„Mindaddig meg sem fordult a fejében, hogy az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak, amint azt Alvaro az egyik átmulatott éjszakáján kifejtette. Némi időbe telt, amíg Aureliano rájött, hogy ez az önkényes megállapítás épp a katalán tudós példáján alapszik, akinek a tudás mit sem ért, ha a segítségével nem lehetett a csicseriborsó elkészítésének valamiféle újabb módját kieszelni.” Ezek a regény¹ végi mondatok sokat elmondanak García Márquez írói gondolkodásáról: tragédia és komédia együtt, egy helyen, egy időben, egymást feltételezve léteznek írói világában.

A Száz év magány 1968-ban jelent meg Argentínában, 1970-ben fordították angolra, magyarul a Magvető jelentette meg 1971-ben Székács Vera fordításában. A megfilmesítésnek mindig ellenálló García Márquez a gondolattól is rosszul volt, hogy Hollywood csináljon filmet a regényből angolul beszélő szereplőkkel. Már sosem fogja megtudni, hogy két fia, Gonzalo García Barcha és Rodrigo García 2018-ban eladta a megfilmesítés jogát az amerikai Netflixnek. Miért a Netflix? Mert a Narcos² című sorozat és a Roma³ című Alfonso Cuaron-film bebizonyította a latin-amerikai tartalmak globális vonzerejét, és a sorozat formátum nagyobb teret enged a kibontakozásnak, pláne, ha egy több, mint száz évet felölelő történetről van szó.

Velük kezdődik minden. José Arcadio Buendia és Ursula Iguaran még fiatalok

Az ambiciózus projektet várakozás és szkepticizmus övezte, vajon sikerül-e a Buendíák összetett családi portréját megalkotni egy két évados, tizenhat epizódosra tervezett sorozattal, és noha még csak az első évad ment le – a premier 2024. december 11-én volt – és nem tudni, mikor jön a második, előreszaladva – ahogy García Márquez narrátora teszi –, ha olyan lesz, mint az első évad, akkor le a kalappal, mert a sorozat szerintem méltó García Márquez magnum opusához.

A két ügyvezető producer Rodrigo García, aki maga is filmrendező, és Gonzalo García Barcha, García Márquez fiai. Az első nyolc epizódot több, mint hat éven át készítették elő és forgatták le különböző kolumbiai településeken Tolima (Alvarado, Ibague település), La Guajira, Cundinamarca és Cesar megyékben, kizárólag spanyol nyelven, száz százalékban kolumbiai színészekkel. Már az időfaktor is mutatja, mennyire hűek akartak maradni a regény szelleméhez, költőiségéhez és egyetemességéhez, a korabeli tárgyi kultúrához, öltözködéshez és zenéhez, amikor például a karibi régió hagyományos népzenei műfaját, a vallenatot használták a megrendítően szép hangzásvilághoz.

A fa köré építették fel a Buendía család otthonát

A papírmaséból felépített épületek, a díszletek, tárgyak és öltözetek korhűek, népi, gyarmati és republikánus építészeti elemek keverednek benne, a növényeket kamionok szállították, hogy a miliő is hiteles legyen. A hatalmas gesztenyefa köré, amihez szegény José Arcadiót (Diego Vásquez) kikötötték, egy puszta kellős közepén találták, e köré húzták fel a Buendía család otthonát.

Már a sorozat első pillanatai megadják az alaphangulatot és a perspektívát, a regény végével kezdődik, az enyészettel. Hosszú percekig szerettem volna elmélyedni a látványvilágban, mert ennek az enyészetnek az esztétikája lenyűgöző. És itt tapasztaltam meg a sorozat egyetlen gyengeségét, hogy nincs idő elmélyülni a részletek gazdagságában. A romlás mélyére nézve is érzékeljük a hajdani szépséget, egy letűnt világ ragyogását. Itt nincsenek műanyag nyílászárók, merőkanalak és nyakláncok, csak a divatipar előtti csodás öltözékek és enteriőrök. A sorozat első pillanataiban egy szobát mutatnak, az ablakon régi csipkefüggöny, a megkopott baldachinos ágyban egy felpuffadt és letakart hulla, mellette üres babakocsi, amit ellepnek a vöröshangyák, de csak az tudja, mi történt, aki olvasta a regényt, vagy megnézi majd a sorozat második évadát.

A berendezés hű akart maradni a korabeli tárgykultúrához

Laura Mora társrendező, aki a sorozat első három epizódját rendezte, azt mondta, a legnagyobb kihívás az irodalmi nyelv audiovizuális lefordítása, és a mágikus realizmusnak, mint a világ költői értelmezésének a megjelenítése volt. A sorozat – a regényhez hűen – a posztkoloniális Kolumbia történelmét, a szerelem, a hatalom és a rugalmasság témáit tárja fel a társadalmi és politikai zűrzavar közepette. Azt ábrázolja, hogyan tapasztalják meg ezek a karakterek az ártatlanság elvesztését a politika és a szervezett vallás megjelenésével, az ezernapos háborúval, a polgári konfliktusokkal, az ország fájdalmas történelmével, amikor Macondo enged az államhatalomnak, és annak az erőszaknak, amit majd a United Fruit Company banántársaság követ el rajta.

Macondói vegyesbolt

A Száz év magány megírása előtt García Márquez mély alkotói válságot élt át, megírt négy regényt, és nem tudta, hogyan tovább. Ekkor jött ki Juan Rulfo Pedro Páramo című regénye (1955), amely 1961-ben megnyitotta az utat García Márquez írói újjászületéséhez, akkora hatással volt rá. Rulfo könyve a mexikói kultúra gyökereit, és a túlvilággal kapcsolatos hiedelmeit tárja fel, a kritikusok ezt a regényt tartják a mágikus realizmus előfutárának, amit García Márquez saját elmondása szerint betéve tudott, és talán ez a történet is a mágikus realizmus része.

A Száz év magány olyan családi saga, amely a latin-amerikai irodalmat feltette a nemzetközi térképre és García Márquez 1982-es irodalmi Nobel-díjának is jelentős hátterét adta. Kolumbiában minden diák fejből tudja a regény kezdő mondatát: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Ha a regény kezdőmondatát elhisszük, óriásit tévedünk: Aureliano Buendía ezredes nem a kivégzőosztag előtt hal meg, ennél sokkal prózaibb körülmények között távozik majd az élők sorából.

Azon dolgozik, hogy a ruhák viseltesnek tűnjenek

Mi az a jégnézés, ami ekkora hatással volt a gyermek Aureliano Buendíára (Jeronimo Baron)? A jég az első kívülállók megjelenése Macondóban. Amikor az ember olvassa, képet kap egy dologról, de amikor látja is, az magával ragadja, mert olyan igényes díszletezéssel dolgozik a sorozat, hogy mi is ugyanúgy ámulunk, mint Aureliano, pedig láttunk már jeget, ha máshol nem, a mélyhűtő oldalán. A dzsungel pokoli melegében nézik a jeget a vándorcigány Melchiades sátrában, amiért persze fizetni kell. Mit jelent a jég? A modernitás jele és vallásos élmény. Macondóban olyan dolgokra csodálkoznak rá, amelyeket máshol már ismernek: dagerrotípia gépre, jégre, mágnesre, melyekről José Arcadio (Aureliano apja) azt hiszi, ezek a tárgyak lesznek a kulcsok Macondo felvirágoztatásához. Amikor Melchiades felnyitja a jégtömböt rejtő ládát, annak a jelentősége a Szent sír, a Frigyláda vagy az egyiptomi fáraók sírjának felnyitásához mérhető élménnyé válik, és José Arcadio Buendía megszállott idealizmusa azonnal Don Quijote-i üzemmódba kapcsol.

Macondói kalapok

A mágikus realizmus kifejezést Franz Roh német művészeti kritikus találta ki a korabeli német expresszionista festők álomlogikát és szürrealista elemeket tartalmazó műveinek leírására 1925-ben, és csak lassan töltődött fel azzal a tartalommal, ahogyan ma ismerjük. Azért mágikus realizmus és nem misztikus, mert a misztikum a világ mögött rejtőzik, a mágia jobban köthető a józanabb témákhoz. A mágikus realizmust tehát képzőművészek alkották meg, de az irodalom emberei írták a művészet vastag szövetébe.

Miért a latin-amerikai irodalomhoz kapcsolódik elsősorban? Franz Roh 1927-es esszéje a mágikus realizmusról a Revista de Occidente (Nyugati Szemle) ma is működő spanyol folyóiratban jelent meg, európai szerzők elolvasták, majd az 1930-as években ezeknek a szerzőknek egy része Latin-Amerikába emigrált, és átadta a mágikus realizmusról való tudását a latin-amerikai szerzőknek. A dél-amerikai indiánok mitikus hagyományai pedig kedvező feltételeket nyújtottak a mágikus realizmus kibontakozásához: Jorge Luis Borgesnek, Isabel Allendének, Miguel Ángel Asturiasnak és Gabriel García Márqueznek.

Hamarosan megtalálják azt a helyet, ahol várost alapítanak

A mágikus realizmus műfaj, alkotói módszer, írói gondolkodásmód az olvasók manipulálására. Szabadsággal ajándékozza meg a szerzőt, hogy olyan fantasztikus események történhessenek, amelyekre senki sem kérdez rá a mű keretein belül. Senki sem mondja, hogy „De hiszen ez lehetetlen.” Amin nem kellene meglepődni, azon meglepődnek, amin meg kellene, azon nem lepődnek meg. Mindjárt a mű és a sorozat elején José Arcadio Buendía alapító pátriárka (Marco Gonzales) megöli Prudencio Aguilart (Helber Sepúlveda Escobar), mert beszól neki egy kakasviadalon. Prudencio átszúrt, véres nyakkal jelenik meg a Buendía portán, és később is fel-felbukkan a ház körül. Simán tudomásul veszik, hogy a halott ott járkál közöttük, és időnként megszomjazik. A repülő gyékényen, a sárga virágesőn, Nicanor atya földtől való tizenkét centiméteres felemelkedésén sem nagyon lepődnek meg, vagy azon, hogy a megőrült és fához kötözött José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) már csak latinul szólal meg. A mágikus realizmus alkímia: az idegenség és az ismerősség olyan elegyét állítja elő, amely irodalmi varázslattá válik.

Macondo papírmaséból

A drámasorozat alkotói vizuálisan komolyan vették a mágikus realizmus földhözragadtságát, kötelekkel rögzítve emelték fel az atyát alakító színészt, a sárga virágeső is valódi virágszirmokból és műanyag virágból állt. Egyetlen csoda van beékelve a sok mágikus realista dolog közé, a szép Remedios mennybemenetele, de ezt a regényből tudjuk csak, a sorozat második részében lesz látható. „Amaranta valami rejtélyes remegést érzett alsószoknyáinak csipkéiben, és megpróbált belekapaszkodni a lepedőbe, hogy el ne essen: a szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni.” Emlékszik valaki Federico Fellini 1963-ban készített 8 és fél című filmjére? Ott Marcello Mastroianni emelkedett a magasba, de az mágikus realizmus volt, nem csoda, és hamarosan vissza is tért a valóságba.

Kép a forgatási helyszínről

A fantasztikus elemek tehát a szokásos valóságon belül léteznek, a realisztikus események, karakterek és leírások mindig túlsúlyban maradnak, így megfelelnek a realista próza konvencióinak. A mágikus realista leírásoknak legtöbb köze az álmokhoz van, ahol sok minden megtörténik, ami a valóságban nem. Valóságból fakadó szürrealizmus, mondja Salman Rushdie brit szerző, akinek a műveit szintén le lehet írni a mágikus realizmus fogalmi készletével.

Hogyan vált elismert irodalmi fogalommá a mágikus realizmus? Közvetlenül a Száz év magány megjelenése után (1968) a kritikusok kifejezést kerestek arra az irodalmi mozgalomra, ami a szemük előtt bontakozott ki: a nyugati racionalista elme egy szóbelibb, populárisabb kultúrával ütközik, megkérdőjelezi a racionalitás és a tudomány státuszát, de vígan használja a nyugati regényformát, de míg Míg Jorge Luis Borges elvont irodalmi eszmevilágot tár olvasói elé, addig García Márquez hozzáférhetőbb, népszerűbb nyelven, a hétköznapi ember szemszögéből mesél. Nem fordul a nyugati metafizika felé, az istenek által üresen hagyott teret szekuláris kontextusba helyezi, egyének és közösségek saját kulturális hagyományaik felől értelmezik a világot, ahol a katolicizmus az afrokaribiak és az őslakosok halálról, testről és lélekről alkotott hiedelmeivel keveredik.

A  Buendía család és Macondo lakosai

A műfaj megabestsellere ma Isabel Allende (1942) chilei író, újságíró Kísértetház című regénye (1982), Haruki Murakami The Wind-up Bird Cronicle (1994), Toni Morrison Beloved (1987), Salman Rushdie Midnight's Children (1981), Italo Calvino Invisibles Cities (1972) című művei, a teljesség igénye nélkül. A nagyközönség számára ismerős lehet még a Pi élete (Life of Pi) Yann Martel azonos című, Man Booker-díjas (2002) regénye és az abból készült film.

A Száz év magány olyan családi saga – egyben Latin-Amerika genezise –, mely újra elmondja az emberi történelmet. A regény és a sorozat narrátora (Jesus Reyes) egy halott ember szelleme, mindentudó elbeszélő, történész és haruspex. García Márquez megrajzolt egy nagyjából száz éves idővonalat, feltette rá a Buendía család több generációját attól fogva, hogy Ursula Iguana és José Arcadio Buendía összeköti az életét valamikor a 19. század közepén, és megalapítják az őserdőben a háromszáz lelket számláló Macondót. Gyerekeik, unokáik, dédunokáik lesznek, akik a felmenőikben meglévő erősségek és gyengeségek keverékei, és semmi más nem történik velük, csak az élet. A sorozatban már az elején, a regényben csak a vége felé világos, hogy Ursula Iguaran, a Lót-komplexusos árnyékasszony/matriarcha és José Arcadio Buendía a kellemesen kattant ifjú patriarcha első unokatestvérek, a narrátor ezért emlegeti annyit a malacfarkú utódokat, mint mélyen elfojtott félelmet.

A regény legnagyobb témája a címben megjelölt magány, a valóság szorításának evolúciós és intellektuális tapasztalata. García Márquez kétféle magányról beszélt az újságíróknak: a hatalom és a hírnév magányáról, ez utóbbit személyesen is megtapasztalta. De amíg a személyes magány senkinek sem árt, csak annak, aki elszenvedi, addig a hatalom magánya egy egész nemzetnek árthat. Amikor Aureliano Buendía – Ursula Igauaranon kívül a mű főszereplője – háborúzni kezd a liberálisok oldalán, egy darabig azonosulni tudunk vele, de amikor belefeledkezik az esztelen öldöklésbe, és a hatalom magánya kínozza, elveszíti a szimpátiánkat.

Ettől a tragikus életszemlélettől szenved minden szereplő, de pont ez a tragikus szemlélet és a történetmesélés életereje közötti feszültség adja a regény erejét. „Halálra születtünk”, mondja a sorozat negyedik epizódjában José Arcadio Buendía, Macondo alapítója, már megőrülve, a hatalmas gesztenyefához kötözve. Mondhat ennél többet valaki a magányról? A sorozat mélyen megindító, katartikus jelenete volt a negyedik epizódban.

Pilar Ternera

A Száz év magány a férfiasságkultúra regénye, ahol a magány speciális formája a nőké, akik abban hasonlítanak a köztük járó szellemekhez, hogy nincs önálló életük, de megőrjítik a férfiakat a szépségükkel és/vagy a közönyükkel. Ők ezzel a hatalommal rendelkeznek. Hogyan élnek a 19. századi latin-amerikai nők a dzsungel közepén? Praktikusan, a dolgok gyakorlati oldalára koncentrálnak, stabilak, kitartóak, a puszta akarat megtestesülései, nem háborognak a nemi szerepek miatt, és aki másképp gondolja, azt a szél felrepíti a levegőbe. A körülöttük lévő macsók viszont belemerülnek az extravaganciába, a léhaságba és az erőszakba. Az elnyomatásban ugyan jelentős változás állt be, de a latin-amerikai nők legfőbb problémája ma is a nemi alapú erőszakon alapuló nőgyilkosság.

Szép Remediost fogyatékosnak titulálják, holott nem az értelmi képességeivel van baj, hanem azzal, hogy elutasítja a patriarchátus nőiségre/nőiességre vonatkozó szabályrendszerét. Ő lesz az őrült nő a padláson kolumbiai megfelelője, akit valamilyen módon el kell távolítani, mint annak idején Charlotte Brontë regényében (Jane Eyre, 1847) Mr. Rochester felségét, aki a padláson bolyongva élte le az élete nagy részét. Az ítélkezés és megértés közt hánykolódó Ursula Iguaranról (Susana Morales/Marleyda Soto) sosem tudjuk, mit gondol a körülötte lévő világról, sosincs ideje gondolkodni, és csak akkor kezd tisztán látni, amikor megvakul.

De még a nők helyzeténél is van rosszabb és magányosabb, a Banántársaság barakkjaiban sínylődő munkásoké, és ahogy szép Remedios mennybemenetele katolikus implikáció, úgy a barakkok náci haláltáborok. Az állatok helyzete szintén tragikus, rendszeresen és szadista módon kínozzák őket: megvakítják, feldarabolják, vagy éppen szexuális erőszakot követnek el rajtuk. Állandóan jelenlévő betolakodók, akiket ki kell irtani, vissza kell tőlük hódítani azt a helyet, amely eredetileg az övék, hangyák, bogarak, akik nem tartják tiszteletben a civilizációt.

García Márquez mindig tartogat valamit az olvasóknak. A narratív struktúra erős benyomással vezeti be a hősöket, előre-hátra ugrál az időben, előbb ismerünk meg egy-egy szereplőt vagy szituációt, és csak később tudjuk meg az előzményeket. Sokan utánozták a stílusát – lehet itt-ott olvasni erről –, és ha valaki író akar lenni, ne invesztáljon drága íróiskolába, figyelje ezeknek a szavaknak és mondatoknak az esztétikai jegyeit:

„[…] elhomályosította későbbi vétkét, amely lemetszette a család terebélyéről.” A levegő „elhal” és „szétmorzsolódik”, „megrántani a felkelés rózsás drótjait.” ”Épp a hal farkát redőzte, amikor olyan erővel sütött ki a nap, hogy a fényesség suhogott, mint egy vitorlás.” „Az aggkor csatamezőjének nyomorult legyőzöttje.” „A dicsőség pompás trágyadombján rohadva vénségükben.”

„[…] maga az élet tanított meg rá, hogy az írás egyik leghasznosabb titka az, hogy az ember tanulja meg olvasni a valóság hieroglifáit, és ne kopogjon be sehova, és ne kérdezzen semmit.”, írja az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi fikcióban.⁴

Melchiades mindenre megtanítja José Arcadio Buendíát

A regény tele van szimbólumokkal, kulturális kódokkal, az olvasó radarja pedig készenlétben áll, hogy felismerje a különböző implikációkat, észrevegye, mikor rezonál az szöveg egy önmagán túlmutató nagyobb szövegre. José Arcadio Buendía (Marco Gonzales) alapító pátriárka a vándorcigány Melchiades-szel (Moreno Borja) megalkotott laboratóriuma az emberi tudásvágy és haladás szimbóluma. José Arcadio Buendía legfőbb törekvése, hogy felfedezze az óceánt, dagerrotípiát készítsen Istenről, és főleg, hogy aranyat csináljon. Az őserdő maga, ahol az egész történet megelevenedik, a psziché metaforája.

Amikor a regény második felében négy évig, tizenegy hónapig, és két napig esik az eső, azon túl, hogy nyilvánvalóan mágikusan realista, bibliai utalás Noé és az özönvíz kulturális emlékére. Az eső a legmélyebb, legősibb emlékünk, lényünk alapvető szintjén szól hozzánk, de a víz, mióta felkúsztunk a földre, megpróbál visszaszerezni, visszarángatni minket. Az árvizek mindent tönkretesznek, amit alkottunk, a vízbefulladás pedig az egyik legnagyobb félelmünk. Amikor Melchiades vízbe fullad, az nemcsak a víz visszahúzó ereje, több annál, a keresztség asszociáció is, a megfeneklett spanyol bárkáról és az aranyhal készítéséről nem is beszélve.

José Arcadio második fia Aureliano Buendía, a későbbi ezredes

Az eső demokratikus elem, olyan, mint a halál, igazakra és hamisakra egyaránt esik. Vadonatúj kezdet, mindig elválaszt valamit, a karaktereken lévő foltot megtisztítja, megújulást és reményt ébreszt. Az első évadban még nincs benne, de Második Aureliano Buendíával is ez történik majd.

A visszahúzó erők ellenére az ember szárnyalni szeretne, lázad a természet törvényei ellen. Nem tud repülni, földhöz van kötve, és nem tud belenyugodni, hogy csak a fantáziája szárnyalhat. Amikor a szép Remedios felszáll az égbe, az menekülés, szelleme felszabadulása, és egy különös hazatérés, olyan, mint Szűz Mária mennybemenetele. Lehetne folytatni az implikációkat, soruk majdnem végtelen. A rezonancia-teszt nemcsak a Buendía és a Karamazov testvérek között mutat hasonlóságot, de kimutatja a homéroszi eposzok hatását is a család védelméről, a méltóság igényéről, hűségről, hitről, és a nagy hazatérésről.

José Arcadio Buendiát ki kell kötözni a gesztenyefához 

Utolsósorban említem egy akaratlan nyomozás végeredményét, bár bizonyíthatatlan és sebezhető állítás, de egy régi probléma megoldását jelentheti. Honnan ered az ananász és a sonka szentségtörő házassága a pizzákon? A gringóktól. A macondói United Fruit Company banántárság rendezvényein szolgálták fel. „Meme megtanult profi módon úszni, azonkívül teniszezett, és virginiai sonkát evett ananászkarikákkal.”

A regényben megjelenő életvilág ciklikus: Macondo jólét és hanyatlás közt őrlődik, nem tudnak fejlődni, ezért nem lehet lineárisan mesélni róluk. Már a regény és a sorozat eleje megelőlegezi ezt a körforgást, José Arcadio Buendía és a többiek körbe-körbe forognak az őserdei mocsárban, mindig ugyanott lyukadnak ki, mielőtt José Arcadio Buendía megálmodja Macondo helyét. Később Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño Porras) bolyong majd ugyanígy a mocsárban, amikor erősítésért megy. Végső soron azért nem fejlődnek, mert hiányoznak a demokratikus vívmányok és intézmények. Az ország polarizált, konzervatívok harcolnak a liberálisokkal, a két ellentábor között átfedések vannak, és az ideológiai választóvonalak belefulladnak a véres és önmagáért való háborúkba.

Az örök visszatérésbe, az ismétlődő időbe való beleveszés jele a névmágia: aki a regény elején nem készít családfát, az nem fog kiigazodni a sok Aureliano, José Arcadio, Arcadio, Aureliano José és Remedios között, de akkor sem, ha csinál ilyet. Minden Buendíát majdnem ugyanúgy hívnak, de Remediosból is legalább három van.

A hanyatlás nem azért következik be, mert múlik az idő, és a szereplők megöregednek, hanem azért, mert soha nem néznek szembe a problémáikkal. Az emberi faj legősibb és leghatásosabb túlélési stratégiája, hogy beszélünk egymással, tapasztalatokat és megoldási javaslatokat cserélünk. A Száz év magányban senki nem csinál ilyet, meg is lesz az eredménye.

Amaranta Buendía (Loren Sofia) hanyatlása például abból a közegből nő ki, amelyben felnőtt. Mindig olyan gyerekeket bíznak rá, akik sosem nem tudják meg, kitől származnak, Amaranta pedig érzelmileg és szexuálisan rájuk fixálódik, amit senki sem vesz észre. Aureliano Buendía banális fellángolását és szexuális izgalmát egy kilenc éves kislány iránt (Remedios Moscote/Cristal Aparicio) becsatornázták a házasság intézményébe anélkül, hogy bárki pedofíliának nevezné. A geofágiát gyakorló Rebeca Buendía (Akima) ma gyászterápiába, Aureliano Buendia poszttraumás stresszzavarral pszichiáterhez járhatna, a szép Remedios feminista filozófiával foglalkozhatna, a sokadik és késői José Arcadio pedig egy szivárványos közösség aktív tagjaként élhetné tabuktól mentes életét.

Amaranta Buendía

A Száz év magány kísérteties mű, a hantológia (kísértettan) keresztbe kasul szövi át: hemzseg a szellemektől. A kísértetek jelentések hálózatát hozzák létre, kérdés, milyen kontextusba helyezzük őket, ha élünk az értelmezés szabadságával. A kísértet mintázat, a hanyatlás, a zsákutcás megoldások szimbóluma. A szellemeknek, kísérteteknek nincs önmagában való léte, csak egy viszony a már és a még nem létezőhöz. A már nem létező felé virtuálisan még kifejti a hatást: amikor a halott Prudencio Aguilar átszúrt torokkal sétál, az Ursula és José Arcadio élő lelkiismerete. Vagy a regény titokzatos narrátora Melchiades, aki végig a családi krónikát írja, annak ellenére, hogy régen vízbe fulladt. A még nem létezőhöz való viszony virtuálisan már kifejtette a hatását, a jövőbeni malacfarkú gyerek születésétől való félelem reflektívvé teszi őket, leginkább Ursula Iguaránt, aki már nem él, amikor bekövetkezik az, amitől egész életében félt.

A szellemek anélkül hatnak, hogy léteznének. Affektusok, asszociációk készletét jelenti, a jövő kudarcával való szembesülés García Márquez-i változata. A jövőt kísértetjárásként tapasztalják meg a szereplők: Pilar Ternera (Viña Machado), aki genetikailag a Buendía család felét adja, kártyavetéssel, és jövendőmondással foglalkozik, és nem tudjuk azt mondani, hogy ez kizárólag mágia, mert a jövő valamilyen módon tényleg megjósolható, minden szereplő történelmileg, szociológiailag és genetikailag determinált helyzetben van. Ahogy a mag meghatározza a fát, a jövőt is lehet látni, ha valaki olvasni tud a jelekből.

Gabriel García Márquez (1927-2014)

A magány Dél-Amerikára is vonatkozik. García Márquez az egyik ötvenes években írt novellájában azt írja, hogy az európaiak Dél-Amerikát bajuszos/gitáros/revolveres embernek képzelik el, és a Száz év magánnyal ezeket a tragikus sztereotípiákat akarta eltörölni, mert gátolják Dél-Amerika megértését, és hogy a szuperhatalmak és más kívülállók évszázadok óta harcolnak Kolumbiáért, de oly módon, hogy annak semmi köze a problémáikhoz. „Valójában egyedül vagyunk”, mondta García Márquez, és aki elolvassa regényt és/vagy megnézi a sorozatot, az tudja, hogy miről beszélt.

∗