Négy fajta film van. Az első, amikor tetszik a film, de nem érdekel a rendezője. A másodiknál nem tudsz mit kezdeni a filmmel, de olyan rendező csinálta, aki önmagában garancia, hogy a hiba benned van. A harmadik eset a legszerencsésebb, a film is, és a rendező is érdekel. A negyediknél sem a film, sem a rendező nem gyakorol rád semmilyen hatást.

Láttam már Wim Wenders (1945) filmeket, amikor a harmadik eset forgott fenn, de ez most a második. Nem lesz elég egy felületes értelmezés, most valamit tényleg meg kell fejteni, amihez talán nem vagy elég okos, pláne, hogy a Rotten Tomatoes 95%-ot adott neki. Ilyenkor két dolgon kell elgondolkodni, először magadon, aztán a filmen. Az első sokkal nehezebb. Le kell ásni, elő kell szedni azokat a dolgokat, amiket tudsz a világról. Aztán Wim Wendersen kell elgondolkodni. Az ő világába kell belehelyezkedni, miért csinálta ezt a filmet, mit akart vele mondani? És még ekkor is csak valószínűségekkel dolgozol, hiszen nem ismered a belső mozgatóit, milyen esztétika-gondolati hatások késztették ennek a filmnek a leforgatásához. Volt-e valami külső ok, ami elvezette idáig, mondjuk elköltözött Japánba, mert újranősült, öregszik, vagy elkezdte mélyen érdekelni ez a keleti ország. Aztán visszatérsz saját magadhoz, mert nincs más út, a filmek hatásmechanizmusa szolipszista alapon működik. Az egy dolog, hogy Wenders mit akart, mert van egy dilatorikus tér, ahol a két entitásnak – befogadónak és szerzőnek – össze kell érni. A befogadói szolipszizmus azt mondja, Wenders alkotói munkássága elérte azt a végső szofisztikáltságot, amit redukálhatatlan egyszerűségnek nevezünk. De akkor mit kezdjünk Sofia Coppola Elveszett jelentés/Lost in Translation (2003) című filmjével, ami szintén Japánban (Tokióban) játszódik és hasonló struktúrája van, azaz nem történik benne semmi. Sofia Coppola messze nem a pályája végén áll, szóval, lehetséges, hogy az életkornak nincs köze ehhez. Az Elveszett jelentés nem tetszésével ki lehet iratkozni komplett bölcsész asztaltársaságból, igen nehéz bevállalni ugyanis, hogy nem fogott meg, és amolyan önmagáért való dolognak tűnik. Wim Wenders filmjéről ugyanezt gondolni szentségtörés, ezért kell a rendezőre hagyatkozni, bízni benne, és értelmet adni a filmjének.

Wim Wenders és Koji Yakusho a Cannes-i filmfesztiválon 2023-ban. Kép forrása: Google

Hirayama (Koji Yakusho) életét a kiszámíthatóság irányítja, olyan, akár a teaszertartás művészete, csak csinálni kell. Láthatóan elégedett az életével. Azt, hogy a teljes bizalmunkat fogja élvezni a film végéig, már az első jelenetből tudni lehet, reggel az első dolga  – az ágy bevetése után – a fogmosás. Ez a gesztus többet jelent önmagánál. Jelzés, ezzel az emberrel minden rendben lesz. Wenders számára látszólag a középkorú férfi foglalkozása a legfontosabb, legtöbbet ebben a helyzetben látjuk, köztéri vécék fölött hajolgat, mi több, munkáját igen lelkiismeretesen végzi. Miért ezt a valószínűtlen figurát találta ki Wenders? Hiszen Hirayama sokat olvas, meghökkentő kazetta gyűjteménye van a legjobb zenékből (Patti Smith, Lou Reed és a többiek), nem tudja, mi a Spotify, a zene hatása azonban ugyanaz. Biztosan találna magának más foglalkozást, de nem ez a lényeg. Wenders nem valószerű figurát akart mutatni, hanem olyat, akit a dolgok végső értelme érdekel, és ez elég valószínűtlen egy átlagembernél, pláne olyannál, aki még csak nem is átlagos munkát végez, hanem nyugati szemmel nézve átlag alattit. Hirayama nem akadémikus vagy filozófus, aki munkaidőben gondolkodik az élet nagy kérdéseiről, és amikor hazamegy már csak a vacsora érdekli. Hirayama nem lehetne társadalmilag messzebb ezektől a pozícióktól, ezért végez a társadalom által alantasnak tartott munkát, hogy a másik végpont lehessen Wenders univerzumában. Ha csak egy kicsit is köze lenne kortárs filozófusokhoz, már hiteltelenné válna.

Aki reflektív módon gondolkodik, az szembetalálta már magát az élet egyik legnagyobb csavarjával, hogy éppen a végső értelemre nincs időnk: átérezni az itt és most hatalmát. A hétköznapok felőrlő rutinjában van valami embertelen, ami ellen védekezni kell. Vannak gyerekeink, de a valódi igényeik nem érdekelnek minket. Párkapcsolatban élünk, hogy ne legyünk magányosak. Van munkánk, de csak azért, hogy megéljünk, vagy hogy karriert érjünk el, a munka lehet, nem is érdekel, sőt, meg is vethetjük. És akkor melyik megvetés fontosabb, a sajátunk, vagy a társadalomé? Nem jobb az, amit mi nem, csak a társadalom vet meg? Mi az, ami önmagáért értékes, szép vagy igaz? Az, amihez nem is kellünk, annyira jelentéktelenek vagyunk. A körülöttünk lévő természeti világgal való érintkezés például, mások megbecsülése, vagy a szolidaritás. Az a híres madárfütty és fa, amiről Eric Berne svájci pszichiáter beszél az Emberi játszmák című könyvében. Hirayama olvas és zenét hallgat, így védekezik a világ ellen, másképp nem tudna gondolkodni róla. Mert végső soron nem az a legfontosabb, hogy megértsük mi ez az egész, amiben vagyunk? A Perfect Days rokon Tarr Béla Torinói ló című filmjével, egy vizuális klimax arról, hogy ahelyett, hogy visszamennénk néha az origóra, mindig rálapátolunk valamit a már meglevőre, miközben nem leszünk sem gazdagabbak, sem boldogabbak. Hirayamának nincs felesége, nincsenek gyerekei, nincs olyan munkája amit hazavisz, nincsenek szerepei, csak önmaga van, mégsem tűnik az élete banálisnak. Számára az élet nem lejtő, amin egyre lejjebb csúszik, mint a többiek. Nem csalódik senkiben és semmiben. Hirayama lehetne a sok zene és olvasás mellett is ragadozó, rosszban sántikáló manipulátor. Ismeri a világ az agyonolvasott, művelt terminátorokat. Végső fokon nem ez a választóvonal. Hogy mi az, nem tudjuk, ezért csinálta Wim Wenders a filmet. ∗∗∗∗∗

Koji Yakusho (1956) tavaly Cannes-ban megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó díjat 

Bechdel-teszt negatív