Az ilyen filmekre szokták mondani, hogy parádés szereposztása van, Anette Bening, Armie Hammer, Kenneth Branagh, Gal Gadot, Sophie Okonedo, Rose Leslie. Ha valamelyik név elsőre nem mond semmit, nem baj, ha meglátjuk őket, rögtön képben leszünk. Ott van például Rose Leslie a Trónok harcából, ő volt Ygritte, most egy szerényebb szerep jutott neki, ő játssza a főszereplő Gal Gadot (Linnet Ridgeway) szobalányát, Luise Bourget-t. Armie Hammer kicsit kellemetlenebb eset, őt partnerbántalmazással és horribile dictu kannibalizmussal – vagy legalábbis efféle hajlamokkal – vádolják. Most az egyik főszerepet alakítja (Simon Doyle), a gazdag és szép Linnet Ridgeway (Gal Gadot) férjét.

Trendi dolog leszólni Sir Kenneth Charles Branagh Agatha Christie rendezéseit. Mintha Branagh csak Shakespeare adaptációkban és színházi rendezésekben lenne hiteles. Ugyan már. Mi a poén abban, hogy Sir Branagh eljátssza Hercule Poirot-t, hacsak az nem, hogy tud újat mondani? A retinánkba égett David Suchet-féle Poirot-t nehéz meghaladni, huszonöt évig második bőrként feszült rá a karakter. Branagh Poirot-jának újszerűsége abban rejlik, hogy közepesen súlyos kényszeressége mellett fejlődőképes, nézzük csak meg a film utolsó jelenetét. Az ókori Egyiptom díszlete ősi késztetéseink metaforája, melyet jól ellenpontoz a kifinomult és elnyomó gyarmatbirodalom kisemberének brandje – maga Poirot – a világ megismerhetőségében és racionalitásában vakon megbízó öntudatos és művelt kispolgár, akinek ezt a hitét a világtörténelmi események nem nagyon fogják átrajzolni.

A karteziánus elme nem találhatott volna megfelelőbb helyet, mint ennek az embernek a koponyája, melyben olyan etika uralkodik, amely kíméletlenül szétválasztja a helyest a helytelentől, a kanti imperativus pedig pragmatista etikává növi ki magát benne. Branagh meglátott valamit Hercule Poirot zsánerében, amit nem engedett el, mint kutya a velős csontot, Hercule Poirot ugyanis egy magasabb szintre emelt ethoszt jelent, a tézis-antitézis-szintézis dialektikáját és az állandó opponálás mesterségét. Hercule Poirot a mindenen túllevés rezignáltan bölcs karaktere, akiből nem veszett ki az érdeklődés és a kíváncsiság, még érdekli az élet, pedig mindent látott már. Ritka kombináció.

 A gazdag Linnet Ridgeway elszereti barátnője vőlegényét a pénztelen, de jóképű Simon Doyle-t, és hamar össze is házasodik vele. Exotikus nászútjuk azonban nem lesz zavartalan, mert a cserben hagyott barátnő, Jacqueline de Bellefort (Emma Mackey) követi őket mindenhová, még arra a folyami gőzösre is felszáll, amely a Nílus deltájában halad az ókori egyiptomi építészeti és kulturális emlékei között. A vonzó arát egyik este megölik, és a feladat Hercule Poirot-ra vár, ki kell derítenie mindent, mielőtt a gőzös kikötne. A hajó minden utasa valamilyen módon közeli kapcsolatban áll az ifjú párral, és mindenkinek lett volna oka megölni a fiatalasszonyt.

Jelenet a filmből

Két ok miatt támadják a Halál a Níluson című filmet. Az egyik, hogy állítólag nevetséges a CGI-je (Computer-Generated Imagery), magyarul számítógépen létrehozott kép, mert hogy a csodás Nílus és a piramisok mind-mind számítógépes szimulációk, és egyesek szerint igen gyengére sikerültek. Akkor engem nagyon átvertek, mert ámulva néztem II. Ramszesz sírkamráját, Abu Szimbel templomát, és a szívem facsarodott belé, amikor a gonosz krokodil elkapott egy kövön sütkérező gyönyörű madarat. Már épp arra gondoltam, milyen klassz lehetett a színészeknek, hogy itt lehetnek Egyiptomban, a saját szemükkel látják az ókori régészeti emlékeket – a vén kontinens az igazi –, amikor arcul csapott az infó, mindent egy londoni stúdióban vettek fel. Puff neki. Most még azért is szégyellhetem magam, hogy nem vettem észre, hogy átvertek, ráadásul tetszik, amit látok. A másik vád a filmmel kapcsolatban, hogy politikailag túlzottan korrektnek tartják, és a filmnek betudott „kvóta szabály” irritálttá tesz néhány befogadót. Miért van benne leszbikus pár? Miért színes bőrű az énekesnő (Sophie Okonedo), és biztos az is kiverte a biztosítékot, hogy aki jól kiosztja Poirot-ot a jellemével kapcsolatban, az éppen egy színes bőrű, fiatal nő. Rosalie Otterbourne-tól (Letitia Wright). Még ilyet! Én meg azt nem értem, hogyan lehet a társadalmat keresztény, fehér bőrű, középosztálybeli, heteroszexuális individuumokkal azonosítani. Nem lehet, hogy a political correctnes inkább színesíti és kitágítja a befogadói horizontot?

Poirot egy férfi-ethosz, annak a dualitásnak a része, ami az egész filmet jellemzi, amikor mindent két szemszögből ábrázol. Évezredes kulturális – és azért egy kissé közhelyes – entitásokkal operál. A mindent legyőző szenvedélyes szerelem rögtön megkapja Anette Beningtől (Euphenia) az oppozíciót, a szerelem veszélyes dolog, kín és keserv. Poirot is ezt az oldalt erősíti, az élet teljesen oké e nélkül is, ott vannak az esetei, és a kedves könyvei, ennyi legyen elég. Vagy a lenyűgöző ókori épületek és dinasztiák, amelyektől éppen elszédülnénk, amikor az egyik szereplő szocialista és egalitárius szempontból értékeli a keleti despotákat. (Ezekből lehetett volna egy kicsit több). Ne várjunk a Halál a Níluson című filmtől mélylélektani bemutatót, társadalom kritikát, ez egy zsáner vagy karakterközpontú, igen kellemesre és elegánsra sikerült illusztráció, egy filmes lektűr, amivel az égvilágon semmi baj, főleg egy olyan film mellett, mint a Belfast (2021), amiért Sir Branagh 2022-ben megkapta az legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját.

10/7

A film Bechdel-tesztje negatív

Halál a Níluson (Death on the Nile), 2022, Kenneth Branagh