Szabó Magda 1960-ban írt egy regényt Pilátus címmel. Mivel az olaszok kedvelik Szabó Magda irodalmi világát, a regény még 2007-ben elnyerte az Anfora Centroeuropa díjat Milánóban. Ezt a regényt adaptálta most filmre Dombrovszky Linda és csapata. A rendező egy interjú alkalmával azt mondta, a film a „félreértett szeretet tragédiája”. A szeretetet – bár definiálni körülbelül olyan nehéz, mint az időt – nem lehet félreérteni. Ha szeretnek bennünket az érezzük és tudjuk. Ilyen egyszerű. Ez a film azonban nem csak a szeretetről és a generációs szakadékról szól, hanem egy apás lányból felnőtté váló, az anyjától elidegenedő nőről, és egy lassan dehumanizálódó idős asszonyról.

Valahol vidéken, messze a fővárostól, meghal Szőcs Vince (Kovács Zsolt). Magára maradt feleségét (Hámori Ildikó) közös lányuk Iza (Györgyi Anna) felköltözteti Budapestre. „Nálam nem lesz semmi dolga, csak, hogy érezze jól magát”. „Csak élnie kell” – mondja Iza az anyjának, mintha ez olyan egyszerű lenne.

A valódi szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. Meghozok egy döntést; ezt az embert szeretni fogom valamiért, például, mert a lányom, vagy az anyám, de nem a magam módján fogom szeretni, hanem úgy, hogy neki jó legyen. Nem fogom kispórolni a valódi figyelem munkáját, mert ez mindig a szeretet megnyilvánulása. A valódi figyelem átmenetileg félreteszi, elfelejti saját előítéleteit, vágyait és gondolkodásformáit, és a másik helyébe képzeli magát. Ennek a figyelemnek a birtokában a másik kevésbé érzi magát sebezhetőnek, egyre bátrabban tárja föl önmagát. Sem Szőcsné, sem a lánya nem figyel a másikra, mindketten kötött pályán mozognak, saját világuk foglyai, ebben nagyon is hasonlítanak egymásra.

Szőcs Iza főorvosnő látszólag fegyelmezett, komoly emberként cselekszik, de a figyelem munkáját elinflálja, nincs elég ideje, nem érdekli, nincs energiája arra, hogy valakit komplex módon lásson, ne csak a szerepein keresztül. Talán az orvos szerep tartozéka az emberek tárgyiasítása, a pontifex én megjelenése, a leereszkedő beszédmód, a túláradó, rendetlen, kusza érzelmektől való félelem, és a steril viszonyok kialakítására tett kísérlet, nem tudjuk biztosan. Iza elvárásai dehumanizált módon, előre ki vannak kövezve, nyilvánvalóan ő a domináns fél, amivel rendre visszaél, ezért a lelki ellentét egyre nagyobb lesz anya és lánya között. Nem tudnak hidat verni egymás felé, egyetlen beszélgetés sincs közöttük, ami szólna valamiről, ami emberi, ami spontán, amiről megtudhatnánk, milyen emberek, mi érdekli őket a világból. Cserébe a néző egyikőjükkel sem tud azonosulni, de mindkettőt meg is érti valamennyire. Kettejük krízise lehetne konstruktív, kisülhetne belőle valami, de ennek a lelki fejlődésnek nem lesz kifutása.

Mindkét emberben, Szőcs Vincénében és a lányában is van valami taszító. Szőcsné merev, passzív agresszív, dependens személyiség, akinek sosem volt saját élete, mások visszfénye vetült rá egész életében, főleg a meghalt férjé. A film erőteljesen hangsúlyozza, hogy erőforrásainak nagy részét a férjére pazarolta, és felmerül a kérdés, férje halála után miért megy el Izával Budapestre? Miért nem mondja, hogy meglesz egyedül is, főleg, hogy helyben van Iza elvált férje Antal (Terhes Sándor), aki szemmel láthatóan kedveli és segítené őt. Azért megy el, mert azt gondolja, ez a szeretet kifejeződése, mindenki láthatja, milyen fontos a főorvos lányának, és akin most majd revansot vehet, mert az sosem volt anyás lány, ő meg nem lehetett cimboramama, aki magához láncolja és megfojtja az elvárásaival. Mivel csak a szerepein keresztül létezik, persze, hogy nem találja fel magát Budapesten, senki és semmi, ha nem kell főzni, mosni és takarítani. A világ nem létezik számára, és ő sem létezik a világnak, amit az operatőr (Hartung Dávid) úgy érzékeltet, hogy mikor Szőcsné az utcára lép, elmosódott homályban hagy mindenkit rajta kívül, ezért a filmnézőnek azonnal a Saul fia jut eszébe persze.

Jelenet a filmből

Az idős nő – hacsak nincs társadalmilag magas rangja – nem nélküli számkivetett lesz, amikor kikerül a szexualizáló tekintet alól, és Szőcsné még a nagyszülő szerepben sem találhatja fel magát, mivel a lányának nincs gyereke. A dehumanizáció folyamatát a filmben Szőcsné különböző megnevezésein is érzékeljük, nem csak az őt megfegyelmezni vágyó, elvárásmániás lányán keresztül. Mindjárt a film első jelenetében az orvos (Papp János) atyáskodó, leereszkedő beszédmóddal "Szőcs néninek" nevezi, ami azért is nonszensz, mert az orvos ugyanannyi idős, mint ő. Majd Iza bejárónője Teréz (Máhr Ágnes) titulálja "Szőcs néninek" és "Anna mamának." Orvosnál és belpesti bejárónőnél ugyanaz a dinamika működik, hétköznapi, verbális mikroagresszióval jelzik, hol van az idős nő helye a társadalomban. Szőcs Vincéné, vagy inkább az alkotók azért mutatnak valamit a korszellemből a paleolit táplálkozáson kívül is, Kassa Domonkosnak (Szikszai Rémusz), lánya partnerének ugyanis Szőcs Annaként mutatkozik be, ami megint nonszensz. Így az eredetileg férfinéven élő Facebook felhasználók egy része szokta reprezentálni önmagát a közösségi oldalon, és ez Szőcs Vincéné karakterétől messze áll. Legalább olyan életszerűtlen, mint az anya-lánya magázódás, ami nyilván a kettejük közti távolságot akarta érzékelteti, és a vidékiséget jelölni, de mégsem hihető, hogy a fiatal ötvenes generáció magázza a szüleit. (A regényben tegeződnek). Egyet nem tudunk meg Szőcsnéről, hogy tulajdonképpen, mi a születési neve, amit még a sírkövére sem írnak ki?

Dombrovszky Linda filmjének első pillanatában benne van az összes többi, nagyon szépen felmondja a Szabó Magda történetet, de elmondja, és úgy hagyja. Nem biztos, hogy ez rendezői hiba. A történet közhelyei nem állítanak szellemi kihívás elé, minden pillanata egy másik pillanat megismétlése marad. A film a modern elbeszélések archaikus korszakának beszédmódjához hasonlít, ahol a jelentés kimondott, a cselekvés megnevezett és kifejtett, mert a szerzők féltek, az olvasó nem érti meg a jelentést. Ezek a szájbarágós közhelyek és kulturális kódok vizuálisan jelennek meg a filmben, kiprovokálva ezzel a filmnéző intoleranciáját. Annyiszor mutatja például a (túl) vastag karikagyűrűt nagy közeliben, hol Szőcs, hol Szőcsné ujján, míg a filmnéző befogadóhoz elér az üzenet, Szőcsék között igaz szeretet és intimitás volt, amit az anya-lánya kapcsolat meg sem közelíthet. Elemér, a születésnapra kapott madár Szőcs Vincéné közhelyes metaforája maradt csupán, amit a végén majd biztos halálra ítél. De ami igazán intoleránssá teszi a befogadót, az Bolcsó Bálint szinte defloráló hatású és kifejezetten zavaró nondiegetikus (kívülről jövő) zenei hangzása. Erőszakos, önismétlő, unalmasan konformista, a szituációra és a filmes hangnemre kéretlenül rájátszó zongorajáték kifejezetten irritáló.

Hámori Ildikó figurája a könyvtől elütően egyáltalán nem kispolgári-paraszti származást involvál, viselkedése és öltözködése inkább tűnik falusi tanítónőnek vagy deklasszált úrinőnek egy romos vidéki kastélyból, akinek legfőbb feladata a szolid délutáni teázás menedzselése. Hámorinak elég egy tünékeny, rebbenő pillantás, amiben minden benne van, meg sem kell szólalnia. Meg is kapta a Milánói Filmdíj (MIFF Awards) a legjobb színésznőnek járó díjat (Da Vinci lovas szobor) Györgyi Anna kissé bele van merevedve a sértett, állandóan irritált figurákba, Iza is modorosra sikerült, a sok szinkronizálás következménye lehet, nem tudjuk. Martin Márta (Hilda) nagyszerű volt, annyira jó a közönségesen bennfentes, ocelotmintás szőrmébe burkolt cinikus és ravasz pesti asszonyság szerepében.

A film öt kategóriában nyert Milánóban; Legjobb film, Legjobb rendező (Dombrovszky Linda), Legjobb női főszereplő (Hámori Ildikó), Legjobb operatőr (Hartung Dávid), és a Legjobb vágó (Mezei Áron). 10/6

A film Bechdel-tesztje pozitív

Pilátus, Dombrovszky Linda 2020