Óriási megkönnyebbülés egy kritikus számára, hogy Somát nem érdekli, mit mondanak róla vagy a tanításairól. Steiner Kristóf, akit nem szoktam kímélni, most annyira aranyos és természetes, hogy képtelen vagyok kritizálni, főleg azért, mert értéket teremt. Azt érzem, letisztulási folyamatban van, letépte modoros maszkját és maga mellé helyezte az ágyra.

Szóval, összehozták a Brody House (Budapest, Bródy Sándor u. 10.) marketingjét egy finom csokoládéval és a képzőművészettel, ami engem nem zavar, akkor sem, ha már a műsor legelején tesznek róla, hogy a márkanevek és a termékek jól láthatóak legyenek. Főleg most érint érzékenyen, hogy olvastam Rachel Cusk legújabb regényét a Parádét, amiben az egyik narrátor azt mondja, "A kapitalizmust annyiban érdekli a szeretet, amennyiben áruvá tehető." A kijelentés igazságát nem csorbítja, hogy maga a regény nem tetszett, ami teljesen irreleváns szempont, érvelni is kell a vélemény mellett, meg is tettem, nemsokára megjelenik, hogy én is lenyomjak egy kis marketinget. 

Szóval, most egy olyan vendéget hívott, aki mindig is tekintélyfigura volt a számára, ifjúkori ideálja, és ki értené meg jobban, mint én, aki annak idején szintén oda volt Somáért. Kristóf és köztem az a különbség sok más mellett, hogy én idővel nem tudtam azonosulni ezzel a spirituális megszállottsággal, és lejöttem róla, pedig mond ő sok érdekes dolgot, ami még mindig tetszik, vagy egyetértek vele, de amit a legjobban kedvelek benne, az a humora. A humor nem jellemzője nemének, pusztán társadalmi okok miatt, a nőknek nem volt olyan cimboraközössége, ahol kialakulhatott volna, a patriarchátus tett róla, ma azonban javulni látszik a dolog, elnézve a sok vicces női stand-up komikust sorozatokban, filmekben, na nem itthon, ami alól Pottyondy Edina nyilván jelentős kivétel. 

A gonosz kritikus sajnos nem tud mit kezdeni az olyan kifejezésekkel, mint a "föld szíve", amikor Mexikóról van szó, ahova mindketten visszajárnak. Ez annyira de annyira áttételesen és kulturálisan kódolt, hogy meghaladja a befogadóképességét. Vagy csak egyszerűen annyit jelent, hogy "Baromian jól éreztük magunkat"? De akkor az a bizonyos szív nem a Pilisben van? Vagy az csak Magyarország szíve? Nagyon nem egyszerű.

A kritikus azzal sem tud mit kezdeni, hogy a Hold meg a nők hogyan hatnak egymásra, és ha őt kérdezik, sehogy, pedig tudja, a menstruációs ciklussal összefügg a dolog, mint az apály és a dagály, de nem gondolja, hogy ennek a mi társadalmunkban valódi jelentősége lenne, hacsak nem a menstruációs szegénység az. Soma a nőkhöz lényeget rendel (méh), a társadalmi valóság, a társadalmi nemi szerepek nem érdeklik, "genderakármi", mondja, felhőtlen, kétely nélküli bizonyossággal.

A kritikus azt sem gondolja, hogy a guadeloupei Szent Szűz látogatásakor érzett transznak bármi köze lenne a keresztény valláshoz, inkább tűnik Stendhal-szindrómának, vagy annak a jelenségnek, amikor valaki elmegy Jeruzsálembe, és azt hiszi, ő Jézus Krisztus. Arra azért kíváncsi lennék, ez utóbbi pszichológiai jelenségnek van-e női megtapasztalása. Amikor a Portobello Beach-en gyalogoltam le a tengerhez Edinburgh-ban, hasonlót éreztem a kertekből kihajló cserjék és fás szárú virágokat szagolgatva, majdnem spirituális élménynek írná le, de ami majdnem az, az nem az.

Soma tele van szinkretista kutyulmányokkal, előző életek (tehát hisz a reinkarnációban), vagy ez bonyolultabb? Persze, teljesen mindegy, a kritikus mit gondol ezekről, és az is tökmindegy, hogy ennek az eredője nagyon is világi jellegű, élete felénél Somának el kellett döntenie, merre haladjon az egzisztenciája és olyan sikerágazatba fogott, aminek semmi köze sem a nőkhöz, sem az univerzumhoz, holdfázisokhoz, csillagokhoz, egyedül a megélhetéshez, amiért megdolgozik, szó se róla. Gondolom, én. De értékteremtés-e ez? 

Kristóf és Soma között egyetlen rizikófaktoros kérdés volt, amiben viszont Somával értettem egyet, és ilyenkor örülök egyedül, hogy nem én vagyok J.K. Rowling, akit a transzközösség kancelezi, mert kritizálja a  törekvésüket a teljes elfogadásra. Ami viszont a nőgyűlölő patriarchátus ármánykodásait keni el, a transzkritika szerint. Nehéz ösvényt vágni mások valósága és a mi valóságunk között. Kristóf transz-támogató, Soma pedig behúzta a kéziféket egy unalmas mimikrivel, de érthető, ez nem egy konfrontációs műsor. Egyébként kutatja valaki a beszélgetős műsorok evolúciós együtthatóját? (Nincs ilyen, most találtam ki.) Mikor szaporodtak el ennyire? 

Nagyon tetszenek a műsor alatti képzőművészeti kitekintések és alkotások, szerintem telitalálat, mindegyik remek volt eddig, az emberanyag és az alkotások is. Tetszik a felvezetés: világvégéből apokalipszis helyett menedékházat csinálni, de a beszélgetés végén, most először figyeltem meg, Kristóf stílusa átmegy egy katolikus pap modorába, ezt nem kellene, olyan lesz tőle a vége, mint egy mise, és attól az isten mentsen meg mindenkit. 5/5

Annak idején (2002-2003) nem láttam, asszem akkor már nem volt tévém, és nem azért, hogy fanyalogjak, hanem, mert meguntam, hogy állandóan kapcsolgatom és függő vagyok. Egyszerűbb volt kitenni a ház elé, másnap a szemben lévő kollégium diákjai elvitték. 

Előbb láttam a húsz évvel későbbi folytatását, az And Just Like That (2021) című immár három évados sorozat első két szériáját, mint az alapszettet. (Kritikám a linkre kattintva.) Most teszik fel a harmadik évad részeit arra a portálra, ahol nézni szoktam. Azt mindig tudtam, hogy van Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) meg Mr. Big (Chris Noth) meg a többi csaj, de a részleteket nem. A húsz évvel későbbi első epizódban Carrie és Mr. Big már házasok, ez keltette fel az érdeklődésemet: hogyan történt, hogy jutottak el idáig? Mr. Big igazából nem is szerette Carrie-t, erre emlékeztem, de most, hogy ledaráltam az eredeti hat évadot, mindent megtudtam, amit akartam.

A húsz évvel ezelőtti korszellem jelentős részét sikerrel közvetítette a sorozat akkor is, ha ma már mosolygok néhány dolgon, például, hogy Mr. Big tollat ragad, amikor Carrie elmagyarázza neki, hogy jut el egy New York közeli (New Jersey?) erdőbe, ahol Carrie Aiden Shaw-val (John Corbett) tölti a hétvégét. Nem volt GPS, meg mobiltelefon. Vagy amikor Carrie lesajnálóan mond valamit egy műbőr kanapéról (S06/E03). Ma már ez nem lenne benne, fogadjunk, a bőr már valakié, nem arra való, hogy cipőt és kanapét csináljanak belőle. Vagy amikor Mihail Barisnyikov (Alexandr Petrovszky) karaktere agyonüt egy egeret Carrie konyhapultján (S06/E06). Remélem, nem igazi egér volt. (Már ebből látszott, milyen a pasas valódi énje.)

Charlotte, Carrie, Miranda és Samantha, egy kép a 2008-as filmváltozatból.

Szemmel láthatón mindent fel akartak ölelni abból, ami társadalmilag és kulturálisan fontos volt négy fiatal nő szűrőjén keresztül. Nagyon dinamikusnak is kellett lenniük, hiszen az epizódok fél óránál alig többek. A sorozat alkotói művészi tömörítést alkalmazták, hogy befogadható legyen annak is, aki hét másodpercnél többet nem tud figyelni semmire. Nagyon szabad szájú és néhol zavarba ejtő sorozat, vagy csak én lettem prűdebb, kérdezhetném Carrie Bradshaw stílusában. A sorozat bátorítani, edukálni akar, jogosultságtudatot akar elültetni a nőkben, azt a jogosultságtudatot, ami a másik oldalon éppen, hogy túlteng. Ott van például a vibrátor téma, vagy a saját vágyak magunkhoz ölelése akkor is, ha azzal lemondunk valamiről, amit mások, vagy a társadalom elvár. A menyasszony-gén nélkül született Carrie, nem megy férjhez, pedig szereti Aiden-t. Csak nem annyira. Csak nem eléggé.

Van egy csomó releváns téma, ami akkoriban még nem érte el a társadalom többségének és az alkotóknak az ingerküszöbét, csak egyet mondok, hiányzik a vegán etika, a béranyaság, a környezetvédelem vagy a bántalmazás témája (négy lett) és sok más, amit a folytatás, az And Just Like That forszíroz majd, ha forszíroz.

 Mr. Big és a bigéje, Carrie Bradshaw

Carrie Bradshaw tehát egy New York-i magazin heti rovatába ír, főleg a szingli lét kérdéseit boncolgatja, azaz egy évben ötvenkét költői kérdést tesz fel az olvasóknak és önmagának. Sok a kérdés, kevés a válasz, de mindenki megválaszolhatja saját élettapasztalatai alapján. A kérdések feltevésében és a gondolatok árnyalásában nagy segítsége három barátnője: Samantha Jones (Kim Cattral), Charlotte York (Kristin Davis) és Miranda Hobbes (Cynthia Nixon), akikkel hetente összeülnek egy villásreggelire, de amúgy is rengeteg közös programjuk van.

Carrie karakterébe talán nem fért bele annak ábrázolása, honnan szedi a tudományát és érzékenységét a baráti beszélgetéseken kívül, mert sem filmeket nem néz, sem könyveket nem olvas (bár a szobája tele van velük), egyetlen beszélgetés sincs a csajok között, ami intellektuális témáról szólna, akár érintőlegesen: egy könyvélmény, egy szellemi kaland említése. Persze, a sorozat a szexről szól, majdnem elfelejtettem.

Semmi baj sincs azzal, hogy a csajok radarja leginkább a szerelemet és a párkapcsolatokat pásztázza, az élet nagy slusszpoénja a szerelem, mindenki szeretne legalább egy valaki szemében különlegesnek látszani. A siralomvölgy-elmélet legnagyobb antitézise a szerelem, nem csoda, ha minden e körül, meg a szex körül forog, mert ez meg a másik antitézis, kárpótlás a halálért. Az idős emberekkel mi lesz ebben az univerzumban? Nekik más elfoglaltságot kell keresni? Van valami, ami ennél érdekesebb? Kevés dolog, maradjunk ennyiben. A négy csaj az apokalipszis négy lovasa, az utolsó idők, a poszt-posztmodern kor felső-középosztályos lovasai, akik végítéletet mondanak a társadalomról, amelyben élnek. Jelképeznek valamit, ami túlmutat a konkrét helyzetükön és New Yorkon is.

Carrie és Aiden Shaw (John Corbett)

Ha én írtam volna az egyes epizódok forgatókönyvét, az egyik csaj, talán Miranda, a szabályos viselkedést művelte volna, antitézisként a többiek halálmegvető szabálytalanságainak ellensúlyozására. Jó lett volna látni Miranda egyenlegét a többiekével szemben. Mondok egy példát. Szerdánál később nem fogadunk el meghívást a hétvégére. Nem arról a spontaneitásról van szó, ami egy működő párkapcsolatban is fontos: éjjel háromkor felhívnak, menjünk már ki a mólóra megnézni az East River-t, hogy zajlik a jég (menne a fene.) A kapcsolatok ismerkedési fázisáról beszélek, amikor még minden képlékeny, csak tapogatóznak a felek. A szabályos viselkedéssel ki lehet szűrni az alkalmatlan alanyokat, ma Red Flag a neve, nem kell az időt és az energiát pazarolni a semmire. Merthogy a csajok nagyon szabálytalanul viselkednek. Nekem az volt a csúcs, amikor Samantha elkíséri Carrie-t egy kaliforniai felolvasásra (Carrie könyve San Franciscóban is megjelent), és a vonaton leszólítanak egy legénybúcsút tartó férfitársaságot, mert Samantha kamatyolni akar.

Apropó Kim Cattral (Samantha). Nem tudom, azért nem vett részt színészként a folytatásban, mert elege lett, hogy ráosztották azt a szexuálisan felszabadult és túlfűtött figurát, aki mindig mindenhol dugni akar, mindenről az jut eszébe, és még egy mellrákot is belevariáltak neki, vagy tényleg ennyire utálta Sarah Jessica Parker-t (Carrie)? Vagy fontosabb dolga akadt?

Samantha és Carrie

Nyilvánvalóan szélsőséges figura, ilyen az életben nincs. Megjön a futár, és azonnal leszopja? Sok nőrajongója van, és értem őket: őszintének érzik, tetszik nekik, hogy amit egy férfinek szabad, azt szabad egy nőnek is. Sajnos nem így van, a patriarchátus szabályait megszegni nőként mindig kockázatos, de az alkotók legalább megmutatnak egy majdnem valid figurát, vagy annak egy verzióját, aki teljes tudatossággal utasítja el a szerelmet és a párkapcsolatokat. Tulajdonképpen az én Miranda változatom, csak az ellenkező oldalról, Samantha a szabályos viselkedés antitézise.  

Carrie a sorozat végéig azon vekeng, miért nem haladnak arra Mr. Big-gel, amerre ő szeretné. Mi a baj? Miért nem érzi Mr. Big azt, amit ő? A sorozatban egyik barátnője sem tudja a választ, pedig nagyon egyszerű. Tetszett volna szabályosan viselkedni. Tetszett volna kivárni a dolgokat. Tetszett volna nem lefeküdni vele az első randevún, nem hívogatni hajnali háromkor, csak mert nem tudunk aludni, nem azonnal ugrani, ha hívják, és a többi és a többi, ezeket mindenki tudja, de senki sem tudja gyakorolni. Az ego ereje hatalmas.

A valóságban Carrie bizonyára nem alázná magát ennyiszer, de hát ez egy sorozat, a nézőknek kell a táplálék és az érzelmi  borzongás. Carrie sajátos szokása egyébként, hogy bárkit felhív hajnali háromkor is, ha úgy hozza a kedve, és úgy hozza, de senki nem küldte még el a bánatos fenébe az egész hat évadon keresztül.

A csajok és a város

Mr. Big, alias John James Preston elnevezése névmágia és patológiás jelenség. Egy másik ember narcisztikus indíttatású funkcionális (le)redukálása önös szempontok alapján. Csak azt látja belőle, ami hivatott funkciója, ebben az esetben ő a Nagy Ő. De Carrie Alexandr Petrovszky-t (Mihail Barisnyikov) is (le)redukálja, ő az "Oroszom" Carrie szótárában, egy lenézett ország megtestesítője. Igen, a néven nevezés intim gesztus, nem mindenkinek megy. Hányan nem szólítják nevén az anyósukat? A megoldás a már unokával rendelkező anyós "Mama" elnevezése lesz, ami egy életre kipipálja a problémát. Mit jelent ez? Nem kell Sigmund Freud-nak lenni, hogy tudjuk.

A sorozatban számtalanszor elhangzik, hogy Manhattan-en kívül nem érdemes élni, a város olyan, mint egy szerető, izgalmas, érdekes és mindig vigaszt nyújt, mert a lehetőségek tárháza. Tényleg lehet egy várost így szeretni? Bizony, azóta tudom, mióta elolvastam Albert Camus regényét, az Idegent (L'Étranger), 1942. Szerintem a főszereplő-elbeszélő Mersault senkit nem szeretett, csak a várost, amelyben élt. De van egy másik szerethető vonása is a gigapolisznak: több lehetséges férfipartnert jelent, talán ezért imádják a csajok is.

Carrie Bradshaw narrálja a sorozatot Spilák Klára magyar hangján, ami remek választás volt, nagyon illik Sarah Jessica Parker-hez, és az eredeti hangjához is hasonlít. De ez a narrátor rendre összetéveszti a magányt az egyedülléttel. Persze, lehet valaki egyszerre magányos és egyedül, kétségkívül. A magány a lelki fejlődés szintjét jelenti, van-e valaki azon a szinten akkor és ott, ahol mi tartunk éppen. Az egyedüllét meg egzisztenciális nyomkövetés inkább. Ha éjjel rosszul leszünk, nem veszi észre senki, és simán meghalunk. (Erre van kitalálva a házasság intézménye.) Carrie csak egyedül van. 

Carrie és Alexandr Petrovszky

Carrie Bradshaw állandóan kérdéseket tesz fel, amitől megjön az ember kedve pár saját kérdéshez is. A nőkkel mindent meg lehet tenni? Hallott már valaki olyanról, hogy egy férfi áttér leendő felesége vallására? Egy manhattani felvilágosult nő miért vesz fel rabszolganevet, amikor férjhez megy? Miért nem hozzák Charlotte York barátnői ezt szóba? Miért természetes, hogy egyszer MacDougal, majd Goldenblatt lesz? Miért nem vezetnek autót a csajok a sorozatban? Miért viselnek a nők szex után férfi inget? Mi ennek a jelentése? (Álságos kérdés, tudom a választ, csak annyira provokatív, hogy nem merem leírni.)

Egészen nagyszerű, sőt, lebilincselő a sorozat tisztelgése az Ilyenek voltunk (1972) című film előtt. Mozgóképes intertextualitás amikor egyrészt szóba hozzák Barbra Streisand-ot, mint Katie-t egy közös kajálásnál, majd jóval később, az eredeti filmre rájátszva, Carrie Bradshaw olyan frizurát és ruhát visel, olyan gesztusokat tesz, mint annak idején Barbra Streisand (Katie) a film végi kultikus jelenetben, amikor utoljára látja Hubbel Gardiner-t (Robert Redford), talán még a helyszín is ugyanaz, nem vagyok tősgyökeres New York-i, nem állítom biztosan.  A másik remekség a sorozat bevezető, felvezető zenéje Douglas J. Cuomo és Tom Findlay alkotása. Szinkronosan láttam, de csak kicsit akadtam ki, mert remek magyar hangok voltak, egytől egyig. Nagy kedvencem Steve Brady (David Eigenberg), Miranda férjének a hangja, Harmath Imre.

Láttam egy kérdést, azt firtatta, feminista sorozat-e a Szex és New York? Valami attól feminista: könyv, szöveg, film, akármi, ha női szempontból tartalmaz társadalomkritikát. Azt mondom egyrészt igen, másrészt nem. Igen, mert tematizálja a patriarchátus gyakorlatát, ahol az idősebb férfiak minden további nélkül randiznak jóval fiatalabb nőkkel, fordítva skandalum és médiahír. Enid Frick (Candice Bergen), a Vogue sorozatbeli szerkesztője nagyon finoman mondja el Carrie-nek, hogy Alexandr Petrovsky inkább hozzá illene, hiszen Carrie és közte majdnem húsz év a korkülönbség. Ugyanakkor Samantha gátjait éppen egy húszon évvel fiatalabb férfi szerelme töri végül át, akivel valódi párkapcsolata és jövője lesz. És megint csak igen, mert a nőkhöz rendelt gondoskodási faktort, például a főzést és a konyhai sertepertélést demonstratív módon ássa alá. Carrie olyan a konyhában, mint egy született feleség a könyvtárban.

Másrészt meg nem, mert a sorozat emberszemlélete túlzottan individualista, és Carrie Bradshaw mindig belül marad az egyéni válaszadásokon, nem tágítja a látómezőt, nem kritizálja a modern kapitalista patriarchátust, annál inkább a termékeinek a megszállottja, főleg, amikor kihagyja a Hermès Birkin táska (kritika linkre kattintva) társadalomkritikus értékelését. És megint csak nem, mert nem tematizál társadalmi egyenlőtlenségeket, partner bántalmazást, és mintha légüres térben mozogna, nem állítja, hogy minden politikai, semmi sem személyes. Pedig az. 5/4

A Szex és New York inspiratív, arra készteti a befogadót, hogy saját életét is átgondolja. 

1. Ha nekem még egyszer azt mondja valaki, hogy a házasság csak egy papír, azt leöntöm egy vödör jeges vízzel, vagy veszek neki egy one-way ticket-et Észak-Koreába, a turista szezon végén. 

2. Soha többet nem aggódom a kilógó melltartópántok miatt.

3. Soha nem fogadok el vacsora meghívást étterembe, igaz soha senki nem is hívott még.

4. A  szerelem olyan, mint a lesből támadó ruhaszárítókötél, búvópatak, levakarhatatlan szörny, aki mindig akkor ébred fel, amikor aludnia kéne.

5. Ha Carrie Bradshaw-nak abból lett könyve, hogy összegyűjtötték a lamentálásait, akkor nekem is lehet. Annyi kritikát és blogbejegyzést írtam már, hogy három Háború és béke kitelne belőle. Igaz egyik sem érdekel senkit, és ez kicsit nagy különbség.

 ∗

Nagyon vártam ezt a filmet, és amikor végre lecsaptam rá és megnéztem, majdnem nem volt kedvem írni róla, mert félek – még egy saját blogban is – leírni, valójában mit gondolok. Talán nekem is terápiába kellene mennem, hogy egyensúlyt találjak, mennyit tárjak fel a provokatív gondolataimból, hiszen borítékolható, hogy fejcsóválást, ellenérzést vált ki másokból.

Norvég film, a rendezőnek ez a tizenkettedik filmje, szerintem nem sokan hallottak még róla, pedig Lilja Ingolfsdottir (1976) 1998 óta van jelen a filmes szcénában. Nemcsak az irodalomnak, a filmművészetnek is élő kapcsolata van a társadalmi valósággal, a művészet az egyén személyes reflexiójából fakad ugyan, de nem választható el sem a társadalomtól, sem a társadalmi szerepvállalástól. Lilja Ingolfsdottir a mozgókép segítségével beszél valamiről, ami mindenkit érint, akit nem farkasok neveltek.

Maria szeduktív üzemmódba kapcsol

Van egy Maria (Helga Guren) nevű fiatal-középkorú nő, elvált, van két gyereke és egy enyhén problémás kapcsolattartása a volt férjével, akit hálaistennek, nem variálnak bele túlzottan, annál is inkább, mert egy típusról van szó, sőt, egy filmes karaktervándorlásról, az egész filmben minden szereplő egy típus, akárki lehetne, annyira egyetemes a dolog. Egyetemes alatt az euroatlanti kultúrát értem, ami nyilvánvalóan csak egy szelete a világnak, de azt hisszük, mi vagyunk a világ közepe, az ember is azt hiszi magáról, és a nyugati világ is azt hiszi, pedig óriási tévedés. Olyan kultúra formál bennünket, amely jelentőségteljes történet szereplőinek láttat minket, holott az egyén fölött van valami fontosabb: a társadalom felhajtó ereje. 

Szóval, Maria egy nap meglátja azt a férfit Sigmud-ot (Oddgeir Thune), akire mindig is várt, legalábbis így érzi. Nem kell pszichologizálni, milyen folyamat eredménye, nem is témája a filmnek, ez van, első látásra belezúgás, van ilyen, és a viselkedését egy gonosz kritikus nyugodtan leírhatja a szabálytalan jelzővel, de még nincs jelentősége. Vágyat kelteni ott, ahol nincs, kétségtelenül művészet, de nem rendelkezik mindenki ezzel a tehetséggel. 

Még minden oké

Innentől már kiszolgáltatott a helyzete, ő akar valamit jobban, aminek csak később mutatkoznak meg a következményei. Nincs idő a kibontakozásra, nincs idő, hogy belezúgjanak, hogy a vágy titokzatos tárgya legyen, hogy küzdjenek majd érte, és főleg, hogy kiderüljön, a férfi mit akar. (Ha nem tudja, mit akar, akkor nem akar semmit.) Persze, ha a nimbusza lejjebb áll majd, belemegy bármilyen kompromisszumba, csak legyen idő kivárni. A patriarchátus szabályai így működnek, ha egy nő idejekorán felfedi a vágyait, pórul jár. Amikor azt mondja: "Szeretlek", a férfi nem mondja, hogy "Én is szeretlek", és egy sehova nem vezető út lesz, mint a Sex and the City-ben Mr. Big és Carrie Bradshaw kapcsolata. De még ez sem témája a filmnek, ez a film ugyanis nem a szerelemről szól, hanem valami másról. 

Maria szerelmes lesz, Sigmund nem, bármennyit hancúroznak is, bármennyire is összeházasodnak, és bármennyi gyerekük is születik. Persze, a félművelt közvélemény felsikít: ma már bárki kezdeményezhet. Jajdehogyis. Amíg a társadalmi berendezkedés patriarchális, addig ez a szabályrendszer működik.

Maria társas támogatást kap

Ha halálosan szerelmesek lennének Maria-ba, akkor is úgy alakulna a dolog, ahogy alakul, megint csak a patriarchátus miatt. Mert a párkapcsolatok olyanok, mint a folyók, előbb-utóbb belefutnak egy náluk nagyobb dologba, ebben a filmben az egyenlőtlen nemi szerepekbe, ahol a nők sokkal, de sokkal több háztartási és gyereknevelési munkát végeznek, mint a férfiak. Tök mindegy, hogyan alakult így, ha már ott van a család, adottság lesz, amit menedzselni kell. Csakhogy Sigmund addig érzi komfortosnak a dolgokat, amíg nincs felelőssége, amíg nem kell unalmas, repetitív háztartási munkát végeznie a gyerekei és a háztartás körül. Az a férfitípus, aki besegít a dolgokban, nem részt vesz benne. Ez a tarthatatlan, ezért mennek tönkre a dolgok két ember között egy monogám párkapcsolatban (most hagyjuk a verbális és fizikai bántalmazást, az alkoholt és az egyéb szenvedélybetegségeket.)

A megbecsültség hiányába rokkannak bele a nők, nem abba, hogy senki sem szerelmes beléjük. És magukban keresik a hibát, ha szerethetőek és értékesek lennének, a férfi megosztaná velük az alantas feladatokat is. Sajnos, nem így van, akkor sem veszik ki a részüket, ha szeretnek, a hiba nem itt van, hanem a társadalmi feladatmegosztásban és a szeretet fogalomban. 

Egy nőnek mindenkivel konfliktusa lesz, ha a valódi igényeit kifejezi

Maria egy nő a sok közül, nem egy anarchista gondolkodó, nem különösebben tudatos, és reflektív, aki monológja alkalmával (a terapeutájával folytatott kvázi narráció) mondja, hogy Sigmund az előző házasságából született gyerekeit mennyire szerette. Dehogy szerette. Jó stratégia, hogy továbbra is zavartalanul szexelhessen valakivel, és egy lestrapált, fáradt, konfliktusokkal terhelt nőnek könnyebb ezt hinni, bedől a látszatnak, de a forma tartalom nélkül marad.

Sigmund (és a férfiak) a saját gyereküket sem szeretik, nemhogy két olyat, akit egy másik férfi csinált. Hogy mennyire így van, később fogjuk látni, amikor a sajátjaira így reagál: "Király!" "Megtarthatod a gyerekeidet." Kölcsönös és öntudatlan megtévesztés működik, amikor vágyvezérelten gondolkodunk, de nem tehetünk mást, el kell hinnünk, hogy az van, amit szeretnénk, másképp kihalna az emberiség, nem merjük felismerni a másik valódi arcát és a hozzánk való viszonyát, mert azzal az örök magányt és gyermektelenséget kockáztatjuk. 

A film vizuális formanyelve az emlékezés metszőollóját használja, amikor Maria vizualizációját látjuk, mit kellett volna mondani, ha őszinte, és mit kellett volna Sigmund-nak mondania, ha társként tekint a feleségére. Az Egy zuhanás anatómiája (2023) című film ugyanerről szól, ha engem kérdeznek, és nem véletlen, hogy ezeket a filmeket nőművészek alkották.

Párterápia

Egy nap Sigmund egy konfliktus kiéleződésére úgy reagál, hogy ki akar lépni a kapcsolatból, legalábbis meglebegteti ennek a lehetőségét, amivel Maria-ban bizonytalanságérzetet kelt. És innentől látjuk, milyen Sigmund valójában. Ráfeküdt, mint szörfdeszkára egy másik ember iránta való szenvedélyére, ami sokáig elfedte, hogy ő valójában nem érintett érzelmileg. De amíg nem kell vasalnia, hagyják az ámokfutását, teret kap a nyilvános szférában és a munkahelyi kiteljesedésben, addig önfeledten lovagolhat a hullámokon. Maria pedig pontosan tudja, hogy az igazi igényeivel nem állhat elő, vagy nagyon veszélyes, mert akkor Sigmund elhagyja őt, és akkor azzal az emberrel kell együtt élnie, akit szívből utál. Saját magával. Aki szereti magát, nincs mindenáron szüksége arra, hogy valaki más szeresse.

"Az erős nő vagy" értsd: mindent kibírsz mítosza konstans narratíva az olyan embereknél, akik nem merik felvállalni a konfliktusokat, mert tudják, hogy borulna a status quo, hogy a partner elmenekülne, mert ez amolyan érzelmi ökonómia, nem éri meg invesztálni valakibe, akit nem tartunk elég rentábilisnek. A filmben ki más közvetítené ezt a transzgenerációs mizériát, mint Maria anyja (Elisabeth Sand), és szinte borítékolható az azonnali konfliktus. A film bemutat Maria kapcsolathálójából pár nőt, akik érzelmileg támogatják, ezekből a jelenetekből sejtjük legjobban a karakterét, nem a Sigmund-dal való kapcsolatából. Ám a harag útja – ahogy lenni szokott – nem a valódi okot adó személyre irányul, hanem jóval előbb más nők felé fordul, ahol következmények nélkül maradhat.

Maria meglátogatja az anyját

Ha igaz, hogy az egészséges elme záloga a valósághoz való ragaszkodás, akkor a film zárójelenete a legjobb illusztráció lehetne ehhez a tételmondathoz. Maria első kézből kapja egy érzéketlen, szeretettelen férfi mondatait az arcába, aki még most is saját szükségleteit tartja a legfontosabbnak, hogy neki mi lett volna faszántos. Maria-ról, az egyenlőtlen munkamegosztásról és cserbenhagyásról szó sem esik. Ez a saját magadban keresd a hibát beállítódás tényleg a neoliberális korszak mainstream pszichológiai megközelítése, mely érintetlenül hagyja a társadalmi kérdéseket, holott éppen ez a lényeg. És Maria prímán hozza ezt a félreértést és rossz terápiás megközelítést. Ő kér elnézést a kritikáért. Köpni, nyelni nem tudunk a döbbenettől. "Ijesztő számomra elfogadni a szeretetet, amit tőled kapok", mondja Maria, mi meg nézünk. Milyen szeretetről beszél? Meg, hogy egész életében attól félt, hogy elhagyják. Teljesen jogosan. Mert mi történik? Épp most hagyják el. 

A végjáték

Maria akár szimpatikus, akár nem, akár vonzó a viselkedése bizonyos helyzetekben, akár nem, itt és most áldozat. Erről szól a film. És ameddig a neoliberális kapitalista patriarchátus marad a domináns társadalmi-kulturális berendezkedés, ahol az ember (értsd férfi) a legfontosabb entitás, az ő antropocentrikus szeretet és béke fogalma dominál, (ami teljesen kirekeszti a nem-humán létezőket például), addig a dolgok nem fognak változni. Játszmák, manipulációk alakítják a kapcsolatokat – addig tart a kapcsolat, amíg a játszma is tart –, nem a lelki fejlődés lépcsőfokai, és a cselekvő szeretet, amit minden élőlényre kiterjesztünk. Ha a rendező munkatársa lettem volna, lebeszélem arról a jelenetről, ahol Maria leokézza magát a tükörnek meg nekünk egy kolostori hangzású zene alatt, elég drámai potenciál van benne zene nélkül is. 5/5

A Kádár-korban azt mondták volna, hogy rétegfilm, nevében a jelentése, kevesen tudnak rácsatlakozni a témára és a vizuális látásmódra, más szóval megosztó. Nekem is ambivalens érzéseim lettek, nem a filmtől, inkább William S. Burroughs (1914-1997) életétől, és visszaemlékeztem, a Meztelen ebéd című filmet annak idején nem bírtam végignézni. A forgatókönyv a Queer című regényéből készült, régóta feszítette a rendezőt, és nagyon jó filmet csinált belőle. 

Burroughs 1951-53 között írta a Queer-t, de csak 1985-ben publikálták, sejteni lehet, mi tartott eddig. A film mintanézőt kíván, olyan befogadót, aki személyes és konszolidált életén túl tud látni, megért olyan élettapasztalatot és gondolatokat, amelyek oly távol esnek saját életétől, mint Észak-Korea attól, hogy jóléti állam legyen.  

Drew Starkey és Daniel Craig

William Lee alias William Burroughs Mexikó városban töltött éveit látjuk az 1950-es évekből, idemenekül, az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis lecsukták volna droghasználatért. A valóságban ment vele a második felesége is (Joan Vollmer), a filmben azonban szürreális képek utalnak csak a jelenlétére. Valamelyik ajánlóban olvastam az üresség kifejezést, amivel valaki azt az állapotot írja le, ami szerinte William Lee-t – Burroughs filmes alteregóját – jellemzi, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kocsmáról kocsmára járás és/vagy a promiszkuis élet ab ovo üres, vagy az üresség következménye lenne. Szerintem nincs összefüggés, ez csak amolyan jól hangzó szlogen. A belső üresség bárhol, bármikor, bárkiben felütheti a fejét, nem kell hozzá kitömött zsebű, alkoholbeteg drogfüggőnek lenni, aki Mexikóban múlatja az időt. Ahogy William Lee (Daniel Craig) megzavarja a polgári élet rendjét, ugyanígy kavarja fel az irodalmi nyelv struktúráját is, bár a film nem tematizálja Lee irodalmi tevékenységét, inkább arról hallunk kocsmai eszmefuttatást, hogyan látja a meleg kisebbség helyzetét érintettként. Irodalmár szájából jövő, verbálisan roppant erős mondatok.

 Jelenet a filmből

Lee állandóan fehér szettben van: fehér SZTK-keretes szemüveg, fehér zakó, ing és nadrág, és persze az olyan kispolgár, mint én, rögtön arra gondol, hogy ez a fehér gúnya kábé egy napig bírná kosz és egyéb foltoktól mentesen, persze meglehet, ugyanabból az öltözetből egy tucat lapul a ruhás szekrényben, csak nem látjuk. De hát valaki csak mosott rá, egy író nem mossa a saját ruháját, ezt Nietzsche óta tudjuk.

Szóval, működik a toxikus maszkulinitás és önpusztító élet, feszegetve vannak a határok minden értelemben. Daniel Craig olyan veszettül jó, hogy nem hiszek a szememnek. Arca minden rezdülésében mély fájdalom, okosság és a szenvedés életrezdülése árad, a szeme olyan vakítóan kék, hogy a befogadó beleremeg. Ez a színész játszotta a macsóság másik oldalába beleragadt James Bond-ot? Na, ne. Egyszerűen meleg arca van, és rejtély, mitől, ez nem stigma, hogy látszódjon, mint a bőrszín. Mikrogesztusok, kulturális finomkódolás, ki tudja, mitől, de működik. 

 Jelenet a filmből

Járja a kocsmákat, felszed néhány alkalmi csávót, de látjuk, mihez vonzódik igazán. A normálishoz, ami irodalmi és kulturális közhely. A gázos csávókat mindig a normalitás vonzza, talán nagyobb kihívás a tönkretétele, talán ez az igazi élvezet a számukra. William Lee írói retorikával beszél a melegek megváltatlan helyzetéről, és valami olyasmi a lényege, hogy egyek vagyunk pedig ebben a nagy katyvaszban, mint a világ az isteni teremtés előtt – amikor még nincs semmi szétválasztva, de ezt csak én teszem hozzá. 

Az lenne a logikus vagy életszerű egy gondolkodó elmétől, vagy ne is gondolkodjon, csak érezzen, hogy a világ többi elnyomott és leigázott élőlényeivel szolidarítani kéne, hiszen ugyanaz a helyzetük, egy domináns többség kirekeszti, elnyomja, megbélyegzi őket. Ehhez képest, az én kritikai érzékem úgy kivilágosodott, mintha már egy ayahuasca szertartáson lennék, és közeledne az első trip, vagy mi. Nyekeng a melegek stigmatizációja miatt, ugyanakkor félholtra röhögi magát, amikor elmesél egy gyalázatos történetet egy élve megégetett disznóról. Tényleg ráfér egy hallucináció, hátha érzékenyítő tréning lesz a nem-humán létezők felé. Persze, még nem tudhatta, miért él a világon a legtöbb vegán Izrael Államban. Hát ezért.

 Jason Schwartzman mint Joe Guidry

Eugene Allerton (Drew Starkey) a normalitás maszkját hordja, végtelenül unalmas csávó, aki remek vetítővászon az író számára, aki tele van gondolatokkal és érzelmekkel. A fiatal srác sótlan közönye olyan felület, amelyről bármi visszapattan, ami nálánál érdekesebb, mert nem hülye ő, csak végtelenül önző, ezért unalmas. Azért szeret bele Lee, mert azt hiszi, tud neki adni valamit, ugyanakkor a fiatal férfi közönye kihívás és próbatétel, egy ugyanolyan szenvedélybeteget mint saját maga, nem tudna elviselni. 

Gondoljunk bele, egy amerikai író az ötvenes években a poros mexikói utcákon mászkál, jön-megy, beül ide-oda, iszik, van egy csomó lóvéja, bárki leülhet mellé, és nem azért, hogy később bekerüljön a világirodalomba, hanem, hogy beszélgessen vele, aki sokkal többet tud nála, hiszen író. Szinte hihetetlen, hogy milyen langyos módon él a helyi közönség az alkalommal, akik közt azért gringók is vannak, nem lehetnek nyelvi nehézségek. 

Lesley Manville Dr. Cotter szerepében

Guadagnino egy misztikus elme ragyogásáról és hétköznapi nyomoráról készített filmet, ahol a szépséges retorika keveredik az alantas egyéjszakás kalandokkal, és lehet, hogy az alantas nem is megfelelő kifejezés. Jó esetben a magánügye lenne, de itt egy íróról van szó, akinek a lenyomata ott marad mindenhol, ezek nem hétköznapi nyűglődések, hanem irodalom lesz belőle. Egy gyerekkora óta másik világban élő férfi küldetéstörténete, aki saját tudatalatti tartalmait akarta feltárni, egy Dél-Amerikában őshonos hallucinogén droggal, amit ma ayahuasca néven ismerünk. Innen véget is ér a narratív struktúra, innen pszichedelikus zene és ezerszázalékos vizuális effektusok vannak, amelyekben a szürreális és mágikus elemek dominálnak, Guadagnino azoknak is megmutat valamit ebből a világból, akiknek gőze sincs a tudatmódosító hatásokról, pláne nem egy hallucinációs trip-ről. A küldetéstörténetek hiába irodalmi toposzok, a valóságra is érvényesek, ha valaki valamit meg akar tenni, az megteszi. Bármi áron.

Luca Guadagnino és a két főszereplő a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

A Dr. Cotter-t játszó Lesley Manville jó értelemben vett meglepetés volt, remek színész(nő), egy csomó sorozatban  szerepel, legutoljára a Disclaimer-ben láttam megtört feleségként, aki elveszítette egy szem fiát. Itt és most egy olyan orvost játszik, aki az őserdő mélyén a növényvilágot kutatja, és segít William Lee-nek és Eugene Allerton-nak. A jelmeztervező és/vagy a sminkesek kicsit túllőttek a célon, egy elhanyagolt külsejű nőt kellett ugyan megmutatni, de inkább lett a Homok asszonya-féle őrült, vagy Mrs. Rochester a Jane Eyre című regényből, aki egész életében a padláson bolyongott. Daniel Craig mellett a legjobb szereplő Jason Schwartzman (Joe Guidry), agymenés volt, hogy mennyire jól csinálta meg a karaktert. 5/5

∗

Ha filmrendező lennék, engem is csak a végső kérdések érdekelnének, és olyan vizuális megoldásokkal élnék, mint Fellini, Antonioni és Sorrentino, mert az életről nem lehet olyan körülmények közt beszélni, mintha egy kávéházban ülnénk, és kimondanánk néhány ellenőrzött igazságot az életről, amit másoktól hallottunk. 

Parthenope Di Sangro-t (Celeste Dalla Porta), a fiatal nőt lenyűgözik a kész válaszok, de hát mindannyian így vagyunk vele, senki sem saját fejéből bányássza ki a gondolatokat. Az életünk – mindenki élete – arról szól, hogy milyen egyéni módon variáljuk a már meglévő tudást. A legszerencsésebbek azonban mindig hozzátesznek valamit a dolgokhoz, valamit kitalálnak, ami más fénytörésben mutatja a már ismerőst. Ettől izgalmas a világ. Vannak emberek, akiket sem a kész válaszok, sem a fénytörés nem érdekel, nem akarnak túllátni azon, ami a szemük előtt van, mert valami másnak a foglyai. 

Parthenope eredetileg egy szirén, akiről a város a nevét kapta az ókorban. Celeste Dalla Porta

Parthenope felnövekedéstörténetét látjuk, egy elme fejlődéstörténetét, a megismerő én munkáját, egy nőt, aki mindent akar az élettől. Látszik, hogy Paolo Sorrentino nem ahhoz a rendező generációhoz tartozik, akik számára az ember egyenlő a férfival, mintha a világról való tudás, és a megismerés férfi attribútum lenne, kizárólag a férfiak elméje szolgálna mintázatul, az élet pedig a férfiak játszótere, ahol a nők csak visszadobják a partvonalon túlra szaladt labdákat. Sorrentino filmje úgy folytatja a nagyok vizuális tartalmait, hogy megtanulta egyénileg értelmezni az elődök, Fellini, Antonioni és a többiek munkáit. Megtartja a filmeposz formát, de új nézőponttal tölti fel: egy női elme ragyogását mutatja be, úgy, hogy a cselekmény a főszereplő fejében történik, nem akciódús jelenetekbe

A valóságban amikor beszélgetünk, passzívak vagyunk, kavarjuk a forró kávét vagy belehelyezünk a szánkba egy süteménydarabot, de a filmekben nem lehet így mutatni. A filmek performatív aktusok, a szereplők miközben beszélnek, éppen valami fennköltet vagy kevésbé fennköltet is tesznek, pózolnak ellenfényben, megmutatják a kamerának a szépségüket, amikor a Nápolyi-öböl felett állnak egy gangon, vagy vizes hajjal jönnek ki a tengerből parafrazeálva Vénusz születését, és direkt teljesen oda nem illő konverzációt folytatnak valamiről, ami egyáltalán nem illik a helyzethez, de ettől szerzői film a film.

Inceszt testvéri viszony

Tele van vizuális szimbólumokkal, ami a rendező tudatalattijában fészkel, de kidobna az interjúról, ha erről kérdeznéd, mert ezek nem tudatosak, mondaná. De hát ő is volt középiskolás és egyetemista, aki tanult valamit,  látta az elődök filmjeit, sok értékelést hallott róluk, és velünk ellentétben ő csinált valamit, amiről később kritikát  lehet írni, bemutatva, hogy a filmben mondjuk mit jelent, hogy Parthenope-t 1950-ben az anyukája a vízben szülte. Vagy Devoto Marotta (Silvio Orlando) professzor fia, akiről – ha nekem kell megfejteni a lényét – azt mondanám, mindannyian a természet részei vagyunk, és mivel leginkább vízből állunk, ne tekintsünk már magunkra valami magasabb rendű entitásként, legjobb esetben is nullszaldóra jövünk ki a sok jóval meg rosszal. 

Silvio Orlando mint Marotta professzor

A film egésze Fellini-parafrázis, minden szereplő egy-egy archetipikus karakter, társadalmi szerepéből kilépni képtelen ember, aki részleges aspektusból ugyan, de az életről való tudás teljes birtokában van. A maguk szemszögéből mindenben igazuk van, de az általuk reprezentált tudás, megfeneklik, ha nagyobb kontextusba teszik. Megszenvedtek ezért a tudásért, de a szenvedés  legyőzte, közönyössé vagy gonosszá tette őket. 

Parthenope Di Sangro az ember négy alapvető küzdelmén megy keresztül: a természettel, a többi emberrel, önmagával és Istennel való küzdelemben. A természet maga Nápoly, a fenséges és purutya város, melytől elvárják, hogy mások szemével tekintsen önmagára, mintha élő organizmus lenne, melynek személyes felelőssége van, de ez csak részben igaz. Egy Sophia Loren alterego Greta Cool (Luisa Ranieri), jól ki is osztja várost, mely nem lehet önmaga. "Milyen hülye ötlet", mondhatnánk Parthenope-val, mindenesetre egy fiatalember Roberto Criscuolo (Marlon Joubert) Vergiliusként vezeti végig a városon, amelyet a rendező kicsit démonizál. Teheti, ő is ott nőtt fel, tudja miről beszél. Egyszer megnéznék egy reggeli démonizálást, de hát az alkotók a démonihoz mindig az estét és az éjszakát használják. 

Stefania Sandrelli mint az idősebb Parthenope Di Sangro, a trentói Egyetem antropológia professzora

A többi ember a családtagjait, ifjúkori szerelmét és főleg a bátyját Raimondo-t (Daniele Rienzo) jelenti, és Parthenope azt éli át, amit a Végzet (1992) című filmben Anna Barton (Juliette Binoche), egy inceszt történet kiváltó oka lesz, bár nem éli át azt a komplex poszttraumás stresszzavart, amit Anna. Önmagával való viszonya rendben van, tudja, hogy nem vele van a baj, nem dől be a nőkre nehezedő állandó bűntudatnak, és a többi veszélynek sem, ami a nőkre, különösen a konform szépségideált beteljesítő nőkre vár. Legyenek színésznők, a vágy ki tudja, hány dimenziós alakmásai, ez a hányingerkeltően sztereotipikus életperspektíva. Nem száll el a valóságtól sem, mint Marcello Mastroianni a 8 és fél című Fellini filmben 1963-ban.

Istennel való kapcsolatának több dimenziója van, a nyakában fityegő kereszt jelzi a kulturális hagyományokat, mely azonban üres, mint a szakajtó, díszes akcidencia lesz belőle. Amikor egy antropológiai folyóiratba tanulmányt kell írnia Szent Januarius csodájáról (cseppfolyóssá válik a vére), azt a kettősséget, amit Janus eredetileg hordozott (előre és hátra tekint az időben) személyesen is megtapasztalja egy morálisan gyenge pápa aspiráns püspökben Cardinal Tesorone (Peppe Lanzetta), aki azonban saját életszemléletét lepárolta már régen, és tud olyat mondani, amit Parthenope még nem hallott. Az én olvasatomban az egyházszervezet korrupt zsarnoksága jelenik meg a püspök alakjában. Az irodalomban és a vallásban van egy közös vonás, mindkettő olyanról beszél, amit nem lehet kimondani. Istent még senki sem látta, az irodalom is állandóan azt az igazságot keresi, amit nem lehet kimondani.

A Parthenopé mágikus realista és ironikus alkotás, minden idézőjelbe van téve, minden díszletszerű – nézzük meg a szereplők nevét –, de hát ez egy szerzői film, a nagy olasz filmrendező elődöket akarja idézőjelbe tenni, nem az életet. Őket figurázza ki úgy, hogy közben tiszteleg is előttük. 

 Celeste Dalla Porta és Gary Oldman, mint Parthenope és John Cheever író

Amikor meglátjuk Parthenope antropológiaprofesszorának a fiát és Parthenope reagálását, tudjuk, bár egyetlen tanársegédi órájára sem mentünk be, hogy érett, és jó ember, akitől tanulni lehet. Bár az elején ő is megkapja azokat az értékeléseket, amelyeket a rá vágyakozó frusztrált férfiak mondanak, és amit előbb-utóbb minden nő megkap: "Egy senki vagy", vagy ezek variánsait. Fura mód egyetlen férfi viszonyul hozzá normálisan, John Cheever (Gary Oldman) amerikai nőgyűlölő, alkoholista író, aki nem akar rámászni, de talán csak azért nem, mert már öreg és biszexuális.

Paolo Sorrentino hódolata és iróniája nem lehetne teljes, ha nem ábrázolná Fellini módra a nők közötti kapcsolatot, de ő hozzáteszi azt is, amitől Sorrentino film lesz, és nem Federico Fellini film. Nők lényegi beszélgetést folytatnak egymással, persze a mester és padaván viszony keretein belül, művészies modorban, aminek kinyerhető esszenciája van: Parthenope több lesz a beszélgetések után, mint előtte. Történhet nagyobb dolog két nő között?

Paolo Sorrentino (1970) rendező

Celeste Dalla Porta remek választás volt Parthenope szerepére, feljövőben az egy új európai ikon, de aki egészen fantasztikus volt, az Silvio Orlando Marotta professzorként. Stefania Sandrelli-t nagyon régen láttam filmben, még gyerekkoromban, itt az idősebb Parthenope-t alakítja természetesen nagyszerűen. Azon kívül, hogy a film beteljesíti a Bechdel-tesztet, még valamire rátapint a maga eszközeivel. Teljes értékűnek ábrázol egy autonóm női életutat, amelybe sem a férjhez menés, sem a gyerekvállalás nem fért bele. 5/5

∗

Döbbenetes volt. Már akkor lehetett sejteni merre megy a dolog, amikor Gulyás Márton Csernus sztrókja kapcsán a "dermesztő" szót használta, amit beszélgetőpartnere azonnal visszautasított. Annyira klisés volt, mindenki pontosan így viselkedik, aki kekeckedő, manipulatív, és tele van agresszióval. Nem kellene már kiásni a mélyből azt a durcás kisfiút, aki egykor volt?

Megint azt mondom, ha valaki leül egy majdnem kétórás beszélgetésre, akkor abban az is benne van, hogy próbál normálisan viselkedni, másrészt elviseli, hogy a befogadónak meglesz a véleménye arról, amit hallani fog. Mindjárt az elején szó van arról a sztrókról, amit Csernus Imre tavaly nyáron kapott. Minden energiája két dologra ment el, bármit mondjon Gulyás –mondjuk a sztrókról –, az nem úgy volt, és arra, hogy hamis narratívába helyezze saját életét. "Nem volt bennem félelem", mondja a sztrók kapcsán, amit nem hiszek el, ezt csak utólag, az élet biztos tudatában lehet így elmesélni. A mosdatlan tömeg, akiknek nincs akkora átláthatósági együtthatója, mint neki, az nyilván bepánikol. Ő nem.

Amikor Gulyás az eutanáziáról kérdezi Karsai Dániel kapcsán, már majdnem teljesen világos, mi a stratégiája: az, hogy nem hagyja magát. Egyrészt, róla aztán nem fogja se a Mariska néni, se a Józsi bácsi megmondani, hogy a kormánypárttal vagy az ellenzékkel szimpatizál-e. Rajta még a híres Gulyás Márton se találhat fogást. Azt hinnénk szakemberként értelmes mondanivalója lesz a témáról, és nem úgy járunk, mint amikor Steiner Kristóf beszél az Izrael Állam-Hamasz háborúról.

Nincs magas érzelmi intelligenciája az országnak, mondja Csernus, de nem mérte meg, csak így gondolja. Én is szoktam gondolni dolgokat, amiből messzemenő következtetéseket vonok le, ami vagy igaz, vagy nem, például, hogy az exem azért nem írja ki a Facebook-ra, hogy kapcsolatban van, mert engem szeret. Szóval, az eutanázia tiltása a mosdatlan tömeg miatt van, akinek meg magas az érzelmi intelligenciája, így járt.

A kettős állampolgárság témájánál, már teljesen világos, merre orientálódik, itt már nem arról van szó, hogy nincs ráhatása valamire, mert nem tudja megváltoztatni, mondjuk a jogszabályokat, hanem, hogy nem fog a NER ellen beszélni. Autoriter karakterfestő jegyei azonban nem hagynak kétséget, merre az arra. Szabad valakinek nem kinyilvánítania a politikai hovatartozását? Persze. Nekem vannak olyan közeli ismerőseim, barátaim, akiknek a politikai szimpátiáját hosszú évek alatt sem sikerült kideríteni. Ok, de akkor mondja meg őszintén, nem kell a verbális maszatolás jobboldallal meg baloldallal, hiszen önmagáról az egyik állítása, hogy egyenes és őszinte ember. Meg egyáltalán, aki se nem bal, se nem jobb, az mindig jobb, mondta egy Alain nevű francia történész.

Lassan kirajzolódik: Gulyás Márton mindent társadalmi kontextusba próbál helyezni – nagyon helyesen –, Csernus Imre meg individuális módon közelít mindenhez, aminek tényleg, sem a baloldalhoz, sem a jobboldalhoz nincs köze, annál inkább a liberalizmus eszméjéhez, amely mindent egyének közötti szerződésnek tekint, a világ szabad individuumok története.

Nagy hangsúlyt kap a régmúlt, állandó topik a drogosokon segítő munkája, meg a régi tévéműsorok, a széles közönséghez szólás, aminek éppen hogy a társadalmi felelősséghez volt köze. Egyáltalán, hogyan közelítheti meg a drogozás témáját annak társadalmi vonatkozása nélkül? 

Csernus Imre kényszeresen igazolja magát, mellébeszél, hogy kikerülje a NER kritikáját, személyes politikai preferenciáit agyonhallgatja, és kényszeresen opponál azzal a Gulyás Mártonnal, akiről pontosan tudja, hogy emberére akadt benne. Belebújt a kisördög. Olyanokkal tud megfelelő módon viselkedni, akikhez anyagi érdeke fűződik, vagy a társadalmi, foglalkozási hierarchiában alatta állnak. Baja van a tekintéllyel.

Kötve hiszem, hogy ezt az arcát ismerik az éttermébe betérő vendégek, vagy az "emberei", ahogyan a munkatársait nevezi. Noszvajon biztosan modorálja magát, itt nem sikerült. Amikor átvette a kérdező szerepét és utasította Gulyást erre-arra, akkor átlépett egy határt, és szabadjára engedte azt a durcás, öregedő és gonosz kisfiút, aki valójában. Médiatörténeti pillanat volt, tényleg. 

Gulyás állta a sarat, egy ici-picit behódolt az agresszornak, ami nem az ő hibája, erre nem lehet felkészülni. Csernus a nyilvánosság előtti verbális és modorbeli bántalmazás minden bugyrát kimerítette, elképesztő arroganciája semmit nem változott az elmúlt évtizedek alatt. 

Mi tépte el a láncot, ami Csernust egy ideig a gesztenyefához kötötte? Az, hogy Gulyás Márton megkérdőjelezte Csernus orvos mivoltát. Ezen nagyon berágott. Pedig. Ha valakinek orvosi diplomája van, de benzinkúton dolgozik, az benzinkutas, nem orvos. Ha valaki éttermet vezet, az vendéglátós, nem orvos. Nem orvosként tesz ajánlatot a hallgatóságnak, hogyan legyenek felnőttek, hanem országjáró vándorcoach-ként. Csernus Imre szereptévesztésben van, sem nem műsorvezető, sem nem orvos. Az orvos betegeket gyógyít, gyógyszereket ír fel, és személyre szabja a gyógyítómunkát. A vándorcoach ősi, archaikus munka, mint egykor a mesemondó énekeseké, Francisco az Ember a Száz év magányból faluról falura járva hozta-vitte a híreket, nincs ezzel semmi baj. Szép foglalkozás ez is.

Az orvosi eskü performatív aktus, olyan, mint a házassági eskü, letették, de ha elválnak, onnantól nem érvényes. Onnantól nem nős ember és férjes asszony valaki, hanem elvált ember. Persze lehet, benne van az orvosi esküben, ha vendéglátós lesz valakiből, akkor is érvényes marad, nem olvastam még.

Csernus kettős mércével mér: Gulyás kiemel a kontextusból, értelmezhetetlenné téve a lényeget, de az nem baj, ha ő teljes mértékben negligál egy kontextust, a társadalmit mondjuk, ami nélkül semmi, de semmi nem értelmezhető. Ha ő kérdez valakit, híre-hamva nincs az általa félpercenként emlegetett tiszteletnek, de Gulyás Mártonon végig ezt a tiszteletet kéri számon.

És ha már Száz év magány. Van benne egy szereplő, Remedios Moscote. García Márquez a következő szavakkal jellemzi: felelősségtudat, természetes kedvesség, és önuralom, amely halála napjáig nem hagyta el. Mindenki nagyjából ilyen viselkedést vár el egy Csernus által oly sokat emlegetett érett, felnőtt embertől. Remedios tíz éves volt, Csernus most ötvenkilenc.

"Egyenes és őszinte ember vagyok", mondja magáról. Én is, ezért mondom: Csernus Imre élethazugsága az "Én csak segíteni akarok", miközben a parancsoló fölény glóriája (Száz év magány) és felfuvalkodott egója másokat  rombol. Belehülyült azt orvos szerep klisébe, még ha jól álcázza is, privilegizált, emberfeletti embernek képzeli magát, miközben csak végtelenül manipulatív, modoros, és isten tudja, miért, még mindig dühös.  

Nagyon ritkán van kedvem romantikus filmekhez, de néha felkelti valami az érdeklődésemet. Mondom, lássuk, egy frissen készült film hogyan láttatja az irodalom és az élet legveszélyesebb hazugságait.

Minden elmentett filmet lecsekkolok, mert van valami a kollektív bölcsességben, ami vagy megerősít vagy eltántorít. Csak az nem elég, ha valaki azt írja, hogy egyszernézős, de amikor az van a Port.hu-n, hogy kár volt rá a másfél óra, azért az már jelent valamit, pláne, ha többen is írják. Most nem voltak értékelések, de egy másik oldalon ketten is azt írták, remek film. Értem, mit jelent, a zsáner (romantikus film) a maga nemében tartja a színvonalat, és még valamivel meg van fejelve, ami elérzékenyíti a befogadókat. Ebben a filmben a vallásos élet ereje.  

Ateistaként imádom a keresztény propaganda filmeket, ami nyilvánvalóan terápia után kiált. Mégsem mondanám teljes egészében propaganda filmnek, a vallásosság amolyan akcidentális dolog, nem teológiai értelemben van jelentősége, inkább a két ember közötti vonzalom közös nevezője, a teológiai kekeckedést inkább én teszem hozzá.

Dawson és London. (Szerintem ez egy szuper név).

Van egy Dawson Gage (Jake Allyn) nevű fiatalember, akinek a legjobb barátja a volt gimis osztálytársnője London Quinn (Sarah Fisher), aki olyan amerikásan szép, ami az én befogadói horizontomon azt jelenti, nem tudnám felismerni a többi hasonló kaliberű nő között, csak egy rendőrségi azonosításon, ahol sok múlik rajtam. Futószalagról érkezik, ha egyet láttál, láttad az összeset. Dawson nem tud kilábalni a barátzónából, és talán nem is akar, mert így elvesztené élete szerelmét. Persze így is elveszti, mert a lány egy banális balesetben meghal. Az Alabama állambeli Birmingham-ben vagyunk, délen, ahol minden olyan idillinek látszik. Pedig London anyukája Louise Quinn (Lynn Collins) súlyos vesebeteg, és csak egy transzplantáció mentheti meg az életét. De London sajnos meghal, mielőtt odaadhatná a veséjét anyunak.

Kicsi *spoiler* következik.

Louisa és Larry Quinn, London szülei. Lynn Collins és Scott Reeves

London szülei miután az egyik megtermékenyített petesejtet beültették (huszonvalahány éve), a másikat, a lefagyasztottat odaadták egy Tennessee állambeli orvosházaspárnak, tehát Londonnak van egy ikerhúga, akit a filmben a jó Dawson Gage majd megkeres. A film központi konfliktusa, hogy senki nem mondta el az igazat: a másik lány Andi Allen, boldog öntudatlanságban éli átlagos, felső-középosztálybeli életét Nashville-ben.  

Nézzük a keresztény vonalat. Nemcsak azt figyeltem meg, hogy imádom a keresztény filmeket, hanem azt is, hogy a magukat kereszténynek definiáló emberek szeretik kimazsolázni a vallásukból azt, ami beilleszthető a saját életükbe. De sajnos, ez nem lehetséges. Persze, erre találta ki a kereszténység a gyónás intézményét, ha meggyónják, és bűnbocsánatot kérnek, nagyjából minden rendben. Jól ki van ez találva. De a keresztény tanokkal sajnos nem fér össze a mesterséges megtermékenyítés és az embriókkal való házalás, mert sérti az isteni teremtés elvét.

Nem mondták meg a lányuknak, hogy nem a vér szerinti szülei

Dawson, ez a jóravaló fiatalember gyakorlatban is vallásos: jár templomba, és imádkozik is. Kérdés, hogy tudja beleilleszteni a rendszerbe, hogy a számára legkedvesebb embert – London – elüti egy autó? És London anyukája vajon mit gondol saját betegségéről: a sok imádkozás mellett ez hogy történhetett meg? Ezt a kérdést nem firtatja a film, nem rengeti meg, sőt, megerősíti a hitüket. Kérdés, hogy de miben? Mert egy jóságos, gondviselő Isten nem akarhatja, hogy egy huszonéves lányt az élete kiteljesedése előtt elüsse egy autó. Ha igen, akkor szó sem lehet gondviselésről.

Persze a kereszténység ismeri a menet közben felmerülő életszagú problémákat, ezért kitalálta a megfelelő választ, az isteni tervet, amit földi halandóként nem láthatunk át. Minden máshoz van eszünk, de ehhez nincs. Az isteni terv része minden történés, amit valamilyen kifürkészhetetlen okból nem tudhatunk, nem érhetjük fel ésszel. De azt megérthetjük, hogy minden azért lehet így, mert az ember eleve bűnös és szabad akarattal rendelkezik – szerintük. Innentől csak a világ abszurditásában hihetünk, az amúgy hiányzó józan észben ezek szerint nem.

Csak nehogy rájöjjünk: ha Isten valóban létezne, ő jól csinálná a dolgokat. Mióta is keresik az isten bizonyítékokat? Elég régen, Szent Tamásnak több is volt belőle, pedig a dolog sokkal egyszerűbb. Az, hogy Isten nem létezik, nagyon egyszerű bebizonyítani, csak szét kell nézni a világban. (A bizonyítás terhe amúgy nem az ateistákat terheli.) Ha szétnéztünk, akkor is ellene kellene fordulni, ha mélyen hinnénk, hogy létezik. Micsoda embertelen paradoxon: minél gonoszabb, annál inkább szeretik. 

Sarah Fisher játsza mindkét lányt, Londont és Andi-t is.

Visszatérve a filmhez, a tragédiák ellenére a vacsora asztal körül imádkoznak, hálát adnak annak, aki megölte a lányukat, szerelmüket, testvérüket, és súlyos beteggé tette anyut. Az új hugicának Andinak azonban London-nal ellentétben van egy Dawson Gage számára fontos pozitívuma, ugyanis gyakorló keresztény, mint ő, ami a fiatalember képzeletében szikrát gyújt, majd olyan érzelmi tüzet, amely elolthatatlan: ez a közös lelkiség. Tulajdonképpen London Quinn-nek ezért kellett meghalnia, mert nem hitt, de Isten azonnal helyére állította egy másik katonáját Andi személyében. És milyen igaz, a közös szellemiség a legfontosabb kapocs két ember között. Vegán ateistaként én sem tudnék együtt élni egy húsevő kereszténnyel. Meg persze olyannal sem, aki élete csúcspontjának tartja, hogy a természetes közegétől erőszakkal elválasztott állatok között találjon munkát (állatkert), és egy tavat szennyezzen be, amikor a jet-skire pattan. 

Felső-középosztálybeliek és parvenük környezetszennyező időtöltése. 

A délre jellemző idill mindent körbeleng, London szüleinek a házasságát úgy ábrázolják, mintha az Őrtorony nevű Jehova újságból származna, gyakorlott filmnézőként szentül meg voltam győződve, hogy ez egy már egy második házasság, mert alapjáraton ilyen harmónia nem lehetséges. Aztán eszembe jutott, a keresztényeknél  (katolikusoknál) nem lehetséges egy második házasság (özvegyek kivételével), mert a házasság szentség, a felbontásához sok minden kell, leginkább ordas hazugságok, amiket majd meg kell gyónni. 5/4

Someone Like You, 2024, amerikai romantikus dráma, Karen Kingsbury és Tyler Russell írt, és Russell rendezett. 

∗

Végre sikerült megnéznem. Nagyon szeretem Hajdu Szabolcs filmjeit, de ez a film most olyan, mint egy újdonsült séf alkotása, van pár ötlet a fejében,  főzött már finomat, megdicsérték, aztán variál kicsit, brokkoli helyett karfiolt tesz bele, de alapvetően ugyanazt az ételt készíti el. 

Ismerős fazon ez a Kálmán. Értelmiséginek látszó férfi-típus, biztosan van legalább egy főiskolai diplomája, de csak ettől nem lesz valaki értelmiségi. Ott hemzsegnek a médiában, meg a közszolgálatban, műsort vezetnek, okoskodnak, producerkednek, újságot írnak, híreket olvasnak, osztályfőnökök vagy színházat igazgatnak. Jogosultságtudattal vannak felvértezve, a világot úgy hajlították meg, hogy nekik csak rá kelljen feküdni. Valójában végtelenül unalmas emberek, akik nem képesek a fejlődésre, mert konformisták. Lusták érvelni, lusták végiggondolni miről szól az életük. Kommunikációjuk káros, mások gondolatait leegyszerűsítő panelekből építkezik. De hát nem lehet mindenki érdekes és különleges. 

Az van, hogy olyan sokszor találkozik a befogadó ezekkel a problémákkal rengeteg kortárs és (nem kortárs) regényben, színdarabban és filmben – az ember egzisztenciális helyzete –, amiben maga is él, és mindenről saját referenciái vannak. Ezeket kell művészileg besűríteni – mint séfnek a krumplifőzeléket –, ez az alkotó dolga. Hajdu besűrítette, de a finom fűszereket elfelejtette belerakni. Mi lenne a fűszer ebben a filmben? A magas kvalitású színészi munka mondjuk, és valami olyan mélyen megrázó, átütő létprobléma, ami kisszerűségében is úgy mutat valamit, ahogy még nem láttuk. Ez van, te is tudod, én is tudom, mindenki tudja, mondja Hajdu Szabolcs.

Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs mint Orsi és Kálmán

Kálmán (Hajdu Szabolcs) és felesége Olga (Tóth Orsi) névnapot tartanak, Kálmán nap október 13-án van, onnan tudom, hogy két barátom is ezen a napon ünnepli a születésnapját. A kertben buja vegetáció, látszik, itt alapvetően biofil emberek élnek, nem akarják túl rendszabályozni a természetet, nem a nekrofília és a fűnyírógép vezeti a kezüket. Igényesen kivitelezett faház, ízléses enteriőrrel. Azonnal látszik, melyik társadalmi réteg lakik benne.  Harmonikus, barátságos és szép, nemcsak a tárgyak, a téralakítás is izgalmas, kis zugolyok, intim lépcsőfordulók, és egy kicsit bohém, barátságos konyha, ami nincs elválasztva a tér egyéb funkcióitól. És hát a pianínó a sarokban, (talán kézműves) burkolattal, szerencsére a film egyik jelenetében Hajdu Szabolcs felcsapja a tetejét és egy picit pötyög rajra. De ismerjük az önmagát értelmiséginek, polgárinak vizionáló réteget, ahol a zongora csak díszlet a nappaliban, státuszjelzés, hova kalibrálják magukat anélkül, hogy olyan attribútumokkal rendelkeznének, hogy komolyan vehessük őket. 

Értelmiségi enteriőr

Ebbe az enteriőrbe érkezik meg Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos), a baráti házaspár, akik nemcsak névnapot jönnek köszönteni, hanem kérésük is van, adminisztratív, ám jogszabályellenes némiképp. Nem egy hű, de nagy dolog, de nem is magától értetődő. Már a film elején látjuk Kálmán karakterét, közhelyes, cinikus hőzöngő, okoskodó, verbális bántalmazó. Hétköznapi hímsoviniszta, akit még félünk néven nevezni. Kálmán szerint egy gyereknek – ezzel a polémiával indul a film – igenis kell a szenvedés, hogy jobban értékelje a későbbi sikereket, Olga viszont ezt nem tartja szükségesnek.

Látjuk, két ellentétes paradigma ütközik, de Olga nem kezd fejtegetésbe, hogy ez a szenvedősdi a keresztény tanok lecsorgása a hétköznapi etikába: hogy a nagy dolgokért meg kell szenvedni, a szépségért, a gyerek születéséért, mi mindenért még. Majd szépen kibontakozik házassági válságuk, amiben semmi személyes nincsen, ez társadalmi jelenség, nem nagy kutatómunka kell hozzá, hogy lássuk, a nyugati értékek átalakulása a házasság intézményét is érinteni fogja. Vannak alternatívák persze, de ez nem ennek az esszének a tárgya.

Földeáki Nóra alakítja Zitát

Még mindig nincs kimondva, a házasság, az örök életre esküdött, de főleg hazudott házasságok ideje lejárt. Nem működik ez az intézmény. Diszfunkcionális. Megbetegít. Tönkretesz. Nem alkalmas a lelki fejlődésre, ami az emberi élet értelme normális embereknél. A többieknek meg játszóház, ahol kiélik beteges énjüket. Férfiaknak remek lehetőség: konform zónát cserélnek, anyu helyett egy fiatalabb nőt kapnak, akit meg is lehet dugni. A nőknek viszont a legveszélyesebb hely a világon. Benne maradunk, mert nincs hova menni, tényleg nincs. Minden mókus odú tele van, ha üres, mindjárt jön valaki, akivel elölről kezdődik az egész. Olyan tabusított dolog ez a társadalomban, amitől rettegünk. Rettegünk, hogy igaz, és még pompásabb esküvőt rendezünk, hátha elűzzük vele az igazat, mint a busók a telet. 

Birsalma pálinkával ünnepelnek

Kálmán gyáva ember, nem mondanám grandiózus narcisztikusnak, ehhez keveset látunk belőle, de egy Moravia regény hőse lehetne éppen, olyan megalkuvó. Mint a viktoriánus regények moralizáló gonosza, csak hétköznapi és banális. Pedig a rendszerből való kitörés egyetlen módja a bátorság lenne. Zita a középosztálybeli nők ismert figurája, minden reflexív embernek van róla tapasztalata, karaktere összesűrítette mindazt, ami megint csak hétköznapian aljas, ostoba és szintén  banális. Hogy van felöltözve például. Poliuretánból készült bőrnacija van, de mi az üzenete egy poliuretán bőrnadrágnak? Inkább bele se gondoljunk. Önreflexió nulla, a környezetét semmibe veszi, verbálisan megállíthatatlan, tapintatlan bántalmazó ő is. Nosztalgikus típus, nem tudja, hogy az élete olyan, mint egy sorozatgyártó gép, minden pillanat csak egy másik pillanat megismétlése. Azt hiszi például, a férjével való megismerkedése egy soha látott és hallott történet, pedig már egy Romana regényfüzérbe sem engednék beleírni, annyira sablonos.

Olga sokkal intelligensebb, reflektál a környezetére, és önmagára. Tizenöt vagy tizennyolc év után nincs mindennap kedve kufircolni, talán, ha nem fáradna bele, hogy Kálmán után pakoljon, még kedve is lenne. Gondolom, ő viszi a hátán a gyereket és a háztartást, meg aztán, hogyan ébredne valakiben vágy, ha verbálisan bántják? A szexuális defektek indikátorok, indexek, amik jeleznek valamit.

Az ilyen emberi kapcsolatokat, magát az életet csak úgy tudjuk túlélni, ha birtokolunk bizonyos felszínességet, nem akarunk belegondolni, mert akkor cselekedni kellene. Pont azt, amit nem akarunk. Tudjuk, hogy nem vágyunk, nem szeretünk, minket sem szeretnek. A társfüggőség csalóka szó, nem egy másik embertől függünk, őt már időtlen idők óta utáljuk. A mókus odútól függünk inkább.

Gelányi Imre és Tóth Orsi mint Ernő és Olga

Van ebben a filmben valami, amit nem nagyon szoktak fókuszba állítani. Nehéz egy kamaradarabban árnyaltan mutatni filmes karaktereket, de ez most nagyon el lett találva. Azt mondom, ezeknek az embereknek az egyik jellemzője, hogy használnak másokat, de nem nyílt tranzakcióval, hanem manipulatív módon. Itt van Ernő figurája, Gelányi Imre játsza. Ő Kálmánék mindenese, őrá szokták mondani, hogy egyszerű ember. Nem érti azt a félértelmiségi nyelvet és modorosságokat, amit a névnapot ünneplő kompánia tagjai. Mert, hogy Ernő is elmegy megköszönteni Kálmánt. Ahogy bánnak vele, az mond el a legtöbbet róluk, pedig a szó klasszikus értelmében nem is bántják.

Itt nem az van, hogy nincs szex, meg rutinos és unalmas a házasság, hanem, hogy nem tudnak lelkileg fejlődni,  nincs valódi érzékenységük, szolidaritásuk a másik ember felé, akit maguknál kevesebbre tartanak. Értelmiségi polgárok, akik a varrónőjükkel, meg az autószerelőjükkel úgy beszélnek, mintha egyenrangúnak tartanák őket, miközben lenézik őket. 

Szabó Domokos alakítja a gyomorbajos Leventét

Fűszerezés. Ez a film akkor lenne nagyszerű, ha nagyszerű színészi munka lenne benne, de sajnos nincsen. Nem akarom Földeáki Nórát bántani, aki Zitát alakítja, de a színészi dikció most nem sikerült. Nem sikerült a Sztanyiszlavszkij-módszer, nem sikerült élő, hihető, jó ritmusú verbális megoldást találnia. Színpadon egészen más lenne, de ez most egy film. Hadaró, felolvasás jellegű amatőr színjátszó csoportokból ismerős megoldás, nincsenek benne karakterfestő jegyek, ami jellemezné a figurát a szavakon túl. Tankszerűen lehengerlő, de ettől nem lett hihetőbb, hogy ez egy manipulatív ember, aki tele van megtévesztő árnyalatokkal, nem egy vallomást olvas fel a rendőrségen, amin túl akar lenni. Tóth Orsi is felolvasó estet tartott, akárcsak Szabó Domokos. Nem sok szövege van, a szomatizáló lelkiismeretfurdalásost kellett volna megelevenítenie, de olyan darabos, hogy csak a betanult és felmondott szövegre támaszkodhattunk. Aki színészileg is jó, az maga a rendező, és Gelányi Imre (Ernőként), aki a DNS-ig mutatta meg a kisembert.  5/3

∗

Meg voltam győződve, hogy azért Brutalista a címe, mert Adrien Brody csinál majd valami brutálisat. De nem, a brutalista egy modern építészeti stílus, betonépítészet, ami az 1950-es évek Angliájából indult útnak. Masszivitás és tömbszerűség jellemzi, Le Corbusier művei inspirálták, és az 1970-es évekig volt divatban. Szerintem félelmetesen ronda, mások azonban látják benne a szépséget. Mondjuk a Sanghaji vágóhídban (1933) ha nem tudnám, mi folyik ott, még én is meglátnám a szépet. A kifejezés tehát nem a brutális szóból, hanem,  a francia "béton brut", azaz a nyers betonból származik.

Majdnem három és fél órás film, a felénél – mint a színházban – van egy szünet. Hiába nem a brutális szóból ered a címe, ez bizony brutális film. Nyers és lényegi. De mi a lényege? Annak a plakatív mondatnak a fordítottja, amit mindenki ismer, hemzseg tőle a social media: "Nem a cél fontos, hanem az odáig vezető út." Sokadik hallásra sincs vele semmi baj, de szerencsére minden állítást megkérdőjelezhetünk, ez a modernitás öröksége nekünk, embereknek. Gondoljunk Lászó Tóth (Adrien Brody) életébe. Zsidóként megjárta Buchenwald-ot, az volt a célja, hogy kiszabaduljon, és az Amerikai Egyesült Államokban kezdjen új életet. Mondhatnánk neki ezt a szlogent, útról és célról? Biztosan nem. Az út emberek elgázosításával, elégetésével, megkínzásával, semmibe vevésével telt, pokoli testi és lelki fájdalmakkal. Ez senki számára nem lehet fontos, pedig neki pont ezt az utat kellett bejárnia, amíg elérte a célját. 

Adrien Brody. Jelenet a filmből

Azért olyan hosszú a film, hogy minden fő karakterre legyen idő, hogy hitelesek lehessenek, mit miért tesznek. Vekeng valaki a Port.hu oldalon, miért kellett Mr. Van Buren-nek (Guy Pearce) elmesélnie a nagyszüleiről szóló történetet, mire volt jó. Arra, hogy a karaktert kontextusba helyezhessük, pont ez az izgalmas benne, hogy a gesztusaiból, a szófordulataiból, a hangsúlyaiból következtetéseket szűrjünk le, hogy árnyaltan lássuk a jó és a rossz oldalát is.

1947-1980-ig kíséri a film László Tóth (Adrien Brody) életét. Nem sokkal a náci uralom után vagyunk, a Buchenwaldot megjárt építész-formatervező megérkezik New Yorkba, felesége Erzsébet (Felicity Jones) és unakahúga Zsófia (Raffey Cassidy) azonban Európában maradt. Simán összefuthatna valahol Zofia Maria Biegańska Zawistovská-val, a William Styron regény* lapjairól, ő is pont 1947-ben kerül New Yorkba egy svéd menekült táborból. Radványi Géza ebben az évben forgatta a Valahol Európában című filmjét, azzal a Harkányi Endrével, aki a napokban halt meg kilencvenegy éves korában.

László unokatestvére Attila (Alessandro Nivola) és felesége egy ideig támogatják, egy hazugság miatt azonban megromlik a viszonyuk. Attila karaktere is roppant árnyalt, az a féligáteresztő hártya-típus, aki kizárólag önmagának tud be racionalitást, csak önmaga megy át a szűrön. Mindenki simlis, de az nem baj, hogy Molnárból "Miller és fiai" lett, csak hogy jobban menjen a üzlet. Addig jó fej, míg valaki egyetért vele, vagy tolerálja tapintatlan és erőszakos viselkedését. 

László Philadelphiába költözik, kemény fizikai munkát végez, ingyenkonyhán eszik és hajléktalan szállón él. Találkozik a még New York-ban megismert Mr. Van Buren-nel (Guy Pearce), aki munkát és lakást ajánl neki, ahova Erzsébet és Zsófia is beköltözhet. A munka grandiózus, egy brutalista stílusú komplexumot kell megterveznie a helyi protestáns közösségnek. Elismerés, konfliktusok, verbális, fizikai erőszak, manipuláció és szenvedélybetegség kíséri László életét, és ha van tanulság, akkor az, hogy jelentős problémákkal mindig, minden körülmények között szembe kell nézni, ki kell mondni, akkor is, ha baromian fájni fog mindenkinek.

Protestánsoknak tervez közösségi teret

Az Adrien Brody* által játszott karakter elképesztő. Brutálisan őszinte, nem keresi a konfliktust, de beleáll ha kell, meg tudja védeni magát, nem lehet megtéveszteni, karakterfelismerő képessége éppen olyan remek, mint művészi adottságai. Senkinek nem magyarázkodik, olyan méltóság van benne, hogy kiüti a betonfalat. Tud valamit, amit a környezete nem. Tehetséges, elhivatott és tisztességes. Adrien Brody árnyalatokban, mélységében mutat mindent. Egy szemöldökíveléssel, egy félmosollyal, egy grimasszal, egy rebbenő kézmozdulattal, és komolyan mondom, én még ilyet nem láttam. Van idő mindenre, van idő, hogy ezt a szubtilis színészi játékot lássuk, élvezzük, és értékeljük. Ezért tart több, mint három óráig a film. Ezért is. Egy méltóságteljes embert látunk, akit azért aláznak meg, mert zsidónak született, akinek nem jár alanyi jogon a létezés, meg kell érte dolgoznia.

László Tóth és Mr. Van Buren. Tervező és építtető

Hogyan ábrázolja a film ennek az embernek az életét? Sosem hagyják aludni. Valaki bekopog, beordít, kibírhatatlan szituáció, a másik ember semmibevevése. Valaki mindig vállon veregeti, hozzáér, ami hatalmi játszma, és mikroagresszió, mindig az ér a másikhoz, akinek nagyobb a hatalma. Mindig akarnak tőle valamit, ami  mindig annak jó, aki akarja. Ennek az embernek keresztény célokra szolgáló épületet kell terveznie, keresztet, amin átáramlik a fény, az a fény, amit tőle sajnálnak. Olyan keresztény szimbólumot kell a magasba emelnie, ami semmit sem tett érte, amikor halálos veszedelemben volt. Tolerálják, nem természetes a létezése. 

Erzsébet is megérkezik Philadelphiába. Felicity Jones és Adrien Brody

A protestáns közösség feje Mr. Van Buren jelleme egyrészt az életút narratíváján, másrészt elszólásokon, figyelmetlenségeken keresztül jelenik meg, és akinek az igazi arcát már a film elején sejtjük, de mint minden ember, ő is összetett, nemcsak ördögi. László a tervezéskor felveti, lehetne medence, mire Mr. Van Buren: "Nem tudok úszni." Önzése azért kis tételben is jelentős. Guy Pearce azonban zseniális, ez a legkevesebb, amit a színészi teljesítményéről mondhatunk. Van egy jelenet, amelyhez hasonlót sok filmben láthattunk már: kiváltságosék piknikeznek. Van benne valami groteszk, bár önmagában a helyzetben nincs semmi különös, a viselkedésüktől lesz elviselhetetlen. Olyanon nevetnek, kacagnak vagy hahotáznak, amiben semmi vicces nincs, de ők dőlnek a röhögéstől. Mi olyan mulatságos? Semmi. Olyan, mint a rossz ízlés, kell hozzá a társadalomtól való hermetikus elkülönülés, ami kificamodott értékszemléletet szül.

Golden Globe a legjobb filmdrámának

A brutalista experimentális film, mint annak idején a Saul fia (2015), csak másképp, nem az operatőri munka innovatív, hanem a zene, mely a dialógusok alatt is szól, atonális és tonális zene korabeli slágerekkel, kísérleti zenével, amit meg kell szokni, nem párhuzamosan fut egy másik filmmel, amit véletlenül bekapcsolva hagytunk. Talán az általános káosz audiovizuális metaforája. Hangok és csendek váltják egymást, a kaotikus zenei aláfestés a gondolkodás és a tisztán látás hiányaként van jelen. Gyönyörűséges képek, buja sárga vagy szürkészöld szűrő, amikor László nagyon is emberi, és kevéssé művészi késztetések rabja. Számomra nincs túlzott jelentősége a magyar vonatkozásnak, az áldozatiságnak nincs állampolgársága, zászlója, útlevélszáma, mert egyetemes. 

Jancsó Dávidot a film vágásáért Oscar-díjra jelölték. Sajnos, Mészöly Annát a Fekete pontból, Hermányi Mariann-t az Árulókból és Szőke Abigélt nem ismeretem fel (film eleji bordélyházas jelenet?) viszont Vilmányi Benett-et igen, Zsófia férjeként. Egy dologban egyet kell értenem egy Port.hu hozzászólással, nagyon magyartalan a László és az Erzsébet név következetes használta, Laci és Erzsi helyett. Erre figyelhettek volna jobban, bár valami azt súgja, van erre magyarázat. 5/5

* Sophie választ, 1985 Árkádia Budapest

*OSCAR-DÍJ 2025: LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

∗

Már a címe elég erőszakos. De kinek szól az erőszak? A téma megosztó, én is csak ellentmondásos módon tudok közelíteni hozzá, a gonosz kritikust hozza ki belőlem, de hát ezért blog és nem újságírás vagy tudományos értekezés. 

Azonnal az Anyáim története (2020) című dokumentumfilm jutott eszembe, ahol egy leszbikus pár örökbe akar fogadni egy gyereket, de a magyar jogi szabályozásban ma erre nincsen lehetőség. Nem volt különösebben bátor film, kerülgette a témát, mint macska a forró kását. A Cabin Pressure ugyanezt teszi, de talán nem is lehet másképp, az már állásfoglalás lenne, és érezni, az alkotók legfőbb célkitűzése volt, hogy ezt elkerüljék. Ez a megközelítés azonban rányomja az egészre a bélyegét, érzelmileg nem tudunk azonosulni senkivel.

Nagy Eszter és Czira Sára az "Ez van gyerekek" bemutatásán nem megy túl. Anélkül, hogy a véletlenül talált háttér információkat felhasználnám, Heniről nem tudunk meg semmit, de nem csak róla nem tudunk meg semmit, hanem senkiről nem tudunk meg semmit. Persze, ebben nem a személyes a fontos, mondhatná valaki, hanem egy társadalmi jelenség, ami a nők helyzetét akarja bemutatni, a befogadó meg továbbgondolja, mi miért van. Én is továbbgondoltam, és csak megerősített bizonyos előfeltevésekben, amelyekhez semmilyen kutatást nem végeztem, módszertanom a dilettáns spekuláció. 

Jelenet a dokumentumfilmből

Bázisfilozófiám, hogy a nők helyzetét alapvetően befolyásolja, hogy ők termelik újra az emberiséget. Elég determinisztikus, de a kultúra tesz róla, hogy metafizikus fénytörésbe kerüljön, összekapcsolódjon az érzelmekkel, és a vágyakkal. Muszáj a reprodukciós kapacitásukat figyelembe venni, vagy ahogy a bulvársajtóban írják, "Ketyeg a biológiai órájuk". Nem fedi le minden nő tapasztalatát, de gátolja a nőket a megfelelő partner kiválasztásában, és rossz döntéseket hozhatnak. Ha meg helyesen döntenek, akkor vagy a szezonális vagy a végleges egyedüllétet kockáztatják, miközben az ember társas lény. Ördögi helyzet.

Ebben nincs túl sok személyes, a társadalom úgy alakította az anyaszerepet, hogy egy nő életprojektje a férfi legyen, először az apa, aztán a gyereke. Ne jöjjön senki azzal, hogy "Nem minden férfi olyan". De igen, a patriarchális társadalomban minden férfi olyan. Szubtilis módon akár, de olyan. Érdekes feedback rendszer ez, az alkalmatlan alanyokat a nők termelik újra. Heni problémáinak is ez a végső oka.

Az alkotók vagy a főszereplő valamiért fontosnak tartotta a fedetlen has folyamatos megmutatását

Ha egy nő megfelelő időben felvilágosítást kapna arról a helyzetről, amelyben van, ha elég információja lenne, talán jobb döntést tudna hozni. De hát úgy találta ki a kultúra, hogy ez ne történjen meg, a nőket társadalmilag alávetett helyzetben kell tartani, hogy működjön a gyerekgyár. Ami személyes, az társadalmi, ami társadalmi, az személyes. Meg ugye a racionális döntések elve az emberre nem vonatkozik.

Van ez a Heni nevű magyar nő, már harminchat, Barcelonában él – tök helyes lakásban –, és még nem akadt olyan, akivel kielégítő párkapcsolata lehetne, akivel a családalapítás is szinkronba kerülhetne. Nem szimpatikus, nem antipatikus, nem tudjuk miből él, de valamiképp a színházzal kapcsolatos. A boomer Andrej-ről, a meleg apa jelöltről még ennyit sem tudunk, olyan erős orosz akcentussal beszéli az angolt, hogy én például majdnem semmit nem értettem belőle. Az alkotóknak nem volt fontos az sem, hogy tudjuk, ki az a fekete hajú srác, akivel beülnek Barcelonába egy kávéra. Stábtag vagy egy internetes ismerkedős oldalról van? Nem lehet érteni, mit beszélnek, persze mondhatná valaki, tök mindegy, az alapszitut nem befolyásolja. Négyszer tekertem vissza csak azért is, mégsem értettem egy büdös szót sem.

Megszületett Leo, aki legalább három nyelven fog beszélni

A co-parenting (társszülőség) megoldás materiálisan célravezető, nem találok rajta fogást, bárki lenne az apa, egy idő után kikerülne a képből, háromszázezer magyar apa hiányzik a háztartásokból. Hol vannak? Elmentek másik családot alapítani. "Az nem opció, hogy ne legyen gyerekem", mondja Heni, a befogadó meg arra gondol, ennek a gyereknek már funkciója van, az, hogy értelmet adjon egy másik ember életének, elűzze azt a metafizikai unalmat, amit gyerek nélkül érezne. Skizó állapot, mert ugyanekkor a kisördög azt is mondja, hogy gyereket nevelni értékteremtés, akkor is ha az ökológiai lábnyom növekszik, és egyesek azzal jönnek, hogy egy ember két dolgot tehet a bolygóért: ne egyen húst és ne csináljon gyereket. De ki az, aki globálisan ennyire tudatos? Senki. A bolygónkat a kapitalista árutermelés teszi tönkre, nem egy barna hajú nő. 

Heni önmagát hibáztatja, amiért nem jött össze a pasiprojektes gyerekvállalás, pedig arról van szó, hogy sokkal több alkalmas nő van, mint férfi, de ez társadalmi probléma, nem Heni tehet róla. Meg talán nem ismeri azokat a viselkedésbeli szabályokat, ami a férfiak és nők közötti érzelmi kapcsolatokra vonatkoznak. Aztán meg olyan preferenciák is vannak, amiket nyilvánvalóan nem tudunk kielégíteni. Ezek annyira személyesek (miközben nem), és eszembe jutott egy régi olvasmányemlék egy nőről, aki azért szeretett bele a férjébe, mert a szilveszteri pezsgőt ugyanazzal a kézmozdulattal bontotta fel, mint annak idején az apja. Nem jut mindenkinek megfelelő pár. Ez van. 

Andrej életkora szerint Heni apja lehetne

Nyilván túlmutat a film témáján, de engem érdekelt volna – és ebben sincs semmi személyes –, miként viszonyul Heni vagy Andrej kereszténysége, vallásossága a témához, mert ez legalább olyan skizó helyzet, mint a gyermekvállalást különböző aspektusokból nézni. Heni nyakláncán egy kereszt lóg, és majd látjuk, a kis Leót megkeresztelik. De akkor, hogy van ez? Ezek ellentmondások, amelyeket ábrázolnia kellett volna a filmnek, ha már az a téma, hogy az új trendeket hogyan lehet, vagy kell-e ütköztetni a hagyományokkal. És hát a film nagy hibája, amellett, hogy árad belőle valamilyen szubtilis gőg, hogy az alkotókat egyáltalán nem érdekelte, hogy lesznek olyan befogadók, akik a film felét nyelvi és hangtechnikai okok miatt nem fogják érteni, mert sem oroszul, sem angolul nem tudnak, vagy rossz a fülük. Nem lehetett volna ezeket a részeket feliratozni? És hát van olyan érzésem, hogy Henit és Andrej-t az alkotók nagyjából úgy használták fel, ahogy Heni és Andrej egymást a cél eléréshez. 5/2