Születésnapot mentünk ünnepelni. Egy kisváros szívében vagyunk, színpad-szerű emelvény a sétáló utca közepén, fel kell kapaszkodni, pár lépcső csak, de azért anyám kezét megfogtam, biztos, ami biztos.

Amikor legutoljára itt jártam egy ismerősömmel, nem indult jól a dolog, leültünk, és jó darabig nem kérdezték, mit akarunk, ami engem zavart, mert egy később jövő társasághoz meg azonnal odamentek. Előhozza az emberből azt a késő Kádár-kori mentalitást, amikor Bánfi hajszeszért kígyózott a sor, pedig csak tévéből láttam gyerekkoromban, vagy egy kicsit később. Ott volt jelentősége ki jött előbb, és nem akarom beleképzelni magam annak az embernek a helyébe, aki elől éppen elviszik az utolsó flakont. Ha társadalomtudós lennék, megvizsgálnám, hány feleség állt sorba a férje helyett, és azért írok feleséget, mert akkor nem volt divat a vadházasság, ha együtt akartál élni valakivel, össze kellett házasodni, már ami a középosztályt illeti. De az érdekel a legjobban, kinőtt-e a haj, amiért oly sokan álltak sorba?

A kánikula ez este megnyomta a "NOS" gombot, árnyékba húzódott, enyhe szellő járta át a kis teraszt. Anyám hozta a szomszédasszonyát a vacsorapartira, aki annyit segít neki. "Erzsike gyere át, nem tudom felbontani az uborkát." Persze, hogy teljes jogú tagja lehet a csapatnak. Anyám csinos a maga módján, fehér nadrág, átlátszik a szintén fehér bugyija amikor lehajol, még otthon, de ennyi frivolság belefér. Nyakában az aranyak, amit azért nem fogok majd megkapni, mert úgysem hordanám. Sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, és amikor egy másik szomszédasszonya negyvenhat éves fia előtt sétálunk majd hazafelé menet, kérdezés nélkül mondja, hogy most töltötte be a tizennyolcat. Mindannyian nevetünk.

Il Primo, Kalocsa, Szent István király út 51.

Jön a felszolgáló lány, hozza az étlapot, és kapásból letegez. Eddig ötből öt csillag. Szívemnek kedves felütés, az én napomat innentől már semmi sem fogja elrontani, de szakmaiatlan, bár nem oktattam soha pincértanulókat. Az étlap elegáns, nem humorizál, nem hemzseg a fogásoktól. A kalligráfia sem túloz, nem jut eszembe, hogy a tulajdonos nemrég jött haza egy japán körútról, és nem iratkozott be gyorstalpaló kódexíró tanfolyamra sem. Anyám nem hozta magával a szemüvegét, kénytelen vagyok felolvasni neki az étlapot, ezért is örülök, hogy mértéktartóan rövid. Szerencsére a szomszédasszony tud olvasni, így nem tűnik esti mesének a program eleje. Inkább a köretekről vannak itt neoavantgárd elképzelések, de mértéktartó ez is, a szilvamártásban vagy a wasabis krumplipürében tényleg nincs semmi rendkívüli. Éreztem, ez a felolvasó est – ismerve a velem ülök szociális-kulturális-kulináris ethoszát – a rántott hús, sült krumpli, saláta szentháromságában fog inkarnálódni, és tényleg, a borjúbécsi mellett döntöttek. Nem tudom, a szomszédasszony választásában mekkora szerepet játszott a ragályutánzás, de nem kell nekem mindig társadalomtudóst alakítani. "Juj, ez nagyon drága", szisszen fel Erzsike, amire azt mondtam – vállalva a közhelyet –, "Egyszer van egy évben születésnap."

Amikor a felszolgáló lány érdeklődött, mit választottam, megkérdeztem, van-e vegán opció, bár tudtam, hogy nincs. Kedvesen és udvariasan mondta, amit már tudtam, de felajánlott azonnal egy rapid megoldást: grillezett zöldségek. A sült krumplit már én kértem hozzá. Korábbi tapasztalatommal ellentétben igen gyorsan kihozták a két hatalmas rántott szeletet, és a grillezett zöldségeket, roppant csinos sötétbarna mázas edényekben. Amíg ettünk, azon gondolkodtam, hogy annak az ethosznak, amit anyám és Erzsike képvisel – bár komplex és saját értékű –, mi lehet a közös attribútuma? Amíg azon vitatkoztak, hogy a saláta miből áll – anyám szerint rizsből, Erzsike szerint dehogy abból –, rájöttem, mi a közös nevezőjük. A közhelyekhez való felhőtlen viszony.

Anyám a fele ételt ette meg, Erzsike az egészet, és örültem, hogy ízlik nekik minden. Amikor bementem fizetni, jobban megnéztem a személyzet ruháját. Nekem az tetszik, amikor egyen öltözetet hordanak, van abban valami letisztultság és tisztelet a vendég és a vendéglátó kultúra iránt. Az is tetszik, amikor nemileg semleges az öltözet, nincsenek tárgyiasítva a női dolgozók, nem csaliként működnek egy olyan közegben, ahol a fiatal lányok szexepiljére van alapozva a bevétel fele, ismerjük a pultosnők munkáját értelmező kulturális asszociációkat. Aki ezzel szembe megy, dupla ÁFA megfizetésére kötelezném. Az Il Primo felszolgálói rendben vannak, egyszerű, sötét tónusú öltözék, nem hivalkodó egységfront. Mosolyogva kérdezték, ízlett-e az étel, mosolyogva mondtam, hogy igen. Mondjuk, kétszer ennyi sült krumplit is meg bírtam volna enni, de ez nem az ő hibájuk.  Az egyenruhán vagy a megfelelő öltözeten nem azért rugózok, mert ez fogja megoldni az arab-izraeli konfliktust, hanem, mert a forma fontosabb a tartalomnál, sőt, a forma visszahat a tartalomra.  

Üldögéltünk még egy kicsit. Megelégedettséggel töltött el, hogy idősebbek lepték el a kis színpadot, mintha anyámhoz intéztek volna egy leendő invitálást: "Gyere nyugodtan legközelebb is". "Nem csak a húszéveseké a világ." "Legyalogoljuk a kaját". "Úgy érzem, kipukkadok." "Egy hétig nem eszek", mondták hazafelé menet. Minden a legnagyobb rendben. Jobb, már nem is lehetne, gondoltam. Csináltam anyám unokájának fotókat az estről, és nem gondoltam volna, hogy arra fogom kérni anyámat, hogy mosolyogjon. Az Il Primo csak azért nem kap öt csillagot, mert legalább egy vegán fogásnak ott lenne a helye az étlapon. ∗∗∗∗∗