Nagyon vártam ezt a filmet, és amikor végre lecsaptam rá és megnéztem, majdnem nem volt kedvem írni róla, mert félek – még egy saját blogban is – leírni, valójában mit gondolok. Talán nekem is terápiába kellene mennem, hogy egyensúlyt találjak, mennyit tárjak fel a provokatív gondolataimból, hiszen borítékolható, hogy fejcsóválást, ellenérzést vált ki másokból, amit a film kapcsán gondolok.

Norvég film, a rendezőnek ez a tizenkettedik filmje, szerintem nem sokan hallottak még róla, pedig Lilja Ingolfsdottir (1976) 1998 óta van jelen a filmes szcénában. Nemcsak az irodalomnak, a filmművészetnek is élő kapcsolata van a társadalmi valósággal, a művészet az egyén személyes reflexiójából fakad ugyan, de nem választható el sem a társadalomtól, sem a társadalmi szerepvállalástól. Lilja Ingolfsdottir a mozgókép segítségével beszél valamiről, ami mindenkit érint, akit nem farkasok neveltek.

Maria szeduktív üzemmódba kapcsol

Van egy Maria (Helga Guren) nevű fiatal-középkorú nő, elvált, van két gyereke és egy enyhén problémás kapcsolattartása a volt férjével, akit hálaistennek, nem variálnak bele túlzottan, annál is inkább, mert egy típusról van szó, sőt, egy filmes karaktervándorlásról, az egész filmben minden szereplő egy típus, akárki lehetne, annyira egyetemes a dolog. Egyetemes alatt az euroatlanti kultúrát értem, ami nyilvánvalóan csak egy szelete a világnak, de azt hisszük, mi vagyunk a világ közepe, az ember is azt hiszi magáról, és a nyugati világ is azt hiszi, pedig óriási tévedés. 

Szóval, Maria egy nap meglátja azt a férfit Sigmud-ot (Oddgeir Thune), akire mindig is várt, legalábbis így érzi. Nem kell pszichologizálni, milyen folyamat eredménye, nem is témája a filmnek, ez van, első látásra belezúgás, van ilyen, és a viselkedését egy gonosz kritikus nyugodtan leírhatja a szabálytalan jelzővel, de még nincs jelentősége. Vágyat kelteni ott, ahol nincs, kétségtelenül művészet, de nem rendelkezik mindenki ezzel a tehetséggel. 

Még minden oké

Innentől már kiszolgáltatott a helyzete, ő akar valamit jobban, aminek csak később mutatkoznak meg a következményei. Nincs idő a kibontakozásra, nincs idő arra, hogy belezúgjanak, hogy a vágy titokzatos tárgya legyen, hogy küzdjenek majd érte, és főleg, hogy kiderüljön, a férfi mit akar. (Ha nem tudja, mit akar, akkor nem akar semmit.) Persze, ha a nimbusza lejjebb áll majd, belemegy bármilyen kompromisszumba, csak legyen idő kivárni. A patriarchátus szabályai így működnek, ha egy nő idejekorán felfedi a vágyait, pórul jár. Amikor azt mondja: "Szeretlek", a férfi nem mondja, hogy "Én is szeretlek", egy sehova nem vezető út lesz, mint a Sex and the City-ben Mr. Big és Carrie Bradshaw kapcsolata. De még ez sem témája a filmnek, ez a film ugyanis nem a szerelemről szól, hanem valami másról. 

Maria szerelmes lesz, Sigmund nem, bármennyit hancúroznak is, bármennyire is összeházasodnak, és bármennyi gyerekük is születik. Persze, a félművelt közvélemény felsikít: ma már bárki kezdeményezhet. Jajdehogyis. Amíg a társadalmi berendezkedés patriarchális, addig ez a szabályrendszer működik.

Maria társas támogatást kap

Ha halálosan szerelmesek lennének Maria-ba, akkor is úgy alakulna a dolog, ahogy alakul, megint csak a patriarchátus miatt. Mert a párkapcsolatok olyanok, mint a folyók, előbb-utóbb belefutnak egy náluk nagyobb dologba, ebben a filmben az egyenlőtlen nemi szerepekbe, ahol a nők sokkal, de sokkal több háztartási és gyereknevelési munkát végeznek, mint a férfiak. Tök mindegy, hogyan alakult így, ha már ott van a család, adottság lesz, amit menedzselni kell. Csakhogy Sigmund addig érzi komfortosnak a dolgokat, amíg nincs felelőssége, amíg nem kell unalmas, repetitív háztartási munkát végeznie a gyerekei és a háztartás körül. Az a férfitípus, aki besegít a dolgokban, nem részt vesz benne. Ez a tarthatatlan, ezért mennek tönkre a dolgok két ember között egy monogám párkapcsolatban (most hagyjuk a verbális és fizikai bántalmazást, az alkoholt és az egyéb szenvedélybetegségeket.)

A megbecsültség hiányába rokkannak bele a nők, nem abba, hogy senki sem szerelmes beléjük. És magukban keresik a hibát, ha szerethetőek és értékesek lennének, a férfi megosztaná velük az alantas feladatokat is. Sajnos, nem így van, akkor sem veszik ki a részüket, ha szeretnek, a hiba nem itt van, hanem a társadalmi feladatmegosztásban és a szeretet fogalomban. 

Egy nőnek mindenkivel konfliktusa lesz, ha a valódi igényeit kifejezi

Maria egy nő a sok közül, nem egy anarchista gondolkodó, nem különösebben tudatos, és reflektív, aki monológja alkalmával (a terapeutájával folytatott kvázi narráció) mondja, hogy Sigmund az előző házasságából született gyerekeit mennyire szerette. Dehogy szerette. Jó stratégia, hogy továbbra is zavartalanul szexelhessen valakivel, és egy lestrapált, fáradt, konfliktusokkal terhelt nőnek könnyebb ezt hinni, bedől a látszatnak, de a forma tartalom nélkül marad.

Sigmund (és a férfiak) a saját gyereküket sem szeretik, nemhogy két olyat, akit egy másik férfi csinált. Hogy mennyire így van, később fogjuk látni, amikor a sajátjaira így reagál: "Király!" "Megtarthatod a gyerekeidet." Kölcsönös és öntudatlan megtévesztés működik, amikor vágyvezérelten gondolkodunk, de nem tehetünk mást, el kell hinnünk, hogy az van, amit szeretnénk, másképp kihalna az emberiség, nem merjük felismerni a másik valódi arcát és a hozzánk való viszonyát, mert azzal az örök magányt és gyermektelenséget kockáztatnánk. 

A film vizuális formanyelve az emlékezés metszőollóját használja, amikor Maria vizualizációját látjuk, mit kellett volna mondani, ha őszinte, és mit kellett volna Sigmund-nak mondania, ha társként tekint a feleségére. Az Egy zuhanás anatómiája (2023) című film ugyanerről szól, ha engem kérdeznek, és nem véletlen, hogy ezeket a filmeket nőművészek alkották.

Párterápia

Egy nap Sigmund egy konfliktus kiéleződésére úgy reagál, hogy ki akar lépni a kapcsolatból, legalábbis meglebegteti ennek a lehetőségét, amivel Maria-ban bizonytalanságérzetet kelt. És innentől látjuk, milyen Sigmund valójában. Ráfeküdt, mint szörfdeszkára egy másik ember iránta való szenvedélyére, ami sokáig elfedte, hogy ő valójában nem érintett érzelmileg. De amíg nem kell vasalnia, hagyják az ámokfutását, teret kap a nyilvános szférában és a munkahelyi kiteljesedésben, addig önfeledten lovagolhat a hullámokon. Maria pedig pontosan tudja, hogy az igazi igényeivel nem állhat elő, vagy nagyon veszélyes, mert akkor Sigmund elhagyja őt, és akkor azzal az emberrel kell együtt élnie, akit szívből utál. Saját magával. Aki szereti magát, nincs mindenáron szüksége arra, hogy valaki más szeresse.

"Az erős nő vagy" értsd: mindent kibírsz mítosza konstans narratíva az olyan embereknél, akik nem merik felvállalni a konfliktusokat, mert tudják, hogy borulna a status quo, hogy a partner elmenekülne, mert ez amolyan érzelmi ökonómia, nem éri meg invesztálni valakibe, akit nem tartunk elég rentábilisnek. A filmben ki más közvetítené ezt a transzgenerációs mizériát, mint Maria anyja (Elisabeth Sand), és szinte borítékolható az azonnali konfliktus. A film bemutat Maria kapcsolathálójából pár nőt, akik érzelmileg támogatják, ezekből a jelenetekből sejtjük legjobban a karakterét, nem a Sigmund-dal való kapcsolatából. Ám a harag útja – ahogy lenni szokott – nem a valódi okot adó személyre irányul, hanem jóval előbb más nők felé fordul, ahol következmények nélkül maradhat.

Maria meglátogatja az anyját

Ha igaz, hogy az egészséges elme záloga a valósághoz való ragaszkodás, akkor a film zárójelenete a legjobb illusztráció lehetne ehhez a tételmondathoz. Marie első kézből kapja egy érzéketlen, szeretettelen férfi mondatait az arcába, aki még most is saját szükségleteit tartja a legfontosabbnak, hogy neki mi lett volna a faszántos. Maria-ról, az egyenlőtlen munkamegosztásról és cserbenhagyásról szó sem esik. Marikovszky Andrea ezt a saját magadban keresd a hibát című beállítódást a neoliberális korszak mainstream pszichológiai megközelítésének kontextusába helyezi, mely érintetlenül hagyja a társadalmi kérdéseket, holott épp ez a lényeg, mondom én. És Maria prímán hozza ezt a félreértést és rossz terápiás megközelítést. Ő kér elnézést a kritikáért. Köpni, nyelni nem tudunk a döbbenettől. "Ijesztő számomra elfogadni a szeretetet, amit tőled kapok", mondja Maria, mi meg nézünk. Milyen szeretetről beszél? Meg, hogy egész életében attól félt, hogy elhagyják. Teljesen jogosan. Mert mi történik? Épp most hagyják el. 

A végjáték

Maria akár szimpatikus, akár nem, akár vonzó a viselkedése bizonyos helyzetekben, akár nem, itt és most áldozat. Erről szól a film. És ameddig a neoliberális kapitalista patriarchátus marad a domináns társadalmi-kulturális berendezkedés, ahol az ember (értsd férfi) a legfontosabb entitás, az ő antropocentrikus szeretet és béke fogalma dominál, (ami teljesen kirekeszti a nem-humán létezőket például), addig a dolgok nem fognak változni. Játszmák, manipulációk alakítják a kapcsolatokat – addig tart a kapcsolat, amíg a játszma is tart –, nem a lelki fejlődés lépcsőfokai, és a cselekvő szeretet, amit minden élőlényre kiterjesztünk. Ha a rendező munkatársa lettem volna, lebeszélem arról a jelenetről, ahol Maria leokézza magát a tükörnek meg nekünk egy kolostori hangzású zene alatt, elég drámai potenciál zene nélkül is. 5/5