Jozefin fáradtan ébredt, éjszaka egy nagyra ásott háborús gödörbe lőtték több társával együtt, valahol Kelet-Afrikában. Rutinos rémálom-alvóként azonban mindig tudta, hogy álmodik, ezért pont mielőtt tarkón lőtték volna, felébredt. Pár percig még újrajátszotta az álmot, egészen a gödör széléig kísérte magát, látta a halomba fekvő hullákat egymás hegyén hátán, aztán nyújtózkodott egyet a meleg takaró alatt, nyögdécselt párat, majd kipattant az ágyból. Igen sok dolog várta aznap. Fogmosás közben azon gondolkodott, miért pont ezt álmodta. Aztán hirtelen rájött, előző este egy első kötetes szerző kisregényét olvasta, ahol a felkelő csapatok vezére emberszabású majom volt, a nevére nem emlékezett, annyira bonyolultan hangzott. Gerilla Gorillák volt a címe, arról szólt, hogy a dzsungel vadállatai átvették a hatalmat az ember felett. Érdekesnek találta, hogy a hullák, amelyek halomba feküdtek a gödör alján, mind fehérek voltak, de erre csak most jött rá, akkor természetesnek tűnt. Jozefin lenyugodott, de elhatározta, ha hazaér a kiállításról, egy kicsit tájékozódni fog Afrika ügyben. Ami igazán érdekelte, az Semmi Oszkár volt, akivel délután közös programja lesz. Nem randevú, Jozefin ilyesmiről nem álmodott. A lassú lépések híve volt, a legapróbb eseménynek is örült, ami Semmi Oszkárral kapcsolatos. Arra gondolt, majd alakulnak a dolgok, mint púpos gyerek a prés alatt. Manyik Karolina kiállítására mennek, feltörekvő, ifjú művész, ahogy mondani szokták. Nagyon fegyelmezettnek kell lennie, egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozhat.

Jozefin olyan ember volt, aki tanult olvasmányélményeiből, és mindig meglepődött, amikor művelt és olvasott emberek bődületes hülyeségeket csináltak. Ő viszont minden fontos tanulságot felírt egy füzetbe, vele bizonyos dolgok egyszerűen nem történhetnek meg.

   Angela Smyth Artist, Facebook           

Egyszer régen elolvasta egy angol szerző regényét, amit a korabeli kritika nem igen tudott hova tenni, állandóan a remekmű és a giccs szavakat emlegették, de Jozefin, bár még igen fiatal volt, érezte, páratlan alkotás. A regényben egy kibontakozó szerelmi kapcsolat végére az tett pontot, hogy a nő nyilvánosan megérintette a férfi tarkóját. Ez a tűrhetetlen és igazolhatatlan gesztus örökre bevéste magát Jozefin elméjébe. Csak jóval később gondolt arra, miért mindig a férfiak érzéseivel azonosul, de túl késő volt, nem tudott már átállni. A városka kiállítóterme ünnepi fénybe borult, közepesen jól öltözött nők, és kevésbé jól öltözött férfiak csevegtek egymással, amikor Semmi Oszkár meglátta Jozefint. Már mindenhol kerestem, mondta. Semmi Oszkár két pohár borral egyensúlyozott Jozefin felé. A képek hatalmasak voltak, a mennyezettől a földig értek, a fakeretre húzott vásznakon mindenféle színű maszatos festékcsíkok, lecseppent foltok és kerge vonalak tekeregtek. A piros szín vitte a prímet. Két kép tiszta fehérre és feketére volt festve. Semmi Oszkár odament  az egyikhez, nem mondott semmit, de Jozefin tudta, mire gondol. Néha a semmi a legtöbb, amit mondhatunk, szólalt meg Jozefin. De nem mindegy, mikor mondjuk. Manyik Karolina még fiatal, ezért festette fehérre. Belekortyolt a pohárba, és megállt a fekete kép előtt. Istent ábrázolja. Ő nem különíti el a dolgokat, ezt csak az ember teszi, Isten kívül áll ezen. Ezért fekete. Ilyen képet én is tudnék festeni. Mintha egy gyerek csinálta volna, hallotta háta mögött az alpolgármester hangját, aki széles mosollyal beszélt, kezében egy pohár borral. Ne higgye, mondta Jozefin. Maga tornatanár volt, nem festő, szerintem a színeket sem ismeri, kivéve a feketét, amire a haját festi. És egy gyerek sem festhette, hiszen fel sem érné. Tudja, ez a kép kényelmetlen helyzetbe akarja hozni az embereket. Túl kényelmesen élnek. Az alpolgármester erőltetett hahotázásba kezdett, a nagy viháncolás közben a pohár hogy hogy nem, Semmi Oszkár nyakába borult. Jozefin majdnem előkapott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és már majdnem törölgetni kezdte Semmi Oszkár tarkóját, és már majdnem úgy tett, ahogy minden nő tenne. Este az ágyban arra gondolt, azok a nagy piros foltok a képeken pont olyanok voltak, mint tizenhat éves korában a menstruációja, amikor lecsöppent a konyhakőre, a semmiről meg az jutott eszébe, hogy megint többet mondott a kelleténél, pedig annyiszor elhatározta, hogy csendben fog maradni. Csak olyan nehéz.