Egész jól kezdődik, de amikor meghallom Brian hangját a Family Gay-ból, majdnem mindennek vége. Schnell Ádám szinkronhangja most fura, de értem honnan jött az ötlet. Brian a Family Guy-ból filozófus, úgyhogy minden rendben van.

Abbas Kiarostaminak volt két ötlete. Az egyik, hogy élvezhető keretek közt elmagyarázzon egy modern művészetfelfogást és egy életfilozófiát. A másik, hogy úgy akart a párkapcsolatokról beszélni, ahogyan még senki, ráadásul, ezt a kettőt össze is akarta hozni. Az első nagyjából sikerült, a második nem annyira. A nézőket nem szabad untatni, csak ha az unalom maga a cél.

A történet egyszerű, egy francia nő (Juliette Binoche) öt éve Toscanában él kisfiával, ahol galériát működtet, eredeti antik régiségeket és másolatokat árul. Egy nap a városba érkezik egy angol író (William Shimell) nemrég megjelent könyve kapcsán, aki szerint az eredetiség fogalma kissé túl van értékelve. Peripatetikus pályára állva, együtt töltenek egy rendhagyó napot.

Tartani kell a távolságot

Ez az író nagyon érdekeseket mond a művészetről. Például olyat, hogy a tárgy maga nem számít, csak, ahogyan mi látjuk. Ha megfelelő helyre tesznek egy tárgyat, mondjuk egy kiállítóterembe vagy egy múzeumba, azaz kiemelik eredeti környezetéből, legyen az egy hétköznapi coca-colás üveg akár, az már művészet. Hiába szép valami önmagában, teszem azt egy öreg ciprusfa, ha nem intézményesült térben van, akkor nem válik műalkotássá. Ezek szerint valami attól is lehet műalkotás, hogy hova teszik. Szóval, az asztalfiókba tolt írás nem alkotás, amíg nem válik könyvnek látszó tárggyá, de ezt csak én mondom. Azt is állítja ez a sármos gondolkodó, hogy az eredetinek mindig van egy még eredetibbje, mondjuk a Mona Lisa modellje például, aki mosolyog. Az egyik múzeumban a nő mutat egy képet, aminek a címe: “Eredeti Másolat”, mert csak ötven évvel ezelőtt jöttek rá, hogy az. Több száz évig hitték eredetinek, és ez a mű élvezetéből nem vont le semmit. Tehát a tudat az, ami számít. A hozzáállás, a jelentésadás, és legfőképpen a figyelem, amit a tárgynak szentelünk.

Ez részint megnyugtató, mert ha arra gondolok, hogy ha az otthoni piros tésztakiemelő kanalamat fekete bársony posztamensre helyezem, akkor van egy saját műtárgyam. Igaz, csak ha ott marad a kiállítóteremben, mert mihelyt hazaviszem, és visszateszem a kések és villák közé, azonnal elveszíti műtárgy jellegét. Azonnal elveszti ezt a mivoltát, ha leemelem a posztamensről, vagy ki is kell vinnem a teremből? Ha bemegyek a kiállítóterembe, mert néha meg szeretném nézni a tulajdonomban lévő műtárgyat, hogy örüljek kicsit, és van a táskámban egy másik, teljesen azonos tésztakiszedő kanál, mert az előbb vásároltam a miatt, hogy a régebbiből kiállítási tárgy lett, de viszonylag sokszor főzők tésztát és hiányzik, akkor a két teljesen egyforma piros kanál közül csak az, és csakis az lehet a műtárgy, amelyik a posztamensen van. Sőt, ha egy óvatlan pillanatban, kicserélem a két kanalat, akkor az lesz a műtárgy, amelyiket az imént vásároltam, de lecseréltem vele a régit, és nincs ember, aki meg tudná különböztetni őket egymástól. Minek számít a kanál a két pont közötti távolságon, azaz a kiállítóterem és a konyhám között? Melyik a térnek az a pontja, amelyben még műtárgy, és melyik az, amitől már nem? Ha lemérném a konyha és a terem közötti távolságot, és megjelölném piros ponttal a felét, akkor a felétől egy centire, a konyhámhoz közelebb, már nem műtárgy? Az egy centi önkényes, mert lehetne fél is. Ki engedi meg, hogy egyáltalán bevigyek egy piros tésztakiszedő kanalat a kiállító terembe, és kitegyem valahova? Mi alapján engedik, hogy bevigyem a kanalamat? Már máshova is bevittem, ahol megengedték, és ezt ők is tudják? Csak az nem lesz elég, hogy én gondoltam egyet, otthonról jövök, és műtárgynak szeretném látni a tésztakiemelő kanalamat. Megérteném, ha nem engednék. Akkor mégiscsak az lenne a döntő, hogy ki az, aki feltehet valamit egy posztamensre? Nagyon nem egyszerű.

Jelenet a filmből 

A nőket szentimentálissá teszi a patriarchátus

A hímsoviniszta társadalom egyik legarcátlanabb jellemzője, hogy filozófiai értelemben rosszhiszeművé tesz bizonyos nőket, akik mindig mások szemével néznek önmagukra és környezetükre. Szörnyetegek, akik nem tudják értelmezni a körülöttük lévő világot. Ez a film segített megérteni, miért vonulnak bizonyos férfiak a racionalitás háta mögé, holott az érzelmeket vállalni bátorság lenne. Persze, ha megfogalmazzák, mit utasítanak el, az „érzelem” szót fogják használni, holott „érzelgősségre” gondolnak. A galéria tulajdonosnője csípőből hozza a figurát.

Aki nem érti a művészetet, nem érti a világot

Mi az elviselhetetlen bizonyos emberekben? Ebben a filmben jellemzően a nőre van kiosztva a veszélyes, aktív és naiv befogadó, aki mint a világtalan, használja az érzelgősség és a közhelyes gondolkodás attribútumait, amikor egy műalkotásról, vagy a saját, hétköznapi életéről beszél. Hogyan következik ebből a gondolkodásból a hétköznapok mocska? Úgy, hogy világtalanként, alvajáróként járkál saját életében. Mindenben holtbiztos, de nincs egyetlen eredeti gondolata és érzelme. A másolat másolatának a másolata. Unalmas, és lényegi hallgatásra ösztönzi partnereit. Nem lehet ilyen emberrel élni és szeretni, csak gondozni és elfogadni. Meg az élet másról szól, munkáról például, kötelességekről, pedig az élet végső értelme azon kívül, hogy nincs értelme, a tudás megszerzése és a jókedv.10/7

A film Bechdel-tesztje negatív

Legjobb szövegek a filmben

Nem olyan egyszerű egyszerűnek lenni.

Nekem ez megfelel. Szándékos céltalanság.

Mind meghalunk, semmi nem tart örökké. Tele van a temető pótolhatatlan emberekkel. A fia jobban fogalmazott. Mind meghalunk, de kit érdekel. A gyerekek nem kertelnek, mi pedig beléjük folytjuk a szót. Ha ugyanazt halljuk egy filozófustól vagy egy írótól, akkor elájulunk tőle.

Szép volt, amit mondtál nekik, de mire volt jó ez az ironikus hangnem? – Hát igen, nem volt szándékos. Rájuk néztem, és megláttam a reményt és az álmokat a szemükben. Nem tudom támogatni az önámítást. – Ez édes önámítás. – Édes, de nem tart sokáig. És minél édesebb a kezdet, annál keserűbb lesz a végén a valóság.

Ez olyan szomorú. – Nem szomorú ez, ez csak a puszta igazság. – Bár megmondhatnám nekik, ne kapaszkodjanak a nászfa ágaiba, se az ígéreteikbe. A házasságukat csak a gondoskodás tarthatja életbe, és az elfogadás. – Minek az elfogadása? – A változásé. Minden változik, ezt ígéretekkel nem lehet megakadályozni. Nem kérhetjük a fától, hogy, virágozzék, amikor véget ér a tavasz. Hiszen a virágból gyümölcs lesz, aztán a fa elhullajtja gyümölcsét. - És utána? – Utána? Eljön a lomb nélküli kert. – A lomb nélküli kert? – Ez egy perzsa vers. Ki meri mondani, hogy nem szép és igaz?

Ha téged hallgatlak, minden undorító lesz. A művészet, ha eredeti, ha másolat, ez a szobor, te, minden.

HITELES MÁSOLAT, Abbas Kiarostami, 2010.

A film megtekinthető: videa.hu