Robert Altmannak van egy 1993-as Rövidre vágva című filmje, amit részben saját forgatókönyve, részben Raymond Carver novellái ihlettek, ahol több hétköznapi karakter egymásba érő története egy gazdag szövésű  mintázatot ad ki a végére. Hajdú Szabolcs Békeidő című filmje ehhez képest egy csíkos, magyar rongyszőnyeg lett csupán, de nem esztétikai értelemben, a különbség csak nagyságrendi, a közép-európai nyomorúságához ez sokkal jobban passzol. Mindkét filmben távolabbról összefogott életszálak futnak össze, és noha más-más színűek, a mintázat ugyanaz, az emberi élet furcsa, rezignált nyomorúsága, amelyben nincs semmi felemelő.

Hajdú Szabolcs előző filmje az Ernelláék Farkaséknál (2016) a benga, posztironikus címe ellenére remek film, de a Békeidő is nagyon jó lett, pedig ez a cím se sokkal jobb, mint az előző, ráadásul Vitézy László filmrendező plágiumot emlegetett (alaptalanul), ugyanis van egy 1980-as filmje ugyanezzel a címmel. Hajdúnak még a pandémiás korlátozások előtt sikerült befejezni a forgatást, tavaly április 23-án mutatták be online verzióban.

Az Altman filmhez hasonlóan több szálon fut a cselekmény, nincs ugyan huszonkét karakter, mint abban, Hajdú Szabolcs körülbelül a felével operál. Három család, és pár kiemelt karakter története fut össze a kortárs magyar valóság couleur locale-jában, ebben a poszt-posztmodern pusztulás narratívában. Hajdú filmjében a minden volt már, a semmi sem történik csak egyszer, nincs új a nap alatt ugrik elő a mélységes sötétségből és káoszból. A megújuláshoz e pesszimista filozófia szerint a legnagyobb sötétség kellene, ami meg is jelenik a filmben az éjszaka képében, mert minden egyetlen éjszaka alatt történik ebben a filmben. Vissza kell térni a káoszba, mielőtt az egyén és közösség újra kezdené ezt az egész nyomorúságos, kietlen életet, amiben annyira le van pusztulva a humánum, hogy ezt csak a nagybetűs Origóról lehetne újraindítani. Ment ez a világ előrébb, van bármiféle haladás, fejlődés, cél? Az egyén szintjén úgy néz ki, nem nagyon. Nem csupán általános értelemben vett dominancia és alávetettség viszonyáról van szó a filmben, az elnyomás mindenütt jelenlévő, és ne legyen kétség, az elnyomott maga is elnyomó, amivel a kör bezárul. Hajdú filmjében benne van a társadalom legnagyobb élő problémája, a nők elleni erőszak esztétizálása, művészi tematizálása, amely mindennél fontosabb. Nem kell nőnemű rendezőnek lenni ehhez a szexuálpolitikai aspektushoz, ehhez társadalomkritikus szemlélet kell, és rendezői invenció.

A film három középosztálybeli család életéből merít. Kinga (Török-Illyés Orsolya) politikai aktivista, van egy tizenhat éves lánya Dina (Hajdú Lujza), és a család segítőjeként foglalkoztatott Dorottya (Wrochna Fanni), aki szerteágazó feladatait nem tudja maradéktalanul elvégezni, de hogy miért, azt nem meri elmondani Kingának, aki makroszinten az elnyomás ellen küzd, saját elnyomó attitűdjére azonban vak. Attila (Hajdú Szabolcs) lelkipásztor frusztrált házasságban él a megkeseredett Erzsébettel (Földeáki Nóra), problémájuk forrása látszólag fiuk, Márk (Krokovay Ábel) viselkedése. A harmadik pár Angéla (Sárosdi Lilla), és Ajtony (Szabó Domokos), akiknek van egy tizenegy éves kislánya, Johanna (Pálfi Magdó). Kiüresedett, frusztrációval agyonterhelt bántalmazó kapcsolat ez is. Angéla mizöri indexe elég magasan jár, gyakorlott határátlépő, ami egy sehová sem vezető útnak tűnik. A platóni ideák világában a párkapcsolatok az ember-sivatag közepén a melegség, az egyszerűség és őszinteség entitásai lehetnének; az élet színház és nézőközönség nélkül, de a valóságban – vagy egy idő után – itt sincs több igazság mint máshol, és ha rá is találunk valamilyen igazságra, amit meg szeretnénk osztani, pont ezt egy párkapcsolatban lehetetlenség, mert ez valójában egy kétszemélyes autista disztópia. A tökéletességtől távol álló emberek zsúfolt világában közös tragédiánk, a romlás és a hanyatlás virága, hogy a rövid távú nyereségek kísértésének nem tudunk ellenállni, az önkéntes önkorlátozást pedig nem bírjuk, mert emberből vagyunk.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Van három emblematikus jelenet a filmben, ami mellett a filmnéző-befogadó nem mehet el.

A tizenhat éves Dina (az aktivista Kinga lánya) este megpattan, és a vonaton találkozik egy ezoterikus fiatalemberrel (Bocsárdi Magor). Rövid jelenet, de minden benne van, ami egy kicsit is optimista olvasatot adhat e hanyatló világról. Dina karaktere szimbolikusan csattanós választ ad az old age férfiközpontú, cukormázas világának. A második jelenet nem csak szimbolikus, nagyon is referenciális és híres. Direktor úr (Schilling Árpád) és az önkénteskedő Dorottya egy autóban utazik, ahol direktor úr azt az ordas baromságot akarja (többek között) lenyomni a lány torkán, hogy a szex alapjog. A harmadik jelenetben Johanna és a titokzatos Henrik (Wilhelm Buchman) - akinek biztosan van egy csomó filmes alteregója és vaskos, negatív archetípusnak látszik – inverz beszélgetést folytatnak, ahol a kislány proaktivitása mágikus realizmus felé viszi a filmet, ami annyira kellett filmbéli tömény realisztikus valóság mellé, mint egy falat kenyér.

Ebben a filmben mindenki jó. Nagyon erős, sokrétű és jelentős dialógusok vannak benne. Kifejezetten jót tesz a filmnek, hogy azt a középosztályt helyezi fókuszba, amelyből nem lett értelmiségi, hiába van tele a lakás könyvespolccal. Török-Illyés Orsolyának nincs egyetlen hamis vagy civil hangja sem (az Ernelláék Farkaséknál-ban is nagyszerű volt). A Dorottyát játszó Wrochna Fannira sincs kézenfekvő jelző, mert a nagyon jó ide kevés. Figurája egy archetípus, talán az Ártatlanság kulturális konstrukciója, a lelkes ám kissé zavarodott fiatal lány, aki majd húsz év múlva fogja fölforgatni a világot. Hajdú Szabolcs minden árnyalatot, benne rejlő lehetőséget megmutatott, még azt is, amire nem volt dialógus. Sárosdi Lilla viszi el a show-t, persze ehhez meg kell nézni a filmet. Schilling Árpád kifogástalan, nem lehet belekötni a játékába, és annyira felhúzza a néző agyát az általa formált karakter, hogy legszívesebben lefejelné. Van még egy szereplő, aki olyan, mint Frances McDormand a Nomádok földjében. Deák Zoltán (Csaba statiszta rövidnadrágban ). Semmit nem kellett csinálnia, hogy az arca eggyé váljon a közeggel, amelyben megjelenik, meg sem kell szólalnia, hogy ott legyen ez a szívet tépő figura a szemünk előtt. 10/9

A film Bechdel-tesztje pozitív

Békeidő, Hajdú Szabolcs, 2020

A kritika eredeti megjelenése: Litera-Túra Művészeti Magazin