Ha Kőrösi Máté (1992) nem megy el egy óceánjáróra szakácsnak, vagy nem vonul be egy ashramba huszonöt évre, nagyon jó filmeket fog csinálni. A Dívák nagyon jó vizsgafilm lett akkor is, ha vannak hiányosságai.

Egy vizsgafilm olyan lehet, mint egy alapvető iniciatíva szegénységben szenvedő egyetemistának a szakdolgozat megírása, a szorító idő a legjobb mester, már csak a lényegre szorítkozik, az apró finomságra nem figyel. Minden igazán jó alkotás az alkotóról is mond valamit, minden alkotás a szerző kibelezett változata, csak nagyon figyel, hogy senki ne vegye észre. A legbátrabb szerzők nem félnek a pőre nyilvánosságtól, vagy ha igen, nem mutatják, ezért virágzik annyira az autofikció műfaja.

Ha valaki már elég érett, érdekelni kezdi a Másik. Empirikus olvasóból vagy nézőből mintaolvasóvá válik, ez az egyik legérdekesebb szellemi kaland az ember életében. Milyen az empirikus befogadó? Csak akkor tud élvezni egy művet, ha az a dolog, amiről olvas, vagy lát, vele is megtörtént, vagy majdnem megtörtént, ha nem is pont úgy, de tudja miről van szó. A mintabefogadó ezzel szemben (Umberto Eco-tól kisajátítva és tovább gondolva a fogalmat) viszont olyat is megért, ami nem primer tapasztalata, sosem járt mondjuk a harmincéves háborúban, vagy nem ismerte a múlt század közepén alkotó New York-i művészeket Greenwich Village-ben, sosem volt az ellenkultúra részese, vagy mondjuk nem érezte magát eltérőnek a saját biológiai nemétől, mégis rá tud hangolódni, ha erről olvas valamit.

Kőrösi Máté tulajdonképpen saját magáról csinált filmet csak a Dívákat használta fel, ami teljesen rendben van, másokról kell beszélni, ha magunkból (is) meg akarunk mutatni valamit. Van három csajszi, akik dívának hívják magukat, lehet, hogy rosszul emlékszem, de egyszer sem hallottam ezt a kifejezést tőlük. Leíró fogalomnak tűnik, címnek egyenesen remek, olyan asszociációs mezeje van, hogy egy másik vizsgafilmet lehetne készíteni belőle. Szóval, van ez a három lány, Szani, az azt adom, ami vagyok, Emese, az érzékeny és depresszív alkat, és Tina, a nagyon ismerős fazon, akinek nagyon korán ki kellett találni magát, és ennek ára volt. Szinte adná magát a kissé elbaltázott szociológiai előítélet, meg a mesék világából vett számmisztika, hogy három lány valahogy mindig problémás együtt, a hármas páratlan, provokatív és baljós szám, annyira adott a trianguláció és a koalíció képzés sémája, hogy azt hihetnénk, itt béke sosem lehet. Tévedünk, nem nagyon látjuk a kiközösítést és a másik kárára való manipulációt, viszont a nagy kötődést sem. A nagy kohéziós erő ebben a három, nagyon okos és kreatív lányban azért nem akkora, hogy róluk csoportként beszélhetnénk, az "Egy mindenkiért, mindenki egyért" dinamikájáról, noha van közös céljuk, leérettségizni egy belpesti alapítványi gimnáziumban. Három olyan elütő karakter, akiket azonkívül, hogy nehezített pályán mozognak gyerekkoruk óta, nem nagyon köti össze őket semmi a női szocializáció veretes kellékein kívül, amire ha Kőrösi Máté rákérdezne, azt mondanák, ők maguknak akarnak tetszeni. Hát persze. A körömlakkok, műkörmök, alapozók és műszempillák világában minden nő ezt hiszi, de a valóság azért kicsit más, egy nő számára a megjelenését tekintve nincs autentikus létezés, vagy csak nagyon keveseknek.

Ha valaki azt a nevet adja a macskájának, hogy Igor Jeszenyin, az sokat elárul róla, annak nemcsak jelentősége, de jelentése is van. Ezt forszírozhatta volna kicsit jobban Kőrösi. Persze mit okoskodok én, egy filmalkotás nem szereti a direkt megoldásokat, nem kell mindent kimondani, szájba rágni, lám nem volt taglalva, nekem mégis beindított egy gondolatfolyamot, Kőrösinek van igaza. Vagy amikor a rasztahajú Tina felmegy a cuccaiért az exéhez, és utoljára látja a lakásban egyedül tébláboló kutyát. Micsoda drámaiságot rejt, ahogy a lány különösebb búcsúzkodás nélkül hagyja magára, de Kőrösi nem akart még ennyire mélyre ásni, különben mit fog csinálni az elkövetkező ötven évben, ha minden patront elpuffogtat már az elején. Emese él látszólag a legstabilabb környezetben, valahogy, ha nem is egy bunkert, de egy marginálisabb közeget jobban hozzá lehetne képzelni, ezért meglepetés a szagelszívó, és a minden eszközzel jól felszerelt konyha látványa. Nemcsak egy lakás lehet diszfunkcionális, hanem a család intézménye is, melynek legfőbb jellemzője a tabutémák spirálja, minél jobban tabusítasz, annál mélyebbre süllyedsz. Mi a leginkább közös ebben a három lányban mégis? Életkoruk, arra predesztinálja őket, amilyennek a film bemutatja, életkori jellemzőjük sajátos érzékenység, a szenzitív sznobéria jelenléte, melynek epicentrumában saját ego-juk áll, és ez rendben van így. Minden esemény ezen a sajátos szűrön szivárog át, egészséges narcizmusuk mindent átitat, és magába szív. Mivel ennyire fiatalok, nem kell túl okosakat mondaniuk, még simán tévedhetnek, sőt, ebben az életkorban jövünk a leghülyébb következtetésekre, és tudjuk a legnagyobb marhaságokat hinni a világról. Lesz még erre idő, mint Kőrösinek a többi filmjére, most a töltekezés ideje van, sok az input, kevés az output, de ez így van jól. Az eggyel korábbi generációnak fele ennyi önreflexiója sem volt, ezek a lányok legalább kétszer annyit tudnak a világról, mint a szüleik ennyi idősen.

Mind a három lány manipulációtól mentes, ezért jó vizsgafilm szereplők, és hiába fiatalok, nem tévednek alapvető dolgokban. Ha a manipulációnak, akár egymás közt, akár Kőrösi Máté felé bármilyen jelét észlelnénk, mehetne az egész a lecsóba, senkit sem érdekelne. Ez a film a felnőtt élet letört szélű mozaik darabkája, érzelmileg átélhető és hiteles. Szabadságigény küzd a determinációval, meglátjuk, mi lesz belőle, bízva abban, hogy Kőrösi tíz év múlva leforgat egy másik filmet róluk, és akkor kicsit szélesebbre tárja a kaput.

Remek volt a saját narráció, a rajzfilmes effektek, a rendező belevitt önreflexiója. Ha valaki megkérdezni mi történt tulajdonképpen ezzel a három lánnyal, csakis az lehetne a válasz, az élet történt velük, semmi más. 10/9

A film Bechdel-tesztje pozitív

Dívák, 2021, Kőrösi Máté