Kicsit olyan, mint A viskó (2017), filmre adaptált irodalmi parabola, ami közvetett formában próbál morális kérdésekre rávilágítani, de míg A viskó keresztény propagandafilm volt, addig a Kopogás a Jelenések Könyvéből való Armageddont tematizálja. Mondanivalója mégsem ez.

Pennsylvania kies erdejében egy szeretetteljes család nyaral (Jonathan Groff, Ben Aldridge, Kristen Cui), de négy idegen (Dave Bautista, Rupert Grint, Abby Quinn Jackman, Nikki Amuka-Bird) megjelenésével a béke megborul, az idegenek olyan választás elé állítják őket, amivel leginkább szociálpszichológiai tankönyvekben, vagy morálfilozófiával foglalkozó szakirodalomban találkozunk. Hétköznapi halandók sosem kerülnek ilyen helyzetbe, ezért is kellett filmet csinálni belőle. Szóval, a négytagú társaság szószólója – egy Shrek-re hasonlító figura – Leonard (Dave Bautista) közvetít egy felsőbb akaratnak tűnő entitás és a család között. A családtagok kezdeti egyetértése a nap folyamán végzetesen megváltozik, és ez több dologra világít rá. Az egyik, hogy bármennyire is szeretünk valakit, soha a büdös életben nem fogjuk a legbensőbb rétegeit megismerni, sosem tudjuk meg igazán, ki az, aki mellettünk él. Hétköznapi emberek ritkán, vagy soha nem kerülnek ennyire kiélezett szituációba, ilyen csak könyvekben és filmekben van – hála az égnek. A mélyben lapuló értékek, rejtegetett kincsek vagy a szennyes nem jönnek maguktól a felszínre, elő kell csalogatni őket. A filmbeli pár is így jár, akármennyire is oda vannak egymásért, mindig fordulhat a kocka, olyan dolgok történnek, amire senki sem számít. A film mondanivalója azonban nem az "Apokalipszis", hanem a visszhangkamra (echo chambers) jelensége. Az "Apokalipszis", mint keresztény profetikus vízió, csak keretezi a történetet. A visszhangkamra olyan társadalmi szerkezet, amelyekben a visszhangkamrában lévők a magukétól eltérő releváns hangokat és véleményeket ignorálják, lejáratják, cancel culture alá veszik. Olyanok, mint egy szekta, amely beszippantja az embereket. Az egymás közötti bizalmat leszűkíti a belső hangokra. Másokat aktívan hiteltelenít. Hitviláguk azonban integritást ad, hallják, de elutasítják a kívülállók hangját. M. Night Shyamalan (1970) vigyázott, ne vigye el a visszhangkamrát explicit módon a vallások felé, a befogadó azonban nyilvánvalóan – a történetet nézve – nem az oltástagadókra, a politikai pártokra, hanem a vallásos közösségre fog elsősorban asszociálni. A befogadó saját visszhangkamrájának tudatában, vagy éppen nem tudatában, kis közösségének fénytörésében fogja a filmet értelmezni. A négytagú betolakodó társaságot egyfelől közös pszichózisban szenvedő visszhangkamraként artikulálhatja, így a kérésüket nem veheti komolyan. Másfelől, elhiheti a négytagú társaság látomásainak valódiságát, és akkor teljes mértékben átélhet egy morális dilemmát.

A film alkotói tudták, hogy morális választás csak akkor lehetséges, ha mégis hiszünk egy, a miénktől eltérő visszhangkamrának, és van valaki, akit saját magunknál is jobban szeretünk. A mi kultúránkban – de talán mindenhol – ez a gyermekünk. Senki nem kötelezhető, arra, hogy feláldozza magát, akkor sem, ha mások meghalnak ezért. Ha nincs vallási visszhangkamrája, akkor abban kell hinnie, hogy a négytagú társaság valóban közös pszichózisban szenved, érveik nem valósak, a külső körülmények, amivel nyomást gyakorolnak a családra, csupán a véletlenek összjátéka vagy megrendezett dolog. Van bizonyíték a visszhangkamra jellegre, mégpedig az erőszak. Aktívan felcímkézik azt, akik nem az ő visszhangkamrájukban van. A család egyik tagját a négy alak közül az egyik például bántalmazta korábban. Erőszakosan törnek be a házba, amire semmi szükség nem lett volna, ha épeszű emberek. Shyamalan filmjének persze több olvasta is lehet, az "Egész világunk egy szimuláció"-tól, a "Jön az Armageddon"-on át. Az előbbit a film eleje modellezi, a kislány (Kristen Cui) dunsztos üvegbe gyűjti és tanulmányozza a szöcskéket, a valósághoz hasonló életkörülményeket teremtve, amiről a szöcskék semmit sem tudnak, azt hiszik, a végtelenül tágas térben kontroll nélkül ugrabugrálnak. Shyamalan azonban erőszakot tesz a témán. Felfegyverzett ókorinak tűnő szerszámok kizárólag a nézők ijesztgetését szolgálja, csak úgy, mint a Shrek-szerű főszereplő, egy vékony termetű könyvelő figura talán nem adott volna elég nyomatékot. A véres jelenetek ugyancsak a befogadókat és a bevételt manipulálta. Tulajdonképpen így is, úgyis, a valamiben való hit visszhangkamrája a lényeg, ha nem teszek eleget a kérésnek, erősen hinnem kell, hogy a külvilágban történő dolgok nem az "Armageddon" következményei, de ha másik visszhangkamrában vagyok – azaz hiszem a Jelenések Könyvét –, akkor muszáj feláldoznom magam, mert a végén úgyis meghalok én is, és akkor inkább maradjanak életben azok, akiket igaz szívből szeretek, nem? Miért fontos Shyamalan-nak a visszhangkamra, mint társadalmi szerkezet? Mert reflektálni akar korunk egyik legnagyobb kihívására: talán mindannyian saját készítésű visszhangkamráink csapdájában vergődünk, az információáramlás elromlott és a különböző intellektuális közösségeknek nincsenek már közös hiedelmeik. A Minden Egész tényleg eltörött. Feláldozzuk az igazságot, csak hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. De mi a valóság? Végtelen kérdések sora. M. Night Shyamalan a Bram Stoker-díjas Paul Tremblay The Cabin at the End of the World (2018) című könyvéből írta és rendezte a filmet. 10/6