Noah Baumbach már rendezte Adam Driver-t a 40 az új 20 (2014) című vígjátékban, és mondhatom, méltatlanul mellőzött munka, én még sosem hallottam róla sehol semmit, kivéve, amikor írtam róla egyszer régebben.

Mintha Woody Allen, Hunter S. Thompson és Jean Baudrillard összedugta volna a fejét, a végeredmény pedig ez a társadalmi szatíra lett. Megragadni pár karaktert és eseményt, ami pompásan reprezentálja a halál felé vezető utat. Mert végső soron ezt akarta Noah Baumbach (1969) elmondani, és az árutermelő kapitalizmus néhány végeredményét – hipermarketek világát – felhasználni, hiszen most ezek a halál és az újjászületés helyei. A friss Nobel-díjas Annie Ernaux például – bármilyen hihetetlen –, imádja ezeket a konglomerátumokat, egy esszét is szentelt a témának, igaz, már nyolcvankét éves, valahol érthető. Az ember bármit kész megtenni, hogy kicselezze a halált. Mi feledteti el legjobban a metamodern ember halálfélelmét legalább egy kis időre? A pleasant place, a konzumerizmus, a biztonság, a kényelem és az újjáteremtő erő idealizált helye, egy sajátos menedék az idő és a halandóság elől. Árufetisizmus, a döntések tiszta és jól megvilágított terepe, találkozási pontok nyilvános helye, egy non-place, ahol épp csak annyira kell közel kerülni egy másik emberhez, amennyire mi szeretnénk. Ki lehet várni, míg odamegy a pénztárhoz és fellélegezhetünk, nem kellett vele találkozni, nem kellett neki köszönni. Sikeresen elkerültük. Vagy éppen azzal találkozunk, akivel szeretnénk. Hat éve nem látott exünket nagy valószínűséggel egy hipermarketben fogjuk viszontlátni, amennyiben nem költöztünk az ország másik felébe, de miért is tennénk? Menjen el ő. Baumbach filmjének ez a bevásárlóközpont az alapja, ahová kirándulni járunk, kisimítani a ráncokat, megnyugtatni az idegrendszerünket. Információbombák vannak elrejtve a lábunk alatt, azt hisszük, simán lépkedünk egyik árutól a másikig, pedig akaratlanul is oknyomozunk. Ha egy középkorú pasast például kettőnél többször – de néha egy alkalom is elég –, egyedül látunk bevásárolni, különösen este hatkor –, nagy eséllyel következtethetünk arra, hogy tönkrement a házassága. 

Régen olvastam ilyen sok ingerült véleményt a port.hu oldalán, "Öncélú, értelmetlen maszlag az egész, az író-rendező a szorongásait borítja a gyanútlan nézőre otromba módon." Nem, nem, kedves Pjotr Puszta, Noah Baumbach feltehetően nem szorong, ott van zseniális felesége Greta Gerwick, a midcult filmekkel megalapozott egzisztenciája, és alkotói vehemenciája, mely nem engedi.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Derűs embernek látszik – na jó, néha fancsali képet vág –, de pár éve kezébe vette Don DeLillo (1936) regényét a Fehér zajt, és felkiáltott, ez lesz az, ami Terry Gilliam-nek Hunter S. Thompson és a Félelem és reszketés Las Vegasban. De ami Terry Gilliam-nek 1998-ban sikerült, az Noah Baumbach-nak 2022-ben nem annyira, pedig, nem sok kellett volna hozzá. Jack Gladney (Adam Driver) professzor Hitlert kutatja, és mivel ez egy akadémiai szatíra, persze, hogy nem tud németül. Baromi jó indítás, ezt kellett volna Baumbach-nak jobban forszírozni, kicsavarni az utolsó cseppig a benne rejlő lehetőséget és poént. Gladney professzor már majdnem annyit tud Hitlerről, mint Karl Ove Knausgård norvég író a Harcom utolsó kötetében, és nem tudom, hány filmbarát jegyezte meg, ezt a mondatot: "A félelemben élőket vonz minden varázslatos, misztikus alak". Ilyet csak filmes szatírában szoktak mondani, de azért gyorsan végigzongoráztam a fontosabb ismerőseimet ilyen szempontból. Gladney tovább megy, összeolvassa Elvis és Hitler banális közönségét, a mosdatlan tömeget, mert van-e valódi különbség a csápoló fiatal lányok közt? Ne feledjük, Don DeLillo, akinek a könyvéből Baumbach a forgatókönyvet írta, posztmodern szerző, felfokozott iróniát, kiterjesztett metaforákat használ, újrahasznosít és újraír, amikor megjeleníti a pleasant place ellentétjét, a  locus terribilist is. És mint a náci időkben, ahol a hétköznapi emberek nem vették túl komolyan a veszélyt, Jack Gladney is ezt teszi, fel sem fogja, mi történik körülötte. A film kiterjesztett metaforája a mérges füstfelhő, ami elől menekülni kell, és ahogy egykor a haláltáborok létezése nem volt fenn az interneten, a mérges felhő is hiányzik az amerikai televíziós hírekből. Nagyon érdekes Jack Gladney figurája. Az a legérdekesebb, hogy mi nem. Lehet, hogy a felhő mérgező, de ő nem. Demokratikus a jellemszerkezete, mindenkit hagy szóhoz jutni, nem hierarchiában gondolkozik, nem érzi sértve magát, ha a fia és a lánya többet tud a dolgokról, mint ő. Babette a felesége viszont unterman típus, de hát DeLillo is csak egy maszkulin író, nem tud csak hagyományos leosztásban írni, posztmodern ide, posztmodern oda. Babette-re van osztva a családi dinamikák örök toposza, a tünethordozó, aki állandóan kibillenti az súlyszivárványt a helyéről. Nem lenne szatíra, ha a film nem javasolna megoldásokat. A halált úgy lehet kicselezni, ha mi ölünk, és nem fordítva. Lehet, de ez csak pillanatnyi öröm, nem lett kipipálva maga a probléma. Akkor a vallás lenne a megoldás? A film kifejezetten állítja, sajnos, ez sem. És egyáltalán, már mindenki elfelejtette, mivel volt elfoglalva a Szentháromság a második világháború alatt? Mit csináltak ezek hárman, míg embereket égettek? Jaj, majdnem elfelejtettem a szabad akaratot, még jó, hogy van. Akkor szabad akaratunkból nem fogunk meghalni ezentúl. 10/9

Bechdel-teszt negatív

Fehér zaj (White Noise), 2022, Noah Baumbach, Netflix