A nyár legmelegebb napján jött a hír, felvettek a Színművészeti Akadémiára, mesélte Jozefin Semmi Oszkárnak egy csendes este a gangon. Anyu felszaladt a kertből, néhány féregrágta paradicsomot a kötény zsebéből beledobott a kerti kukába, és megölelt. Meg azt mondta, hogy nagyvárosi lány lesz belőlem, nevetett Jozefin. Mindig ezt akartam, talán a színház iránti vágyam is ebből fakadt. Szürke szemmel lestem az életet, és majdnem mindent a könyvekből tanultam. Legmélyebb érzésem néhány növényhez és állathoz fűzött, mégis tudtam, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy szárnyalhassak. A konvencionális és kicsinyes élet csapdába ejtett, de hát ez minden vidék közös öröksége, nézett fel Jozefin. A civilizáció érzésére, galériákra, színházakra, lehetőségekre, a korlátok és béklyók ellenszerére vágytam. A nagyvárosban van minden, ami igazán számít.

Felviszünk a nagyvárosba, mondta Gábor bácsi, amikor először jöttek értem Manyi nénivel. Jozefin halkan sóhajtott egyet. Felmenni valahová sokkal, de sokkal jobb, mint lemenni. Mélyen elraktároztam az érzést, mint Anyu a paradicsomleveket a spájzban. A Napvölgyi úton töltöttem a nyarakat, Gábor bácsival és Manyi nénivel, és majdnem minden nap lesétáltunk a Kolontár téri piacra. Ott lakik a Szilágyi Miklós. Manyi néni egy magas ház felé mutatott. Rekedt hangon beszélt, barna foltos kezein vörösre festette a körmeit, és mindig volt benne egy szál cigaretta. Néha megengedték, hogy elvillamosozzak a Margit hídig és vissza, de egyetlen híres emberrel sem találkoztam soha. Semmi Oszkár rágyújtott egy Gauloises-ra.  Jozefin nem kért belőle, leszokóban volt.

Szóval, ősszel költöztem fel a városba Gábor bácsiékhoz. Már a felvételi izzasztóműhelyében éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogyan tudtam azonosulni a férfi írók mondanivalójával? Nem, tudom, erre akkor még nem gondoltam. Egy nap a következőt mondta az osztályfőnököm. Képzelje el, maga Virginia Woolf, a kabátzsebe tele kövekkel, és most megy vízbe ölni magát. Amikor a végén kiértékeltek, úgy éreztem, sosem voltam ennyire boldog.

Jess Allen (1966) Even dream about you, 2023

Az egyensúlyt, amivel majd egy éve tartottam kordában a napjaimat, egy estébe hajló júliusi délután borította fel. Városi életemnek súlyos tehertétele volt a metró és a földalatti tömegének összezártsága, csúcsforgalmi lökdösődése. Irtóztam az idegen bőröktől, tapintásoktól, de nem tehettem semmit, új életemnek ez is része lett. Ezen a kora estén a szokásosnál még zsúfoltabb kocsiba szálltam, a fülledt párával telt szerelvényben mindenki összepréselődött és sodródott a tömeggel. Egy középiskolás focicsapat röhögve, ordítva gyűrte be magát, a könyökükkel csináltak helyet maguknak. A feltűrt ujjú, alig ruhájú pestiek főttek saját levükben. Két férfi közé szorultam, és a gyomrom összeszorult. A kocsi zötykölődve megállt, a fényei kialudtak. A nyögések, a szentségelések, a garázda nyerítések és a szakadatlan üvöltés az elviselhetetlenségig fokozódott, és a legsötétebb zugba sajtolva tudtam, semmit sem tehetek a kéz ellen, amely felkúszva a melleimhez ért, majd finoman, a hátamon siklott egyre lejjebb. A középső ujj sietősen dolgozott, ásott, kutakodott, majd megfogta a kezem, és a fémcipzárhoz húzta. Végtelennek tűnt a sötétség, pedig néhány másodperc volt csak. Mikor újra kigyulladtak a fények, a nekilóduló szerelvényben a tömeg hőkölve csapódott ide-oda, majd megindult kifelé. Nem a vakrémület lett úrrá rajtam, hanem a kínos döbbenet. Ha fényes nappal hátulról ütnek fejbe, azt jobban elviseltem volna. Semmi Oszkár csak nézett maga elé, nem kérdezett semmit. Rágyújtott még egy Gauloises-ra. 

Szóval, véget ért a vizsgaidőszak, és a születésnapomra készültek. Anyu már három napja fenn volt a városban. Gábor bácsi alkotmányjogot tanított, tökéletes jó modora mindig észrevétlen maradt. Nagyon kedves volt. Foglaljatok helyet, mit szeretnél inni Jozefin? Esetleg pezsgőt? Frissen sült rántott hús, rizibizi gőzölgött a terített asztalon és egy tál fejes saláta. Boldog születésnapot, mondta mindenki, meg, hogy igyunk az elmúlt nehéz évre. Gábor bácsi magasba emelte a poharat, aztán olyasmiket mondott, hogy amíg az ember fiatal, nyüzsgésre vágyik, és amit egy városról mondunk, azt mindig magunkról mondjuk. Emlékszem, Manyi néni erre azt mondta, hogy ez elég klinikus összegzés, nevetett Jozefin. Annak idején, amikor feljöttem, mindenki egyformának tűnt. Ezt Gábor bácsi mondta, szegény már régen meghalt. Meg, hogy szeretünk hasonlítani másokra, ezt is ő mondta. Emlékszem, Anyu azt mondta erre, hogy vidéken élni inkább kiváltság. Szegény, már ő sem él. Hol a helyünk a sakktáblán, ez a lényeg. Egy bugris mindenhol bugris, egy király mindenhol király, mondta Gábor bácsi, akiben az alkohol már tette a dolgát.

Emlékszem, mindenki nevetett, csak én nem. Manyi néni akkorát sikított, hogy Anyám kezéből kiesett a pezsgőspohár. Egy hatalmas meztelencsiga volt, a salátalevelek között lapult dermedten. Óvatosan megfogtam az izmos kis testét, és kivittem a kertbe. Már biztonságban volt. Aztán amikor visszaültem az asztalhoz, tettem egy kis rizibizit a tányéromra és fenékig ürítettem a pezsgőspoharat. Majd megmondtam nekik, hogy hazaköltözöm. Jozefin Oszkárra nézett. Nem a város tehet róla. Nem vagyok ebben olyan biztos Jozefin. Jozefin felkapta a fejét. Semmi Oszkár most mondta ki először a nevét.

 ∗