Ha valaki filmekről ír, vagy szeret filmeken gondolkodni, sokszor egyik filmről egy másik film, vagy egy irodalmi mű jut eszébe. Azonnal a Szerelem természete (Simple comme Sylvain) című nemrég látott kanadai filmre gondoltam, mert van bennük egy közös vonás azon túl, hogy a 76. Cannes-i Filmfesztiválon versenyeztek és nők rendezték. Mindkettőben van valami, amit nehéz felismerni. A bántalmazó erőszakot.

A Szerelem természete című filmben szerintem nem nehéz észrevenni a bántalmazást, mégis a "Jé, tényleg", "Nem is vettem észre", "Mikor volt ez?", "Melyik jelenet?", hallottam a barátaimtól, miután megnézték, és beszélgettünk róla. A filmben a nő nem azért nem megy feleségül Sylvain-hez, mert nem vonzódik hozzá eléggé, hanem mert idejében felismeri az erőszakot. Aki élt már erőszak nélküli normális párkapcsolatban, az nehezen kötelezi el magát egy bántalmazó mellett, mert ismeri a különbséget.

Az Egy zuhanás anatómiájában sokkal nehezebb észrevenni az erőszakot. Van egy német származású író, Sandra Voyter (Sandra Hüller), egy francia tanárember, Samuel Maleski (Samuel Theis), kisfiuk Daniel (Milo Machado Graner) és Snoop, a border collie. Az Auvergne-Rhône-Alpes magashegyi régióban élnek, egy mindentől távoli barátságos faházban, amit a férfi, Samuel újít fel, hogy később jövedelmező vendégház lehessen. A film elején lezuhan a tetőtérből, így a film java része retrospektív, whodunit narratíva és tárgyalótermi dráma arról, hogy mi történhetett, gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset – bár ez utóbbi nincs forszírozva. Mégsem az a kérdés, Sandra elkövette-e a gyilkosságot. A filmnek "Egy zuhanás anatómiája" a címe, nem "Egy gyilkosság anatómiája" (Otto Preminger, 1959), és persze, hogy elkövethette. Nem ez a kérdés. Ha szájbarágós címet adtak volna, "Egy bántalmazás anatómiája" lett volna. Az embereket – kis túlzással – csak helyzetbe kell hozni, végső fokon mindenki mindenre képes. Persze, egy büntető perben mindent meg kell tenni, hogy kétséget kizárólag bizonyítsák a vád állítását. Azért volt szükség a bírósági perre, hogy lássuk ennek a két felnőtt embernek az életét, a játszmákat, a nyers valóságot emberi természetükről. Nem arról van szó, hogy ez a két ember már nem szereti egymást. Sandra többször kimondja a lelki társ szót, és nincs okunk kételkedni, valóban így gondolja.

Sandra  Voyter és ügyvédje. Sandra Hüller és Swann Arlaud

Samuel játszmája a következő: Mit lehet várni attól, akinek bűntudata van? Nem mintha a bűntudata nem lenne indokolt. Dehogynem, az egyik legerősebb érzés, ami létezik. De mindent erre alapozni nem lehet, a bűntudatot el kell választani egyéb mérgező dolgoktól, például a felelősségvállalás elkerülésétől. Samuel nem vállalja a felelősséget a problémáiért, ami egy nagyon ravasz jellemhiba. Titkos vágya, hogy a felelősséget Sandrára hárítsa. Ő az erősebb, ő a sikeresebb, vegye csak szépen át a terheket. Végső fokon a szabadság elől menekül. Samuel túlvállalja magát (felújítás, tanítás, regényírás, gyerekkel tanulás), de ezért a döntésért nem vállalja a felelősséget, pedig a saját ideje, a saját felelőssége, nem a sors vagy Sandra osztotta be, hanem ő maga. Rosszul esik neki, hogy a nő halad a munkájával, bármilyen helyzetben tud írni. A túlvállalásnak az a hátulütője, hogy mindenre kevesebb idő jut. Problémája van az idővel, kicsúszott az élete a kezéből. Ezért haragszik Sandrára, nem azért, mert megcsalta. Samuel egyszerre neurotikus és jellemhibás, egyfelől túlságosan nagy felelősséget vállal, másfelől az írói ambíciójáért meg nem eleget. Ideális helyzetben Sandra a következőt mondaná: "Samuel, neked tényleg van egy problémád. Az idővel vagy gondban. A saját időddel, nem az enyémmel. Nem az én gondom, hanem a tiéd. Vajon a háztartás fárasztó és repetitív munkáját ki végzi el? Ki főz? Ki mosogat? Ki mossa Daniel ruháit? Ki seper fel, ki pucolja ki a vécét? Ki vágja a fát? Ki vásárol be? Ki intézi a hivatalos ügyeket? Valószínű – ismerve a háztartási munka megosztását a nemek között –, ezek nagy részét a nő végezi. Nem járunk messze a valóságtól, amikor eredendően a férfit állítjuk be bántalmazónak még akkor is, ha a bántalmazó magatartás mögött is olyan szükségletek húzódnak, mint az elfogadás, a tisztelet kivívása, az elismerés iránti vágy.  De ezek eléréséhez lennének más eszközök is.

Már az első jelenet mutatja. Tönkre tesz egy, a nő írói munkásságával kapcsolatos projektet. Anális agressziója három embert és egy kutyát érint, Sandrát, az egyetemista lányt Solidort (Camille Rutherford), aki interjút akart készíteni vele és Danielt, aki szintén a fülsüketítő zene elől menekül. (Snoop kutya reakcióját nem ismerjük, de sejtjük). Egy elkövető, négy áldozat.

A Danielt játszó Milo Machado Graner

Mondhatja valaki, a nő meg pofozkodott, ő is bántalmazó, de ez tévedés, nem látjuk a nőt ezen kívül agresszív helyzetben, míg a férfi viselkedése ismétlődő, tehát bántalmazó, a nő nem véletlenül dolgozik és alszik füldugóval, nyilvánvalóan egy hosszú ideje fennálló problémára talált megoldást. A férfi motivációja a féltékenység és a nő írói munkájának aláásása, a helyzetet hosszú távon akarja fenntartani, nem arról van szó, hogy ennek a párnak konfliktusai vannak, amiket meg akarnak oldani. A nő pofonja egyszeri, szituatív, agressziója reagáló és védekező jellegű. A tárgyalótermi jelenetek nagyszerűen illusztrálják azt a tételt, miszerint egy pár valódi kapcsolatát nem lehet néhány kontextusból kiragadott elemre redukálni, ám a bántalmazást mindig illik felismerni, legalább a bíróságnak, de ha valaki látta a Depp kontra Heard című sorozatot, az tudja, ez sem olyan egyszerű. A szofisztikált bántalmazás felismerése szakértelmet kíván, nem olyan mint a palacsintasütés, vagy a bögrés-mákos. A mosdatlan tömeg nem is tud vele mit kezdeni. A Depp kontra Amber sorozat a valódi rágalmazási pert dokumentálta és roppant érdekes volt, hogy a nők nagy része nem az áldozat mellé állt, inkább az agresszorral azonosult. 

Az van, hogy Sandra autonóm, nincs bűntudata, ki tudja fejezni magát, tudja, mi történik körülötte. Nem vagyunk hozzászokva ezekhez a szkillekhez, mi még úgy tudjuk, a férfi a nő érzelmi projektje. Ha egy nőben nincs bűntudat, ha nem mosolyog boldog boldogtalanra, az olyan, mintha bántalmazna, mintha megvetne, mintha felsőbbrendűnek képzelné magát. A nők kötelező szociális feladata a férfiak érzelmi háztartásának a menedzselése, de ez a nő nem végzi el a társadalom által rárótt feladatot, ezzel szimbolikusan megöli a férfit, ezt jelképezi a zuhanás. Samuel Maleski affektív öngyilkosságot követett el, a bántalmazás része, legyen a nőnek is egy életen át bűntudata (ha eddig nem volt). Ismert toposz az életből és az irodalomból (Szendrey Júlia is kísérletezett vele), és az ügyvéd kereshetett volna irodalomból vagy életből vett példákat. Ráadásul kihúzták alóla a játszmáját, ami sokszor jelenti az élet és a párkapcsolatok végét is. Nincs több szarszínű zseton.

Tíz éve elképzelhetetlen lett volna olyan film, amelyben egy nő arra kéri a bíróságot, hogy ne a családi állapotára utalva szólítsa meg. A Solidor vezetéknevű egyetemistát – aki az interjút szerette volna Sandrával –, a bíró "Mademoiselle"-nek nevezi, mire a következőt mondja: "Nem szeretem, ha lealacsonyítanak a családi állapotomra", és kéri, hogy "Madam"-nak szólítsák. És hát annak is van ám jelentése, hogy a nőnek és a férfinek nem azonos a vezetékneve, de ezt kifejteni túl messzire vezetne. Amúgy totálisan látszik, hogy a nők a filmes iparban is aratnak azzal, hogy transzparenssé teszik a társadalom legalapvetőbb problémáit. Sandra Hüllert már a Toni Erdmann (2016) című filmben kiszúrtam, tudtam, előbb-utóbb valami nagy falat jut neki. Most éppen ez történt. Remélem bezsebeli az Oscart. ∗∗∗∗∗

Bechdel-teszt pozitív

Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d'une chut), 2023, Justine Triet (legjobb forgatókönyv Oscar-díja, 2024)