Andrew Birkin (1945) rendező távolságtartással és Flaubert-i közönnyel mutatja meg, milyen képlékenyek a normalitás határai, milyen keskeny mezsgyén járunk. Egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozik.

A normalitás csődje

Nem tudni pontosan hol és mikor, talán az 1950-es években, alsó középosztálybeli házaspár négy gyerekkel él egy barátságtalan és fantáziátlan kertvárosi házban. Az apa váratlan halála után nem sokkal az anya is meghal, a négy gyerek pedig magára marad, és úgy boldogul, ahogy tud. Ha a South Parkban látnám a jelenetet, talán nevetnék, ahogy a kezdő jelenetben az Arthur Miller imázsra hajazó Mr. Pater Familiaris saját szemétdombján tolja magát a többiek arcába, persze, hogy az ebédlőasztalnál, hol máshol, ez a családi dinamikák fő terepe a karácsonyon kívül, és azon csodálkozom, van még család, akik közösen vacsoráznak? Nagyon bátrak és bevállalósak, de ami a South Parkban vicces, itt nem annyira. Apu két zászlós hajója, a rend és a jó modor, amivel rajta kívül minden családtagja rendelkezik. Arroganciája jogosultságtudattal jár, kontrollál, negligál, különösen a felesége mondanivalóját. Az anya figurája (Sínéad Cusack) is South Park-gyanús karakter, nagy hatósugarú villámhárító és puffer személy, aki az agresszor és a gyerekek között lavírozik igen kétes módon. Szelídnek és megértőnek mutatkozik, ugyanakkor opportunista, férje bűnsegédje, egyetlen mentsége, hogy maga is áldozat. Nem tudja megmenteni a gyerekeit a hétköznapi módon bántalmazó apától, mert nincs tudása, verbális készsége, életereje, amivel elhelyezhetné magát a patriarchális társadalom mátrixában.

Alkalmatlan apák és kevéssé alkalmas anyák

A nagyobb fiút Jacket (Andrew Robertson), mértéktartó kontroll alatt tartja az anyja, aki ezzel a kisebb ellenállás felé is halad. Mivel az anya a férjével nem tudja, és nem akarja felvenni a harcot, nem is tud szembeszállni vele, ezért meg akarja győzni fiát, hogy az apa őt szerette legjobban a gyermekei közül, csak nem tudta kimutatni. A valóság azonban az, ha valaki nem mutatja ki a szeretetét, annak egyetlen oka van, az, hogy nem szeret. Az ilyen anyák saját fiaikkal szeretnék pótolni az alkalmatlan férjeket. Saját fiaikban keresik az intimitás lehetőségét, a forrását, de az incesztus tilalma útjukban áll, ezért kell nélkülözhetetlenné válniuk, anélkül, hogy valóban segítenének gyermekeiknek, és a valódi igényeiket elégítenék ki. Ez a rendszer anyás fiúkat és anyás lányokat termel ki magából, hatalmassá növesztve bennük a szabadság iránti vágyat, anélkül, hogy erre reális esélyük lenne. A film gyerekszereplői is ebben a helyzetben találják magukat.

Határátlépések

Jack kezdetben átlagos kamaszfiú, mint ahogyan Julie (Charlotte Gainsbourg) is átlagos kamaszlány, ő a nagyobbik lánytestvér, és két kisebb testvérrel vannak megáldva. A semmi különös nincs itt, azonban csalóka szivárvány. Julie-nek, miután meghal az apja, rövid lesz a haja. Ez látszólag jelentéktelen változás, és a film sem tér ki erre különösebben, mégis fontos. Sejteni lehet, apja halála előtt ki volt téve a body policy-nek, a test és az öltözködés apa általi kontrolljának. Egyetlen előnye a zsarnok apáknak és a passzív-agresszív anyáknak, hogy az emberi faj néhány egyede annyira ki lesz hegyezve minden elszenvedett szadisztikus és nekrofil törekvésre, hogy szellemi-lelki és kritikai fejlődésre lesznek képesek. Ezért maradhatnak épeszű emberek. A többieket bedarálja a gépezet, és a mintanyomó tökéletesen fog működni. A filmbeli gyerekek inceszt kötődését öntudatlanul is anyjuk készíti elő, amikor beteg lesz, és szülői feladattal bízza meg a két nagyobbat (Jack és Julie), kisebb testvéreikkel kapcsolatban. Amint az anya is meghal, a határok tényleg elmosódnak, az idő kizökken, minden spontán és félelem nélküli lesz. Kizöldül a cementkert.

Kép forrása: Google

Semmi sem rút

Julie-t tűzpiros autóval furikázza udvarlója, a harminchárom éves Derek (Jochen Horst), akit otthon Mókuskának becéznek, és aki végül leleplezi majd a leleplezni valót. Tom (Ned Birkin), a kisiskolás testvér női ruhában és szőke parókában játszik, Sue (Alice Coulthart), a kisebbik lány pedig naplót kezd írni. Még zöld a kert. Jack-re a reveláció erejével hat a Julie-től kapott születésnapi könyv, a Voyage to Oblivion, benne Hann kapitány és Cosmo kutya. Ez a regény, ha közvetetten is, de felhatalmazza a valósághoz való hozzáféréshez, bátorítja és inspirálja, megtanítja, hogy nincs semmi a világon, ami rút lenne önmagában. Minden a körülményektől függ, minden viszonylagos, és nincsenek kőbe vésett igazságok, akármit mondott is Immanuel Kant. Nincs jó és rossz, csak az ember van, a maga által alkotott szabályokkal, amit folyton folyvást önmaga rúg fel, hogy újakat állíthasson. Ki mondhatná meg mi a normális? Világpusztító férfiakat felnevelni és hetente tizenöt férfiinget kivasalni normális? A harminchárom éves Derek kamaszlányra gerjedése normális? Megkérni egy felnőtt férfit, mosson kezet evés előtt, az normális? Talán az Isten-képzet segíthet az embereknek, de a világ olyan, amilyen, és ez mindig is így lesz, mert ahogyan egy író mondta, az egyetlen, aki változtathatna a világon, az az ember, aki maga is tökéletlen lény. 10/10

A film Bechdel-tesztje pozitív

A CEMENTKERT (The Cement Garden), Andrew Birkin /1993

A film Ian McIwan regényéből készült, és kizárólag 18 éven felüliek számára ajánlott 

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve-díj, legjobb rendező, Andrew Birkin, 1993

A film a videa.hu-n megnézhető