Ebben az évben már két felejthetetlen filmet is láttam, és még csak április van. Nem azért felejthetetlenek, mert megnyitották a könnycsatornákat, vagy földrengető, globális témákról szólnak. Az Oppenheimer például biztosan jó mozi, de engem nem érdekel, mert a tököm tele van a kizárólag férfivilágról szóló filmes alkotásokkal. 

Nem tudom, ki adta a magyar címet, de vasderesre kéne húzni, elvenni tőle a beléptető kártyáját, és nem engedni leülni a közös étkezőben. Fordítva is jó, elvenni a beléptető kártyát, aztán jöhet a vasderes. Egy irodalmi témáról szóló filmet – amit a kulturális felső osztály fog csak értékelni –, hogy volt képes "Amerikai irodalomnak" fordítani, mindent kilúgozni már az elején? Ki a franc kíváncsi egy olyan filmre, aminek ez a címe? Nem érezték, hogy az eredeti "fiction" kifejezés egyből asszociációs mezőt teremtene? Pulp Fiction (Ponyvaregény)? A fikció szó ráadásul magyarul is menő. 

Van egy csomó téma, amiről sok-sok diskurzust lehet folytatni anélkül, hogy a dolgok nyugvópontra jutnának, mert olyan komplexek, olyan sok nézőpontból lehet rájuk tekinteni. Az Egy zuhanás anatómiája például olyan hétköznapi hímsovinizmust mutat be, amit lehet, hogy még nem hívhatunk annak. (Szerintem hívhatunk). Az Amerikai irodalom központi témája, hogy lehet-e legitim az afro-amerikai irodalom kategóriája, és minden fekete írót bele kell-e szuszakolni? Felejtsük el egy pillanatra, hogy az "amerika" szó kisajátítása nem sérti-e a kanadaiakat, vagy a közép- és dél-amerikaiakat. (Szerintem sérti). Mindez megspékelve a könyvkiadás premisszáival, képmutatásával és inkompetenciájával. A felnőtt élet egyik nagy felismerése, hogy a tekintélyfigurák sokszor nem azok, akiknek gondoljuk őket. Elfogultak, ostobák, mindenkit becsapnak. Írók, filmrendezők, irodalmi díjkiosztók, kritikusok, influenszerek, kiadók, szerkesztők, akik valójában szörnyetegek, ott lapul a vámpírfog a zsebükben, és nemhogy lámpás nincs a fejükben, de gyufás skatulya se. Gondoljunk például azokra, akik Goncourt-díjat adtak Michel Houellebecq-nek.

Jeffrey Wright mint Thelonious Ellis, azaz Monk

Az Amerikai irodalom főszereplője Jeffrey Wright, mint Thelonious Ellis (azaz: Monk), a kevéssé sikeres író fausti története, aki eladja lelkét a sikerért. Persze, ez az "eladja lelkét az ördögnek" ásatag dolog, egyrészt se lélek nincsen, se ördög, mind a kettőt emberek találták ki, az egyiket Descartes, a másikat meg a világ legrégibb mesekönyvének írói. A film küldetése, hogy bemutassa, milyen divergens az emberi gondolkodás, milyen paradigmák mentén rendeződnek el a nagy kérdések. A filmben Monk figurája képviseli a politikai korrektség enyhe cinizmusát, nem gondolja meghatározónak a bőrszínét, és leszarja a sztereotípiákat. Lehet ilyet? Könnyebb, ha párhuzamot vonunk – a világ négere metaforával leírt – nőkkel. A nők mióta világ a világ, elnyomásban élnek, akár a feketék. Saját tapasztalatuk van a valóságról, amit csak ők élnek át. Ennek a sajátos női tapasztalatnak hangot adni maga után vonja a kategorizálási tébolyt: "női irodalom." A fekete/színes bőrű emberek is sajátos tapasztalattal rendelkeznek, ha írnak, belekerülnek az afro-amerikai irodalommal felcímkézett dobozba. (Persze, nem minden fekete/színes bőrű író amerikai, de a filmben egy ilyen íróról van szó). Őrülten jó kérdés: fekete író írhat-e hitelesen Aiszkhüloszról és a perzsákról? De ez nem pont az a kérdés, mint a " Lehet-e jó pedagógus, akinek nincs gyereke?" A bőrszín csak egy dolog, a személyiség, az individuum és az emberi komplexitás meg egy másik? Az elsőre nincs hatásunk, azt már a megszületésünk előtt elrendezték, az utóbbi a mi dolgunk, választhatunk: feketeként vagy mondjuk nőként élünk-e társadalomkritikával, tudunk-e úgy magunkra nézni, írni, hogy ezt az identitás konstrukciót mellőzzük? Van-e cigány-magyar vagy sváb-magyar regény? Sylvia Plath-ról sosem írnak úgy, hogy ne kerülne szóba a betegsége. Ez vajon rendben van? Egy ember több a bőrszínénél, a családi szerepeinél, a betegségeinél, és az elkövetett bűncselekményeinél is. A másik paradigmát a sikeres fekete nő író Sintana Golden (Issa Rae) képviseli, aki a feketékről azon a bizonyos saját hangon ír, de nem tudjuk, a nevükben beszél, vagy csak róluk. De akinek a társadalomban elfoglalt helye alávetett, stigmatizált vagy a kisebbséghez tartozik, annak van-e ideje, vannak-e szavai arról, mi történik vele? Tudna róla regényt írni? Monk ezt játssza el, ez lesz az a bizonyos fausti alku.

A feldolgozott téma mellett van két remeksége a filmnek, az egyik a mainstream filmek által uralt női reprezentáció aláásása azzal, hogy legalább két női karaktert kultúra formáló szubjektumként mutat meg, a másik egy nagyon menő vizuális megoldás – de nem spoilerezek. Egyik avatott néző véleményét osztani lehet, a családi kapcsolatok tényleg sematikusan vannak ábrázolva, de valahogy alá kellett támasztani a fausti alku hátterét. Jeffrey Wright-nak, aki a főszerepet játssza, a legjobbak közt a helye, ahogy az összes többi szereplőnek is. Ja, Oscar-díj is befigyelt idén a legjobb adaptált forgatókönyvért, és jegyezzük meg a debütáló rendező nevét: Cord Jefferson. ∗∗∗∗∗