Kezd kirajzolódni számomra Friderikusz Sándor portréalkotói mibenléte. Van pár hívószava, erre feszíti fel a kérdezés gyöngyvásznát. Olyat kérdez, ami mindannyiunkat érdekel, csak nem tudnánk szabatosan megfogalmazni. Nem hagy egérutat, mégsem kellemetlenkedik, nem lép át semmilyen határt. Ha én beszélgettem volna Azahriah-val, már a felénél feláll, vagy el sem jön. 

De most, hogy az átlagosnál kicsit jobban figyeltem Friderikuszra, észrevettem olyat is, amit Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetésnél még nem. Azért mondom őt, mert az volt az első beszélgetés, amit egy az egyben végighallgattam. Annyira lenyűgözött a jelenség, az író maga, a hírverés, az írói sikerei, na meg a két lánya, aki közül az egyik feminista, hogy a holdudvarhatás lépett életbe, mindennel felgyönyörűztem, amivel csak tudtam. Micsoda kék szemek, hogy szexualizáljam és tárgyiasítsam is egy kicsit. Meg persze imádom az epikureus iskolához köthető ataraxiás férfiakat (és nőket is). Ahogy egyik ismerősöm szokta mondani, az idős embereknek nem áll jól a lelkesedés. Nem mintha Krasznahorkait beletenném az idős férfi kategóriájába. Isten ments. Szóval, azt vettem észre az Azahriah beszélgetésben, hogy Friderikusz Sándor kérdez valamit, de mielőtt válaszolnának, tetszetős, világos, mindenki számára érthető gondolatokkal megelőlegezi a választ – mi több, alternatívát is ad –, azaz elmondja azt, amire beszélgetőpartnerének már csak rá kell bólintania, kiválasztani az alternatíva közül valamelyik állítást, vagy ellent kell mondania. Valahol érthető, egyrészt lényegesen lerövidíti az amúgy talán hosszabb és üresjáratokkal terhelt beszélgetést, másrészt Friderikusz Sándor már nagyon sok mindent tud az életről, az emberekről, és ez a preventív kérdezés az ő sajátos stílusjegye, mint meghívott vendégeinél a foglalkozásuk, vagy a művészeti ág, amelyben jeleskednek. 

Azahriah jó benyomást tett rám, nem éreztem modorosnak. Egy fejlődőképes srác, aki nem vesztette el menet közben a spontaneitás és az autonómia képességét. Már óvodás korában reflektív volt, válaszokat keresett – hallottuk. Ha magamra gondolok – mert minden ilyen beszélgetés attól jó, hogy az ember magára is csűrhet –, milyen voltam én óvodás koromban? Ez akkor is jogos, ha nem tartozom Azahriah-val azonos generációhoz. Arra jutottam, hogy tizenhat évesen is egy okos magyar vizsla színvonalán álltam. Ha volt is gondolatom, szavakká formálni semmiképp sem tudtam, csak akolmeleg érzéseim voltak. Jó valami, vagy rossz. A miérteket nem kerestem. És akkor itt van ez a srác. Igaza van Alan Moore (1953) képregényírónak –, aki írókhoz beszél, de a zenére is érvényes –, hogy az alkotóknak elsősorban emberileg kell fejlődniük, és ki kell alakítaniuk egy csak rájuk jellemző világlátást, egy nézőpontot, ahonnan a világra tekintenek. Erkölcsi, politikai platformmal kell rendelkezniük, de meg kell érteniük mások ötleteit is, az eltérő szocializáció ellenére is. Továbbá, hogy az írás, a zene képes a tudatot és a világot megváltoztatni. Tök világos, Azahriah ha zenészként fejlődni akar, emberként is fejlődnie kell. Milyen jó, hogy pont ezt teszi. És itt van az elágazás. Friderikusznak van egy hívószava, a siker, erre akarta az egész beszélgetést felhúzni, ez érdekli Azahriah-ból. Erre lyukadt ki minden kérdésével, ezzel a siker-narratívával akarta mederben tartani a beszélgetést, Azahriah viszont a fent vázolt fejlődéstörténetet szerette volna elmesélni, és ne érje szó a ház elejét, Friderikusz engedte neki.

Zeneileg nem tudom Azahriah teljesítményét értékelni, csak megközelítéseim lehetnek, a mihezképest Azahriah által is favorizált nézőpontból. Nincs még olyan kortárs kánon, amelyben experimentális zenéjét elhelyezhetnénk. Szerzői alapállása kettős, egyfelől stílusgyakorlatok, melyekkel megtanult utánozni, hogy később eredeti lehessen, másrészt olyan dolgokat akar csinálni, ami még nem volt. Mint annak idején Charles Baudelaire (1821), aki az álszent olvasókat akarta sokkolni A romlás virágai című versciklusával. A művészet mindig állít valamit – igen, nem, talán –, de úgy tűnik, Azahriah zenéje a blöff esztétikájára épül, a mintha minőségére, a látszat megvetésére. Engem meggyőz a forrásmerítés pluralizmusa, az elementáris újrahasznosítás, a visszanyúlás gesztusa akkor is, ha néha a szentimentális esztétika hangján szólal meg. 

Friderikusz Sándor azt mondja, a sikernek nem szabad idő előtt jönnie, de vigyázzunk az ismerős dolgokkal. A túlzott és merev beállítódásunk miatt nem tudnak majd meglepni bennünket. Biztos vagyok benne, számtalan empirikus bizonyítékkal tudná alátámasztani az állítását, de attól még nem lesz igaz. Mit jelent az a kifejezés, hogy idő előtt? Mit kell megvárni? A nagymama halálát, a diplomaosztót, vagy egy földrengést? A siker nem kérdezi, mikor jöhet, csak jön. A sikert nem lehet démonizálni, bezárni egy merev viselkedési mintába, hogy van kiszabott ideje, morális temetkezési hely, akinek előbb jön, az végül belehal. Pedig nem vagyunk egyformák, és a későn jött siker sokkal, de sokkal rosszabb, kár, hogy nem tudjuk erről megkérdezni Stieg Larsson-t (1954-2004), akinek A tetovált lány című könyve (2005) ma a világ legtöbbet olvasott regénye, csak éppen egyik kiadó sem fogadta el, míg Larsson élt, és úgy halt meg, hogy már sosem fogja megtudni, milyen a siker. Akárcsak Annie Ernaux édesapja, ő sem tudott örülni lánya későn jött sikerének, az irodalmi Nobel-díjnak. Van Gogh-ról ne is beszéljünk. Azt is mondja Friderikusz, hogy a mennyiség teszi tönkre a világot. Ezek szerint ő sem tudja kivonni magát a tönkretételből, műsora egy, a sok-sok beszélgetős podcast közül, de azt mondom, várjuk ki, a dialektika törvényei működnek, a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe. ∗∗∗∗∗