Három stádiumon mentem keresztül, mióta ismerem a Bubik sztorit, ez kábé húsz év. Az első a megvetés volt Szentandrássy Hédi iránt, majd a Bubik-éra következett, nem a nő a hunyó ebben a történetben. Most, hogy megnéztem a műsort, még alacsonyabb lett az ingerküszöböm, Kun Zsuzsa irritáló műsorvezetése miatt.

Az első gondolatom az volt, hogyhogy ennek a nőnek nem ad szállást senki? Nincs akkora szimbolikus tőkéje, hogy ez ügyben kamatoztatni tudja? Hol van a kapcsolathálója, ami évtizedek alatt alakult ki? A második gondolatom az volt, hogy talán alkoholista és kiállhatatlan ember, akit ismernek, csak mi nézők nem tudjuk róla. Egyszerűen nem létezik, hogy nincs, aki befogadná. Bezzeg, ha fiatal lenne. Csüngenének rajta az idősebb férfiak, akik manipulatív módon akarnának közel kerülni hozzá, vagy teljesen nyíltan, és egyből lenne hajlék a feje fölött. Idősebb nőként szarik mindenki a fejére. Már nem állítja fel a fa*ukat. A harmadik gondolatom az volt, mennyire nem reflektív saját megélt élményeire, szenteket meg angyalokat emleget, meg az istent, akihez állandóan imádkozik. Nem azt a tanulságot szűri le, hogyha lenne egy szerető isten, aki ugye mindenható és mindentudó (logikai ellentmondás), az nem hagyná ennyi ima után hetedik éve az utcán. 

Nem azt szűri le, hogy ez a férfi, akiért mindent feladott, tönkretette az életét. Persze, a saját döntése volt. De mi van a saját döntéseink nem választott elvével? Egy férfi – Bubikom –, aki a megismerkedés első perceiben szaknyelven szólva randevú erőszakot követ el, pedig még csak randevújuk sem volt. Rátöri az ajtót a női mosdóban, pedig ezt a transznemű nőkhöz szoktuk rendelni, amikor gendersemleges illemhelyekről van szó. Tőlük szoktuk félteni a nőket. Bubik heteró férfiként tette ezt, és Szentandrássy Hédinek nem az jött le, ez egy erőszakos barom, hanem az jött le, hogy a lelkük összeszállt a vécéig vezető folyosón. Van ebben valami végtelenül szomorú, és egyáltalán nem Szentandrássy a felelős érte. Nem ő a hibás, hanem ez a végtelenül modoros, manipulatív, erőszakos, privilégiumokkal teli férfi, aki semmit sem akart, csak ba*ni egyet. Csak közben besikeredett egy gyerek, és bocsánat, de kizártnak tartom, hogy Bubikom ezt tényleg akarta, ez amolyan utólagos narratíva inkább.

1998. november 7-e van, Bubikom az elszállt kalapját megengedi felemelni azon a bizonyos zebrán. "Csak neked engedem meg", mondja, és ezzel a manipulatív mondattal tönkreteszi egy jobb sorsra érdemes nő életét, aki elhitte, vele valami olyan történt, ami kivételes. Felemelhette a nagy színész kalapját, amihez senki sem érhet. Szentandrássy Hédi eddigi élete magyarázkodással telt, Bubikom ugyanis nős ember, amikor a Kalóztanya kocsmában ráröppent a fiatal és vonzó csajra. Az megvan valakinek, hogy Szentandrássy még szeretett volna táncolni, de Bubikom haza akart menni, mert a reggeli próba szent? Nem ismerték egymást két órája, de már lemondtak miatta egy programot, míg az ő dolgai prioritást élveztek. Bubikom kettős élete amellett, hogy két nőt kefélgetett egyszerre, két nő mosott, vasalt és főzött rá, biztosan nagyon stresszes lehetett. Szegény. 

Transzgenerációs patriarchális traumák kísérik Szentandrássy életét, már az anyukájával is ugyanez történik, megpillantják, azonnal szexualizálják, hozzá akarnak férni, tárgyiasítják. A grófi ivadék és a cigánylány románca. Jézus Mária, mondhatnánk. Az öreg Szentandrássy még töketlenkedik, Bubikomat semmi sem fékezi, ami kell, elveszi, a nők pedig  asszisztálnak. Hédi anyukáját elveszik feleségül, Bubikom ilyet nem csinál, hisz van már neki. 

Kun Zsuzsánál érdektelenebb, képmutatóbb és tehetségtelenebb műsorvezetőt ritkán látni. Álságosak a kérdései, álságosan viszonyul riportalanyához, és szakmai hibákat követ el. Egyáltalán nem érdekli Szentandrássy Hédi, aki szerencsére nem engedi eltéríteni magát. A sztori egyik legérdekesebb eleme, hogyan ismerkedtek meg Bubikkal, és Kun majdnem nem engedi elmondani neki. Szentandrássynak fontosak a csehónevek, ahol összejöttek, Kunban nincs szemernyi érzék, hogy most lélekben egy visszaemlékezési procedúra kellős közepén van beszélgetőpartnere, és a következőt mondja: "Nem érdekes, hogy hívják a helyeket." Nem a beszélgető partnerével azonosul, hanem saját magával. Nem kifejezetten eidetikus alkat, nem tud rácsatlakozni mások érzelmi perspektívájára. Felhozza, milyen szép nő volt Szentandrássy. "Néztem a korabeli képeket", mondja. Mi van? Most eufemisztikusan azt mondod, régen szép volt, ma már nem? Újratraumatizálod egy nőtársadat? 

Szentandrássy Hédiről az jön le – abból, amit láttatni, hallatni engedtek neki –, hogy olyan áldozat, akiben van erő. Ismerős a karaktere, minden csak az önazonosság után jöhet. Ide tartoznak a megfestésre váró angyalkák, tündérek, akik szerinte igenis léteznek. Nem sokat segítettek rajta. Jaj, mindig elfelejtem a szabad akaratot, de ez az én hibám. Az 5/5 pont egyedül Szentandrássy Hédinek jár.