A vállalati tréningen kérdezték pár napja, mitől félek a legjobban. Azt mondtam, anyám halálhírétől. Úgy érti, az anyja halálától? – kérdezte valaki. – Nem, mondtam, a hírétől jobban. Este, amikor hazafelé mentem, arra gondoltam, van valami, amitől még jobban félek. Amikor bekapcsolom otthon a számítógépet, félek, nem fog működni.

Az asztalommal szemben, egy középkori fametszet lenyomat van az Apokalipszis lovasairól. Nevetséges, de tőlük is tartok, és minden héten elhatározom, hogy leveszem a falról.

Amitől félünk, az bekövetkezik, mondják, de ez nem így van, akkor is bekövetkezik, ha nem félünk. Sok kisebb félelmem van, elhagyom a pénztárcám, felkapcsolom a konyhában a világítást, ami hirtelen kivágja a biztosítékot, vagy egy macska holtteste fekete, alaktalan foltként az út közepén, amikor hazafelé sietek. Ezek a dolgok ritkán esnek meg, és előtte sosem félek.

Fél éve költöztem a néném lakásába. Nemrég halt meg. Advent utolsó gyertyáját gyújtotta meg, de bealudt az alkoholos mámorba, és a műanyag otthonka a testére égett. A lakásban nem lett nagyobb kár, állítólag benne volt a híradóban, de én nem láttam. Nem rendített meg, alig ismertem, de nyomásként nehezedett rám, hogy hirtelen ki kell sajátítanom egy hosszú élet lenyomatát, azt a rossz szagú archívumot, amiben lakott.

Tegnap kedvetlen voltam, elhatároztam, teszek egy hosszabb sétát. Beszívtam a kutyák szőréről felszedegetett napfényt, lelassítottam a rendszert, és kezdtem jobban érezni magam. Leültem a közeli parkban elszívni egy cigarettát. Nem volt nálam semmi a dohányon és a kulcsaimon kívül. Legalább nem tudnak kirabolni, gondoltam. Unalmas, érdektelen arcú kamaszok ültek a szomszéd padon, bámultak egy darabig, aztán a piros pólós odajött tüzet kérni.

– Ismerem magát – szívott nagyot a sodort cigibe.

– De jó neked – mondtam minden él nélkül, és egy pillanatra ránéztem.

– Maga angoltanár.

– Úgy nézek ki? – kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy most lát először.

– A nővérem kinn él, pultos, meg takarít is, mondta, és a szeme sarkából ő is rám nézett.

Majdnem eltalálta. Egy ideig tényleg nyelvet tanítottam, de nem angolt, hanem franciát. Nem válaszolt, a baseball sapkáját a sárga pólós fejéhez vágta, egymásnak esve, harsogva röhögtek bele a késő délutánba. Amikor észrevették, hogy indulok, a piros pólós utánam kiáltott.

– Tanár úr, adjon már egy ezrest holnapig.

Kiülök egy kávéház teraszára, határoztam el, és nem gondolok semmire. Aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam pénz, ezért dühös lettem magamra. Feszélyez, amikor mindenki tart valahová, megokolható, igazolható, és magától értetődő módon. Hogy alantas oka van a sietségnek, azt csak légszomjas, nehéz szívvel tudom elfogadni. Olyan is történik, hogy valakit meglátok, aki nem megy sehová, de a tekintetem rákényszeríti, mintha az én kedvemért indulna el egy nehezen indokolható cél felé, de a járása elárulja a bizonytalanságát, fél, hogy lelepleződik, nem mer megállni, mert az önmagában hordozná azt a céltalanságot, amitől a legjobban fél.

Kép forrása: Google

Nem tudom lehetséges-e egy várost jobban szeretni, mint egy embert. Amikor egyetemre jártam nem olvastam a regényt, ahol azért végeznek ki valakit, mert nem sír az anyja temetésén. A regény főszereplőjét senkihez sem fűzik érzelmek, csak a városhoz, amelyben él. Az én képzeletemben a város olyan valóság, ahol önkéntelen és gőgös szereplők tartják izgalomban képzeletbeli és valóságos közönségüket anélkül, hogy megértenének bármit abból a hatásból, amit a gyors léptű de lassú életű lakókra tesznek, könnyelműen rájuk hárítják a felelősséget mindenért.

A város legszebb hídjához értem, kicsit megálltam, mert olyan valóságosnak éreztem magam. Emberi arcokra keményedett megereszkedett szájzugok és orrnyergek görbe és dühös vonalán át haladtam, amely valahogy mégis elviselte az ellentmondást önmaga keménysége és egy önkéntelenül kisimult mosoly között. Meg akartam állítani a testek túlságos és intim sodródását, éket vertem a járókelők közé és lebámultam a lassan hömpölygő vízre. Félmeztelen karokba, formátlan térdkalácsokba, néhány elfojtott szitkozódásba ütköztem, de nem törődtem vele.

Előkotortam a dohányomat, de amikor gyufát keresgéltem, felfedeztem, hogy nincsenek meg a kulcsaim. Tekintélyes kulcstartóm van színezüstből, szépen megmunkált vastag tigrisfejjel, anyámtól kaptam, de nem emlékszem milyen alkalomból. Nyirkos bizsergést éreztem, és azonnal visszaestem az élhetetlen valóságba. Elfogott a döbbenet, az emberek céltalan, ádáz módon állták el az utamat.

Visszafutottam a parkba, ahol nemrég a cigarettát szívtam, és kétségbeesve állapítottam meg, nincs ott. Lerogytam a padra levegőt venni, lüktetett a halántékom és kiszáradt a szám. A piros pólós zsebre tett kézzel megállt előttem.

– Ezt keresed?

– Igen – ziháltam, és a kulcsaim után nyúltam, de elrántotta a kezét. Odakaptam megint, de hátrébb lépett.

– Most szórakozol? – kaptam föl a vizet. Észrevettem, hogy a másik három is ott van, nem mentek ezek sehová, csak árnyékba húzódtak.

– Frankón haver. Meg kéne érte dolgozni – mondta.

– Holnap tudok adni valamennyit.

– Nem hiszem, hogy addig várok – nevette el magát.

Nem tudtam, mit felelhetnék. Egészen távol, valamelyik ablakból a Traviata szólt, én meg szerettem volna egy tájból kiragadott részlet után eredni, a nap jelentéktelen töredéke után kutatni az elmémben, hogy megnyugodhassak. A piros pólós eljött velem hazáig, még mindig nála volt a kulcsom, a másik három meg a biciklijét tolta jóval hátrébb. Ő nyitotta ki a bejárati ajtót, de nem jött be. Húszast kért a kulcsokért, különben le kell cserélnem az egész szakramentumot zárastól, kulcsostól, mindenestől. Bementem a lakásba, hirtelenjében nem tudtam, mihez kezdjek, aztán a konyhában kötöttem ki, felhajtottam a reggeli kávé maradékát, és azon gondolkodtam, mit kellene tenni. Mire visszamentem a bejárati ajtóhoz megmondani, hogy nem tudok pénzt adni, már a másik három is ott volt.

– Hagyjatok békén. – kértem őket.

– Mégis, mennyit akartál holnap adni? – kérdezte a piros pólós, és annyira közel jött, hogy éreztem a lehelete melegét.

Eszembe jutott, felhívhatnám anyámat a pénz miatt. Nincs mobiltelefonom, csak egy régi vezetékes, azt is egy hete kapcsolták vissza.

– Anyádat szórakozol velünk, adj valamennyit, aztán elhúzunk – mondta.

Bement a konyhába, hallottam, ahogy nyitogatja a hűtő ajtaját, de nem volt erőm semmihez.

– Az egész lakásod egy elcseszett roncsderbi – kiabált ki a konyhából.

Ekkor megszólalt a telefon. Ez lesz a fordulópont, gondoltam. Fel akartam venni, de a piros pólós megelőzött.

– Hali, szólt bele a telefonba. Egy darabig tartotta a kagylót, aztán letette anélkül, hogy mondott volna valamit. – Adjon valaki egy kurva kést – minden szóra erős nyomatékot tett.

Valamelyik elkezdett keresgélni a konyhaszekrény fiókjában kés után, és odaadta a piros pólósnak. Szétfeszítette a kulcstartó karikáját, levette róla a ezüst tigrisfejet, és zsebre tette. Szedelőzködni kezdtek, a piros pólós megigazította a baseball sapkát a fején, és elindultak.

– Ki telefonált? – kérdeztem.

– Senki

– Mégis mit mondtak?

– Azt, hogy ma reggel meghalt az anyád.