Fliegauf Bence szerzői filmje élveboncolás: belsőségek kipakolva az asztalra, tanulság nélkül.

Ne legyen tiszta udvar, ne legyen rendes ház

Hajdú Szabolcs ironikus című filmje, a Békeidő (2020) gondolódik tovább, Fliegauf szándékától függetlenül, mert ez inkább a kortárs magyar film iránt érdeklődő befogadói oldal dolga. Persze, Fliegauf 2003-as Rengeteg című filmje is feldereng, csak az ugye circe tizennyolc éve volt. A nagyváros megkopott flórája és faunája, a dzsungel metaforája, a mesék rengetegje asszociálódik, melynek legfőbb funkciója, hogy az ember eltévedjen benne. Hajdú filmje az entrópiáról, az újraindítás szükségességéről szólt, arról, hogy új társadalmi szerződés kell, mert elavult a szoftver, amivel az emberek még mindig operálnak, amivel még mindig működtetik a társadalomba mélyen beágyazott nyelvi agressziókat, hatalmi viszonyokat és játszmákat, de Hajdú filmjében senki nem hal bele semmibe. Fliegauf a következmények felé mozdul, a maga filmes eszközeivel azt mondja, nem azért halunk meg, mert megöregszünk, hanem azért, ahogyan egymással bánunk.

Fliegauf nem egy világtól visszavonult, elidegenedett tudat retorikáján keresztül mutatja a valóságot – ahogy Hajdú sem a Békeidőben –, pont ellenkezőleg, a szereplők vitális harcot folytatnak az elidegenedéssel, és a hétköznapi paradoxonok feloldásával. Mintha a nagyváros komplex és zavaros rendszerében élő entitások utolsó mentsvára a megértés képessége lenne, amely viszont Hajdú filmjében nincs meg, ott a szereplők semmit sem akarnak megérteni, főleg nem megoldani. Fliegauf filmjében nyolc fragmentumon keresztül látjuk és halljuk a gyengék, a veszteséggel küzdők, a hatalom nélküliek hangját; kamaszok, gyerekek, betegek, áldozatok, gyászolók, öregek, aki meg akarják érteni mi történik.

Azt vizsgálja, a túléléshez, amit életnek hívunk, tényleg álszentnek és megalkuvónak kell lenni, vagy csak érzelmileg intelligensnek? Mibe halunk bele itt és most lelkileg és fizikailag? A válsz: nemi szerepekbe, a veszteségbe, az élethazugságokba, a leuraló attitűdökbe, sarlatánokba, életformákba, és csak a legvégén abba, hogy megöregszünk. Traumák, határátlépések ábrázolása kézi kamerával, szekond- és szuper plánokkal, és flash forward (előre ugrás az időben) narratív technikával. Utoljára Woody Allen Férjek és feleségek (1992) című filmje kezdődött ilyen zaklatott, lekövető kameramozgással, totálisan bevonva a nézőt a szereplők konfliktusába. Máshogy nem is lehet. Fliegauf minden története a végkifejlettel kezdődik, majd két, vagy háromszemélyes konfrontációval folytatódik, innen fejlődik a történet a már ismert végkifejletig.

Mindegyik történet egy negatív jelenléttel vagy veszteséggel dolgozik, de az otthonosság vagy az intimitás illúziójával kezdődik, amely azonban nem tudja levetkőzni a narcisztikus és antagonista ego működését. A háttérben a szereplők életvilágának addigi szabályszerűsége sejlik fel, amibe eldobott ágyúgolyóként vágódik be a trauma, a veszteség néző felé való prezentálása.

Fliegauf Bence és Kizlinger Lilla

Eszter (Kizlinger Lilla) és apja (Végh Zsolt) történetében a lány anyja, végső fokon a nemi szerepébe hal bele. Nem cserélte le a nyári gumit, és szalagkorlátnak ütközött, járulékos áldozatot is szedve (Lukoviczki Réka). Az apa egy valós megállapodásra utal, mely szerint, ez az anya dolga lett volna, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Az, hogy nem fekete-fehér logika mentén halad a történet, nem mond ellent a manifeszt tartalomnak, itt valóban merev nemi szerepekről, egy elitagresszorról, és hétköznapi hímsovinizmusról van szó, ahol az apa agresszív kommunikációja saját homlokzatát védi, a lányáét viszont rombolja, és felsejlik a hétköznapi gaslighting szisztematikus pszichológiai manipulációját folytató férfi. Bár az apa játszmára hivatkozik, ez nem állja meg a helyét, a játszmához egyenlő felek szükségesek, gyerek-felnőtt viszonyban nem értelmezhető. Ebben a jelenetben nem egy férfi-probléma újratermelése és ezüsttálcára helyezése folyik, hanem egy fiatal lány nézőpontja reprezentálódik, akinek meg kell tanulnia, hogy saját apja sem mentes a férfi előítéletek sűrű szövésű pókhálójától, a nőgyűlölettől, és a szülői hatalom privilégiumaitól.

A harmadik történet enigmatikus, és bizarr. Szonja (Kovalik Natasa) és Zoli (Pintér Zoltán) története is negatív jelenlétről, egy közelebbről nem meghatározott veszteségről szól, egy abnormálist tartalmazó helyzetről, de itt legalább egyenlő felek vannak, akiknek van, vagy találnak közös nyelvet a trauma feldolgozásához. Egymás felé befogadó és ráhangolódó a figyelmük, a film emblematikus kifejezését használva, látják egymást. Az a bizonyos érzelmi intelligencia, ami az álszentség elleni legjobb orvosság, a Péter (Víg Mihály), Gubík Ági,  Attila (Fancsikai Péter) történetben bontakozott ki a legbrutálisabb módon, Péter karaktere által, aki szintén lát és figyel a tizenhárom darab tudatmódosító gyógyszer ellenére is.

A Jakab Juli Cziffer László (Máté) történet egy abszurditásba hajló párkapcsolat és életvezetés felskiccelése, amelyben a spiritualitás és a hipszter-romantika maszkja mögött ugyanazt az önös egót, verbális bántalmazást és narcisztikus megnyilvánulást látjuk, mint bárhol máshol ebben a rengetegben.

A film legjobbja a Balla Eszter (anya) Fliegauf János (Gábor) páros, ahol csúcsra van járatva minden, amiről ez a film szól. Ez már nem egyszerű pókháló, amibe beleakad, fennakad néhány eltévedt áldozat, ami filmes motívumként összeköti az összes szereplőt és történetet, noha nem ismerik egymást. Olyan sűrű szövésű filmes textúra lett, ami nem enged át semmit magán, csak a színtiszta, régi értelembe vett katarzist. A filmnéző-befogadó tátott szájjal nézi a Gábort játszó Fliegauf Jánost, aki nagyjából tizenöt-húsz percbe sűríti azt a tudást, amire az anyja egy életen keresztül sem volt képes. Élethazugságok leleplezése talán a szülő-gyerek aszimmetrikus és hierarchikus kontextusában a legfájóbb.

Fiegauf Bence filmjének legfőbb formanyelvi és tartalmi sajátossága a személyesség, a belső folyamatok transzformációja, a populista-mainstream retorikát mellőző, kockázatot vállaló, intellektuális lustaságot elutasító filmes nyelv, pedig filmet csinálni és könyvet írni sosem volt ennyire illegitim, mint ma. Ez a film sejthetően nem a tulajdonképpeni történetekről szól, mert ezek végső soron behelyettesíthetőek, és felcserélhetőek tetszőleges történetekre, hanem pár dolog találkozásáról a szerzőben, ami már meglévő, létező folyamatot indított be. Igazi szerzői film, vizualitás és dialógus éltető, virágzó szimbiózisa.

Kizlinger Lilla alakítása 2021-ben Berlinben Ezüst Medve-díjat nyert; a legjobb mellékszereplőnek járó elismerést kapta, de minden szereplő igen jó, Víg Mihály meglepetés, és mennyire jól csinálja, akárcsak Balla Eszter, aki szintén elképesztően jó. A nem képzett színészek közül kiemelkedik Kovalik Natasa, aki nagyszerűen, hitelesen játszotta a szerepét, és főleg Fliegauf János, aki nem csak színészként, de dramaturgként is részt vett a film elkészítésében. Egyszer be fog jelentkezni az Oscar-díjra, ha marad a színjátszásnál, és ez a mondat csak egy egészen picit van eltúlozva. 10/9

A film Bechdel-tesztje negatív

Rengeteg – Mindenhol látlak, 2021, Fliegauf Bence