Kemény Lili könyvéről Bartók Imre pazar kritikát írt. Egy másik funkcionális olvasó irigysége – én – végül kékítőt oldott az ég vizébe, és legyőzte saját magára mért imperativusát, mi szerint soha nem olvas olyan könyvről kritikát, amelyről maga is írt. Vitatkozásra gerjeszti ez a nyelvi bravúrral megírt szöveg, mert látens módon nőgyűlölő és jócskán figyelmen kívül hagyja, hogy a Nem női narratíva. Bartóknak fogalma sincs, milyen nőként a kurrens és nem kurrens irodalmi létezés részének lenni.

„[…] a kurrens irodalmi lét működésképtelenségének összefüggésében; (...) a könyv vajon bejelenteni, betetőzni vagy meghaladni igyekszik ezt a működésképtelenséget? A családon belüli erőszak témájának propagandává züllesztését látva az embernek óhatatlanul olyan érzése támadt, hogy a kibeszélés – legalábbis ebben a formájában –: elhallgatás; az őszinteség: hazugság; a szó: furkósbot.”

Fordítsuk le Bartókot. Ki van akadva, ha valaki ír egy kelendő – ki tudja hányszor újranyomott könyvet –, amikor más kortárs szerzőé ott rohad a könyvesboltban. Kemény könyve szerintem – Bartók szóhasználatát követve – meghaladja az irodalmi lét működésképtelenséget, és lám, már nem is működésképtelen ez az irodalmi lét.

A családon belüli erőszakot nem lehet propagandává zülleszteni, kibeszélése nem furkósbot, hanem életmentés. Egy kortárs magyar író nem érezné át a téma roppantságát? Ha ismerné, nem írna ilyen marhaságot – és nem küldené a gyanú birodalmába a magyar társadalom legfontosabb társadalmi kérdését. Milyen viszonyulás ez a közéletben nyakig benne lévő értelmiségitől (utalás kritikája legelejére), amikor minden héten megölnek egy nőt? A családon belüli erőszak irodalmasítása nem aspirációja Keménynek, hanem keretfeltétele, az a kontextus, amiben mindannyian élünk. A család koncentrációs tábor és személyes holokauszt, elnézést kérek. Nem lehet egy platformra hozni a kibeszélés, az elhallgatás antagonizmusát, nincs helyük egy mondatban.

„Amennyiben egy könyv totalitásigénnyel lép fel, „egy ember életét” ontja ránk, elkerülhetetlenül a fulladás kezd kerülgetni, és még a voyeur pozíciója miatt is feszélyezetté válunk. Az őszinteség mindig irritáló. Élő emberek önéletrajzai elviselhetetlenek, (...)”

Már akié. Az autofikciót azért találták ki, hogy ezeket a vádakat kivédjék. A férfi autofikciós irodalom egyik alakja Karl Ove Knausgård önéletrajzai – ha ez a szó jobban tetszik – az elejétől a végig reveláció, nagyon hasonlít Kemény autófikciójához, a hétköznapok banalitása mindig feloldódik egy nálánál nagyobba, Knausgård-nál a hagyományos férfi- és írószereppel küszködő új férfiben, Keménynél meg a nő/művész kérdésében. Mi lenne ennél érdekesebb? Az olvasó saját életét viszi a dilatorikus térbe, ettől lesz saját élmény. Társadalmunk fuldoklik az ágens kapitalizmus kulturális és funkcionális nőgyűlöletében. Bartók talán nem ismeri a megreccsent kocsmatöltelékek romantikáját, Kemény viszont igen.

"A szöveg „Ágit” minimum súlyosan személyiségzavaros figurának festi le, akinek szisztematikus, lényegében soha meg nem szűnő, vagyis évtizedeket felölelő manipulációi hol egy joviális ókori rabszolgahajcsárt, hol egy 19. századi bordélyház kiélt madame-ját idézik.”

Bartók nem látja, hogy ebben semmi személyes nincsen, sem pszichopatológiája, sem személyiségzavara nincsen, esetleg szubklinikus formában. Ez az anyaszerep, az anya karaktermaszkja, amit Kemény letép és beledob a fürdővízbe, de nem hajítja ki a fürdővízzel együtt az anyját is. Ági semmivel nem rosszabb a többi anyánál, csak többet tudunk róla, és mekkora faszságokat mond, de tényleg. De az igazán érdekes az, ahogyan Kemény István megússza a dolgot, szülőként nem funkcionál, mintha nem is létezne, Bartók jól detektálja. Megírta Az ellenség művészetét (1989), és azzal egy életre letudta a gyerekeit is. Kemény nem nagyon keménykedik, az apa karaktermaszkja nincs letépve, csak egy kicsit meg van fazonírozva. Kemény nem megy az apjának, és ez gáz. Ez nem lázadás, könnyű anyunak menni, aki az egész manezsériát gondozza. Egyébként pedig Freud is faszságot mond: álmunkban azokat öljük meg, akiket szeretünk?

„Honnan mégis a hiányérzet? […] Nos, talán… A szeretet hiányzik. És nem mellesleg az intimitás, amely itt majdnem kizárólag a szexualitáson keresztül megélhető.”

Elmerengek, Hajnóczy Péteren ki kérné számon a szeretet hiányát, vagy a többi férfi szerzőn? Vagy kérte már valaki? Bartók azt a kikapcsolhatatlan szeretet-motort hiányolja, ami kizárólag a nők tulajdonsága, még az irodalmi szüretelésből sem hiányozhat. Ha férfiak írnak szexusról, fasza gyerekek, ha nő, akkor valami hiányzik belőle, persze, hogy a szeretet és az intimitás. Egy női narrátor nem maszturbálhat, nem szexelhet, csak ha szeret. Petri Györgyön kérték már számon a szeretetet, vagy ő úgy volt jó, ahogy volt, azon a napverte sávon? Miért hiányozna ebből a szövegből a szeretet, amikor a narrátor éppen hogy nem kapta meg soha senkitől – Sipos Balázson kívül –, és látjuk, egy idő után nem is tud mit kezdeni vele. A szeretet tanult viselkedés.

„Balázs nem zseni – és talán éppen ez teszi lehetővé, hogy az elbeszélő együttérzéssel (szeretettel) legyen iránta, amikor sorvadását, a színészvilágtól eszközeiben talán eltérő, de nem kevésbé látványos önpusztítását taglalja („fakír” – hangzik el többször); más kérdés, hogy egyrészt ehhez az önpusztításhoz, mivel szimbiózisban élnek, értelemszerűen az elbeszélőnek is köze van, másrészt csinálhatna neki például egy szendvicset – de nem csinál.”

Kemény Lili és Sipos Balázs

Ez Sipos Balázs félreértése szerintem, Bartók ezen a ponton túlzottan hisz Kemény Lilinek, pedig nem kéne. A narrátor nem vezet túl mélyen Balázs anorexiájába – ha egyáltalán az, és nem metafora –, de ha valaki hajnalonta fut, nem eszik cukrot és húst, az nem anorexia, hanem a polgári ethosz elutasítása. Ugyanazt teszi, mint Kemény, csak másként. Miért csinálna Kemény Lili szendvicset Sipos Balázsnak? Azt a már-már anyai gondoskodást hiányolja Bartók, amiről tudjuk igencsak Janus arcú, mert a gondoskodó előbb-utóbb jogokat vindikál magának. Ami Bartóknak hiányzik, az a női gondoskodás, mint feljebb láttuk, a szeretet és az intimitás materializálódása egy szelet vajas kenyérben. Tudjunk már be Sipos Balázsnak racionalitást, akkor eszik, amikor akar. Nem sokkal érdekesebb, hogy a magát feministának tartó TGM hogyan negligálja és érti félre Kemény Lilit? Fiatal nő? Ja, akkor nem kell megjegyezni a sok férfifarok között. Zsótér Sándor sem ismeri meg, hasonló okból. Ez igazán fontos a Nemben.

„A női autofikciós irodalom klasszikusaihoz (Simone de Beauvoir, Catherine Millet, Chris Kraus, Annie Ernaux stb.) képest tehát aligha elhanyagolható különbség, hogy az elbeszélő itt nem áldozat – ő szed áldozatokat. A szerelmi háromszögben ő foglalja el a hatalmi pozíciót, minthogy ő dönt a másik két szereplő viszonyának lehetőségeiről:(...)”

Itt kiabál le Bartók Imre a zsinórpadlásról? Mi van? Ha egy nő autonóm módon cselekszik és/vagy kikapcsolja az állandóan berregő szeretet-motorját, akkor nem simán kis geci, vagy helytelenül cselekszik, esetleg szarfej? Nem, áldozatot szed, mint a kertvárosi sorozatgyilkos, aki amúgy köztiszteletben álló családapa, a szülői munkaközösség aktív tagja, és vasárnap énekel a templomi kórusban. Ha egy nő döntési pozícióban van – mégoly illegitim helyzetben is –, akkor egy sorozatgyilkos pszichéjét implantálta a fejébe.

„Nem lehetséges, hogy a felettük szerzett hatalom a régi szabadsághiány kényszerpótléka? Hogy a „NEM”-ben kifejeződő rendszerellenesség olyan indulatokban és hiányokban gyökerezik, amelyek teljes súlyát az elbeszélő minden éleslátása ellenére sem méri fel?”

Kemény Lili

Az indulat és a hiány olyan visszacsatolásokban nyer teret, mint a negligálás, szexizmus, generációs antagonizmusok, és vén faszok égbekiáltó megnyilvánulásai. Egy rendező, aki olyan szubtilisan látja a világot, hogy azt interpretálni kell, világlátásának, invencióinak javát le kell fölözni, tanítani kell a népet, vagy fantazmagórikus képzeletvilágát jelenítheti meg, az azt mondja, hogy minden színésznő kurva. Ne pszichologizáljunk már, ez társadalmi dolog: szexista verbális abuzálás.

„Nem szükségszerű, hogy így legyen, a húggal való viszony ugyanis bensőségesnek hat, az ő magánéleti fordulatait az elbeszélő érezhetően empátiával követi, miközben nem akar belemászni a dolgaiba (...)”

Kemény Zsófi olyan nézőpontból teríti a világ elé generációs másképplátását, nyelvi bravúrjait, hogy az ember lehidal. Közben a faszijával Delfinshow-t néznek. Mindenre érzékeny, kivéve más élőlények szenvedésére. Volt honnan tanulni.

„Másrészt hiányzik a szintézis; nem véletlen, hogy a könyv nem kap lezárást.”

Nem hiányzik a szintézis, ott van az, úgy hívják, halál(ösztön), ha már Freud szelleme ki-be járkál.

"Újra kell tanulnom hazudni, hazugságokat helyben hagyni, szerepekben élni, ha azt akarom, hogy a tisztának-maradni-mindenáron parancsa ne gáncsolja el az akaratomat.” (311.)

Érthető, miért ezt a címet adta kritikájának Bartók Imre.

Bartók Imre nevére kattintva érhető el a kritika