Simon Stone (1984) filmje Chopin prelűdként lassan, az esőcseppek nyugodt, melankolikus, csökkenő, majd végleg elhaló hangjának erejével hullámzik, melyben nincsenek nagy amplitúdók, a középszólam konfigurációja szól, miközben a halál árnyéka ólálkodik a félhomályban. Vizuálisan is nyugodt árnyalatú film, a kiásott föld színei, az elsárgult fényképek hangulata köszön vissza a vásznon, vagy a laptop képernyőjén.

John Preston (1953) író, miután megtudta, hogy nagynénje Peggy Preston/Pigott (1912) régész részt vett a híres Sutton Hoo-i ásatásokon, élt a valóságot kissé átalakító művészi szabadsággal, és írt egy regényt az ásatásról, ami még 2007-ben jelent meg. A Netflix 2020-ban filmet készített belőle Preston forgatókönyve alapján, szóval ez félig-meddig családi ügy is. A filmváltozat három emberre fókuszál, Basil Brown (Ralph Fiennes) amatőr régész személyére, aki szerényen csak ásatási munkásnak titulálja magát, Edit Pretty-re (Carey Mulligan) suffolk-i földjére, (itt van Sutton Hoo, az ásatások helyszíne), a Deben folyó északi partjának festői környezetére, és Peggy Preston/Pigott-ra (Lily James), a Cambridge-i Egyetemen végzett régészre és őstörténészre, aki ugye a forgatókönyvíró nagynénje volt.

1939-ben járunk a kelet-angliai Sutton Hoo-ban, ami akkoriban csak egy angol vidéki kúria környéke volt, később viszont világhírű spektákulummá nőtte ki magát az ásatásoknak köszönhetően. Basil Brown itt dolgozik éppen, Edit Pretty intuíciója, és saját elképzelései alapján régészeti leletek reményében ássa a földet, hetekkel a második világháború kitörése előtt. Egyszerre kell megküzdeniük Edit betegségével, a közelgő háború miatti szorongással, és a mohó Ipswitch-i és British Múzeumi kurátorokkal. A háttérben Edit Pretty kisfiának (Archie Barnes) úgy tűnik, az életrajzi valóságon túl leginkább az volt a funkciója, hogy árnyalja Brown személyiségét, hogy a néző megállapíthassa, az okos gyerekek olyanok, mint a kutyák, jó karakterfelismerő képességgel rendelkeznek, ösztönösen megérzik, ki a jó ember. Peggy Preston/Pigott és Rory Lomax (Johnny Flynn) közötti érzelmi kapcsolat Peggy szerepének fontosságát akarta növelni a történetben, nem szerencsés módon, mert úgy látszik önmagában egy nő narratívája saját régészeti motivációjáról és egy felfedezéstől (ő volt az első csapattag, aki aranyat talált a helyszínen) nem elég, a szerelmi szálra éhes nézőket ki kellett elégíteni. Persze, a Mundruczó filmben is (Pieces of a Woman) is voltak alma magocskák, és még egy almafa is. Ilyen a filmipar.

Peggy Preston/Pigott mint régész szerencsés volt, ő nem veszett el a tudomány számára, mint oly sok művész(nő), zeneszerző(nő), és író(nő), akiknek a neve a házasságkötés miatti vezetéknevek hagyományos váltása miatt kitörölt egy sor kulcsfontosságú kulturális örökséget. Peggy Preston/Pigott Cecily Margaret Preston-ként született, majd Margaret (Peggy) Pigott lett belőle, és Cecily Margaret Guido-ként halt meg. A női művészeknél a névváltás miatt előfordul, hogy egy későbbi név már nem kapcsolódik össze az előző néven készített alkotásokkal, lásd Isabel Rawsthorne esetét, aki a névváltások eredményeként csak múzsaként vagy egyszerű lábjegyzeteként jelenik meg híres szeretőinek, (Jacob Epstein és Alberto Giacometti) életrajzában, holott a 40 évek végén, és az 50-es években Lucian Freud és Francis Bacon mellett a londoni művészeti élet egyik sztárja volt. Őrület, mit csinál a társadalom a nőkkel a szimbolikus gesztusok terén is.

Basil Brown ásómunkás és amatőr régész joggal gondolhatta magáénak a még lábjegyzet sem leszek pozíciót, pedig az ő neve egyszer sem változott az évek során, ez inkább társadalmi helyzetének, és a felsőfokú tanulmányok hiányának lett volna a következménye, de szerencsére az új társadalomtörténeti megközelítés, a nem elitekre összpontosító reprezentativitás átvette az uralmat a történelemírásban, ahol a makro- és mikroszint közötti léptékváltás következtében Basil Brown-ból a kisemberből mégis csak történelmi tényező lehetett. Mint ahogyan a Salemi boszorkányok sem a boszorkányságról szól, hanem egy közösség széttagolódásáról, úgy az Ásatás sem a kora középkori leletekről szól elsősorban, hanem az elnyomottak és a társadalom perifériájára szorultak iránti szolidaritásról, és itt bizony Edit Pretty figurája közösséget mutat Basil Brown figurájával, mert hiába tartozik magasabb társadalmi réteghez, őt nőként nyomták el, amikor nem engedték egyetemre menni annak idején. A történelmi reprezentáció megváltozása és a mikrotörténelmi léptékváltás miatt a falusi ásatási munkás egyenrangú résztvevője lett a múltbeli folyamatoknak, nem csak egy kissé bumfordi kuriózum, hanem aktív és saját célokkal rendelkező szereplő, akinek figurája végső fokon az ember viszonylagos szabadságát hangsúlyozza egy korlátozó és hierarchikus rendszeren belül, és aki reprezentatív alakja lehet az alsóbb társadalmi rétegek szisztematikus agyonhallgatásának.A befogadó ebből a melankolikus elbeszélő filmből azért megtudhatja, ha addig nem tudta, hogy a vikingek vagy az angolszászok voltak-e előbb (szóval, hogy melyik az értékesebb lelet), valamint, hogy az ásatások mindig az élőkről szólnak, sosem a halottakról.

Jelenet a filmből 

Szegény Carey Mulligan-ra (Edit Pretty) rájár a rúd mostanában, az Ígéretes fiatal nő című bosszúfilmje kiverte a Variety Magazin férfi kritikusánál a biztosítékot, mondván, nem elég vonzó, hogy elhiggyük, férfiakat szed fel az éjszakában. Mulligan kiakadása után persze elnézést kértek tőle a szexista megjegyzésért. Aztán meg nem mindig egyértelmű a színészi tehetségének megítélése sem. Ebben a filmben egy középkorú nőt alakít smink nélkül, remekül. Szomorú, csendes, a valódi betegségét titkoló, árnyalatokban gazdag játékot produkált, de az igazi remeklés mégis Ralph Fiennes-é (Basil Brown). Hozzá vagyunk szokva a szerelmi kontextust hordozó, vonzó férfi szerepeihez, Liv Tyler például az Anyeginben azonnal beleszeretett, amint megpillantotta, és Juliette Binoche-t sem hagyta hidegen az Angol betegben. Az ásatás című filmben ezt mind el lehet felejteni, férfiként egy szemernyi vonzereje sincs, olyan hitelesen hozza az Ipswich környéki falusi szájzárral beszélő ásómunkást (pont ott született különben). Lily James (Peggy Preston/Pigott) nemrég még a Manderley-ház asszonya-ban volt Rebecca, és ha nem is volt annyira jó, mint Joan Fontaine a Hitchcock változatban, azért megjárta. Most egy kicsit emelte a tétet.

A filmes téma valóságon alapuló sztori, és a kiásott kincsek nagyobb részét ma a British Múzeumban (London) őrzik, néhányat azonban a Suffolk-i Ipswich Múzeumban. Maga Sutton Hoo 2002-ben nyitotta meg látogatóközpontját, mely közvetlenül a temető mellett található. A lelőhely egész évben látogatható idegenvezető kíséretében. 10/7

A film Bechdel-tesztje negatív.

Az ásatás (The Dig), 2021, Simone Stone, Netflix