Nemcsak az irodalomban létezik a kivonás művészete, hanem a filmekben is. Irodalmilag, művészileg, és a hétköznapokban olyan információs túlterhelés alatt állunk, hogy néha kívánatos az érzelmi poggyász alóli mentesítés. Tudjuk értékelni, amikor nem hozzáadnak  valamihez, hanem kivonnak, mégis kapunk valamit.

Murakami Haruki, Agota Kristof, Constance Debré például ezt a stílust műveli az irodalomban, és most van ez a Celine Song film, ami a szabad és természetes érzékenységre, a tiszta impulzusokra épít. Olyan, mint egy Mark Rothko festmény, mint egy pár piros alma a szalmakosárban. Megkomponált, mégis a kötetlen örömből fakad, tiszta és egyszerű érzést kelt. A filmtörténet roskadozik az elszakított szerelmesektől vagy ezek variációjától. Sok év múlva találkoznak, aztán lesz valami. Vagy nem. Celine Song filmje is erre az alapötletre épít, de minden filmkockából érződik, másképp nyúl hozzá, mint az elődei. A buddhista filozófiai in-yun tétele inkarnálódik, hogy két lélek minden találkozása az elmúlt életeikben történt számtalan interakció vagy közeli kölcsönhatás eredménye. Lehet-e ezredéves bölcsességeket és spekulációkat adaptálni mai korra, vagy elmeakrobatika kell, hogy a nyugati kulturális szocializáción átesett emberben ez a gondolat affinitást keltsen? Persze, a szubsztancia dualizmust mi is ismerjük (test és lélek kettőssége), és az ember csak remélheti, az ő lélektársa – ha van ilyen – nem Grönlandon fókavadász, hanem itt lakik a városban, egy másik utcában. Szóval, erre az in-yun spiritualizmusra van felfűzve a film, és nem vitatom, hogy minden ember, akivel találkozunk elvesz és hozzátesz valamit a lényünkhöz, de én mégsem az in-yun-nal magyarázom a találkozásokat, hanem azzal, amivel Nora férje Arthur (John Magaro), a tulajdonképpeni véletlennel, azaz a dialektikával.

Jelenet a filmből

De ki Nora Moon (Greta Lee)? Egy New Yorkban élő fiatal-középkorú drámaíró, aki kislánykorában a szüleivel vándorolt ki Dél-Koreából. Gyerekkori osztálytársával Hae Sung-al (Teo Yoo), kedvelték egymást, de amikor a lány emigrált, elszakadtak egymástól. A fiatalember sok év múlva a neten megkeresi, és elkezdenek újra kapcsolatban lenni egymással, laptopon videócsetelnek, a lány New Yorkból, a srác Szöulból. A lány kultúrát cserélt, idővel megházasodott, a fiú nem. Elszakadás, újratalálkozás. Lehet ezt szentimentalizmus és romantika nélkül ábrázolni, úgy, hogy az érzelmek ne sikkadjanak el? Nagyon is. Banális sztori, mégis ereje van. Nincs benne tragikus mélység, de mélység igen. Hae Sung katalizátorként működik, Nora és Arthur házasságáról súlyos igazságok lesznek kimondva, de ahogy az életben szokott lenni, ezeknek le kell ülepedni, mert ami elsőre légneműnek és súlytalannak látszik, idővel ólomként nehezedik majd rájuk, de ez a mozi már csak a néző fejében létezik, a film nem megy el idáig. Norának és Arthur-nak látszólag több köze van egymáshoz, házasok, mindketten írók, szeretik is egymást. Van-e valami, ami mégis e rétegek mögött bujkál? A jól elvagyunk vajon helyettesíthető valami mélyebbel, valami elementárisabbal? Van-e valami, amiért valakihez több közünk van, mint másokhoz? Ki teszi nagyobbá az életünket? A film nem mondja ki, nem dönti el, ránk van bízva. A Girls (Csajok) című sorozatban* Hanna Horvath (Lena Dunham) radikális választ ad a kérdésre, elég-e a véletlen, az azonos érdeklődési kör és a praktikum? Egyértelműen nem. Boldogabb lett ettől az élete? Nem tudjuk meg soha. A La la Land (2016) című Damien Chazelle film katartikusan ér véget, nem sajátja a "kivonás művészete", de van benne valami újszerűen és vizuálisan romantikus, mint ebben a filmben is. A titka az, hogy két teljesen egyenrangú partner utazik a Szerelem-Galaxisban, nincs régimódi romantikus megoldás, mégis megszakad a szívünk, amikor eljátsszák a "Mi lett volna ha" című játékot a végén. Lehet, Celine Songot is ennek a filmnek a befejezése ihlette meg? 10/10

*S06/E08 23:05

Bechdel-teszt pozitív

Celine Song: Past Lives, 2023