A sorozat egyik forgatókönyvírója Mads Tafdrup, amiből az értő közönség levonhat egy következtetést, mégpedig azt, hogy nem egy sablonos és kiszámítható sorozatot fog látni, hanem valami mélyen megérintőt. Kis hibái persze vannak, de ettől még érdekesebb. Mads "A látogatás" (2022) című filmben is közreműködött (testvére rendezte), és aki látta, sosem fogja elfelejteni, annyira megrázó.
Mik azok a kis hibák? Egy nagyon kevés didaxis, valamint a kórus icipici túltolása, ami annyira direkt módon akarta a drámaiságot aláhúzni, hogy zavaró volt. Állandóan le kellett halkítanom, hogy a macskám fel ne ébredjen, nem akartam, hogy az legyen, ami a Szex és New York elején, elviselhetetlenül hangos, ő pedig inkább kikéreckedik a hidegbe. Didaxis alatt meg azt értem, hogy a főszereplő kollégái olyat mondanak, amit itthon csak szakirodalomban van leírva, nem a közbeszéd része, de hát Dánia azért egy kissé más kategória.
A nemi szerepek a szupergazdagoknál is ugyanolyanok
Nem tudom, de én még senkitől nem hallottam olyan mondatot egy délutáni kávézás vagy beszélgetés közben két korty között, hogy az au pair-szerződések a modern gyarmatosítás eszközei, nem kulturális csereprogram, pedig teljesen egyetértek az állítással. Az au pair-ség testi-lelki kizsákmányolás akkor is, ha valaki nem a Fülöp-szigetekről megy Dániába. Meg hát itt van a jóindulatú rasszizmus, ami pont olyan, mint a jóindulatú szexizmus. Ha azt mondod egy filippínó nőre, hogy olyan, mint egy kisfiú, meg azt, hogy édes és aranyos, az bizony rasszizmus akkor is, ha pozitív jelzővel látjuk el.
Látszólag mindenki jól jár. Biztosan vannak olyan családok, ahol emberszámba veszik a kizsákmányoltat, nem az alagsorban rendeznek be neki egy sufnit, hanem szimbolikusan is a maguk szintjén. Biztosan vannak olyan családok, akik felkészülnek a befogadott nő kulturális mezejéből, bele tudják tenni egy nagyobb történelmi-társadalmi kontextusba azt, akinek a főztjét eszik minden nap, vagy aki kitakarítja utánuk az összeszart vécét, és akihez a gyerekük jobban kötődik, mint hozzájuk. És biztosan vannak olyan családok, ahol a férfiak nem prédának tekintik ezeket a nőket. Olyan leszek, mint Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból: "Vajon vannak fiúk is, vagy minden au pair nőnemű?" "És, ha vannak, rájuk vajon más szabályok vonatkoznak?"
Cecilie és Angel
Cecilie (Marie Bach Hansen) tehetős saját jogán is, de tulajdonképpen azt az életet éli, amit bármely más átlagos családos nő az euroatlanti kultúrkörben, csak ők a férjével Mike-kal (Simon Sears) ki tudják szervezni a háztartási és gyereknevelési feladatokat, mert van egy au pair-jük a Fülöp-szigetekről, akit Angel-nek hívnak (Excel Busano).
Hiába a kétkeresős-nulla mosogatós modellre épülő értelmiségi pár (Cecilie este olvas az ágyban), az érzelmi házimunka kizárólag Cecilie feladata, észrevétlennek, természetesnek, magától értetődőnek tűnik: "A nők természetüknél fogva empatikusabbak." Sajnos nem így van, ez csak a kizsákmányolás kifinomult formája, és nincs az a befogadó, akiben felmerülne ez a nézőpont (hacsak nem feminista filozófus, mint én). Angel-nek és Cecilie-nek van egy közös tulajdonsága, mindketten kizsákmányolt nők, csak Cecilie-n nem látszik, és neki nagyobb a mozgástere. Nem arról van szó, hogy az érzelmi és a fizikai házimunka ne hordozna a konkrét feladaton túl mutató értéket, hogy soha ne jelentene örömöt valaminek a megszervezése, vagy hogy a gondoskodás, mely megalapozza a család összetartozását ne lehetne örömforrás. A nők pontosan ezért nem tartják a még a jól látható egyenlőtlenséget sem igazságtalannak. Pedig az.
Ruby az eltűnt au pair
Egy nap eltűnik a szomszéd házaspár au pair-je Ruby, és innentől mindenki gyanús lesz, aki él és mozog, Persze ez a sorozat is él a befogadók manipulálásával, finoman terelve a gyanút erre-arra. A kép, ami kirajzolódik a két családról nemcsak azt erősíti meg, hogy ezek az emberek a javaik ellenére igencsak unalmas életet élnek, a verkli nem sokban különbözik a depriváltabb társadalmi rétegtől. Munka, haza, altató, másnap elölről kezdődik minden. Ezek nem beszélgetnek semmiről, stabil játszmáik, bejáratott, unalmas szerepeik vannak, főleg a Katerina (Danica Curcic) és Rasmus (Lars Ranthe) házaspárnak. Gazdasági elit, kultúrafogyasztás nélkül, hiába van absztrakt expresszionista kép Cecilie-ék nappalijában, csak dekorációnak tűnik. Cecilie olyan, mint egy női mesefigura, akinek valaki kiadta a "Muszáj aludnod" metaforikus parancsát, és azóta csendes szendergésben éli az életét. Fogalma sincs mi van a felszín alatt, mik a valódi dinamikák a közvetlen környezetében. A legközelebbi családtagjai valójában ismeretlenek számára, különösen kamaszodó kisfia Viggo. Végtelenül udvarias és finom, ami azért átsegíti néhány dolgon, és képes a lelki fejlődésre. Úgy robban a befogadó arcába, hogy már az elején megutáljuk, ehhez képest ő az egyetlen, aki a történet kapcsán fejlődik.
Összetartó és támogató közösség
Van ez a fura kettősség a tech- és gazdasági elittel kapcsolatban. Egyfelől ők viszik a hátukon a világot, kritikai szemlélettel tekintenek a valóságra, lábon nem vesznek meg semmit, ők a változás vagy éppen a stabilitás letéteményesei, ugyanakkor a patriarchális modern kapitalizmus hatalommal felkent képviselői is, ami nincs mindig beszélőviszonyban a moralitással és a szolidaritással. Nőgyűlölettel, toxikus maszkulinitással annál inkább.
Régen láttam ennyire minimalista sorozatot, ahol úgy világos minden, hogy a részleteket nem bontja ki. Ettől nagyon feszült és izgalmas minden perce. Az atmoszféra teremtés egészen kiváló, a már megkritizált kórusművek ellenére vagy éppen ezért, ki tudja. A minden értelemben lenyűgöző környezet érdekes módon mégis ugyanazokat a típusokat hozza játékba, mint egy lepukkant nápolyi sikátorban, csak ott kevesebb a levegőben kóválygó drón, az emberi dinamikák ugyanazok. Viggo (Lukas Zuperka) és Oscar (Frode Bilde Ronshøld) a házaspárok gyerekei semmiben nem különböznek a Pál utcai fiúktól.
A férfiak igyekeznek mindent elsimítani. Rasmus és Mike
Személy szerint vártam volna egy leckét a resztoratív szemléletről (helyreállító igazságszolgáltatás), ha már a sorozatban iskolai csoportdinamika és konfliktus van, annyira benne volt a lehetőség, de akkor meg ezt ítéltem volna didaktikusnak, ki tudja? Mindenki remekséges, egészen elképesztő színészi munka van minden alakításban. Meg persze arról is lehetne még írni, hogyan változik az időjárás a történet előrehaladásával, de ez már elemzés lenne röpke kritika helyett. 5/5
∗
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.