Habszivacs Szemle

Fliegauf veszi a bátorságot, lerajzolja nekünk a tudatalatti iszapos mélyrétegeit, pont úgy, mintha képregény lenne, és nemhogy többet tudnánk meg, de a nagy magasságból kirajzolódó káosz még nagyobb lesz. Vagy dobjuk el mindjárt az elején, vagy olvassuk végig úgy, hogy szilárdan elhatározzuk, elfelejtünk majdnem mindent, amit a világról tudunk.

Fliegauf Gergely curriculum vitaejének ismeretében egyik képzettségéből sem következik egyenes úton élete első könyve, mégis köze van mindegyikhez, a büntetés-végrehajtáshoz, az emberjogi képzettséghez, a pszichológiához, a többi diszciplínáról nem is beszélve. Az lenne fura, ha Fliegauf nem írt volna könyvet. Minden hagyományos szépirodalmi olvasásmódot el kell felejteni, ha kézbe vesszük a kötetet, ami arra a feltevésre vonatkozik, hogy lesznek szereplők, konfliktusok, szerelem, még talán halál is, és a fikció erdejéből katarzissal, vagy legalább kisebb megelégedéssel, de végül kitalálunk, és többet tudunk meg a világról, mint a könyv elolvasása előtt. Nem ez történik.

Bár az irodalomban mindig a szöveg kommunikál az olvasóval, sosem a szerző – ő csak játékba hív –, Fliegaufnál ezt is el kell felejteni, mert a szerzői kontúr végig jelen van. Ehhez persze előfeltételezni szükséges a szerző irodalmon kívüli habitusát. Fliegauf mindenekelőtt olyan embernek tűnik, akinek az együttérzési privilégiuma tudatos és erős, de ne az együttérző, ezért jó, és a jó, ezért együtt érző pandanjára gondoljunk, hanem olyasmire, hogy az együttérzési privilégium olyan tudatállapot, amelyet még azokra is kiterjeszt, akiknek (éppen) nincs együttérzésük a világ felé.

Úgy tűnik, a szöveg szerzői alapállása innen generálódik. A rendkívül eklektikus tartalom azonban találkozik egy formai fegyelmezőerővel, a titkos tanítások leíró jelzőjével, mely a fejezetek elején olvasható miheztartás végett. A titkos tanításoknak széles asszociációs mezeje van, egyrészt az írásba öntött szinkretista életmód- és szemléletrendszer formajegye, másrészt exhibicionista és analitikus, harmadrészt Jules Verne, Mark Twain, Lovecraft, és egy csomó weird fiction élmény- és olvasmányanyag metafikciós átirata. Mintha direkt szerzői szándék lenne a szigorú műfaji meghatározások be nem tartása; a világmindenség ismeretelméleti és ontológiai kérdéseit fura esztétikával elrendezni vágyó szerzői akarat.

A mentem, álmodtam kötetet centripetális erő tartja össze, a történetek összefonódnak, minden mindennel összefügg. Az én-elbeszélő hol egy fiatalember, hol egy idősebb férfi hangján szólal meg, ő Fliegauf ifjúkori és későbbi avatarja autofikciós keretezésben. Egy rendszerváltás környéki fiatalember karcerszervezetekben (sorkatonai, majd rendészeti) megélt szégyentapasztalatait meséli el irodalmi naivitással, némi szerelmi szál beleszövésével, ahol a másodlagos szocializáció egyéni tapasztalatai általános egzisztenciális kérdések közé keverednek, és ahol a legnagyobb kihívás: embernek maradni az én nyomait eltüntetni kívánó intézmények szorító ölelésében.

A börtönről nem lehet csak úgy beszélni. Aki volt odabenn, és kijön, és próbál egy merőben más közegben mesélni az élményeiről, nos, annak nagyon könnyen torkán akad a szó. A börtönről esetleg sör mellett lehet beszélni, de akkor is nagyon le kell innunk magunkat, és olyan közönség kell hozzá, aki a végtelenségig, szinte szolgai odaadással tud figyelni. És még ha ezt a figyelmet érzem is, még akkor is elkap hirtelen egy görcs, hogy te jóisten, miről beszélek, mi a frászról beszélek, hiszen minden szavam árulás! Minden szavam valaki másról is szól, nem csak rólam, és lehet, hogy a többi szereplő nem akarja senkinek sem az orrára kötni, hogy mi történt. (95.)

Majd megjelennek a második részt totálisan szervező vezérmotívumok, a hidroglóbuszok és az álmok. A gyermekkori emlékezet sokszor a pleasant place irodalmi toposza, menedék, titkos kert, a biztonság idealizált helye, ahol a környezet a vágyak infantilis kivetülése. Fliegaufnál a hidroglóbusz ennek a lelki és fizikai tájnak integráns része, a gép a kertben motívuma, mely a gyermeki és az írói fantázia hajtóereje, mint Nathaniel Hawthorne-nél a vasút, vagy Joseph Conradnál a gőzhajó.

Győztesnek éreztem magam, hogy íme itt vagyok, teljesül az egyik legszebb gyermekkori álmom, bent vagyok a hidroglóbuszban, és nem is kellett ennek érdekében különösen megerőltetnem magam, hanem csak úgy szembejött ez az egész. Felértünk a gömbbe, ahol nem is volt különösen sötét, de valahogyan tudtuk, hogy mélytengeri lények szellemei keringenek körülöttünk, mert a világon minden víz egy hálózat, egy övezet, egy szívizomszövet-rengés, egy éteri rezgés, egy dallam, ami valahol a múltból ered, és még mindig itt van halványan. (91.)

Az emlékezetet a nyelven belül kell működtetni, az írás, mint módszer, ezeknek az emlékeknek a szétválogatásához, elrendezéséhez kell, összegyűjteni, tömöríteni a rendezetlenséget, hogy az én hiteles és megkonstruált lehessen. Az emlékező elme evolúcióját kell megmutatni, mert az emlékezet folyton változó és öregedő struktúra, szereti saját monolitikus (változatlan) tömbjét. Ha nem így történik, az a veszély fenyeget, hogy az alkotások csupán egyes jelenségek illusztrációja marad.

A második részben az autofiktív avatar (megtestesülés) procedurális eljárás során a változások előtti világból lassan egy változás közbeni világhoz adaptálódik, mely változások először a hétköznapi életet érintik, majd magát az avatart is, aki létezőből leíró megfigyelővé válik. Az életről szóló írás mindig a halál írása is, és most egy nagyon direkt autotanatográfiát (önhalálrajz) olvasunk, mely tényleg nem való mindenkinek, de hát A Karamazov testvérek sem.

Bizarr leírásokkal teli magyar közegre adaptált spirituális weird fictiont olvasunk, mely a sci-fi, a fantasy és legkevésbé a horror keveréke, nőgyűlölet, rasszizmus, és sovinizmus nélkül. A spirituális teozófia, a Gaia-elmélet és az objektum-orientált ontológia még éppen felismerhető benne, ezen túl azonban a szerző elengedi a fantáziáját, és az olvasó kezét.

Szerintem ezek a dinók álmai, vélte a lány. Amikor több száz millió évvel ezelőtt kipusztultak, ők domináltak. Biztos, hogy nekik is volt valamilyen tudatuk. Lehet, hogy álmodtak is, és látták az embereket is, akik majdan be fogják népesíteni a bolygót. Ezek álomemanációk. Igaza lehetett, mert tény, hogy a leggyakoribb a kezesfejű volt, de láttunk mindenféle inkább rajzfilmbeli dinókra emlékeztető lényt, akiknek mintha emberi arca lett volna. […] Voltak továbbá olyan antropomorf lények, akiknek egyáltalán nem volt alsótestük, a felsőtestük pedig emberi volt, a karjaik többnyire szintén humán neoformációk, a fejük viszont igazi démoni szörnyekre emlékeztetett. (182.)

Fliegaufnál sutba dobhatjuk, hogy a szavaknak egyezményes értelmezése van, és mindenki ugyanarra gondol. A szerzőnek saját szótára van, és ha azt hisszük, az álomtest kifejezés a bikiniszezonnal kapcsolatos terminus technicus, alaposan tévedtünk, de az álompárról se higgyük, hogy bulvártéma. Jó lesz, ha egy időre elbúcsúzunk a lift, az orsó és a spiralitás kifejezések hétköznapi értelmezésétől is. Ez a spirituális weird fiction itt és most polimorf játék elbűvölően zsúfolt vizuális matricákkal, verbális visszajátszásokkal, és mentális fejlődéssel. Enyhén karikatúraszerű alakjai realizmusként hihetetlenek, szatíraként rajzfilmszerűek, rajzfilmként túlságosan valóságosak, de amit a szerző szeretne komolyan venni, ezért nekünk is ezt kell tenni.

Fliegauf a nyelv viszonylagos egyszerűsége mellett döntött, talán úgy érezte, a nyelvi komplexitás és a spirituális fikció kizárja egymást. Az én-elbeszélő stiláris megfontolások nélkül beszél, amikor a hétköznapi nyelvet hozza helyzetbe, és ezzel egy irodalmilag naiv, eredeti látásmódot hagy kibontakozni.

Ez az irodalmi naivitás teljes jogú szerzői intenciónak tűnik, tisztességesnek és koherensnek, noha időnként a nyelvi megmunkálatlanság érzetét kelti. Lehetett volna néha bonyolultabb, vagy redukáltabb, a bőbeszédűség nem mindig stiláris jegy, sokszor jelzi, éppen kívül vagyunk az irodalmon. Fliegauf nem gyakorlott irodalmi szerző, akinek régóta megvan a kényelmes füles fotelje ebben a kétes panoptikumban. Későn fogott a dolgokhoz, már kialakult világképpel, érett személyiséggel, és nincs különösebben felkészülve irodalmilag körmönfont, rutinos szövegek generálására.

Amit ő tud, az a tudással telített irodalmi ártatlanság, élet- és képzeleterő, mely drámai konfliktusok nélküli vallomást akar letenni az asztalra. Irodalmi szűrő nélkül ábrázol, nyelvezete oldott, őszinte, olyan, mint Huckleberry Finn, mikor kimosakszik, és tiszta ruhát húz.

Érhetné a vád Fliegaufot, szövege irodalmon inneni, naiv és partikuláris, mert az élményanyag átlényegítése nem történik meg, és korunk pont nem kedvez az ösztönös élményíróknak. Csakhogy sajátos világlátása éppen ezt az irodalmilag naiv következetességet kívánja meg, a szubjektum ferde síkjából való regisztrálást. Belső következetessége okán érvényes, itt nincs ellenőrizhetetlen ösztönösség, a szerző semmit sem bíz a kétes individuumra, a szöveganyag első része szociografikusan körülírható és igazolható, Fliegauf nem bizonytalan félmondatokat tud a világról.

Jogosnak tűnik, hogy az irodalomba beleférjenek a most még kívülállók is, nekik is legyen műfajuk, melyben otthon érezhetik magukat. Az irodalmi tér is állandóan tágul, noha térfogata és a súlya megmarad, akárcsak a könyvbéli Földnek, mely a Jupiter nagyságával vetekszik. Egy csomó zsáner és alzsáner kopogtat az irodalom ajtaján, itt vannak az antinarratíva harcosai, akik nem akarnak állandóan történeteket kitalálni.

Fliegauf Gergely könyve aggasztó társadalmi-ökológiai-tudati folyamatokra utal, és érvényesnek tűnik akár a spirituális weird fiction zsánerével beleszólni a nagyok dolgába, és kimozgatni a megcsontosodott formákat. Bőven van mesélni valója, az olvasók meg majd eldöntik, van-e sok mondanivalója is, és, hogy az irodalmi konvenciórendszer határait időnként túl lehet-e lépni. A kritika meg tovább gondolkozhat, Fliegauf a vitalitás létezését írta le, vagy a vitalitás drámáját.

∗

Fliegauf Gergely: mentem, álmodtam. Jaffa Kiadó, Budapest, 2022

A kritika eredeti megjelenése: amboozia.hu