtek naponta hajat mosni, pedig annyit

mesélt nekik a veszélyről.

 

Amúgy te jársz valakivel? kérdezte Connie-tól.

Ugorjunk, mondta Connie, és a korpás fejszag ugrott egyet. 

Nem úgy értettem, csak képletesen, mondta Connie. 

Mindent megtennék, hogy veled lehessek, mondta a korpás fejszag

rezignáltan, de nem nézett Connie-ra.

Nem is tudod, ki vagyok, mondta Connie. Ha megmondod, beírom a telóba.

Ezt nyilván a korpás fejszag mondta, majd elment dobni egy ívet.

 A telefont ottfelejtette a padon és Connie megnézte,

hogyan írta be őt, Connie-t a telefonba.

 

XConnie. Így.

 

 

Címkék: vers
Szólj hozzá!
2025. március 07. 16:14 - Jozefin M.

Connie megnézte a Bob Dylanes filmet

vers

Connie megnézte a Bob Dylan-es filmet 

by Josephine Miévre

 

Connie ki nem állhatja Timothée Chalamet-t,

mióta megtudta, Kyle Jenner a barátnője, de hát ő játsza

Bob Dylan-t ebben az új filmben. Jó választás volt, mert 

a kis Timothée és Bob tényleg hasonlítanak egymásra,

nem csak azért, mert a jelmeztervező olyan 

napszemcsit adott rá, amilyen egykor Bob bácsinak volt,

és a haja is úgy volt felborzolva, hogy tökre hasonlítsanak.

 

Hát miben hasonlítanak ezen kívül? 

Szegény női magazinok, szegény kortárs irodalom,

szegény művészet, mondjátok a magatokét

a belső értékekről, meg a mindenről, 

közben Hundertwassertől Timothée-n át Bob bácsiig mindenkinek

topmodell meg playboy nyuszi a felesége meg a barátnője,

meg a zélettársa. 

 

Bob bácsi odapörköl a hatalomnak és a folknak,

lebassza őket a sárga földig, énekelve persze, meg gitárral,

és komoly dalszövegek szólnak az élet különös emberi éjszakájáról,

a mit hováról, a miértről, meg a milyen értékek

fontosak szürrealisztikusan. 

 

Azt hiszed olyan, mint a dalai, tiszta, egalitáriánus és

Nobel-díjra érdemes, közben playboynyuszit vesz feleségül,

egy tapsifülest.

Connie olvasta, hogy Bob bácsi azt mondta, a tapsifüles

sosem értette, mit akar, mit mond és mit gondol ő, a Bob bácsi,

de akinek onnantól Dylan lett a neve, csak mert az

első világégés őszén 

Dylan Thomas wales-i költő apja és anyja elnevezték

pufók kisbabájukat.

 

Az élet abszurd dalszöveg, jobb, mint Bob Dylan.

 

 

 

 

Címkék: vers
Szólj hozzá!
2025. március 05. 20:17 - Jozefin M.

Kálmán-nap, 2023 – kritika

Hajdu Szabolcs filmje

Végre sikerült megnéznem. Nagyon szeretem Hajdu Szabolcs filmjeit, de ez a film most olyan, mint egy újdonsült séf alkotása, van pár ötlet a fejében,  főzött már finomat, megdicsérték, aztán variál kicsit, brokkoli helyett karfiolt tesz bele, de alapvetően ugyanazt az ételt készíti el. 

Ismerős fazon ez a Kálmán. Értelmiséginek látszó férfi-típus, biztosan van legalább egy főiskolai diplomája, de csak ettől nem lesz valaki értelmiségi. Ott hemzsegnek a médiában, meg a közszolgálatban, műsort vezetnek, okoskodnak, producerkednek, újságot írnak, híreket olvasnak, osztályfőnökök vagy színházat igazgatnak. Jogosultságtudattal vannak felvértezve, a világot úgy hajlították meg, hogy nekik csak rá kelljen feküdni. Valójában végtelenül unalmas emberek, akik nem képesek a fejlődésre, mert konformisták. Lusták érvelni, lusták végiggondolni miről szól az életük. Kommunikációjuk káros, mások gondolatait leegyszerűsítő panelekből építkezik. De hát nem lehet mindenki érdekes és különleges. 

Az van, hogy olyan sokszor találkozik a befogadó ezekkel a problémákkal rengeteg kortárs és (nem kortárs) regényben, színdarabban és filmben – az ember egzisztenciális helyzete –, amiben maga is él, és mindenről saját referenciái vannak. Ezeket kell művészileg besűríteni – mint séfnek a krumplifőzeléket –, ez az alkotó dolga. Hajdu besűrítette, de a finom fűszereket elfelejtette belerakni. Mi lenne a fűszer ebben a filmben? A magas kvalitású színészi munka mondjuk, és valami olyan mélyen megrázó, átütő létprobléma, ami kisszerűségében is úgy mutat valamit, ahogy még nem láttuk. Ez van, te is tudod, én is tudom, mindenki tudja, mondja Hajdu Szabolcs.

648026_1707380694_1781.jpg

Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs mint Orsi és Kálmán

Kálmán (Hajdu Szabolcs) és felesége Olga (Tóth Orsi) névnapot tartanak, Kálmán nap október 13-án van, onnan tudom, hogy két barátom is ezen a napon ünnepli a születésnapját. A kertben buja vegetáció, látszik, itt alapvetően biofil emberek élnek, nem akarják túl rendszabályozni a természetet, nem a nekrofília és a fűnyírógép vezeti a kezüket. Igényesen kivitelezett faház, ízléses enteriőrrel. Azonnal látszik, melyik társadalmi réteg lakik benne.  Harmonikus, barátságos és szép, nemcsak a tárgyak, a téralakítás is izgalmas, kis zugolyok, intim lépcsőfordulók, és egy kicsit bohém, barátságos konyha, ami nincs elválasztva a tér egyéb funkcióitól. És hát a pianínó a sarokban, (talán kézműves) burkolattal, szerencsére a film egyik jelenetében Hajdu Szabolcs felcsapja a tetejét és egy picit pötyög rajra. De ismerjük az önmagát értelmiséginek, polgárinak vizionáló réteget, ahol a zongora csak díszlet a nappaliban, státuszjelzés, hova kalibrálják magukat anélkül, hogy olyan attribútumokkal rendelkeznének, hogy komolyan vehessük őket. 

166d031dbc2a28259b072fede8f847f7d85daff9.webp

Értelmiségi enteriőr

Ebbe az enteriőrbe érkezik meg Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos), a baráti házaspár, akik nemcsak névnapot jönnek köszönteni, hanem kérésük is van, adminisztratív, ám jogszabályellenes némiképp. Nem egy hű, de nagy dolog, de nem is magától értetődő. Már a film elején látjuk Kálmán karakterét, közhelyes, cinikus hőzöngő, okoskodó, verbális bántalmazó. Hétköznapi hímsoviniszta, akit még félünk néven nevezni. Kálmán szerint egy gyereknek – ezzel a polémiával indul a film – igenis kell a szenvedés, hogy jobban értékelje a későbbi sikereket, Olga viszont ezt nem tartja szükségesnek. Látjuk, két ellentétes paradigma ütközik, de Olga nem kezd fejtegetésbe, hogy ez a szenvedősdi a keresztény tanok lecsorgása a hétköznapi etikába: hogy a nagy dolgokért meg kell szenvedni, a szépségért, a gyerek születéséért, mi mindenért még. Majd szépen kibontakozik házassági válságuk, amiben semmi személyes nincsen, ez társadalmi jelenség, nem nagy kutatómunka kell hozzá, hogy lássuk, a nyugati értékek átalakulása a házasság intézményét is érinteni fogja. Vannak alternatívák persze, de ez nem ennek az esszének a tárgya.

648026_1707380662_6594.jpg

Földeáki Nóra alakítja Zitát

Még mindig nincs kimondva, a házasság, az örök életre esküdött, de főleg hazudott házasságok ideje lejárt. Nem működik ez az intézmény. Diszfunkcionális. Megbetegít. Tönkretesz. Nem alkalmas a lelki fejlődésre, ami az emberi élet értelme normális embereknél. A többieknek meg játszóház, ahol kiélik beteges énjüket. Férfiaknak remek lehetőség: konform zónát cserélnek, anyu helyett egy fiatalabb nőt kapnak, akit meg is lehet dugni. A nőknek viszont a legveszélyesebb hely a világon. Benne maradunk, mert nincs hova menni, tényleg nincs. Minden mókus odú tele van, ha üres, mindjárt jön valaki, akivel elölről kezdődik az egész. Olyan tabusított dolog ez a társadalomban, amitől rettegünk. Rettegünk, hogy igaz, és még pompásabb esküvőt rendezünk, hátha elűzzük vele az igazat, mint a busók a telet. 

f-6-kalman-s-day-1c6fde23ff.webp

Birsalma pálinkával ünnepelnek

Kálmán gyáva ember, nem mondanám grandiózus narcisztikusnak, ehhez keveset látunk belőle, de egy Moravia regény hőse lehetne éppen, olyan megalkuvó. Mint a viktoriánus regények moralizáló gonosza, csak hétköznapi és banális. Pedig a rendszerből való kitörés egyetlen módja a bátorság lenne. Zita a középosztálybeli nők ismert figurája, minden reflexív embernek van róla tapasztalata, karaktere összesűrítette mindazt, ami megint csak hétköznapian aljas, ostoba és szintén  banális. Hogy van felöltözve például. Poliuretánból készült bőrnacija van, de mi az üzenete egy poliuretán bőrnadrágnak? Inkább bele se gondoljunk. Önreflexió nulla, a környezetét semmibe veszi, verbálisan megállíthatatlan, tapintatlan bántalmazó ő is. Nosztalgikus típus, nem tudja, hogy az élete olyan, mint egy sorozatgyártó gép, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése. Azt hiszi például, a férjével való megismerkedése egy soha látott és hallott történet, pedig már egy Romana regényfüzérbe sem engednék beleírni, annyira sablonos. Olga sokkal intelligensebb, reflektál a környezetére, és önmagára. Tizenöt vagy tizennyolc év után nincs mindennap kedve kufircolni, talán, ha nem fáradna bele, hogy Kálmán után pakoljon, még kedve is lenne. Gondolom, ő viszi a hátán a gyereket és a háztartást, meg aztán, hogyan ébredne valakiben vágy, ha verbálisan bántják? A szexuális defektek indikátorok, indexek, amik jeleznek valamit.

Az ilyen emberi kapcsolatokat, magát az életet csak úgy tudjuk túlélni, ha birtokolunk bizonyos felszínességet, nem akarunk belegondolni, mert akkor cselekedni kellene. Pont azt, amit nem akarunk. Tudjuk, hogy nem vágyunk, nem szeretünk, minket sem szeretnek. A társfüggőség csalóka szó, nem egy másik embertől függünk, őt már időtlen idők óta utáljuk. A mókus odútól függünk inkább.

594.webp

Gelányi Imre és Tóth Orsi mint Ernő és Olga

Van ebben a filmben valami, amit nem nagyon szoktak fókuszba állítani. Nehéz egy kamaradarabban árnyaltan mutatni filmes karaktereket, de ez most nagyon el lett találva. Azt mondom, ezeknek az embereknek az egyik jellemzője, hogy használnak másokat, de nem nyílt tranzakcióval, hanem manipulatív módon. Itt van Ernő figurája, Gelányi Imre játsza. Ő Kálmánék mindenese, őrá szokták mondani, hogy egyszerű ember. Nem érti azt a félértelmiségi nyelvet és modorosságokat, amit a névnapot ünneplő kompánia tagjai. Mert, hogy Ernő is elmegy megköszönteni Kálmánt. Ahogy bánnak vele, az mond el a legtöbbet róluk, pedig a szó klasszikus értelmében nem is bántják.

Itt nem az van, hogy nincs szex, meg rutinos és unalmas a házasság, hanem, hogy nem tudnak lelkileg fejlődni,  nincs valódi érzékenységük, szolidaritásuk a másik ember felé, akit maguknál kevesebbre tartanak. Értelmiségi polgárok, akik a varrónőjükkel, meg az autószerelőjükkel úgy beszélnek, mintha egyenrangúnak tartanák őket, miközben lenézik őket. 

648026_1707380727_9455.jpg

Szabó Domokos alakítja a gyomorbajos Leventét

Fűszerezés. Ez a film akkor lenne nagyszerű, ha nagyszerű színészi munka lenne benne, de sajnos nincsen. Nem akarom Földeáki Nórát bántani, aki Zitát alakítja, de a színészi dikció most nem sikerült. Nem sikerült a Sztanyiszlavszkij-módszer, nem sikerült élő, hihető, jó ritmusú verbális megoldást találnia. Színpadon egészen más lenne, de ez most egy film. Hadaró, felolvasás jellegű amatőr színjátszó csoportokból ismerős megoldás, nincsenek benne karakterfestő jegyek, ami jellemezné a figurát a szavakon túl. Tankszerűen lehengerlő, de ettől nem lett hihetőbb, hogy ez egy manipulatív ember, aki tele van megtévesztő árnyalatokkal, nem egy vallomást olvas fel a rendőrségen, amin túl akar lenni. Tóth Orsi is felolvasó estet tartott, akárcsak Szabó Domokos. Nem sok szövege van, a szomatizáló lelkiismeretfurdalásost kellett volna megelevenítenie, de olyan darabos, hogy csak a betanult és felmondott szövegre támaszkodhattunk. Aki színészileg is jó, az maga a rendező, és Gelányi Imre (Ernőként), aki a DNS-ig mutatta meg a kisembert.  5/3

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2025. március 01. 15:34 - Jozefin M.

Vattacukor, 2024 – kritika

Rakovszky Zsuzsa novelláskötete

Minden társadalmi, mondhatnánk a Minden politikai jelszava után szabadon. Szociológia és irodalom között mindig volt kapcsolat, az irodalom nemcsak a megismerés, hanem a társadalom megértésének is eszköze, képes beavatkozni és hatni a társadalomra.

Az ember reménytelen eset

Rakovszky Zsuzsa legújabb kötetét olvasva, a befogadónak olyan érzése támad, hogy a szerző kiment a világba, szétnézett, kétségbeesett, és tizenegy elbeszélésbe, antropológiai spektákulumba sűrítette, amit látott. Epikus miniatűröket és hosszabb elbeszéléseket tartalmaz a kötet, amelyekben a szerző közvetítő krónikásként a részvét egyik formáját gyakorolja, mint azok az aktivisták, akik néma áldozatoknak adnak hangot, humán és nem-humán létezőknek egyaránt.

A Vattacukor klasszikus realista próza, a magyar közép- és alsó-középosztály jellegzetes figuráit, élethelyzeteit ragadja meg. A szerzői hangot minden oldalon érezzük, a narrátorok mögé bújva nézi, hallgatja az embereket, akikkel találkozott, és akiket megírt.

A narratíva és a forma hatékony fegyver, hogy titkos, vagy kevésbé titkos igazságokról beszéljen egy író. Feltárhatja az igazságokat, hogy korunk legfontosabb problémáiról beszéljen, kendőzetlenül mutassa a világot olyannak, amilyen. De el is rejtheti, manipulálhatja az olvasót, amikor saját, mélyen gyökerező hitében és előítéleteiben erősíti meg. A narratíva és a forma problémás, és mély dolgokra világíthat: saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben. Az írói tét az, tud-e Rakovszky érvényeset és igazat mondani erről a világról? Össze tudja-e egyeztetni a narratívát a formát és a stílust?

Amikor Rakovszky megválasztotta a társadalmi területet, amelyről írni akart, akkor stílust is választott, ami az ő szerzői lenyomata a nyelvben, a társadalom állapotának indikátoraként kell működnie szókincsben, mondatalkotásban, alakzatokban. A szerzői stílusnak röntgensugárként kell átvilágítani minden egyes novellát.

Keskeny vászonra írta, de saját életünket látjuk. A szerző minden novella fikciós szövetébe beleépít valamilyen magvasságot, releváns tudást, tapasztalatot az életről, és az emberi viszonyokról: hogy az ember változik, hogy az őszinteség veszélyes, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk elengedni soha, és hogy azokra haragszunk a legjobban, akiket mi bántottunk meg. Minden novellában van valami traumatikus, ami kizökkenti a szereplőket, előrevetít egy hétköznapian baljós, végzetszerű és drámai eseményt, hogy lássuk, milyen kórképek mentén élünk és boldogulunk, vagy olyan csapdába szorultunk, amelyből nem tudunk kijutni.

11194718_4.jpg

Rakovszky mindjárt az első, címadó novellában (Vattacukor) regisztrálja a stílust, korfestő nosztalgia novellát olvasunk az 1950-es évek polgári világáról, emlékek szabad átiratát, ahol egy óvodás kislány, a hároméves Kisklára részleges nézőpontjából látjuk özvegyen maradt anyukáját, akit nemcsak a társadalmi előítéletek korlátoznak a boldogság elérésében, de saját nagynénje is (Mancikám), aki jó tanácsokkal látja el, nehogy saját életének főszereplője lehessen. Azért részleges nézőpont, mert van egy artikulálatlan narrátor a díszletek mögött – talán maga a szerző –, aki vaskosnak értékelhet egy női lábat (15.) vagy kétértelműnek a nedvességet valaki arcán. (29.) Ám a nosztalgia itt és most nem teremt feszültséget, nincs meggyőző narratív ív, amely elválasztaná a múltat a jelentől.

Szóval a vattacukor… Képzeld, van belőle fehér meg rózsaszín is! De tudod, mi a legfurcsább? – teszi hozzá töprengve. – Amíg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte… na jó, nem mindent, de azért sok mindent… ha legalább egyszer újra megkóstolhatnám. És most, hogy van, valahogy nem ízlett. Hát nem furcsa? (32.)

A novellák családi, párkapcsolati dinamikákat, anya−lánya kapcsolatot, felnövekedésre képtelen fiatalembereket és generációs konfliktusokat ábrázolnak. A Győzelem című novella kakukktojás, erős történelmi arculata van, idősíkváltásos próza, elbeszélés az elbeszélésben típusú hosszú novella. Az 1960-as években játszódik; egy bulgáriai nyaralás alkalmával az eredeti narrátor udvariasságból és időtöltésként végighallgatja egy második világháborús veterán (Maljukin) felnövekedésének és politikai öntudatra ébredésének retrospektív történetét. Terápiás beszélgetésnek hangzik, bár a visszajelzés hiányzik, az elsődleges narrátor sem nem pszichoterapeuta, sem nem történész, a magyar szocialista rendszerben szocializálódott, aki azonban John Updike-ot olvas, és a Szovjetunióban járt egyetemre. Ez a kötet egyik legjobb elbeszélése, bár nehezen hihető, hogy a Maljukin-nak elnevezett narrátor ennyire önreflexív módon beszéljen saját magáról alkalmi nyaralótársának. Az előtte és utána korszakolás azonban drámai feszültséget kelt, a múlt század eleji oroszországi forradalmi idők allegorikus meséje arról szól, hogy az emberi természet sosem változik, és amíg így marad, addig a történelem törvényszerűségei is ugyanazok maradnak.

Az elbeszélések nyelvhasználati, szövegalkotási technikájában a tartalom elsődlegessége érvényesül, a célszerű és népszerű írott nyelv, a rutinos fogásokkal élő írás konformitása, az intertextusok bejáratott nyelvi készlete, amikor például a mondta szó helyett rendre hangutánzó szavakat használ a narrátor. Masszív, karistoló nyelv helyett: göcögnek, reccsennek, recsegnek, valakinek felragyogó arca van, vagy ünnepélyes komorsággal emeli fel a mutatóujját. A többi novellában is recsegnek, csipognak, kaffognak vagy kukorékolnak a szereplők, ha mondanak valamit, és ironikusan mosolyognak. A baltával faragott Maljukin nyelve semmiben sem különbözik az elsődleges narrátor irodalmi nyelvétől, a szerző láthatóan nem erőlteti a mimézist.

Leültünk sakkozni az üres étkezőben: nem is játszott rosszul. Közben arról faggatott, hol tanultam meg ilyen jól oroszul, jártam-e az országban, és ha igen, merrefelé. Megemlítettem a várost, ahol még egyetemista koromban jártam, vétlenül a régi nevét használtam, azt a nevet, ahogy Tolsztoj meg Dosztojevszkij emlegeti. Azt hittem legalábbis megrovóan néz majd rám, ehelyett fölragyogott. – Ott születtem, mondta. – Vagyis hát nem éppen ott, hanem Andrejevszkojéban, egy kis faluban, de kétéves koromban a szüleim visszaköltöztek, mert nem bírták a falusi életet... meg a nagyapám zsarnokságát. (202.)

Az áldozat című novellában egy Rózsika nevű takarítónő mesél egyik klienséről, Évikéről, aki elmondja, miért nincsenek jóban a lányával, holott ő mindig szerette. Majd felfejtődik a történeti szál; az anya szerepe végig kimerült abban, hogy ütközőzóna legyen lánya és a külvilág között. Ahány nézőpont, annyi értelmezés, a lány más narratívába csomagolja a történteket, az olvasó pedig saját tudásából fogja összetenni, hogy mi történhetett. A novella a valóság kereséséről szól – a sensus communisról –, amelyet minden író keres –, miközben mindenkinek megvan a saját valósága, érvényesnek tűnő igazsága, ezért leszünk mindig saját narratíváink foglyai. Mindenre van magyarázatunk, hogy önmagunkat mentegessük, és amit másoknak hazudunk, semmi ahhoz képest, amit magunknak.

Honnan tudod, hogy nem mond igazat? – kérdezte este a férjem. Te eddig csak az egyik felet hallottad… Ez persze igaz volt. Évike hirtelen elkezdett átalakulni bennem, már úgy értem, az emléke, mert látni már nem láttam egy ideje: pont úgy voltam vele, ahogy ő volt állítólag a férjével, amikor megvádolta a lánya, hogy kikezdett vele, és ő folyton figyelte a férje arcát meg a szemét, hogy az vajon egy hazug ember arca és szeme-e, és hát persze hol így, hol úgy látta. (83.)

A kötetben vannak rövidebb írások is, A régi város generációs miniatűrje azt az emberről való tudást illusztrálja, hogy régi fát nem lehet átültetni. Megint többféle szempont és igazság van, de egy idős embereknek már nincs hatalma érvényesíteni őket, és a végén csak egyetlen kijárat marad a labirintusból. A Féltékenység című novella látszólag a nem-humán élőlények iránti felelősségről szól, valójában két középkorú nő között fennálló évtizedes rivalizálásról, a frenemyről szól, két olyan személyről (Hilda és Gizella), akik egyesítik magukban a barát és az ellenség tulajdonságait.

A Vattacukor szövegei klasszikus novellák, mintha egy el nem készült regény mélyéből támadná le olvasóit, az in medias res felütések azonnal határhelyzetben mutatják a szereplőket, hogy a hős jelleme kiütközzön. Ezeknek a történetelvű, lineáris vonalvezetésű szövegeknek mindig van egy mélyebb, absztraktabb jelentése, a szereplők életén túlmutató jelentést hordoznak. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, közös bennük, hogy egyikük sem főszereplője saját életének. Ezt kell a szerzőnek láthatóvá tenni, az olvasóra pedig az a feladat vár, hogy felismerje önmagában a szereplők lelkivilágát.

Tejesült-e az írói ígéret? Az irodalmi selyempapírba csomagolt kórképeknek íve, eszkalációja, csúcspontja és kielégítő következtetése van, azonban az olvasó azt is keresi, mikor áll össze nyelvileg is irodalommá? Hol fogja térdre kényszeríteni az olvasót az író innovatív mondatszerkesztése, vagy eredeti képalkotása? Éppen ellenkezőleg, bejáratott, konvencionális hangon szólal meg, az olvasó feje biccen egy kicsit, de a megdöbbenés helyett csak az ez van tudomásulvétele történik. A Rakovszky-kötetnek tehát nem tartalmi, hanem nyelvi problémája van. Olyan a stílusa, mint egy falvédő a nyári konyhában, kimerült, önismétlő és önjáró szövegezésű.

A stílus persze választott lehetőség is lehet, az esztétizálás direkt elutasítása annak érdekében, hogy ne árulja el sem a leuralt osztályokat, sem az olvasókat. A párbeszédek hihető ritmust követnek, ám néha didaktikusak és sterilek, mintha valaki éppen egy esszébe kezdene, ahelyett, hogy a karakterének megfelelően életszerű megszólalásába fogna. A Határeset című elbeszélésben például egy fiatalember a munkahelyén keveredik romantikus viszonyba egyik munkatársával, Almával, akit a környezete kissé különcnek tart. A férfi egyik kollégája így kommentálja a bimbózó románcot:

Mondd, te tényleg azt a neurotikus hófehérkét kerülgeted? – kérdezte Dani, a srác, akinek az volt a dolga, hogy közvetítsen a vezetőség és az informatikusok között, és viszonylag jóban voltunk, legalább egyszer-kétszer elmentünk sörözni. (113.)

Rakovszky tehát a magas irodalom akcentusaként állítja elő novelláskötetének nyelvezetét, mint egy dialektus edző, aki a standard nyelvet ferdíti, igazítja egy színészi szerephez. A Vattacukor nyelvi stílusa az egyszerűség feltételezésén alapul, a szereplők létfeltételeinek reprezentációjaként.

Rakovszky Zsuzsa ezzel a kötettel kicsit olyan helyzetbe lavírozódott, mint annak idején Földes Jolán (1902−1963) magyar író, A Halászó macska uccája című regényével (1936), amit hiába kritizáltak, az olvasókat magával ragadta, felfalták, imádták és vették, mint a (vatta)cukrot. 5/3

kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Következik: Gabriel García Márquez Száz év magánya a Netflixen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

563

 

Szólj hozzá!
A gonosz kritikus
süti beállítások módosítása