Greta Gerwigre jó ideje figyelni kell, emlékszem a Frances Ha (2012) című filmben láttam először, ő játszotta a címszereplőt. Legutóbb a Fehér zaj-ban (2022) volt Babette Gladney. A mumblecore* nemzedék tagja, aki elmozdult a midcult filmek felé, most azonban valami történt. A Barbie szerzői film lett.

Csináltak már egy csomó filmet – sorozatokat is – a nők helyzetéről, de nem tudom, van-e ennyire szatirikus parabola a témáról, mint Gerwig filmje. Olyan, mint egy kontextuális kommunkáció, azok értik, akik ismerik a keretezést. Gerwig filmje nem Barbie babáról szól, hanem a didaxis teljes felvállalásáról, egy jó ügy érdekében. Mi ez a jó ügy? A modern kapitalista patriarchátus kritikája. Az irodalomban a didaxis felvállalhatatlan, művészietlen, kilóg a lóláb, itt meg a lóláb a lényeg. A Barbie-ban tökéletes a tartalom és a forma egysége, ezért megkerülhetetlenné teszi a hogyan kérdését is. A filmek olyanok, mint az irodalmi alkotások, mintákból, archetípusokból, ismétlődésekből nőnek ki, hasonlítani és különbözni is akarnak egyszerre. Gondoljunk a Ponyvaregényre (1994), Samuel L. Jackson karakterérének milyen apokaliptikus retorikája volt, de csak a beavatottak privilégiuma, hogy felismerjék a biblikus utalást. Közvetett, rejtett alkotói megoldás, nem olyan, mint a Barbie, ami semmit, de semmit nem titkol abból az elméleti alapból, ami megihlette. Szóval, mindig ugyanazt a történetet olvassuk és nézzük, párbeszédeket a régi és az új között, és a metafizika is ismerős. A Barbie szakít ezzel a hagyománnyal. Nem régi történetet mond el, hanem vadonatújat. Kidobja azt a metafizikát az ötödikről, amit eddig fehér, halott, privilegizált, európai keresztény férfiak találtak ki a maguk szórakoztatására, míg a nők mostak, főztek, és kipucolták a klozetot. Így születtek a nagy művek. Volt rá idejük, a nők mindent megtettek, hogy a férfilogosz szentélyében zavartalanul megszülethessenek azok a gondolatok, melyek a kulturális nőgyűlölet alapjai ma is, mondanivalójuk garantáltan csak az emberiség feléhez szól, az ember prototípusához, a férfihez. Mindezt a nők segedelmével. Nem ez a világ legnagyobb iróniája? A Barbie megálljt parancsol ennek a metafizikának a maga filmes eszközeivel, és ahogyan elmondja, az legalább annyira érdekes, mint amit mond. Vagy mondjuk úgy, újramesél valamit. Mindjárt az 2001 Űrodüsszeia utalással indít, de a Mátrix-ból (1999) is itt van az orákulum, ő alkotta meg egykor Barbie baba figuráját. Nekem van egy külön bejáratú asszociációm: Ken baba (Ryan Gosling), az amerikai Kennedy klán egyik tagja. De sok más filmes, irodalmi, politikai és zenei reminiszcencia van benne, születnek majd filmelméleti írások, egyik ilyen arról szól majd, hogyan jelennek meg a küldetéstörténet konvenciói a filmben.

Jelenet a filmből 

Barbie-matriarchátussal indít a film – sokan túlértékelik a matriarchátust, pedig nem volt globális jelentősége – míg a patriarchátus körülbelül a harmincezredik szülinapját ünnepli. A Kenek hatalomátvétele következik, és figyeljük meg, Gerwig nem a férfi és nő kifejezésre teszi a hangsúlyt – nagyon helyesen –, mert az ellenség nem a férfi, hanem egy gazdasági-társadalmi berendezkedés, ami mindenkinek rossz, és modern patriarchátusnak hívják. A játéktér átrajzolása következik – hadd találja meg mindenki az alkotói énjét – a sisterhood segítségével, ahol a konfliktusokat nem az igazság felmutatása és a tekintély parancsa oldja meg, hanem a szolidaritás, és a másik ember méltóságának az elfogadása. Tézis, antitézis, szintézis hármasa szervezi a történetet, így a dialektika hívei sem távoznak üres kézzel. Szóval, Barbie (Margot Robbie) identitása egy szép nap gellert kap, öntudatra ébred, mint Pinokkió, csak neki nehezebb dolga van, Barbie nőként küzd a modern kapitalizmus szellemével, arról, amiről Max Weber írt. Nem úgy ébred fel, mint Csipkerózsika, ahol a folyamat beindításához egy férfi kellett. Nem, Barbie öntudatra ébredése magától megy végbe, nem kell hozzá senki, olyan, mint az evolúció, az idő és a véletlen fura összjátéka. Nem ugyanezzel küzdött Phoebe-Waller Bridge a Fleabag második évadában? Dehogynem. Elképzelte a világot, amelyben már nem szép, nem fiatal, nem kívánatos, és rögtön a halálra gondolt. Ez nem mese, ez a vérvaló. Barbie-nak sok kalandban lesz része, csalódásokban, örömökben, de legnagyobb kalandja az a felismerés, hogy az életöröm mindenkinek alanyi jogon jár, akár Barbie-nak született, akár Ken-nek, és bár a világ a különbségekre épül, megtehetjük, hogy mindenki számára átjárható legyen a szivárványkapu. Mese a javából. Mint egy délutáni játszóház kellemes zsizsegése, fehér zaj, amibe belerepül egy utasszállító teljes legénysége az utasokkal együtt. Vajon hány moziba elvitt kisgyerek fogja megkérdezni: "Anyu miről szólt a film?" "Nem tudom, kérdezd meg apádat." Ha tőlem kérdezné, azt mindenképpen elmondanám, a rózsaszín a középkori spanyol nemes férfiak kedvelt viselete volt, a férfiasság jelölője, ma a nőkhöz rendeljük, valójában koronként változó dolgok. Átírja ez a film a nőkre vonatkozó normákat? Lebontja az uralkodó férfi tekintetet? Csak amennyire az eddig megjelent feminista és gender tanulmányok, szépen lassan, ahogyan az evolúció történt. 10/10

A film Bechdel-tesztje pozitív

* A mumblecore a független film egyik alműfaja, amelyet naturalista színészi alakítás és párbeszéd, alacsony költségvetésű filmgyártás, a cselekmény helyett a párbeszéd hangsúlyozása és a fiatal felnőttek személyes kapcsolataira való összpontosítás jellemez

Barbie, 2023 Greta Gerwig