Andrew Birkin (1945) rendező távolságtartással és Flaubert-i közönnyel mutatja meg, milyen képlékenyek a normalitás határai, milyen keskeny mezsgyén járunk. Egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozik.

A normalitás csődje

Nem tudni pontosan hol és mikor, talán az 1950-es években, alsó középosztálybeli házaspár négy gyerekkel él egy barátságtalan és fantáziátlan kertvárosi házban. Az apa váratlan halála után nem sokkal az anya is meghal, a négy gyerek pedig magára marad, és úgy boldogul, ahogy tud. Ha a South Parkban látnám a jelenetet, talán nevetnék, ahogy a kezdő jelenetben az Arthur Miller imázsra hajazó Mr. Pater Familias saját szemétdombján tolja magát a többiek arcába, persze, hogy az ebédlőasztalnál, hol máshol, ez a családi dinamikák fő terepe, és azon csodálkozom, van még olyan család, akik közösen vacsoráznak?

Nagyon bátrak és bevállalósak, de ami a South Parkban vicces, itt nem annyira. Apu két zászlós hajója, a rend és a jó modor, amivel rajta kívül minden családtagja rendelkezik. Arroganciája jogosultságtudattal jár, kontrollál, negligál, különösen a felesége mondanivalóját. Az anya figurája (Sínéad Cusack) nagy hatósugarú villámhárító és puffer személy, aki az agresszor és a gyerekek között lavírozik igen kétes módon. Szelídnek és megértőnek mutatkozik, ugyanakkor opportunista, férje bűnsegédje, egyetlen mentsége, hogy maga is áldozat. Nem tudja megmenteni a gyerekeit a hétköznapi módon bántalmazó apától, mert nincs tudása, verbális készsége, életereje, amivel elhelyezhetné magát a patriarchális társadalom mátrixában.

Jacke (Andrew Robertson)

Alkalmatlan apák és kevéssé alkalmas anyák

A nagyobb fiút Jacke-t (Andrew Robertson), mértéktartó kontroll alatt tartja az anyja, aki ezzel a kisebb ellenállás felé is halad. Mivel az anya a férjével nem tudja, és nem akarja felvenni a harcot, nem tud szembeszállni vele, ezért meg akarja győzni fiát, hogy az apa őt szerette legjobban a gyermekei közül, csak nem tudta kimutatni. A valóság azonban az, ha valaki nem mutatja ki a szeretetét, annak egyetlen oka van, az, hogy nem szeret.

Az ilyen anyák saját fiaikkal szeretnék pótolni az alkalmatlan férjeket, saját fiaikban keresik az intimitás lehetőségét, forrását, de az incesztus tilalma útjukban áll, ezért kell nélkülözhetetlenné válniuk, anélkül, hogy valóban segítenének gyermekeiknek, és a valódi igényeiket elégítenék ki. Ez a rendszer anyás fiúkat és anyás lányokat termel ki magából, hatalmassá növesztve bennük a szabadság iránti vágyat, anélkül, hogy erre reális esélyük lenne. A film gyerekszereplői is ebben a helyzetben találják magukat.

Az anyát Sínéid Cusack alakítja

Határátlépések

Jack kezdetben átlagos kamaszfiú, mint ahogyan Julie (Charlotte Gainsbourg) is átlagos kamaszlány, ő a nagyobbik lánytestvér, és két kisebb testvérrel vannak megáldva. A semmi különös nincs itt, azonban csalóka szivárvány. Julie-nek, miután meghal az apja, rövid lesz a haja. Ez látszólag jelentéktelen változás, és a film sem tér ki erre különösebben, mégis fontos. Sejteni lehet, apja halála előtt ki volt téve a body policy-nek, a test és az öltözködés apa általi kontrolljának.

Egyetlen előnye a zsarnok apáknak és a passzív-agresszív anyáknak, hogy az emberi faj néhány egyede annyira ki lesz hegyezve minden elszenvedett szadisztikus és nekrofil törekvésre, hogy szellemi-lelki és kritikai fejlődésre lesznek képesek. Ezért maradhatnak épeszű emberek. A többieket bedarálja a gépezet, és a mintanyomó tökéletesen fog működni.

A filmbeli gyerekek inceszt kötődését öntudatlanul is anyjuk készíti elő, amikor beteg lesz, és szülői feladattal bízza meg a két nagyobbat (Jack és Julie), kisebb testvéreikkel kapcsolatban. Amint az anya is meghal, a határok tényleg elmosódnak, az idő kizökken, minden spontán és félelem nélküli lesz. Kizöldül a cementkert.

 Semmi sem rút

Julie-t tűzpiros autóval furikázza udvarlója, a harminchárom éves Derek (Jochen Horst), akit otthon Mókuskának becéznek, és aki végül leleplezi majd a leleplezni valót. Tom (Ned Birkin), a kisiskolás testvér női ruhában és szőke parókában játszik, Sue (Alice Coulthart), a kisebbik lány pedig naplót kezd írni. Még zöld a kert.

Jack-re a reveláció erejével hat a Julie-től kapott születésnapi könyv, a Voyage to Oblivion, benne Hann kapitány és Cosmo kutya. Ez a regény, ha közvetetten is, de felhatalmazza a valósághoz való hozzáféréshez, bátorítja és inspirálja, megtanítja, hogy nincs semmi a világon, ami rút lenne önmagában. Minden a körülményektől függ, minden viszonylagos, és nincsenek kőbe vésett igazságok, akármit mondott is Immanuel Kant.

Már mindent lehet

Nincs jó és rossz, csak az ember van, a maga által alkotott szabályokkal, amit folyton folyvást önmaga rúg fel, hogy újakat állíthasson. Ki mondhatná meg mi a normális? Világpusztító férfiakat felnevelni és hetente tizenöt férfiinget kivasalni normális? A harminchárom éves Derek kamaszlányra gerjedése normális? Megkérni egy felnőtt férfit, mosson kezet evés előtt, az normális? Talán az Isten-képzet segíthet az embereknek, de a világ olyan, amilyen, és ez mindig is így lesz, mert ahogyan egy író mondta, az egyetlen, aki változtathatna a világon, az az ember, aki maga is tökéletlen lény. 5/5

A film Bechdel-tesztje pozitív

A CEMENTKERT (The Cement Garden), Andrew Birkin /1993

A film Ian McIwan regényéből készült, és kizárólag 18 éven felüliek számára ajánlott 

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve-díj, legjobb rendező, Andrew Birkin, 1993

A film a videa.hu-n megnézhető