Ez a film attól érdekes, hogy a létezés botránya olyan groteszk benne, hogy leszakad Long Island fölött az ég, de nem azért, mert a mű hamis, hanem mert a karakterek olyan áldozatok, akikkel nem lehet igazán együtt érezni. Egyikkel sem. Régen azért nem nyúltam Scott Fitzgerald könyve után, mert azt hittem a Gatsby egy amerikai sport, olyan, mint a Rögby. A film óta tudom, hogy ez valakinek a neve, most éppen Leonardo Di Caprióé.

Csak Gatsby

Ilyen az amerikai Long Island a húszas években: szórakozás, jazz, fellélegzés és felejtés az első világháború után. Nick Carraway (Tobey Maguire) aspiráns író és tőzsdei gyakornok megismeri dúsgazdag és titokzatos szomszédját, Jay Gatsbyt (Leonardo Di Caprio). Nick unokatestvére Daisy Buchanan (Carrey Mulligan) is a környéken lakik, és sokáig senki sem sejti, a kétes múltú Gatsby, milyen gyengéd érzéseket táplál iránta, mi több, egész vagyonának és nagyvilági életének primus motorja ez a szerelem. Valaki belehal majd, valaki pedig felbecsülhetetlen élettapasztalatra tesz szert, amit egy terapeuta kérésére meg is fog írni.

Amerikai álom

Ennek a filmnek igazi főszereplője a beteg lelkű, uborkafára felkapaszkodott, parvenünek ábrázolt Amerika. Jay Gatsby-ben csak összesűrűsödik mindaz a mocsok és szépség, amit ez a társadalom kitermelt magából. Adott egy narrátor, ami mindig gyanús filmekben, de annyi rendező él vele, hogy lassan bele kell törődni. Nick Carraway meséli el a történetet, szerepe, hogy Gatsby felé toljon kissé ironikus reflexivitással egy mentőövet, és hogy belevonódjék a felek közötti konfliktusba úgy, hogy közben kívülálló is maradhasson. Kétes pozíció, de nem ellenszenves. Ő akasztja évek múlva majd Gatsby-re a nagy jelzőt, ami kérdéses, de nem lehet egyértelműen elutasítani. Kicsoda Nick Carraway? Tele van vele a világirodalom és a filmipar, nélküle nehezebb lenne az írók és filmrendezők dolga. Általában értelmiségi foglalkozású, orvos, ügyvéd, vagy feltörekvő író, rezonőr funkciója, hogy a befogadó szubjektumok tengerében világítótorony lehessen, egy biztos pont, aki mindig a normativitásra és a korszellemre reflektál elsősorban. Noha maga is szereplő, érdemben nem alakítja a cselekményt, mert saját élete nem érdekes annyira, hogy filmet írjanak belőle, ő a fénytörésen dolgozik. Gyakran él túl mindenkit, aki a film vagy a könyv végén meghal.

Az örök szerelemes

Hogy a krízis hihetetlenül produktív állapot is lehet, azt Gatsby-nél jobban senki nem igazolta még a világirodalomban. Mielőtt világháborús hadszíntérre küldik, beleszeret egy tehetős család lányába, Daisy-be. Befogadói pozícióból nézve, a fiatal nő iránti fellángolása banális, ám a banalitások is nagy érzelmeket szíthatnak, komolyan kell venni őket. Az érzelmek ugyanolyan konstrukciók, mint bármi más a világon, ezért teljes mértékben vitathatók, és a művészet segíthet ennek megértésében. Gatsby szerelmi érzésében nincs semmi, ami túlmutatna Daisy dekoratívan bájos külsején, és gyermeteg együgyűségén. Erről nem a lány tehet, ezek nőkre vonatkozó társadalmi elvárások voltak, és talán még ma is azok. Gatsby és Daisy nem kapcsolódik igazán egymáshoz, inkább a másikról alkotott fantáziához. Azért érzik szerelemnek, mert a másik személye jelképez számukra valamit. Ugyanakkor a szerelmi érzés átszűri magán a társadalmi előírásokat, ezért tudunk rácsatlakozni nézőként. Daisy személye valójában a háború miatt értékelődik fel ennyire, a halál lehetősége és közelsége libidórobbanást okoz a férfiben.

Jelenet a filmből

A háború több évre elszakítja őket egymástól, ez alatt Gatsby ravasz tartózkodással és fényűző partikkal a lassan közelgő halál antitézisét nyújtja prominens vendégei számára. Kényelmes boldogtalanságban él, és a megfelelő pillanatot várja. Valaki azt mondta, a nagyság egyik, és talán legjobb mértéke a szenvedés képessége. Ilyen értelemben Gatsby valóban nagy. Humphrey Bogart előképe a Casablancából, egy titokzatosan rejtőzködő férfi, súlyos érzelmi háttérrel, amely a múltból egyszer csak megjelenik és enni kér. Gatsby aspirációi azonban nem csak Daisy-ről szólnak. Ha csak arról szólna, banalitáson nyugvó érték és aránytévesztés lenne, nem lehetne komolyan venni. Attól tragikus, hogy őszintén valódinak és jelen idejűnek érzi ezt a szerelmet, és azt hiszi, társadalmi pozícióját tárgyak és érzelmek megszerzésével biztonságossá tudja tenni. Olyan átjárót akar a semmiből a valamibe, amely számára nem létezhet, mert a lehetőségek Amerikája csak a javakra vonatkozik, az érzésekre és az emberi méltóságra nem.

Egy art decós nőideál

A tranzitkapcsolat azt jelenti, valakivel azért vagyunk együtt, hogy elfelejtsük az előzőt. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudjuk megszeretni. Daisy nem várt Gatsby-re, férjhez ment, de mégsem sikerült örökre zárójelbe tenni az érzéseit. Daisy és Gatsby közös többszöröse az a kényelmes boldogtalanság, amelyben el lehet tölteni egy teljes életet. Különbség, hogy Daisy nő létére nem sokat tehet, csak annyit, hogy elszenvedi férjét, akit tulajdonképpen és végső soron szeret. Lehet valakit megszeretni, mert egy bizonyos módon hoz le a hegytetőről, vagy drága nyaklánccal lep meg? Vagy inkább a világhoz való hozzáállása számít akkor is, ha az ostoba, erőszakos és előítéletes? Örök kérdések maradnak. Azért az art decós báj is magában hordozta a nő egyidejű elnyomását és felmagasztalását, mely ugyanannak a dolognak a két vége azóta is. Daisy nem oka, csak kiváltója Gatsby tragédiájának, bár saját létezése halál nélkül is legalább annyira tragikus.

Az igazi tragédia az, amikor majdnem senkin, majdnem semmi nem kérhető számon, és senkivel sem lehet azonosulni. Hogy érezzek együtt olyanokkal, akik semmit sem változnak, bármi történjen is velük? 10/10

A film Bechdel-tesztje negatív

A nagy Gatsby (The Great Gatsby), Baz Luhrmann, 2013.