A gonosz kritikus

Habszivacs Szemle

Habszivacs Szemle

Tenigl-Takács László Hogyan kerüljük el a Baziliszkusz tekintetét

Novellakritika

2022. augusztus 17. - Csintalan Jozefin

Egy kedves Facebook ismerősöm úgy gondolta, ez a novella – nevezzük így – érdekelhet engem. Engem inkább az érdekelt, őt miért érdekelte, és miért gondolta, hogy engem érdekelne. Mert humoros és kegyetlen, írta Facebook bejegyzésében. Sem humorosnak sem kegyetlennek nem találtam, viszont hordoz egy pár szimptómát, amitől kedvem lett írni.

2014 áprilisában jelent meg a már nemlétező Holmiban, íróját csak hallomásból ismerem, talán egyszer olvastam vagy hallottam a nevét, most meg direkt nem nézek utána. Mindjárt a címben van egy érdekes dolog, nagybetűvel írták. Ez fura, de talán a Basiliskus béka neve lehet a magyarázat, nem tudták hogyan kell írni, (nagybetűvel vagy kicsivel), és ezzel a megoldással hidalták át a nehézséget. A szöveg két részből áll, a narrátor egy férfi midlife crisis történetét meséli el társadalmi osztályszerkezet beágyazásával, megoldás felé tartó lezárással, a második részben pedig az első részben megismert női szereplőről tudunk meg további részleteket. Aszimmetrikus, mert míg az első rész végig a karakter fejéből beszél, addig a másodikban fókuszváltás történik, a narrátor valójában nem a nőről beszél, hanem arról a férfikörnyezetről és szubkultúráról, melyben a nő másodlagos szocializációja történik. Nem tud a nő fejéből beszélni Tenigl-Takács narrátora, de miért? Mert valójában egyáltalán nem érdekli a figura, alig várja, hogy megszabaduljon tőle, majd csak az utolsó, befejező mondatokban találja meg a menet közben elveszett karaktert. Ilyen egy női szereplő, ha férfi beszél róla. Persze, nem lehet mindenkin a Nádast számonkérni, aki professzionális módon beszéltet nőket a Rémtörténetekben. 

"És legfőképpen nem ő tehet arról, hogy a vele egykorú bölcsész értelmiségnek nem adott esélyt a történelem" – mondja hősünk. Ebben a mondatban minden benne van, amiről még Puzsér is azt írná, magyar értelmiségi dekadencia. Mi az anyja valagát kér számon a történelmen ez a fószer? Mi a bánatos kurva anyját? Férfi szentélyekben és páholyokban múlatja az idejét, Nietzsché-ről pofázik meg bulvárfilozófiáról? Ittas és kanos férfiak beszélnek erről-arról, nyilván a szerző predikátumai, míg a feleségek a gyerekek ruháját, meg a szaros vécét mossák és takarítják otthon, nem ám a nyilvános térben. Ez ugat esélytelenségről és mellőzőttségről? Az van, hogy az első részben megjelenő férfiszereplő olyan, mint aki nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Íme egy univerzális férfitapasztalat, negyven év után új csikló és új mellbimbó kéne. Nem is új, fiatalabb. Mert a férfiak szexuális szenvedése közérdek, történelmi-társadalmi magasságokba fut, a szexuálisan csalódott férfi a világnak és közvetlen környezetének okoz bajt, az ő elidegenedésük mindannyiunkat veszélyezteti, ha nővel történik ugyanez, az csak a nőnek magának okoz bajt, pszichológiait, vagy testit, mondjuk kórósan sovány lesz, mint a szövegben szereplő Cármen.

Nagyon szép, ha valaki hajléktalanokat lakat jól és kitakarítja a fasszőreit a fürdőkád széléről (olvasói fantázia és továbbgondolás), mikor lefolyik a retek, de kivagyi, hazug és amatőr. Már kurvára mindent tudunk a magyar- és világirodalomból a Fehér, Frusztrált, Középkorú, Saját Magától Szenvedő, Nagy Magyar Heteroszexuális Férfi Értelmiségiről. Mielőtt lemegy a trágyalé a kádból, még hadd hányjak én is oda. Tök mindegy, milyen a házasság, baromi jó-e, vagy csak langyos, mint a sparhelten hagyott tökfőzelék, a vágyak mindig ott lesznek, kikerülhetetlenek. Férfi és nő és a többiek is, akkor is vágynak, ha minden tökéletes. A vágyon kifogni nem lehet, hiába szorítod a fejét víz alá, vagy pumpálod ki belőle az oxigént, ott marad, és ha Buddhának nem sikerült, neked sem fog. Édeshármas? Kamaszlány és kamaszfiú? Maradjon a fantázia szintjén álmos délutánokra, vagy maszturbációs fantáziákra. A Kancsendzöngmát se fogja – sem serpákkal, sem serpák nélkül – megmászni, meg dél-amerikai indiánokkal sem fog együtt reggelizni, és atomot se fog hasítani, az kurva Isten, és sosem fogják beengedni a Nagy Hadron ütközetetőbe, és Emmanuel Macron sem fogja megkérni a kezét. Tudunk ezekkel a hiányokkal együttélni? Igen. 

Tenigl-Takács télleg hosszan írt, de semmi humoros nem volt benne, annál több modoros, lapos hasonlat és mondat, az ekkor ez és ez történt narratív unalma. Egy karakter nem lesz csak attól vicces, ha vicces beceneve van, és egy balos klubban szobafestő létére az operáról beszél (akkor balos valaki, ha ételt oszt). Ezek a  szereplők számtalan férfiíró szótárában kaptak már helyet, mi az anyja valagát tudtunk meg Tenigl-Takácstól erről a típusról, amit eddig még nem tudtunk? Ez a kortárs magyar irodalomból ismerős karaktervándorlás. Ki nem ismeri őket ától cettig? Ady korában a lovas, főleg az eltévedt lovas képe még újdonság volt, ma ugye ez már a vonat, az életút, a visszafordíthatatlan élet metaforája.Tényleg ezt a szóképet kellene ünnepelni és az idézőjelbe tett szavakat? Sem nyelvi bátorság, sem szemléleti bátorság nincs ebben a szövegben, túlírt és körülményes, ami a vicces és humoros szövegek máglyahalála. Ha Facebook ismerősöm mutat benne egyetlen humoros mondatot, vendégem egy üveg drága vörösborra. Megint a Nádast* kell felhoznom, tegnap este annyira kellett röhögnöm, mikor Bánya Teréz lamentál – Misikéről –, hogy majdnem megfulladtam, pedig egyáltalán nem akart humoros lenni, én ezt minden további nélkül tudom be Nádasnak.

* Nádas Péter Rémtörténetek, Jelenkor Kiadó, 2022

                                                                        Kép: by Rafael Bestard

278712848_1922040681331280_5458380988560045929_n.jpg

 

 

 

 

Frici & Aranka

Filmkritika

Ha egy író érdekes személyiség, vagy remekműveket ír, nem garancia semmire a magánéletével kapcsolatban. Nem lesz tőle jobb ember, vagy nem feltétlenül csinálnak jó filmet róla.

A Frici & Arankával két alapvető baj van. Az egyik, hogy nem sikerült tisztázni a forgatókönyvnek, kire akar fókuszálni. Lehetett volna Karinthyra, lehetett volna Böhm Arankára, és lehetett volna a kapcsolatukról készíteni filmet. Egyik sem sikerült, közhelyeknél alig többet tudtunk meg róluk. A másik baj, hogy túl nagy a merítés, 1917-ben kezdődik a történet, 1944-ben ér véget, és ez túl hosszú időszak a film számára, nem tudott vele mit kezdeni. A narratív szál nagyon domináns, mindenből akart egy kicsit mutatni, de semmiben nem tudott elmélyülni, nem tudott kínzó lelkiállapotokat felismerhetővé, átélhetővé tenni, olyan gyorsan elsimított lett a redőzet, hogy nem érint meg senkit. A legerősebb narratív vonalvezetés az életörömmel és a halállal való szembesülés lett volna, ez utóbbi Kosztolányi kapcsán még éppen jó lehetne, remek ötlet fekete-fehérben, a többi halottal együtt az égi kávéházban látni, de a végére érdektelen lett. A Frici & Aranka nem is igazán életrajzi film, nem sok energiát pazaroltak például a gyerekekre, pedig volt belőle három is, köztük a közös gyermek, a későbbi író, Karinthy Ferenc, Cini, de Kertész Tamás (Böhm Aranka és Kertész Tivadar közös gyermeke), és Karinthy Gáborka ha pillanatokra is, de megjelenik.

Azt hogy Karinthy (Bölkény Balázs) képes a szeretetre, az elején látjuk, vagy inkább betudjuk neki, Judik Etellel (Tenki Dalma) egészen másnak tűnik a dolog, mint a második feleségével, Böhm Arankával (Szakács Hajnalka). Megígértetni valakivel, hogy sosem hagy el, és mindig együtt lesztek, elképesztő naivitás egy olyan zsenitől, mint Karinthy Frigyes. Persze, nem kell szó szerint érteni, ez amolyan szómágia, azt hisszük, ha kimondjuk, úgy is lesz, miközben mindenki tudja, ez botorság, de jól esik a szívnek, mert visszaigazolás arról, hogy fontosak vagyunk.

A legelejétől érezni, Böhm Arankával semmi sem stimmel. Hivatalos diagnózist nyilván nem állíthatunk fel, csak amolyan hétköznapi értékelést, egy ember, aki az igazi arcát el akarja rejteni, mert legfőbb félelme, ha valaki igazán megismerné, nem tudná szeretni. Ez a legnagyobb tévedések egyike, de mindenki elhiszi. Naplója valamiféle önintegrációnak tűnik, az idő csapdába csalása, leuralása, konfesszió, ide írja a félelmeit, mi is ezért tudunk róla. A káosz felpörgeti, de képtelen a szeretetre, ezt a film narratív szálain követhetjük végig, és örülünk, hogy nem vagyunk Karinthy Frigyes helyében. Böhm Aranka narcisztikus személyiségzavarban szenvedő embernek tűnik, aki jópofáskodásba és gőgbe oltja agresszióját, és azt a metafizikai unalmat, amit egész életében érez, sem szeretnénk a magunkénak tudni.

Mindenki életében legalább egyszer feltűnik egy ilyen érzelmi ragadozó, aki lelki fondorlatait egy másik ember rovására követi el, és mindig három lépésben ad mattot. Látszólag hamar elköteleződik, vagyis ledobja a szerelem-bombát, amivel többnyire lenyűgözi a mit sem sejtő áldozatát. A következő lépés a trianguláció (háromszögesítés). Behoz a képbe egy harmadik személyt, aki nem mindig az előző partnere, de rendszerint az. Böhm Arankának ez a valóságban Zuchmann Béla hegedűművész volt. A harmadik fázisban elérkezik a leértékelés, ami előtte csodás volt, az hiba lesz, rendellenesség, ellenérzés tárgya. Az ilyen kapcsolati dinamikákra szokták azt mondani, hogy szenvedélyes szerelem, holott egy blöff, narkotikum, játszma, valójában egy érzelmileg ócska és kiszámítható élet mozzanata. A valódi vágy igen ritka, rendszerint be kell érnünk a másolat másolatával, és ez kiborító az olyan manipulatív embereknek, mint amilyen Böhm Aranka volt. Csak drámai amplitúdóval tudott élni, és ettől biztosan ő szenvedett a legjobban. Az ilyen kapcsolatokban a szerelmi bánat, ami mindkettejüknek kijutott – giccses életérzés lesz, mert nem valódi premisszákon alapul. Karinthynak meg mintha nem is Böhm Aranka lenne a lényeg, hanem az általa keltett hangulat. Karinthy ütésálló személy ebben a kapcsolatban, de a teljes fókuszváltás egy másik nőre neki sem sikerült, pedig próbálkozott rendesen (Kiss Diána Magdolna). A gyanakvó befogadó elgondolkodik, mennyit nyomott vajon a latba, hogy Böhm az egyik Ady-múzsa volt a sok közül? Ha igen, megérte-e tizennyolc évet eltölteni egy szociopatával? A jelentéktelenségtől való félelemnél kevesebb önveszélyesebb érzés van– ezt érzete Böhm egész életében, és ha azt nézzük, olyan korban élt, amikor nem volt még per definition sem egyenlőség a nemek között, megértjük ezt az érzést –,  hiába az ember normál állapota az univerzum felől nézve. Ha nem volt Böhm Aranka számára szörnyűbb dolog a szürkeségnél, 1944-ben lett ennél sokkal nagyobb baja is.

Ebből a filmből nagyon hiányzott valami. Böhm nagyon okos ember volt, szellemi partnere Karinthynak – így mondják –, de egyetlen beszélgetés sincs a filmben, ami ezt alátámasztaná vagy igazolná. Miért? Mert Vajda Anikó forgatókönyvíró nem írt jó dialógusokat. Megint egy érdekfeszítő párbeszédek nélküli film, és az nem számít, amikor elcsattan a Maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket szállóigéje.

Rövid időre feltűnik Desiré, alias Kosztolányi Dezső (Hajdu Tibor) és felesége (Páder Petra), vagy Déry Tibor (Sütő András), akik nem kaptak igazán színészi lehetőséget. Én Bölkény Balázsnak elhittem, hogy Karinthy - ez a mise en scène legfontosabb eredménye –, baltával faragott arca még hasonlított is hozzá. Egy árnyalattal derűsebbre vette a figurát, mint kellett volna, de nekem kifejezetten tetszett. Szakács Hajnalkáról is elhittem Böhm Arankát, ennél több nem is nagyon kell, nem a színészek hibája a film koncepcionális baklövése.

A Frici & Aranka is a mise en scène esztétikájára épül, igényes illusztráció olyan jelenetekkel, mintha színházban lennénk, a díszlet és a beállítások világa egy célt szolgál, minél teljesebben megidézni a korabeli világról való képzeteinket. Éppen ezért, van benne egy jó adag kulturális felszínesség, a közönség túlzott kiszolgálása, az ennek való ellenállás képtelensége, melyre Karinthy Frigyes bonmot-jára (jó mondás) felépített dramaturgia az eklatáns példa. Én hányok ettől a bonmot-tól, de ez nem Karinthy hibája, hanem azoké, akik úton-útfélen visszaélnek vele. Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába”. A 20. század elején még bátran leírhatta ezeket a mondatokat, de ma már ezt a szellemes szöveget is bátor kritikai diskurzus alá lehet venni.

Milyen érdekes, van a filmben egy három tagú barátnő-network Böhm Aranka körül (a Karinthy Színpad művészei; Balázs Andrea, Erdélyi Tímea, Eke Angéla), de nem sikerült a forgatókönyvnek egy beszélgetés foszlányt megírni, ami ne férfiakról szólna, amivel azonnal ugrott is a pozitív Bechdel-teszt lehetősége. Elég szomorú, hogy egy irodalmi közegben játszódó filmben egyetlen mondat nincs, ami bármilyen irodalmi diskurzusra vonatkozna.

Bölkény Balázzsal és Szakács Hajnalkával van egy nem régi beszélgetés a Nők Lapjában, ahol Bölkény azt mondja: Ez a két ember nagyon szerette egymást, annak ellenére, hogy mindketten nehezen alkalmazkodtak a másikhoz. Szerelmük nemcsak fellángolás volt, hanem egy életen át tartó házasság annak összes hullámvölgyével. Az a helyzet, hogy ez a két ember egyáltalán nem szerette egymást, ez nem szeretet volt, hanem traumás kötődés, ami élethazugságra és narcisztikus manipulációra épült kezdettől fogva. Azt mondja Karinthy a film elején, hogy szereti az életet. A kérdés, vajon Karinthyt is szerette az élet? 10/5

A film Bechdel-tesztje negatív.

Frici & Aranka, 2021, Tóth Tamás

A kritika eredeti megjelenése: Litera-Túra Művészeti Magazin, 2021

 

 

 

Brad Pitt szoknyában

Outfitkritika

Egy nő bármikor öltözhet férfinek, egy heteroszexuális férfi nőnek csak akkor, ha világhírű. Hogy csorog majd le a mosdatlan tömeghez ez a jelenség? Olyan lesz, mint a Nagy Francia Forradalomban az éhezők lázadása, vagy egy valaki elkezdi, és a többiek folytatják? Nagyon úgy néz ki, ez utóbbi. Nyilván nem Brad Pitt az első férfi, aki a nyilvánosság előtt nőiesnek tartott öltözékben jelenik meg, de  a heteroszexuális férfiak közt nagyon is pioner jelenség. A meleg férfiak hamarabb triggerelik a közönséget, ez érthető, ők több jogtól vannak megfosztva, mint a heterók, nekik jobban kell küzdeni a láthatóságért.

Messze az idő, amikor egy vízvezetékszerelő Kiskunlacházán kockás miniben indul el beszerelni a bojlert, de a nemek egyenjogúsága a hétköznapi valóságban kétségtelenül efelé halad.

Még negyven év, azt mondom. Én már úgy fogok bekerülni az Aranyág Idősotthonba, hogy nem lesz különbség. Padlásdeszka barna kiskabát málnahab rózsaszínnel –, ha nagyon eredeti akarok lenni, azt mondom – telitalálat. A haja viszont lehetne hosszabb, vagy sokkal rövidebb, de inkább sokkal hosszabb. Látszik, hogy a forradalmi öltözet ellenére, nagyon vigyáztak, ne vigyék túlzásba a dolgokat, egy manbun (férfikonty) már nem fért volna bele. A lábbeli direkt hiperférfias, ebben a bakancsban a Szaharán és a Déli-sarkon átkelni ugyanúgy lehetne, itt igazán semmi férfias nem csorbul. Egy szoknya még nem a világ, vastag lenvászonból van, mint egykor a kalózhajók vitorlája, ne jöjjön már nekem senki a nőiességgel. Ráadásul a vádlitetkók is látszanak, ami azért jó, mert vannak szemérmesebb férfiak, akik irtóznak a rövidnadrágtól – joggal –, szerencsére itt van nekik a szoknya alternatívaként. 10/10

gettyimages-1241999564.jpg

 

 

gettyimages-1242000411.jpg

Gasztrohorror

Életkritika

Van egy közeli ismerősöm, Koppenhágában él, és tavaly óta dán állampolgár is. Amikor hazahozza a faszijait nagyobb ünnepeken – mindig másikat –, a fiatalemberek nincsenek szerencsés helyzetben, akár olasz, akár dán, akár venezuelai, mindegyik elképedve nézi a tányérját, amikor az ismerősöm anyukája kimeri délben a levest.

A dán például nézte egy darabig a csirkelábakat, aztán úgy döntött őszinte lesz, nem evett belőle, amikor megtudta, mi az. Nem baj, Magyarországon mindig van másodikféle. Itt már fineszes volt és kérdezett.

Ledarálják az állatot, a saját belébe visszatöltik egy kis rizzsel. Ebből sem kért, ott maradt éhesen Szentestén. Úgy hallottam a venezuelai nem volt ilyen finnyás, talán mert Caracasban, ahol a nagymamája él, kiirtották az egész utcát egy kiló rizsért, úgyhogy ő megevett szépen mindent a csirkelábon kívül. Hogy örült volna a képen lévő szendvicsnek a dán fiatalember a hurka-tepsiskrumpli kombó helyett. Ha az első képre nézek, mindig a dán NOMA jut eszembe, asszem megint ők lettek a világ legjobb étterme. Átépítés előtt nagyon tetszett, ha ránéztem balzsam volt a léleknek, mindig kicsit megnyugodtam, pont így néz ki az én későbarokk műemlékben lévő lepukkant lakásom is. Ha a NOMA ilyen lehet, akkor az enyémmel sincs semmi baj. René Rendzepi a társtulajdonos-főszakács kora reggel kimegy a harmatos erdőbe, összeszed pár virágot, faágat némi gallyat, és megvan aznapra a menü. A kenyérszelet közepén lévő bimbózó muskátli képviseli a fanyarságot, amit az édes illatú ibolya talán ellensúlyozni tud, de alul a kapor szár egészen biztosan. A fő elemet sajnos nem tudom detektálni, talán egy félbevágott eper? Mindenesetre a kép üzenete nagyon aktuális: Fogd vissza magad ember, amíg nem késő. 10/10
278375084_10228271645154751_6649793542209770313_n.jpg
278254538_10228271732716940_6302548030416805132_n.jpg
278265236_10228271735477009_4700256964723632407_n.jpg

Jardin de Tuileries, Paris

Exteriőrkritika

Az első kép Párizs, a Jardin des Tuileries, a második kép pedig egy szintén párizsi kapubejáró. Fényképészetileg is jó képek, nem értek hozzá, csak amennyire mindenki. Az első képen lenyűgöző, ahogy az emberek belakják a teret szelíden, finoman, nincs benne semmi agresszív kisajátítás, szépen reprezentálja az életet; három férfi, tizenhárom nő és egy gyerek üldögél, napozik, beszélget, olvas, vagy csak úgy ott van. Nappal van, ráérnek egy kicsit, mondjuk egy közeli multicég kevéssé vagy közepesen fontos státuszú dolgozója kiugrott ebédidőben. Azért van kevesebb férfi, mert ők most is dolgoznak, vagy olyat tesznek, amiről azt hiszik, fontos. Négy ember azonban szerfelett gyanús, a telefonkijelzőt nézik, nyilván, aki kapcsolatba lép velük, nem tudja, hogy most relaxálnak. Ha ők kezdeményezték a beszélgetést, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam. Vajon amikor odaültek, köszöntek a többieknek?

Ez a tér antropológiailag helynek számít, ahol individuumok ülnek, vagy inkább egy nem-hely, ahol csak átutazók vannak, mint egy plázában vagy egy autópályán esetleg egy reptéren?

Hatan a medence szélére teszik a lábukat, de a fiatal, szőke nő messzebb megy a kisajátításban, egy másik székre teszi a lábát, ami sokat elárul róla. Domináns, törekvő, most egy belvárosi parfümériában dolgozik ugyan, de hamarosan be fog iratkozni a Sorbonne közgazdász szakára. A legszimpatikusabb a srác mindjárt baloldalon, aki kerékpárral ment ki, és szerintem egy Marvel képregényt olvas.

 

Második kép. Minden városi gyerek megérdemelne egy ilyen kapubejárót. Bandázásra, lépcsőn ülő hajfonásra, egymásra várásra, bujkálásra, a felnőttek kilesésére. Később a megnyugvás, a relaxálás szigete, az otthonlevés és otthonérzés esszenciája, ahogy az ágyon heverve behallatszik az egymás szavába vágó madarak hangja, zsizsegés, minden, ami távol van a feladatok világától. Amikor máshol élsz már, és az utad egyszer arra visz, és benézel, elkapja a szívedet az a nosztalgia, amit komoly emberként hivatalból, már talán megvetsz. 10/10
278740931_10228297425519244_8161735198828782763_n.jpg
278526173_10228297426079258_7111979167457268943_n.jpg

Justin Bieber & Hailey Bieber

Outfitkritika

Mr. Bieber nemrég Magyarországon járt a Sziget fesztiválon, mi azonban még a 2022-es Grammy-díj átadón viselt szettjénél tartunk

A legnevesebb divatházak tervezői véletlenül háromezer héliummal töltött luftballon zsinórját fogták meg pár virágcsokor helyett, és amíg élet és halál között voltak a magasban, kitaláltak pár szettet, ami nem lenne baj, de földet érve meg is valósították. Mi más lehet a magyarázat Justin Bieber Apu kudarcos élete vagyok című szettjére? Magyarországon kihívnák erre az ügyeletes orvost valamilyen ürüggyel. Ezzel a szettel elsősorban nem az a baj, hogy néz ki, hanem, hogy ki van benne. Nézzétek a feleségét, Hailey-t, mint egy kérdőjel, elhajlik szegény, minél messzebb legyen a férjétől, akiről még mindig nem tudja elhinni, hogy partnerbántalmazó, pedig naponta szembesül vele, meg mi is, akik olvassuk a bulvársajtót. Nézzétek a szemeit, láttatok-e ma ennél jobban elrejtett szomorúságot? A nők többsége így van, addig hitegeti magát, hogy vele van a baj, míg egyszer bekopogtat a postás az első nyugdíjjal. Hailey Bieber reméljük hamarabb fog lépni, ő ugyanis elköltözhet a közös lakásból, és vehet egy lábakon álló Bauhaus stílusban megépített otthont L. A. környékén, a szépesésű, lankás domokon, ahonnan rálátni a dowtownra. Mentegeti még egy ideig Biebert, mint Vanessa Paradis Johnn Depp-et, majd hetvenöt éves korában ír egy memoárt, ahol először mond igazat róla, mióta él. Most még azt hiszi, ha egy fehér fürdőlepedőt teker maga köré és nem bontja ki a mosogatókontyot, majdnem olyan jól fogja magát érezni, mint otthon, amikor egyedül van. Balenciaga amikor ezt a szettet kitalálta, talán Xanax-blokád alatt állt, más mentség erre nincsen. Anthony Vaccarello meg kölcsönkért belőle pár szemet, de ő elfelejtette feltenni a szemüvegét is. 10/0

Justin Bieber Balenciaga

Hailey Bieber Saint Laurent by Anthony Vaccarello

 

277735736_10228224303411237_4794382043340670159_n.jpg

Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier)

Filmkritika

Két dolog rémiszt halálosan. Az egyik, hogy egy sorozatgyilkos fejbe vág, és élve temet el a hátsó kertbe egy meszesgödör és egy begónia ágyás közé, a másik, hogy halálom után leszek híres, és nem fogok tudni róla. Nem tudom, melyik borzalmasabb.

Hogyan lehet az élet ennyire igazságtalan? Ott van A tetovált lány (2005) írója, Stieg Larsson (1954-2004), mihelyt meghalt, azonnal kiadták a regényét, világhírű lett, csak közben ő maga, az örökkévalóságot fürkészte már kilenc hónapja. Hiába kilincselt, egyik kiadónak sem kellett. Könyveinek összesített eladása alapján 2008-ban világ második legnépszerűbb szerzője volt, 2009-ben pedig, hét könyvkereskedői magazin összesítése szerint Európában az első. Ne keverjük a szintén svéd íróval Stig Larssonnal.

Vivian Maier (1926-2009) és Stieg Larsson között azért van egy óriási különbség, Larsson azért írt, hogy mások elolvassák, Vivian Maier a nagyjából 150 ezer hátrahagyott fotótekercset sosem hívatta elő, sosem mutatta meg senkinek. A nap 24 órájában fényképezett, talán még álmában is, egy ikerlencsés Rolleiflex-szel, aztán eltette a negatívokat a fiókba, dobozba, mindenféle résbe tömködte, és kész. Élete egy rejtély, amit tudunk róla, azt a Chicagó-i John Maloofnak (1981) köszönhetjük, aki egy árverésen még 2007-ben megvette 380 dollárért Vivian Maier raktárban hányódó fotótekercseinek egy részét, és miután kiderült, kincsesbányára lelt, Vivian Maier nyomába szegődött. Könyv és dokufilm immár összeérnek, Magyarországon júliusban jelent meg egy könyv Vivian Maierről, Egy asszony ellenfényben címmel.

Minden ember életében eljön a pillanat, amikor vagy befesti a haját vörösre vagy elkezd fényképezni, vagy mindkettőt egyszerre csinálja. A narcisztikus önfelderítés kényszerétől kevés ember mentes, nézzünk csak szét a Facebookon. Engem a fotózásból a személyiségi jogok érdekelnek legjobban, mert én szeretném a nyilvános képemet kontroll alatt tartani, nem szívesen engedem át másnak, és igen problémásnak érzem az állandó mobiltelefonos fotózási kényszert. Ennek fényében Vivian Maier fotózási hajlama sokkal kevésbé tűnik kényszeresnek.

Amikor John Maloof 2007-ben megszerezte a filmtekercseket, Vivian Maier még élt, 81 éves volt, a Chicagó-i Rogers Park közelében lakott, és senki sem tudta, hogy a kortárs fotóművészet egyik nagyja lesz, miután meghal, és munkásságát a legnagyobbakhoz hasonlítják majd, Robert Frankhoz, Helen Levitt-hez, Lisette Modelhez, Diane Arbushoz, és világszerte kiállításokat rendeznek, hogy bemutassák a street art fotózás újonnan felfedezett mesterét.

Vivian Maier történetét a XX. század közepén, a New York-Chicagó-San Franciscó vonalon kell elképzelni, noha van egy Franciaországi kitérő is, amely a gyerekkorához kapcsolódik. Ha ránézünk Vivian Maier önportréira, azt gondolnánk, a század elején járunk, ódivatú ruhákban járt, egy kicsit olyan volt, mint Pamela Lindon Travers regényében Mary Poppins, aki szintén dada és házvezetőnő volt.

A furcsaságokat mindig a normalitás felől értelmezzük, van egy konszenzusos kulturális kódexünk arról, mi számít furának. Vivian Maier nem tartozott a normalitás igen kétes és képlékeny halmazába. Miért? Mert nem ment soha férjhez, nem volt gyereke, senki sem tud romantikus epizódokról az életében. Különleges volt a viselkedése, a járása, az öltözködése. Ma azt mondanánk, kényszeresen fotózott és kényszeresen halmozott fel mindent, ami az útjába akadt, lehet, ha valaki később találkozik vele, egy natgeós, kényszeres gyűjtögetőkkel foglalkozó műsorban szerepelt volna, nem az kortárs művészeti szekcióban.  Azoknál a ma már felnőtt embereknél, akikre annak idején vigyázott, a Vivian Maier narratíva domináns, jellemző része a furcsaságok detektálása, nem tudhatták, ki viszi őket labdázni, és kitől kapják a taslit.

A sztori kapcsán kérdések vetődnek fel, amelyekhez mindenki saját maga felől közelít, amikor válaszokat ad, hiszen a legközelebbi hozzátartozóinkat sem ismerjük igazán, hát még egy mozis dokumentumfilmből ránk testált embert, akinek személyes életéről lényegében annyit tudunk, amit mindenki személyigazolványába beleírnak. Miért nem hívatta elő és mutatta meg soha, senkinek a fotóit Vivian Maier? Szerintem egyfelől azért, mert azt gondolta, senkit nem érdekelne, másfelől iniciatívaszegénységgel küzdött, mire elszánta volna magát, annyi tekercs gyűlt fel, hogy nem tudta, hol kezdje. Mivel számára nem léteztek határidők, a végtelenbe szaladt a dolog. Aztán nem volt inspiráló közeg, alávetett szolgáló volt, tudta, hol van a társadalmilag kijelölt helye, ráadásul megvetette munkaadóit a normalitásuk miatt, amit meg ő talált furának. Ki volt szolgáltatva nekik, pedig sokkal tágabb perspektívája volt a dolgokról. Nekik mutatta volna meg?

Honnan eredt a furcsa viselkedése? Ma már a közbeszéd része a fura viselkedést – gyerekkorban – elszenvedett szexuális vagy egyéb abúzusokra visszavezetni. Az egyik gondozottja, ma már felnőtt nő, rá is csűrt, Vivian Maiert valószínűleg bántalmazták, ezt vitte tovább, amikor abuzálta a gyerekeket fizikailag és lelkileg, noha úgy tűnik, nem volt jellemző az egész viselkedésére. Aljas volt, mondja az egykori kisfiú.

Vajon, a film két alkotója helyesen tette, hogy egy már nem élő személy életét beleengedték a nyilvánosság tengerébe? Ha a kegyeleti vagy személyiségi jogok felől nézzük, ez mindenképpen kérdéses, az eredmény felől nézve talán elfogadható. 

Akarta volna ezt a hírnevet Vivian Maier még életében? Az egyik válaszadó – volt munkaadója – nagyon határozottan állította, hogy nem. De a többek válasz is ez volt, senki sem mondta, hogy örült volna neki. Szerintem pont ellenkezőleg. Ha valaki veszi helyette a fáradságot, és elbíbelődik a negatívokkal, ha nincs vele macera, semmi gond nem lett volna, de ezt is a furaság narratíva felől közelítették meg, nem a társadalmi determináció felől, és az volt az érzésem, hogy ha tudattalanul is, de lenéző, hierarchiában gondolkodó attitűdjük nem viselné el visszamenőleg sem, hogy valaki, aki alájuk volt rendelve, és akit ők túlzottan öntörvényűnek láttak, az utólag sikeres lehessen. Miért ne örült volna az elismertségnek, hiszen magnókazettáin is közéleti, politikai kérdésekről faggatja egy vegyes bolt vásárlóit. Nagyon is képben volt, saját sikere kényelmesen elfért volna ebben az univerzumban, és végre megszabadulhatott volna a gyerekektől, munkaadóktól, mindenkitől.

Ha a digitális korszakban születik, felpakolta volna az internetre a képeit, és akár szubkulturális csatornákon, de belefolyt volna a mainstreambe, nem kellett volna felfedezni. Van a filmben egy kortárs street art fotós, Joel Meyerowitz (1939), aki elemezve Vivian Maier képeit, az emberi megértést, melegséget, játékosságot emeli ki, és azt mondja, valószínűleg ezért is választotta a dadaságot. Ez a nagyszerű fotós keveri a szezont a fazonnal, azt hiszi a dada munka valamilyen nőies többlet, valami fennkölt, természeténél fogva szubmisszív, de nemes feladat. Ugyan. Vivian Maier hirdetéseket adott fel, mert olyan munkát szeretett volna, ahol van némi szabadság, a gyerekek jelenlétét valószínűleg szükséges, de elviselhető rossznak élte meg. Vivian Maier láthatósága két ok miatt késett, női mivolta és alacsony társadalmi státusza miatt, amivel igen kis részben fogalakozik a film, mindent az egyéni karakter defektjelenségeire futtat ki, amely gátolta őt a sikerben, mondván, a magánynak és a büszkeségnek ez volt az ára. Két dolog hiányzott a filmből. Nincs megjelenítve az ellenhang, azoké az intézményi, illetve egyéni aktoroké, akik kételkedve, vagy nem egyértelműen fogadják be Vivian Maier munkásságát, a másik, hogy ez a nő bejárta a világ keleti felét, aminek a háttere teljes homályban marad, persze, ez nem a film hibája, hiszen nem köthető szorosan e különleges felfedezéstörténethez, mégis nagyon hiányzott. 10/9

Finding Vivian Maier (Vivian Maier nyomában), John Maloof, Charlie Siskel (2013)

Pretend It's a City (Mintha egy városban lennél)

Sorozatkritika

 

Van egy arab mondás, ha el akarsz rejteni valamit, rejtsd a Napba. Mint amikor nem akarsz bikiniben feltűnést kelteni a strandon, ezért olyan helyre mész, ahol nyüzsögnek az emberek. Garantáltan senki sem fog rád figyelni.

Fran Lebowitz is így gondolkodhatott a hatvanas évek végén, amikor tizenkilenc évesen a konzervatív New Yersey állambeli kisvárosból Morrisonból, New Yorkba költözött. Volt oka rá, nem is egy. Képzeljünk el egy tizenkét éves kislányt, aki igazgatói elbocsátást kap, mondván, túl mogorva. Állandóan olvas, visszabeszél, kérdez, és akinek azt mondja az anyukája: Ne legyél vicces a fiúkkal, nem szeretik. Algebrából hatszor bukik, pad alatt olvas, hét évesen kijelenti, hogy ateista, majd arra is rájön, hogy meleg. Sejthető, lesz belőle valaki. Főleg, ha elköltözik a világ kulturális központjába.

Az alján kezdte, takarítással, taxizással, New York két női taxisofőre közül ő volt az egyik, és minden férfi kollégája utálta. Aztán belemerül a 70-es évek New York-i popkultúrájába – egy magazinban direkt rossz filmekről ír vicces kritikákat – majd Andy Warhol Interwiew magazinjának dolgozik. Gyorsan fraternizálódik, mindenkit megismer, akire ma félájult tisztelettel nézünk akkor is, ha magánélete ma már nem felel meg a feddhetetlenség kritériumainak, mert mondjuk a metoo mozgalom nyakon csípte, vagy más egyébért, amit a mai korszellem nem tolerál. A félmúlt hírességei közül csak pár, akikkel Lebowitz összebarátkozott, Robert Mapplethorpe, a fotós, Diane von Fürstenberg  divattervező, a képzőművész Andy Warhol, Toni Morrison, író, a filmrendező Martin Scorsese, és a muzsikusok közül főleg Charles Mingus. Ezek a művészek Fran Lebowitz szellemi immunrendszerét erősítették, velük érintkezni nap nap után, pótolja a soha el nem kezdett egyetemet.

A városba költözése után alig tíz évvel, kiadják első könyvét, Metropolitan Life (1978) a címe, és egy mizantrop, szatirikus esszégyűjtemény a modern nagyvárosi élet anomáliáiról, abszurditásairól, amit persze, mindenki ismer, mindenki bosszankodik rajta, csak épp nem írja le. Nem úgy Fran Lebowitz. Hamar jött a második kötet, a Social Studies (1980), ami műfajilag követte az elsőt, majd hosszú, néma csend. Ma már nem ír, annyira tiszteli a szöveget, a könyveket, és mint mondja, annyi a középszerű írás, minek növesztené a világ súlyát még ő is. Íróból nyilvános előadó lett – szerintem merő lustaságból –, olyan mint egy stand up komikus, csak hosszabb és viccesebb. És itt lép a képbe Martin Scorsese, akinek Lebowitz húsz éve az egyik legjobb barátja. New York, Lebowitz, Scorsese. Minden adva van egy nagyon szórakoztató beszélgetős sorozathoz.

Milyen igaza volt Lebowitz anyukájának, amikor azt mondta a kis Frannak, a fiúk nem szeretik a vicces lányokat. Tényleg nem szeretik. Nem nőies. A lányok vicckultúrája mielőtt elkezdődhetne, elsorvad. Miért? Mert nincs meg a közeg, ahol kifejlődhetne, nincs lehetőségük a rendszeres együttlétre. Olyan, mint az irodalmi kánon, a nők nehezebben jutnak be. Hogy is írta Bán Zsófia az Élet és Irodalomban, amikor az irodalom neméről beszélt? Referenciahálózat, szerepminták hálózata, a mindennapi élet hálózata, az eltérő szocializáció a két nem esetében. A nőknek nincs akkora közös tere (homosocial acculturation), nincs olyan sport, kocsma, kollégium, hadsereg, ahol ez a network segítené őket. A vicckultúrával ugyanígy van, de ezt már én mondom. A nőknek nincs lehetőségük a csínytevésre, a könnyelműségre, és a frivolitás kiélésére, mert ezek férfias előjogok, és ahogyan a jogász-szociológus V.E. Pilgrim írja, a nők legjobb barátja a saját anyja marad mindig, nem csoda, ha odalesz a vicces élet. A nők társas-bajtársias együttlétének hiánya miatt érzik a férfiak humortalannak a nőket. Fran Lebowitz minden sztereotípiára rácáfol, főleg arra, hogy az anyja lett volna a legjobb barátnője. Az ő életerejét nem szívták el a férfiak. Fran Lebowitz bizonyára nem ért egyet a fenti fejtegetéssel, mert amikor az egyik public speakingen (ebből él), valaki a nézők közül megkérdezte, hogyan tanulható a humor, mire azt mondta: Ugyanúgy, ahogy a testmagasság szóval sehogy. Ez nagyon humoros válasz volt, de nem igaz, mert a humor nagyon is is tanult viselkedés, lásd az érveket feljebb. Fran Lebowitz kultúrakritikái, bonmot-jai egyszerre viccesek, szatirikusak és sokszor bántóak, csak őt ez egyáltalán nem érdekli. Nekünk viszont el kell viselnünk, ezzel jár, ha valakire kíváncsiak vagyunk. Minden harmadik embernek van jógamatraca New Yorkban. Ezért nem jógázom  mondja.

Fran Lebowitz egész életében férfiszocializációs folyamaton menetelt át, szó szerint, a járása inkább hasonlít egy dragonyos katonáéhoz, mint egy idős hölgyéhez, és milyen érdekes kapcsolódási pont az előző filmkritikában szereplő Vivian Maier fotóshoz. Az ő járása is katonás volt, őt is különcnek tartották, és ő is a férfiak megakasztó létezése nélkül élt és alkotott.

Szóval Fran Lebowitz egy olyan író, aki már nem ír, csak beszél. Egy beszélő író. Ilyen is van, meg olyan író is van, aki még semmit sem írt. Egy kultikus celeb, egy New York-i karakter, akit leginkább két íróhoz szoktak hasonlítani, Dorothy Parkerhez (1893-1967) és Nora Ephronhoz (1941-2012), de mindkettőtől különbözik, mert sem nem ír, sem nem iszik, mint a gödény.

Ha élő adásban frocliznám, megkapnám a magamét, legalább egy évig senkitől nem mernék kérdezni semmit, de azért pár dolog kérdéses. Egy kicsit sok a nosztalgia. Visszasírja a múltat, amelyben a tárgyak perfektek voltak, az emberi kapcsolatok csökevényesek, de több volt a jómodor. Ezt a nosztalgiát az öltözködésével fejezi ki, szemüvegkerete, melyet a hipszterkultúra már rég lemásolt, annyiba került, mint egy autó. Méretre készített felöltők, kasmír kabátok, angol szabók, akik Albionból repülnek a Chelsea Mercantilba (Seventh Avenue), ahol Fran Lebowitz lakik. Na, ne már. Csak és kizárólag Levi's 501-es farmer vasalt szegéllyel, kubai domborműves cowboycsizma, és csak ugyanarról a helyről vásárolt férfi ingek. Erre még Ernyei Béla is fejet hajtana, én viszont azt mondom, Lebowitz kisasszony, hagyja békén a birkák gyapját, ne egyen húst, és vásároljon legalább időnként szupermarketben, mert amit csinál, az a modorosság netovábbja. Értem én, hogy a lassú entrópia ellen küzd, de könyörgöm. Nem használ mobiltelefont, laptopot és internetet. Ez megint annyira modoros. Ha szüksége van valamire, de a pandémia miatt zárva vannak a könyvesboltok, viszont olvasásfüggő – nem elég az otthoni 11 ezer kötet –, és rendelni szeretne egyet, a barátai megoldják helyette. Így könnyű.

Az ember azt hinné, egy ilyen emberhez közel áll a feminizmus. Ki máshoz? Mindig is saját bőrén érezhette a női lét minden kínját, hátrányát, és nem. Az eredményeknek örül, de ő nem aktivista, és szerinte a metoo mozgalom előtt, azaz nemrég, még ugyanott állt a helyzet a világban, mint Évánál. Azt hiszem utoljára Heller Ágnesnél éreztem ezt a téma iránti távolságtartást, de ez egy másik esszé témája.

Nem minden információ származik a Pretend It's a City című Scorsese sorozatból, kutakodtam egy kicsit itt-ott. Hogyne érdekelne egy ember, aki kilenc órát tud egyfolytában olvasni, és magát irodalmi szajhának nevezi, csak mert mindet elolvas.

Amikor tavaly Karl Ove Knausgård Harcok című könyvét olvastam, azt írta, a szupermarketben a kézikosár lábbal előre rugdosása a földön, és a magazin olvasás borítja ki a legjobban, főleg, mikor valaki visszateszi a helyére, mielőtt fizetne. Mindkettőt csináltam, de csak addig, míg ezt nem olvastam. Ilyen hatással van egy író egy olvasóra. Fran Lebowitz undorodik a rövidnadrágos férfiaktól. Most már én is. 10/10

Pretend It's a City (Mintha egy városban lennél), Martin Scorsese, 2021

NETFLIX

 

Nők Facebookon 2.

Életkritika

Az élettel való bármilyen egyezés a véletlen műve, akkor is, ha egyesek szerint nincsenek véletlenek

1. Legfőbb jellemzője a rosszul értelmezett öntudat. Gőgös, rosszindulatú és rosszhiszemű, mindig mások szemén keresztül látja önmagát és másokat. Mindent magára vesz, azt hiszi ő áll az Univerzum középpontjában, de legalább a Tejútrendszerben, de ha még ott sem, akkor a Facebook világában. Legjobban arra vigyáz, igazi énje sose kerüljön napvilágra. Minden megmozdulása labilis, fejlődésképtelen és sérülékeny énjét szolgálja, ezért mindenkin átgázol szubtilis verbalitással, mert valódi hatalma ritkán van. Ha vidám vagy, Tarantula-szindrómája lesz, ha ki vagy bukva, olyan együttérző, ha egy casting director látná, azonnal megkapná a főszerepet egy Teréz anyáról szóló dokumentumfilmben. Nagyon vigyázz, nehogy visszaigazolja olyan megosztásaidat, melyek másoknak – akik nem ismernek olyan jól, mint ő – tetszenek, de számára fenyegetést jelentenek, nehogy már beképzeld magadnak a féltéglát. Titkos neheztelés tartja életben a Facebookon, negatív jelenléttel operál, az sokkal fontosabb, amit nem lájkol, mint az, amit igen

2. Üdítő jelenség. Nem tesz ki minden szart, mégis közvetett módon belátást enged az életébe. Nem szűkölködik mások elismerésével, ugyanakkor kritikus még azzal is, ami alapvetően tetszik neki. Nem jelent fenyegetést számára mások kiteljesedése, munkája, kedvtelése, politikai és vallási meggyőződése, mert önironikus, unironikus és ironikus, aki látott már egy s mást az életben. Megkövesedett lelki diszpozícióit csak néha engedi szabadon, nem fél kifejezni a gondolatait és az érzéseit sem, mindezt kulturáltan és szimpatikus módon teszi. Figyel a kiegyensúlyozottságra, a mérleg-elvre. Nagyon ritkán érzi sértve magát, olyankor visszahúzódik egy kicsit, majd rájön, a másik egyáltalában nem őróla ír, beszél és posztol, hanem csak úgy általában életről és tapasztalatról, és mivel kilencvenezer generáció leúszott már a Duna vizén, mióta emberi kultúra létezik, mindenkivel minden megtörtént már, senki nem tud olyat írni, mondani vagy posztolni, ami kizárólag egyetlen emberre vonatkozna. 

3. Rabszolganéven él, és mindenről határozott véleménye van, még arról is, miért hívnak valakit 2022-ben Batár Bélánénak. Nem fogsz ki rajta. Ha valakit megerőszakoltak, megkérdezi, miért húzott átlátszó blúzt, és egyáltalán, mit keres valaki az éjszaka kellős közepén Kőbánya-Kispesten, megérdemli, maradt volna otthon. Úgy csinál, mint aki fél a migránsoktól, de ezt csak a Facebookon hangoztatja, alig várja, hogy a Pesten dolgozó unokahúgát megerőszakolja egy szír menekült. Viszont ismer olyat, aki ismeri a szomszédasszonyának azt az ismerősét, aki volt már a Békemeneten. Pont úgy beszél, mint Nádas Péter Rémtörténetek című könyvében a narrátor, az anyja úristenit, hogy a rosseb egye ki a belét. Ha egy polgármesterről kiderül, évek óta zaklatta egyik beosztottját, azt írja Facebook kommentben, hogy a nőről mindenki eddig is tudta, a világ legnagyobb kurvája, most mit kényeskedik. Ha azt olvassa, valaki kiirtotta a fél családját, azt forszírozza, milyen asszony késztet valakit ilyen cselekedetre. Minden Facebook ismerősét felköszönti névnapján műanyag szalaggal átkötött, vörös rózsás képpel és borospohárral, ha valamelyik ismerőse meghal, csillagszórós, éppen mennybemenő angyalkás képet küld tizenkét sírós ikonnal. Nem kell neki gyorsan legörgetni a kortárs film- és irodalomipart, mert szerencsére nincs olyan idióta ismerőse, akit az ilyen érdekel

4. Vegyíti a magánélet és a munka rekvizítumait, hol a lánya esküvői képét teszi ki, hol egy vállalati esemény fotóit. Kiegyensúlyozottságra törekszik, a teljes élet van bemutatva minden különösebb meggondolás nélkül. Elfogadja, hogy a Facebook és a többi social media megkerülhetetlen része az életünknek. Nem gondol bele mélyebben semmibe, mert az fárasztó, és ő sokat talpal, hogy minden hitel ki legyen fizetve. Ha rákérdezel pár végig nem gondolt alapvetésre – miért várja el például beosztottaitól, hogy ők is reprezentálják a munkahelyi programokat saját facebook oldalukon – közhelyeket kapsz és értetlenkedést. Számára evidencia a két szféra fúziója, minden megfontolás nélkül teszi ki másokról  – engedély nélkül készített – fotókat* olyan felületekre, ahonnan erkölcsi és anyagi juttatást remél, és nem érti amikor azt mondod, eldologiasodott és burn-out szindrómás világát védhetné, ha a Facebookot megtartaná a magánéletnek, és nem a kizsákmányoló kapitalista munkaadóját népszerűsítené vele. Aztán a fejedhez kapsz, ő része a rendszernek, míg te egész életedben kivűlálló voltál, maradsz és leszel.

*A mobiltelefonos fotózkodás őrülete megérne egy külön esszét

 

 

53863035_1663470647132224_6336835739686273024_n.jpg

Férfiak Facebookon 2.

Életkritika

Az élettel való bármilyen egyezés a véletlen műve, akkor is, ha egyesek szerint nincsenek véletlenek

1. A szimpatikusnál fél fokkal aktívabb elitfazon. A tudomány képviselője, ő szerkeszti azokat a tankönyveket, enciklopédiákat, lexikonokat, amelyekből a leendő, és a szimpatikusnál fél fokkal aktívabb, tankönyv és lexikonszerkesztő elitek tanulnak majd. Régi archetípusa a szakértelmiséginek, aki szabadidejében verseket, novellákat ír, és nem lúggal önti le volt szeretője nemi szervét. A filmművészetben ugyanannyira jártas, mint a vegán táplálkozásban és a kortárs feminizmus elméleti megközelítésében, bár ebben a leggyengébb, és a kognitív disszonanciát is érezni, amit a végsőkig tagad. Családi nyaralások Indonéziában, Laoszban, a világ legmenőbb múzeumaiban, összebújva nevetnek a kamerába egy fárasztó norvégiai síkirándulás után a feleségével és a két gyerekével. Mindig korrekt, érdeklődő és mérsékelten elismerő. A kép akkor árnyalódik, amikor a kelleténél kicsit többet iszik egy balatoni vitorláson, egy elit kanmuri kellős közepén. Ekkor ír rád éjszaka, művészi fotókat küld meztelen nőkről, és valamilyen homályos diskurzust indít, hogy felvedd a fonalat. Nem tudja, hogy nálad viszont pont itt szakad el a cérna, és amikor jóéjszakát kívánsz neki, onnantól ellenséges és kekeckedő lesz, te viszont simán letiltod a probléma végső megoldásaként. 

2. A fenti típus patológiás változata. Jónevű szakember, láthatod, híres, mint a kalocsai paprika, veszik-viszik-olvassák a portékáját, nélküle megháromszorozódna a magyar öngyilkos populáció. Mintaapa mintacsaláddal, borítóképén harminckét foggal nevetnek a barátságosnak megismert világba. Apu azonban – valószínűleg – magasan funkcionáló alkoholista, éjjel bejelöl Facebookon, és amikor másnap reggel megkérdezed, honnan ismeritek egymást, azt írja sehonnan, csak nagyon bebaszott, majd ő tilt le téged. Három év múlva rád ír, szintén az éjszaka közepén, te pedig azt hiszed elnézést kér majd a múltkoriért, és már éppen meglágyulna a szíved, amikor köszönés helyett megkérdezi, lenne-e kedved dugni egy olyan Télapóval, aki tulajdonképpen ő, csak álruhában. Dörzsölt vagy már, és mielőtt végre te tilthatod le, még odaírod kurtán a választ: nincs. Szegény páciensei, szegény gyerekei, szegény felesége

3. Híres színművész, valamelyik háborgásod kapcsán ír rád, elmondja miért nincs igazad. Udvarias vagy vele, hisz egy élő legenda. Hagyod, fejtse ki az álláspontját, nem vitatkozol, mert a meghatódástól még nem tértél magadhoz, hisz a legutolsó filmkritikádat olyan filmről írtad, amiben ő is szerepelt. Az ellenérvek hiánya felbátorítja, Ádám-Évától elmeséli az életét, különös tekintettel a hányattatásokra. Itt-ott – Isten lássa a lelkedet – udvariasan, de őszinte érdeklődéstől vezérelve kérdezel, amire válaszol is, fél napon keresztül. Akkor válik fárasztóvá, amikor az érdeklődés nullfokát tapasztalod magad iránt, és rájössz a művészúrnak csak egy újabb felület vagy, talán kevesebb interjú és beszélegetős műsorban szerepel mostanában. Biztosan eljönne az a pillanat, amikor rólad kérdezne, de azt már nem várod meg

4. Hétköznapi típus, nincs mit szégyellni rajta. Régóta fenn van a Facebookon, de egy közelebbről meg nem határozott trauma miatt évekkel ezelőtt befejezte az aktivitást. Semmit nem lájkol soha senkinek, semmihez nem szól hozzá, kizárólag a Messenger funkciót használja, mert az ingyen van. Bár egy hét alatt fel tudna húzni egy alpesi házat egyedül, nem tudja megoldani, hogy Facebook oldalán ne jelenjen meg minden Béla napon mind a négyszáz ismerőse névnapi köszöntője, amit ha legörgetnél, annyi ideig tartana mint egy OKJ-s műkörömépítő tanfolyam. Mindegyiket megköszöni, ami tulajdonképpen pont annyi energia, mintha mindenhez hozzászólna Facebookon, ami érdekli 

by Lubek

A kép az Art Therapy Budapest Facebook oldaláról származik 

280261515_1940764719458876_4535337429235600912_n.jpg

süti beállítások módosítása