Ha az ember nagyon sok filmet és sorozatot néz, egy idő után felismer pár közhelyigazságot, például azt, hogy az emberek kiismerhetetlenek, és a házasság intézménye a legelcseszettebb és legveszélyesebb üzem a világon. Mindegy, hogy a szomszédod, volt évfolyamtársad, kollégád, a házastársad, vagy a barátod, a lénye legmélye mindig rejtve marad előtted. De amíg így van, addig legalább van művészet.

Mit jelent a film címe, Legjobb tudomásom szerint? Azt jelentené, hogy az ember csak azt adhatja, ami lényege, és nehéz helyzetben sem nem lehet sem jobb, sem rosszabb, mint a legjobb pillanataiban? A két fiatalember, Lőrincz Nándor (1986) forgatókönyvíró és Nagy Bálint (1986) operatőr a film alkotói, valami nagyon trendi dologra akartak reagálni, ugyanakkor túl akartak lépni a didaxison. Nagyon divatos a téma – gender, paradox férfiasság alakzatok, bántalmazás, az erőszak mindent felfaló multiplikátor hatása –, de szerencsére nem lett azonos a film mondanivalójával, ami a művészet egyik ismérve.

Van egy középosztálybeli, még éppen fiatal házaspár, Gábor Nóra (Hámori Gabriella) és Gábor Dénes – igen, úgy hívják, mint a főiskolát, (Bodolai Balázs). Az azonos vezetéknév már jelentést hordoz, rendszerhibára utal, azt jelenti, alapvetően a patriarchátus működésén belül mozognak ők ketten, szimbolikusan jelzik a család egységét, de persze úgy, hogy a nő mondja fel az addigi indentitását jelző vezetéknevét, amit huszonöt vagy harminc évig hordott. A férfi marad az, aki, az ő identitása nem változik azzal, hogy házasságot köt. Azt is jelenti a névválasztás, hogy nem túl eredetiek, sőt, vérunalmasak is egy bizonyos nézőpontból. Ha egy filmben Nórának hívják a főszereplőt, annak még több jelentése van, gondoljunk Ibsen színművére. Szóval, van ez a házaspár, valamiért nem lehet gyerekük, és nagyszerű, hogy az okokat nem taglalja a film. Bővíteni szeretnék a családot, már van is egy újszülött, aki nemsokára az övék lehet. A gyermekvállalás azonban csak a nagyon stabil kapcsolatokat nem kezdi ki, a többiben felszínre hozza az addig kimondatlanul rejtőző megoldatlan és megoldhatatlan problémákat. Erről szól a film.

Kétféle párkapcsolat szokott lenni a filmekben, az egyik a Jelenetek egy házasságból típusúak, a felek magasan funkcionáló értelmiségiek, ahol az önreflexió és a másikra való reagálás a napi rutin integráns része, ez vezérli a kapcsolati dinamikát. Nem azért szakad meg a kapcsolat, ha megszakad, mert nem szeretik egymást, hanem mert közbejön valami esetleges, ami egy időre felborítja a rendet. Tudásuk, szókincsük van saját magukról, és a másikról, vágyaikat, motivációikat nem rejtik véka alá, főleg, ha nagyon jó dialógust írnak hozzá a forgatókönyvírók. A másikban esetlegesek a párkapcsolatok, jó részük kicsinyes manipulációra, projekciókra, hétköznapi unalmakra, játszmákra épülnek. A Legjobb tudomásom szerint című film egy ilyen házasságról szól. Nem mondhatnánk, hogy különösebben Nóra és Dénes párkapcsolatára fókuszálna, nincsenek itt égbekiáltó ellentétek, titkos viszonyok, csak annyira sematikusak, annyira jól ismert figurák, hogy nehéz kedvelni őket. Bénán kommunikálnak, narcisztikusak, önzőek, játszmáznak, a másikra vetítik saját érzéseiket, szóval baromira unalmasak. A befogadóban sokszor fogalmazódik meg, nem sok kelletlenebb dolog van a világon a középosztálybeli házaspároknál, ami azonban egy másik esszé témája. Annyira idegesítőek például veszekedéskor, hogy a néző legszívesebben egy Gordon-módszerben járatos szakértőt akasztana a nyakukba, aki még a fürdőkádba is bekíséri őket, vagy azonnal jegyet adna nekik egy pszichodráma szakkörre. Nórának és Dénesnek vannak ugyan barátaik, de valójában még sincsenek, mert ahhoz nyíltnak és őszintének kellene lenni, akkor is ha ezek a baráti kapcsolatok a legnagyobb játszmák is egyben. Örök magányra vannak ítélve, a bensőjüket soha ki nem töltő ürességre, mert nem elég viccesek, nem mernek elég tökösek lenni. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt van a filmben egy nagyon érdekes fordulópont. Az érdektelen, unalmas és hétköznapi Nóra – akárcsak Ibsen hősnője – mégis csak tesz valami tököset, ugyanis kiposztolja Facebookra, hogy megerőszakolták. Innen szabadulnak el az addig hibernált állapotban lévő indulatok, melyet elsősorban Dénes nézőpontjából látunk. Nóra, azon kívül, hogy a neve utaló név, annyira sematikus, minden mondata, gesztusa, reagálása, a hely ahonnan aktorkodnak a férjével annyira ismerős, hogy nehéz azonosulni velük, sokszor láttunk már ilyet, minden házaspári konfliktus, érzelmi cunami a közös ágyban van megjelenítve, sötétben, úgy, hogy az egyik fél háttal van a másiknak. Itt senkinek sincs humora, senki sem mond vicceset, nincsenek érdekfeszítő dialógusok. Nem tudjuk, hisznek-e Istenben, melyik politikai oldalon állnak, mit gondolnak a világról és az emberekről úgy általában. Elég lenne egy vagy két mondat, persze, nem lehet mindenki egy Hagai Levi* (1963). Akkor aktivizálódik a befogadóban az együttérzés, amikor Nóra intézményi (rendőrség, örökbefogadás) árulás áldozata lesz, és újra meg újra traumatizálódik.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Az alkotói hozzáállás, hogy a férj szemszögéből láttat mindent, elég eredeti, Dénessel kezdünk azonosulni, együtt érezni és kételkedni. Mi a tétje a Nórával történt erőszaknak a filmben? Nem elsősorban az, hogy erőszak volt-e, hanem, hogy mennyi valódi igényt és vágyat nyom el egy házasság, és, hogy amennyit elnyom, annyitól meg is véd, mert nem minden vágynak kell valósággá válni. Ettől nagyon drámai és ambivalens minden. Az erőszak multiplikátor hatása a film egyik erőssége, az elkövetőn és az áldozaton kívül járulékos áldozatok vannak, akiket még összeszámolni is kihívás. Szépen, indirekt módon vannak felvezetve a férfiasság alakzatok, ami a film lényegi mondanivalója. A bevezető képsorban már látjuk, Dénes sikertelen ember. Nem tud falra mászni (szó szerint), nem tud lehengerelni, nem tud vitatkozni, nem domináns, nem uralja az információkat, nem tud gyereket csinálni, és nincs ereje felfedni a valódi vágyait. Ám neki is lesz fordulópontja, csakúgy, mint Nórának.

A férfiasság alakzatok intézményekre is vonatkoznak, azok maguk is dominancia formák, az örökbefogadás ügyintézése, az alsó középosztálybeli rendőr figurája, a falra kiszögezett Bud Spencer & Terence Hill fotóval kitapétázott fal, ami előtt dolgozik, vagy egy baráti sörözés, ahol Dénest egy másik férfi (Fenyő Iván) rendre leuralja. Bár sok Dénes van a világon, a két alkotó valahogy mégis élővé tudta tenni egy paradox alakzattal. A kávézási, kávéfőzési mizériája, metaforaként fut végig a filmen, (akárcsak a térerő léte vagy nemléte, mint kommunikációs zavar), hiszen a kávéfőzés segítő munka, kiszolgálás, és mint ilyen, a nők szociális feladatköréhez tartónak definiálja a patriarchális társadalom, ez is dominancia kérdés. Dénes ilyen értelemben egy paradox férfiasság alakzatot teljesít. Nézzük csak meg, egy irodában ki főzi le a reggeli kávét? Biztosan nem a főnök.

Hámori Gabriella jó volt, de semmi extra, utoljára egy nemzetközi sorozatban láttam szélsőjobbos politikusként. Bodolai Balázs nem tudott összetett érzéseket felkavaró módon ábrázolni, Jakab Julinak (Lili) viszont minden jól áll, amit nem Nemes Jeles László rendez. Borbély Alexandra is meglepően jó volt, intézményi pszichológust játszott, és nem szeretném ha rajta múlna bármi. Fenyő Iván (Lóri) hozta a szokásos nagy dumás és lehengerlő karaktert, éppen ideje volna valami sebezhető, dominancia hiányos figurát írni rá, ne szorítsák már örökké ebbe a sztereotip kategóriába.

Nagyon jó a zene (Fodor Attila), de még több ütős dialógus kellett volna. 10/8

A film Bechdel-tesztje negatív

Legjobb tudomásom szerint (As far as I know), 2020, Lőrincz Nándor, Nagy Gábor

* Izraeli író, forgatókönyvíró, ő alkotta a Viszony c. sorozatot többek között