Fáziskéséssel, de mindig belenézek az X-Faktorba. Szerencsére, én még kaptam meghívót egy kedves barátomtól a sorozatbaráthoz, ezért bármikor visszanézhetek mindent, ami a tévében megy.

Tele van a bulvár Dárdai Blanka & L.L. Junior frissen kibomlott kapcsolatával, és kicsit utánanéztem ennek a Blankának. 2019-ben indult az X-Faktorban, a 7. helyig jutott. Merész kijelentés, hogy ő volt a legjobb, főleg úgy, hogy nem láttam a műsort. A nyertes Ruszó Tibit is hallottam egyszer énekelni, nincs benne X-Faktor, ez biztos, persze a maga módján jó, majd sokat fog szerepelni vidéki ajtófélfa-fesztiválokon és vadászati kiállításokon. A tömegkultúra is kultúra. Ez egyáltalán nem jelenti, hogy majd Dárdai Blanka autentikus zenét fog énekelni, de reméljük az a silány zenei promiszkuitás nem lesz az övé, mint szegény Opitz Barbaráé, bár van már egy közös többszörösük az éneklésen kívül, az ajakfeltöltés, ami előre jelzi, Blankából nemsokára szegény Blanka lesz. Elképzeltem, ahogy Björk azon gondolkodik reggeli a vadmurokból készített teája fölött, feltöltse-e az ajkait. Blanka kafán öltözködik, ez megint egy jelzés az X-faktorra a hangján kívül is. Amikor bement a válogatóra, Puskás-Dallos Péter (már így hívják) azonnal kimondta, bejött a győztes. Kétszer is. Mármint nem kétszer jött be, hanem kétszer hangzott el a mondat. Akkoriban nem volt kedvem követni a műsort, ezek friss élmények. Visszanéztem a mentorházbeli éneklését is – "A Woman's Worth" (Alicia Keys) –, le a kalappal. Persze, ez mind utánzás de minden igazi művészet ezzel kezdődik, nem én mondom, hanem Roland Barthes. Elnéztem Puskás-Dallos Boglárkát (már így hívják) amikor hallgatta Blankát, és arra gondoltam, vajon most az jár a fejében, hogy ő sosem tudna így énekelni? A remek hang csak egy, a sok faktor közül, őrületesen sok minden kell még hozzá, olyan, mint az írás, megtalálod a betűket a gépen és ügyesen fogalmazol, de abból még nem lesz sem novella, sem kisregény. Olyan is van, hogy a többi faktor már mind megvan, csak a hang hiányzik, és még így is szalad a szekér, nézd csak meg By Alexet. By Alex azt hiszi, a szekere egy Lexust is lehagy, majd egyszer megmondja neki valaki, hogy nem így van, de szerintem már tudja. Ő az eklatáns példa arra, hogy elbúcsúzhatunk azoktól a fogalmaktól, amit még Arisztotelész hagyott ránk.

A szerelem olyan dolog, amiről senkit nem lehet lebeszélni, és nem is kell, egyszerűen ki kell várni a végét, elmúlik. Ha nem múlik el, akkor van gond, amit meg kell oldani, segítséggel akár. Én már látom az öltözködésbeli változásokat Blankán, már úgy néz ki mint Sade Adu, ami nem baj, minőségi kommerszet éneklő, nagyon szerethető énekesről van szó, de valamiért azt gondolom a Dresscontroll* és a Body policy** már jelen van, amit L.L. Junior indukál szerintem, egy másodlagos szocializációs eljárással. Szegény Blankának csak végig kellene nézni a Nyerő páros 5. évadját, ahol Junior Körtvélyessy Kingával játszik a nyereményért, ott láthatná az igazi arcát. Mindenki a másik egyik verziójába szeretet bele, nincs ezzel baj, az élet ilyen, aztán amikor elfáradnak, jön az a rész, amikor már csak önmaga valaki. Egyetlen embert ismerek, akinek a már csak önmaga verziója volt a legeslegjobb, a legvonzóbb, de igen sokat dolgozik rajta, hogy ezt ne lássák túl sokan.

* Amikor autoritásból és hatalomból fakadó késztetéssel valaki kritizálja az öltözködésedet, megmondja mit húzzál, vagy ne húzzál föl

** Ugyanez, csak az egész testre vonatkozik

Anyámnak fogalma sincs, mi a dress- és hair shaming, ő csak megállás nélkül gyakorolja.

Akkor néztél ki normálisan, mikor még én öltöztettelek, mondja még ma is. Emlékszem a pofonra a Pötyi áruházban, nem tetszett semmi, amit fizetés után akart venni nekem. Bementünk a fülkébe, de nem próbáltam föl semmit, minek, ha nem tetszik, és úgysem fogom soha felvenni. Kinézett egy szandált, ugyanolyan volt mint egyik osztálytársnőmé, semmi szín alatt nem akartam olyat. Érzelemátvitel, mondanám ma. Akkor is kaptam egy átszállót. Anyám így hívta a pofont. Volt egy félhajléktalan a városban, állandóan összehajtogatott dobozkötegeket hurcibált, olyan volt, mint Pipás Pista, egy XIX. százdi crossover, csak még nem így hívták, hanem Dobos Mancinak. Nem tudta szegény, hogy nálunk ő az állandó referencia. Úgy nézel ki, mint a dobosmanci, mondta anyám, és a név jelölő helyett eposzi kellék lett, állandó jelző, a Hókarú Nauszika inverze. Elöltözöl, mint a Nani. Az öltözni szónak ezt a változatát csak tőle hallottam még, és, hogy ki volt a Nani, senki sem tudta, még ő sem, ezek a kollektív, familiáris, karneváli nyelv részei voltak. Esztétikai értékítéleteit csak akkor függesztette fel, ha aludt, de hát olyankor én is aludtam. A hosszú szoknya cigányos, a lapostalpú cipő nanis, és az oldalt átvetett táska miatt postásnak néznek majd. Apám néha besegített anyámnak, megkérdezte, kihordtam-e a leveleket, vagy nem néznek-e palesztin menekültnek? Mért nem tudsz kecsesen és nőiesen öltözködni? Miért nem fésülöd ki a hajad? Egyszer tett egy ajánlatot – akkor még nem tudtam, ez egy szóbeli szerződés –, azt mondta, minden alkalommal, amikor kifésülöm a gubancokat, pénzt kapok. Ráálltam. Nagyon sokáig tartott, és mindig nagyon fájt. Mért nem vágatsz frufrut? Mért nem fogod össze, nem látod, hogy a szemedbe lóg? Hogy látnám, ha nem látok? Akkor még nem tudtam azt az egyetlen mondatot, ami elhagyhatta volna a számat, pedig annyira egyszerű: Mit számít, hogy te mit gondolsz, ez az én testem, az én életem. Marika, úgy néz ki a lánya, mint egy cigánylány, konfabulálta anyám egy ismerőse soha el nem hangzott mondatát. Hátha mások hatni tudnak rám. Úgy szégyellem magam miattad, mondta egy virágos nylon otthonkában. A nyilvános képéhez tartozom ma is, mint a virágos kertje, amit mindenki csodál, és amikor felhorkan, mennyire gazos, mi apámmal ugyanolyannak látjuk, mint amilyen mindig is. Májusban, amikor a görögök megérkeztek, egész nap nem szólt hozzám, mert a piros Convers tornacipőmbe mentem. Kérdeztem, mit hozzak az Aldiból. Nem nézett rám, nem válaszolt, pedig onnan mindig kell neki valami. Mikor elmentek a rokonok, mondom neki, Ez a Convers többe került, mint az összes ruha, ami most rajtad van, de hiába. Az igazi konfliktusokat nem lehet megoldani, és a család az egyetlen hely, ahol minden pszichológiai trükk hatástalan, ez még Thomas Gordonnak se menne.

Tizenöt év pszichoterápia biztosan segítene, de ez felső-középosztálybeli időtöltés, és teljesen felesleges. A problémáink a külvilágból származnak, azt kell megváltoztatni, nem magunkat.

Nemrég kiolvastam Nádas Pétertől a Rémtörténeteket, utána nem sokkal Abdulrazak Gurnah Utóéletek című Nobel-díjas regényét is, és megtaláltam a lektűr vs. szépirodalom különbségét. Kinetika. Egyáltalán nem irodalomelméleti probléma. Nagyon rossz helyen keresték eddig a különbségeket az irodalmárok, pedig hej, de okosakat írnak róla. 

Onnan tudom, hogy valami szépirodalom, hogy nem tudom hason fekve olvasni. Nemcsak azért nem, mert egy idő után baromian megfájdul a derekam, hanem mert nem tudok jegyzetelni, aláhúzni, és az asszociációkat felfirkálni. Oké, odakészítem a ceruzát, meg egy fecnit, de aztán utána kell néznem a neten egy felmerülő emlékképnek, valamelyik alakról eszembe jut valami, azt  is meg kell nézni. Nagyon nem egyszerű. Lektűrnél kell ilyet csinálni? Nem kell. Ott a szereplőknek rendes neve van, a cselekvéssel vannak elfoglalva, minden percben történik valami, amiről azon kívül, hogy Most éppen olvasok, nem jut eszedbe semmi. A lektűrnél minden önmagát jelenti csak, nem kell állandóan a Google keresőhöz ugrálnod, vagy a régi füzeteidben kutatni. Régen gátlástalanul, tollal mentem neki a könyveknek, meg szövegkiemelővel, ez volt a barbár korszakom, ami viszonylag lassan, de elmúlt. Anyám mindig mondja: Semmire nem tudsz vigyázni, látod, nekem mióta megvan a gáztűzhely, vigyázok rá, nem tudok minden évben újat venni kislányom. Igaza van. Szóval odakészítem a HB ceruzát, minden szereplőt aláhúzok, de nem elég, mert a szereplők nevét ki is kell írom egy külön füzetbe, hogy a végén összeszámolhassam őket. Eddig Karl Ove Knausgård nyert, a Harcom utolsó kötetében 480 szereplő van, persze nem mindegyik beszél, mert például történelmi figura, vagy együtt jártak általánosba, vagy a mostani szomszédai, és csak épp megemlíti a kortárs norvég író. Az állandó ugrálást ágy és asztal között, a nálam fittebbek is megunnák, úgyhogy szépen visszaülök az asztalhoz. A másik különbség lektűr és szépirodalom között, hogy a szépirodalmat nem lehet oldaltfekvésben sem olvasni kényelmesen, csak az egyik oldalát, a másik oldalt fel kell emelni, ami a Rémtörténetek esetében közepesen nehéz fizikai munka, amitől egész életemben menekültem. Abdulrazak Gurnah (Nobel-díj, 2021) könyvét fel tudtam oldaltfekve is emelni, nem is olyan jó, mint Nádas. Persze, szokni kell a szuahéli mesenarratívák egyszerű nyelvezetét, csak ugye arra gondol az olvasó, ha ennyire egyszerűen van megírva valami, az gyanús. Összefoglalom. Szépirodalom és lektűr közötti különbség kinetikai, nem irodalomelméleti. Ha már asszociáció. Ha valaki író szeretne lenni, de egy csomó kétséggel küzd, erre is van megoldásom. Olvasson Knausgårdot. Akkora löket éri majd, hogy hamarosan kiadót kell keresnie új könyvének, de nem azért, mert Knausgård a világ legjobb írója, ilyen úgysincs, hanem, mert elképesztő bátorságot ad az írásra a szoros autofikció miatt, mert a legérdekesebb és legjobb téma az, ami velünk történik, legyen az egy ásványvizes üveg felemelése reggel nyolckor.

Követem egy ideje a planete-deco.fr online magazint, és minden enteriőrben  van valami, ami nem tetszik. Nem okoz üzemzavart, a valóság része, nincs tökéletes, el kell fogadnom, elég, ha törekszünk a jóra és a szépre. De mi a szép? Ez azóta kérdés, mióta emberi kultúra létezik, nem itt fogjuk megválaszolni.

Borzasztó volt ez a nap, fogmosás nélkül mentem lefeküdni, pedig nem szoktam. Tavaly szeptemberben felhívtam a vízvezetékszerelőt, elromlott a vécétartály, jönne már ki. Felmérte a terepet, vízköves a cső, hiányzik a tartály teteje, az lenne fura, ha jönne a víz.

Mondom neki, nyáron a meszelésnél a piktor levette, azt hittem szemét, és eldobtam. Nem baj, van neki otthon egy rahedli. De jó, gondoltam, nem kell újat venni. Mikor teccik jönni? Rengeteg a munka, talán a jövőhéten. Jövőhéten is rengeteg a munka, gyerektáborban vízcsőtörés, a gyerekek nem maradhatnak víz nélkül. Perszehogynem. Nem akarom sürgetni mester úr, amikor magának jó, csak mondjon egy hozzávetőleges időpontot. Nem tud, már verekedés is volt miatta a kuncsaftok között. Elhatároztam, én nem fogok verekedni, csendesen kivárom a sorom. Nem tudtam, hogy ez pont ma lesz. Anyám sokkal türelmetlenebb mint én, a lelkiismeretemre akar hatni. Miért nem hívod többször? Nem zavar, hogy nem lehet lehúzni a vécét egy éve? De, de mondom, közben az az igazság, hogy nem zavar. Megszoktam, hogy vödörrel öntöm le. Annyira megszoktam, hogy most, hogy megcsinálták, paff lettem. Nem tudok bemenni, és csak úgy lehúzni. Anyámnál már járt pár hete a bojler miatt, egyik barátnőmnél is volt, és valahogy meggyőztek, ez télleg nem szép, hogy engem meg tavaly szeptember óta hiteget. Anyám a bojlerszerelésnél kifizette előre a nálam lévő munkát is, így akart nyomást gyakorolni a mesterre. Körbenézett nálad, látta, hogy nem tudod majd kifizetni – mondja anyám, hogy én is megértsem a helyzetet. Hívd fel, kérd vissza tőle a pénzt. Persze, olyan pénzt kérjek vissza, amit nem is én adtam neki. Ultimátumot kaptam anyámtól, pedig a vécétartály valahogy már nem is érdekel. Elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Már nem sürgős. Holnap reggel nyolcra ott vagyok, mondja a mester. Mintha megérezte volna a húgyszagot, én meg annyira hirtelennek érzem a dolgot. Reggel nyolctól délig szentségelt, jött-ment, puffogott, és valahogy megértettem, ez olyan munka lehet neki, mint egy kozmetikusnak a teljes hátszőrtelenítés, kemény, nemszeretem munka. Ezért várt vele egy évig. Ha rajtam múlna, még mindig a paleolitban élnénk. Nem bírom a változásokat, pedig neurotipikus agyam van. Anyu, lepattintottam a követ, élesebb lesz. Mit variálsz? A tompával is agyon tudod csapni a gyíkot. Anyu, ha rákötök a kőre egy botot, nagyobbat tudok ütni. Minek? Hagyd úgy, úgy, ahogy van. Anyu, ha két lyukat vágok az oroszlánbőrbe fel tudom húzni, hogy ne fázzak. Maradj a tűz mellett a valagadon. Mit pattogsz? De most komolyan, miért ne maradhatna minden úgy, mint régen?

Nem láttam soha olyan enteriőrt, ami maradéktalanul tetszene, de hát biztosan sokan vannak így. Olyan van, hogy valami tetszik, sőt nagyon tetszik, de ezek mindig csak részletek, egy konyha, szoba vagy akármi, egy buja kiskert például. Mert egy kert lehet buja, a lakói nem 

Most is ez van, a nappali egy része  – vagy inkább átjáró – nagyon el van találva, odaáig vagyok a Csinálj kávéházat a szobából ötletért, ráadásul szeretem a sötét színeket, nem bírom elviselni a piros fülesfotelt, a színes párnákat és a mintás függönyt, de azért ez kontextusfüggő. Nagyon tetszik a fekete faberakásos háttér, a polc egyenesen megbolondít, olyan, mintha Paul Cézanne vagy Claude Monet alkotóműhelyében lennék, ahol a frissen elkészült képeket sebtében felteszik, hogy minél hamarabb egy új alkotás bűvöletébe kerüljenek. Kafa az asztal, jók a cserepek, én a fűzfából készült bortartót túlzásnak tartom, az anya valagát annak, aki nem tudja a két kezében behozni az üvegeket. Azért van a kezed. A kevesebb több esztétikája annyira mély tudás a világról, annyi rétege van, hogy nem tudja mindenki átélni, közelítenek hozzá, de nem értik meg a maga teljességében soha. (Rajtam kívül).

A nappali viszont elcseszett több soron. Én már nem folytatnám ebben a helyiségben a polcon a képek megoldást, de azért nem nevezem hibának sem. Letenném őket a földre, nagyobbnak tűnne a belmagasság. Minek kellett minden szart bezsúfolni? Elárasztotta a többi helyiséget az árvíz, és mindent idehordtak? A fél berendezést ki kellene hajítani és főleg elvenni az ablak elől a polcokat. Halálom, amikor nem lehet simán odamenni egy ablakhoz kinyitni vagy becsukni. Kicsit fel kell feküdni a hasaddal, hogy elérd az ablakkilincset, arrébb rakni az amúgy szép kaspókat és vázákat. Ezek nem szellőztetnek soha? Minek ez a rengeteg ülőhely? Átjönnek a szomszédok vasárnap meghallgatni a Kreutzer-szonátát és így mindenki elfér? Ezek is párnaoverdózisban szenvednek, mindenhova párnát dobnak, mert az barátságossá teszi az enteriőrt. Szerintük.

Bájos ez a részlet, kicsit olyan, mintha tegnap jöttél volna haza egy régészeti feltárásról észak Irakból, és eltettél  volna a hátizsákba pár épen maradt darabot a sumer birodalom kincseiből, és amíg nem találod meg a végleges helyüket az enteriőrben, leteszed az első helyre, amit meglátsz. Az aszparágusz viszont mindig ambivalens érzést kelt bennem, néha falusi fémportálok piros mintás nylonfüggenyei mögött hallgató, műanyag tartóba rakott szépségek, kiknek bujasága rossz társaságba keveredett, szerencsére a képen látható zöld-fekete drámaisága is létezik. 

Aki ilyen szép kávéházi enteriőrt csinált egy átjáróba, annak, hogy az anyja valagába fogyott el a képzelőereje pont a konyhánál? Mi ez? Egy átalakított uszoda? Azt hitték, ha feltesznek a falra egy antik stílusú órát, majd minden rendben lesz? Azt a barátságtalan csempét azonnal le kell verni, egyetlen jó benne, hogy nem kötésben tették fel, mert akkor a hányást is le kellene takarítani róla. A mennyezetre szerelt lámpasorról inkább nem mondok semmit. Mitől félnek, hogy a ketchupot egy vendég kisgyerek felspricceli az ablakok fölé, és majd milyen jó lesz, hogy nem kell újrameszelni?

A kiskerttel ugyanazt a hibát követték el, mint  a nappalival, agyon zsúfolták. Mi az anyám valagának az a két hatalmas kaspó, talán azt is az iraki ásatásról hozták, és i.e. 5000-ben még gabonát tároltak benne? Mert azt megérteném. Miért nem elég a buja vadszőlő és haragoszöld borotyán hangulatteremtőnek? 10/6

A lakást itt találtam

Ha Kőrösi Máté (1992) nem megy el egy óceánjáróra szakácsnak, vagy nem vonul be egy ashramba huszonöt évre, nagyon jó filmeket fog csinálni. A Dívák nagyon jó vizsgafilm lett akkor is, ha vannak hiányosságai.

Egy vizsgafilm olyan lehet, mint egy alapvető iniciatíva szegénységben szenvedő egyetemistának a szakdolgozat megírása, a szorító idő a legjobb mester, már csak a lényegre szorítkozik, az apró finomságra nem figyel. Minden igazán jó alkotás az alkotóról is mond valamit, minden alkotás a szerző kibelezett változata, csak nagyon figyel, hogy senki ne vegye észre. A legbátrabb szerzők nem félnek a pőre nyilvánosságtól, vagy ha igen, nem mutatják, ezért virágzik annyira az autofikció műfaja.

Ha valaki már elég érett, érdekelni kezdi a Másik. Empirikus olvasóból vagy nézőből mintaolvasóvá válik, ez az egyik legérdekesebb szellemi kaland az ember életében. Milyen az empirikus befogadó? Csak akkor tud élvezni egy művet, ha az a dolog, amiről olvas, vagy lát, vele is megtörtént, vagy majdnem megtörtént, ha nem is pont úgy, de tudja miről van szó. A mintabefogadó ezzel szemben (Umberto Ecótól kisajátítva és tovább gondolva a fogalmat) viszont olyat is megért, ami nem primer tapasztalata, sosem járt mondjuk a harmincéves háborúban, vagy nem ismerte a múlt század közepén alkotó New York-i művészeket Greenwich Village-ben, sosem volt az ellenkultúra részese, vagy mondjuk nem érezte magát eltérőnek a saját biológiai nemétől, mégis rá tud hangolódni ha erről olvas vagy lát valamit.

Kőrösi Máté tulajdonképpen saját magáról csinált filmet csak a Dívákat használta fel, ami teljesen rendben van, másokról kell beszélni, ha magunkból (is) meg akarunk mutatni valamit. Van három csajszi, akik dívának hívják magukat, lehet, hogy rosszul emlékszem, de egyszer sem hallottam ezt a kifejezést tőlük. Leíró fogalomnak tűnik, címnek egyenesen remek, olyan asszociációs mezeje van, hogy egy másik vizsgafilmet lehetne készíteni belőle. Szóval, van ez a három lány, Szani, az azt adom, ami vagyok, Emese, az érzékeny és depresszív alkat, és Tina, a nagyon ismerős fazon, akinek nagyon korán ki kellett találni magát, és ennek ára volt. Szinte adná magát a kissé elbaltázott szociológiai előítélet, meg a mesék világából vett számmisztika, hogy három lány valahogy mindig problémás együtt, a hármas páratlan, provokatív és baljós szám, annyira adott a trianguláció és a koalíció képzés sémája, hogy azt hihetnénk, itt béke sosem lehet. Tévedünk, nem nagyon látjuk a kiközösítést és a másik kárára való manipulációt, viszont a nagy kötődést sem. A nagy kohéziós erő ebben a három, nagyon okos és kreatív lányban azért nem akkora, hogy róluk csoportként beszélhetnénk, az Egy mindenkiért, mindenki egyért dinmikájáról, noha van közös céljuk, leérettségizni egy belpesti alapítványi gimnáziumban. Három olyan elütő karakter, akiket azonkívül, hogy nehezített pályán mozognak gyerekkoruk óta, nem nagyon köti össze őket semmi a női szocializáció veretes kellékein kívül, amire ha Kőrösi Máté rákérdezne, azt mondanák, ők maguknak akarnak tetszeni. Hát persze. A körömlakkok, műkörmök, alapozók és műszempillák világában minden nő ezt hiszi, de a valóság azért kicsit más, egy nő számára a megjelenését tekintve nincs autentikus létezés, vagy csak nagyon keveseknek.

Ha valaki azt a nevet adja a macskájának, hogy Igor Jeszenyin, az sokat elárul róla, annak nemcsak jelentősége, de jelentése is van. Ezt forszírozhatta volna kicsit jobban Kőrösi. Persze mit okoskodok én, egy filmalkotás nem szereti a direkt megoldásokat, nem kell mindent kimondani, szájba rágni, lám nem volt taglalva, nekem mégis beindított egy gondolatfolyamot, Kőrösinek van igaza. Vagy amikor a rasztahajú Tina felmegy a cuccaiért az exéhez, és utoljára látja a lakásban egyedül tébláboló kutyát. Micsoda drámaiságot rejt, ahogy a lány különösebb búcsúzkodás nélkül hagyja magára, de Kőrösi nem akart még ennyire mélyre ásni, különben mit fog csinálni az elkövetkező ötven évben, ha minden patront elpuffogtat már az elején. Emese él látszólag a legstabilabb környezetben, valahogy, ha nem is egy bunkert, de egy marginálisabb közeget jobban hozzá lehetne képzelni, ezért meglepetés a szagelszívó, és a minden eszközzel jól felszerelt konyha látványa. Nemcsak egy lakás lehet diszfunkcionális, hanem a család intézménye is, melynek legfőbb jellemzője a tabutémák spirálja, minél jobban tabusítasz, annál mélyebbre süllyedsz. Mi a leginkább közös ebben a három lányban mégis? Életkoruk, arra predesztinálja őket, amilyennek a film bemutatja, életkori jellemzőjük sajátos érzékenység, a szenzitív sznobéria jelenléte, melynek epicentrumában saját egójuk áll, és ez rendben van így. Minden esemény ezen a sajátos szűrön szivárog át, egészséges narcizmusuk mindent átitat, és magába szív. Mivel ennyire fiatalok, nem kell túl okosakat mondaniuk, még simán tévedhetnek, sőt, ebben az életkorban jövünk a leghülyébb következtetésekre, és tudjuk a legnagyobb marhaságokat hinni a világról. Lesz még erre idő, mint Kőrösinek a többi filmjére, most a töltekezés ideje van, sok az input, kevés az output, de ez így van jól. Az eggyel korábbi generációnak fele ennyi önreflexiója sem volt, ezek a lányok legalább kétszer annyit tudnak a világról, mint a szüleik ennyi idősen.

Mind a három lány manipulációtól mentes, ezért jó vizsgafilm szereplők, és hiába fiatalok, nem tévednek alapvető dolgokban. Ha a manipulációnak, akár egymás közt, akár Kőrösi Máté felé bármilyen jelét észlelnénk, mehetne az egész a lecsóba, senkit sem érdekelne. Ez a film a felnőtt élet letört szélű mozaik darabkája, érzelmileg átélhető és hiteles. Szabadságigény küzd a determinációval, meglátjuk, mi lesz belőle, bízva abban, hogy Kőrösi tíz év múlva leforgat egy másik filmet róluk, és akkor kicsit szélesebbre tárja a kaput.

Remek volt a saját narráció, a rajzfilmes effektek, a rendező belevitt önreflexiója. Ha valaki megkérdezni mi történt tulajdonképpen ezzel a három lánnyal, csakis az lehetne a válasz, az élet történt velük, semmi más. 10/9

A film Bechdel-tesztje pozitív

Dívák, 2021, Kőrösi Máté

A kritika eredeti megjelenése: Litera-Túra Művészeti Magazin

„A pokoljáráshoz tiszta lélek kell és naivitás, épp olyan, mint a fiatal Szabó Győzőnek volt. Ilyen pakkal lehet igazán hosszan haláltáncot járni. Győzőé egy példátlanul szép és fölemelő élettörténet, mely nem a karrierről, hanem az esélyről, a reményről, a mélységről szól. Vannak jelei a lélek mögül."

Rákeresve a könyvre, ezekbe a mondatokba ütközni a Libri oldalán, melyet Grecsó Krisztián írt a film alapját adó könyvről. Fura mondatok és szavak. Felemelő lenne, és példátlanul szép valóban? A filmből nem tűnik így, bár igaz, a könyvnek csak egy része van adaptálva.

Szabó Győző (1970) színművész és Csernus Imre (1966) pszichiáter Toxikoma című, 2012-ben megjelent könyvéből készült a film, amikor Szabó az OPI (Országos Pszichiátriai Intézet) bentlakó betege volt. A film nem lejövéstörténet, inkább két ember összefeszülése, hatalmi harca egy terápia kapcsán, és azt, hogy végül is mindez sikeres volt, csak a film legvégén tudjuk meg egy szöveges narrációból. Csernus doktor (Bányai Kelemen Barna) ekkor még nem a kies Noszvajon élt, a világtól távol, még nem borászkodott, hanem egy rémes és lepukkant budapesti egészségügyi intézményben végezte a munkáját, amit a filmben dinamikus konfrontatív terápiának neveznek. Ha egy országról meg akarsz tudni valami fontosat, nézd meg az egészségügyi intézményeit belülről. Lepukkant emberek, lepukkant kórtermek, az emberi méltóság minimuma, a depresszív realizmus rekvizitumai, mely olyannak látja a dolgokat, amilyenek valójában. Magyarország egy darabja.

Szóval, a film nem annak a története, hogy Szabó Győző sokat foglalkoztatott színművész hogyan jön le a heroinról, hanem két ego találkozása, amelyben persze előbb a doki nyer, aztán majd mindketten. Szabó Győzőnek (Molnár Áron) előbb meg kell mutatnia esendő énjét, személyiségének olyan oldalát is, melyek nem felelnek meg a külvilágnak szánt szebbik arc ideáljának, amihez saját gyengeségek és fogyatékosságok vállalása, és a tökéletesség álcájának a levetése szükséges. Szabó drogfogyasztása  – többek között – egy férfiasságalakzat, hovatovább férfiprivilégium, amit kisgyermekes apaként birtokol, ahelyett, hogy óvodába vinné, hozná a kislányát, gondoskodna róla, mosná az ünneplő ruháit. Mindezt egy nő teszi meg helyette, akit Juditnak hívnak, ő a kislány anyja és Szabó Győző párja. Bár a filmben nem ezen van a hangsúly, nem erre fókuszálnak, a nők kikapcsolhatatlan szeretet motorja működik rendületlenül, ami nem valódi szeretet persze, hanem szocializációs termék, mindent elviselnek, majdnem mindent, csak legyen mellettük valaki. Grecsó Krisztián amikor felemelőről írt és szépről, erre is gondolt? Ha egy kisgyermekes nőről szólna a Toxikoma, akkor is ilyen elegáns esztétizálással siklana el a gyermekgondozást semmibe vevő szenvedélybeteg felett?

A Juditot játszó Csuja Fanni egy kicsit sem tudta élővé tenni, érzékeltetni a szenvedélybetegekkel együtt élők ambivalenciáját, játszmáit és kétségeit, színészi játéka olyan volt, mint egy sarokba rakott kiszáradt szobafenyő, nem osztott, nem szorzott. Totális rendezői-dramaturgiai tévedés volt a kislányukat játszó Marosi Lilient (Bodza) beszéltetni, nem azért mert rosszul csinálta, hanem mert nem volt tétje. Viszont megjelent egy dramaturgiai trend itt is – nemcsak a skandináv sorozatokban van ilyen –, hogy a gyerekeknek hazudnak, mint a vízfolyás. Miért nem jön haza apa? – kérdezi a kislány. Mert olyan betegsége van, ami erősebb, mint ő, és le szeretné győzni. Apa hangját hallottam. Igen, itthon volt, de megkértem, hogy menjen vissza a kórházba. Ez hangzana el, ha nem hazudnának a felnőttek éjjel-nappal.

A Toxikoma közönségfilm, és mindent egybe vetve kifejezetten jó mozi lett. Hibái ellenére több helyen is valódi feszültségekkel teli, a határokat tartó Csernus, és egy notórius határszegő narcisztikus és önző ember drámai konfliktusai kifejezetten izgalmasak. Sodró Eliza (Lili) mint járulékos áldozat meggyőző, bár a filmben végigfutó szexuális aktusok akkora filmes klisék, hogy leesik az OPI beázott plafonja. Miért van a filmekben állandóan az állva szexelés pornófilmes ihletettsége, hiszen nincs élő ember, aki ezt végre tudná hajtani.

Csernust eljátszani utoljára Gálvölgyi Jánosnak sikerült egy kabaréjelenetben, ki gondolta volna, hogy valaki még képes rá? Bányai Kelemen Barnának sikerült. Nem volt, vagy csak egészen kevés civil, esetlen, félresikerült hang és gesztus a játékában. Molnár Áron is tenyérbemászóan jó Szabó Győző volt, a film még abban a stádiumban ábrázolja, amikor egója az egekben, nincs benne még alázat sem a szakemberek, sem a heroin felé, még azt hiszi, ő az erősebb. A vizuális effektek meggyőzőek, eredetiek, látványosak, a filmnéző személyes élményként csöppen egy módosult tudatállapot szivárványba, akkor is, ha ez a szivárvány fekete. Át lehet élni a káoszt és az én elvesztését.

Török-Illyés Orsolya (Éva) figurája és Csernussal való ambivalens kapcsolata ellenben akkor is baklövés, ha van referenciális olvasata, nem hiteles, hogy egy akár hosszan tartó érzelmi frusztráció után a főnővér, akinek naponta döntéseket kell hozni és a tűrőképessége edzett, olyan változáson menjen át igen rövid idő alatt, amelyet a film bemutat. Persze, ha arra volt példa, hogy a szerről lejövés és az egészségügyön belüli karrier igazából a doki felé való megfelelés volt, akkor érthető. Török-Illyés volt már sokkal jobb is, meg sem közelítette az Ernelláék Farkaséknál, vagy a Békeidő című filmekben nyújtott alakításait. Ő egy domináns alkat, nem megy neki a dependencia ábrázolása.

Szabó Győző non-fiction-ja fontos könyv, ha másért nem, hát azért, mert végül is minden embernek ugyanazok a problémái, univerzális igazságokkal találkozunk egyedi példákon keresztül, itt egy drogfüggővel éppen, de nézzük csak meg Csernus doktort, mihelyt stressz éri, mit tesz? Azonnal rágyújt, és noha a nikotin nem okoz módosult tudatállapotot, mégis csak függőség.

Herendi Gábort úgy tűnik, jól megihlethette a Holt költők társasága (1989) című kultikus film, egy kicsit újraértelmezte a híres jelenetet, Mr. Keetingből (Robin Williams) Csernus doktor lett, a terápiás betegek pedig a tanítványok, Gáspár Tibor (igazgató) pedig az obligát rosszarc, aki nem díjazza a forradalmi módszereket. Persze itt nem a padra állnak fel, hanem a Gangeszből merítenek vizet. Hogy ez mit jelent? Meg kell nézni a filmet. 10/7

A film Bechdel-tesztje negatív

Toxikoma, 2021, Herendi Gábor, 18 éven felüliek számára ajánlott

A film eredeti megjelenése: Litera-Túra Művészeti Magazin

Lackó Gábor A megállóban

(Kattints a szerzőre, ott a novella) 

A Rossmann Magyarország Kft. különdíjas novellája

Lackó narrátora a male gaze dominanciát emeli novellaszintre, a férfitekintet ilyen-olyan szempontok alapján válogató aktusát, ahol az elbeszélő úgy tűnik, a magas vékony lányokat preferálja. Tulajdonképpen egy zaklatás története van beemelve egy irodalminak tűnő szövegbe, noha a zaklatásról sem a szerző, sem elbeszélő-narrátora nem tud, legalábbis semmilyen önreflexív narrátori megoldás nem utal erre. Ne csak egy novellára álljunk meg, de egy pillanatra is. Vizualizáljuk a történetet. Egy férfi kitartóan bámul egy nőt a megállóban. Minden nőnek volt már része ilyenben – azt hiszem a kerepesi recskafantom a végsőkig vitte ezt a narratívát a napokban, igen, akit az önjelölt igazságosztó polgármester fülelt le, jogosulatlan videómegosztásával. Nem kellemes élmény, ha bámulnak, megvetést és dühöt szül, amit a nőknek nem szabad kifejezni, és ha viszonzást is talál a kutakodó tekintet, semmit sem változtat azon, hogy ab ovo behatolás egy másik ember intim szférájába. A zaklató tekintet csendje a novellában teljes, csak az énelbeszélő gondolatai cikáznak, áldozata minimum öt percig, de az életszerűséget tekintve, talán tovább kénytelen tűrni a bámulást, legalább addig, míg le nem száll a villamosról vagy a trolibuszról, ha együtt utazik zaklatójával. Ez bizony olyan tapasztalat, amit egy férfielbeszélő nem tudhat. Ezt a feminista irodalom- és társadalomtudomány sajátos női tapasztalatnak hívja, és elbeszélő narrátorunknak fogalma sincs, voyeur tekintete hogyan hat a Másikra, aki kénytelen tűrni ezt a nonverbális tárgyiasítást. A fast-forward ötlete nem túl eredeti – gondolatban végigfuttatni az életet –, de a Megállós pályázat zsűrijének valamilyen titokzatos okból tetszik, nem egy novella nyert beválogatást ezzel a narratív technikával. Közepesen érdekes zsánernovella, elég ügyesen megírva. 5/3

A Telekom különdíjas novelláját, Hegedűs Ágota Lepketangóját sajnos nem találtam a húsz beválogatott novella között.