Nincs a filmtörténetben ennél jobban induló film. Az első három perce a filmművészet nagy pillanata, Jean-Luc Godard is csak irigykedhetett, ha látta. New York egy szürke város, mondja majd huszonkét év múlva a Hollywood Ending-ben (Hollywoodi történet, 2001), amikor szerepe szerint meg akarja győzni rendezőként a producert, legyen a film fekete-fehér, de az hallani sem akar róla.

Van ez, hogy nekem össze kell érjen magánember és alkotás, én nem gondolom, hogy egy abuzálóról például le lehet fejteni a műveit, kipreparálni, és úgy tekinteni rá, mintha mi sem történt volna. Ha van valaki, aki képes egy hatéves kislányt szexuálisan bántalmazni, annak ez a morális mércéje valamilyen közvetett módon, de meg kell jelenjen a műveiben is. Nagyon áttételesen, de meg kell jelennie. Woody Allen olyan abuzáló, akire jogi eszközökkel nem lehet rábizonyítani semmit, mégis az áldozatnak hiszünk, mert ahhoz, hogy valaki ilyenről hazudjon, pszichopatának kell lennie, vagy neki, vagy a gondviselőjének, aki belemanipulálta ebbe a helyzetbe. Woody Allen tehát olyan abuzáló, aki mellesleg jó filmeket csinál. A Manhattan esetében nagyon jó filmet. 1979-ben még nem ismerte Mia Farrow-t és örökbefogadott gyermekeit, akik közül Dylan Farrow-t molesztálta, de a fiatal lányokhoz való vonzódását – előrevetítve valóságos lelki tartalmait – szublimálta, Isaac figurájában. Allen alteregója, aki negyvenkét évesen egy tizenhét éves lánnyal jár. Mi ez ahhoz képest, hogy a valóságban harmincöt évvel fiatalabb a felesége? A patriarchális társadalom teszi lehetővé ezt a felállást, most ne menjünk bele milyen társadalomtörténeti okok miatt. Ma már más a helyzet, de a kettős mérce maradt.

Jelenet a filmből 

Elképzelem, a filmben Isaac (Woody Allen) nem férfi, hanem egy negyvenkét éves nő, aki egy középiskolás fiúval numera csúcsokat renget. Elképzelhetetlen, hacsak nem hardpornóról van szó. Ettől zengett volna a filmipar. A bulvársajtó évekig ebből élt volna. A film története szerint Isaac Davis egy tévés szövegíró, ami nem teszi boldoggá, ezért egy könyv írásába kezd. Sikeres szeretne lenni. Együtt jár a tizenéves Tracy-vel (Mariel Hemingway), aki szerelmes belé. Isaac barátja Yale (Michael Murphy) kielégítő házasságban él Emily-vel (Anne Byrne) mindaddig, míg meg nem ismeri Mary Wilkie újságírót (Diane Keaton). Isaac nem csak egzisztenciális problémával küzd, leszbikus ex-felesége (Meryl Streep) éppen könyvet ír a házasságukról. Mindez Manhattan-ben, a világ legizgalmasabb városában. Elképesztően stabil film, remek dramaturgia, egy felesleges mondat és jelenet nélkül, tökéletesen feszül a húr alkotó és néző között, mint a Queensboro-híd Brooklyn és Manhattan között az East River-en. Manhattan és Ravel Bolerója együtt a fenségesnél is több. Tökéletes alkotás, amit a korszellem azért itt-ott foltokban kikezdett. Persze, Allen nem reflektálhatott 1979-ben olyan dolgokra, amelyek ma fontosak. Itt van Emily figurája például. Hazaérve egy közös találkozásból a következőképpen kommentálja a tizenhét éves Tracyt. "Miért volna túl fiatal?" "Értelmes lány." Ma ez a legitimáció egy középosztályos, értelmiségi nőtől nem lenne életszerű. Róla azonban semmit sem tudunk, azon kívül, hogy gyereket akar, és el akar költözni Connecticutba. Az Elaine's bárban ugye négyen ülnek, Isaac, Tracy, Yale és Emily, vágni lehet a füstöt, de csak a két férfi beszélget egymással. Hány filmrendező generációnak kell felnőni, hogy a nők is ezt tegyék? Tracy hallgat, mint a sült hal, oké, tizenhét éves. De Emily? Persze, mondhatná valaki, Mary Wilkie figurája bőven bepótolja majd, és Diane Keaton tényleg sokat beszél, de végig fenn van tartva egy ironikus beszédmód és közeg, ahol mi nézők garantáltan idegesítőnek foguk tartani, mert karikatúraszerű és neurotikus. Egy mai Manhattan-ben talán a fiatal Tracy-nek a sisterhood nevében mondana valamit, de erről inkább ne álmodjunk. Többször láttam a filmet, de még soha nem vettem észre a Tacskót (Mary kutyája), aki a híres Queensboro-hidas jelenetben ott tipeg, amikor hajnalban felállnak a padról egy egész éjszakás beszélgetés után. Mennyire antropocentrikus voltam régen. Apropó, nem-humán élőlények. A lovaskocsis sétát most kritikai attitűddel néztem, Tracy és Isaac a Central Parkban sétakocsikáznak. Szegény lovak. És hát a perverz módon moralista Isaac, ahogy felsorolja azokat a dolgokat, amiért élni érdemes. A macsó filmművészet nagy pillanata, egyetlen dologért sem érdemes élni, amit nők állítottak elő, amit nők alkottak, gyártottak, vagy hoztak létre. Erre varrjatok gombot lányok és asszonyok. Tracy arca nem ér, azt csak azért mondja, mert elhagyták, frusztrált és nosztalgiázik. 10/10

A film megnézhető itt: videa.hu