Ahogy a Hudson folyó a Manhattan sziget végéig lekanyarog, kevesebb fenségesebb látvány van. A jeges ár, a hótól roskadozó erdő olyan megnyugtató, mint egy jóga tábor. Henry Hudson fedezte fel abban az évben amikor megszületett Hollandia, Kepler leírta első két törvényét a bolygók mozgásáról, és Lope de Vega írt egy esszét az új vígjátékról, amit szerintem senki sem olvasott el.  

Azt mondja a film végén a Christian Bale által alakított Landor nyomozó Edgar Allan Poe-nak (Harry Melling), hogy mindenkit el fognak felejteni. De a mikrotörténelem által preferált kisemberek világa, a történelem mögötti történelem amikor a hétköznapi életbe manőverezi magát, megmutat valamit, ami aztán fontos lesz nekünk is. Ilyen volt például az Ásatás (The Dig) című film is Ralph Fiennes-szal. Landor nyomozót már tényleg régen elfelejtettük, Edgar Allan Poe-t nem. Egy detektívtörténet önmagában is érdekes lehet, de ha legalább olyan fontosnak tart egy ismerős, addig nem detektált karaktert is középpontba helyezni, akkor a legérdekesebb. Edgar Allan Poe amerikai költőt szőrmentén ismerjük, őt tartják a detektív irodalom megteremtőjének, majdnem mindenki ismeri A Holló című versét, és sokan tudják róla, alkoholproblémái voltak. Ez a film mutat valami többet, azt az embertípust, akit sokan ismerünk, mi alakítjuk végső formáját az érzéketlenségünkkel, a szívtelenségünkkel. Minden, ami egy kicsit is eltér a normálistól, azonnal a gyanú birodalmába küldjük átvizsgálásra, és mindig igazunk lesz, visszaköpi a rendszer őket, tényleg van bennük valami más, amibe mindent belevetíthetünk. Főleg a magunkban lévő rosszat. Cserébe kifejlődik bennük valami földöntúli, vagy a határtalan jóság, vagy a határtalan gonoszság. Poe-ban a jóság, legalábbis a filmben. Minden különös teremtmény azonban találkozik egyszer egy mentorral, ki a normalitás felől érkezik, itt és most Landor felügyelő az, ki visszavonultan él az erdő közepén New York államban, közel a West Point akadémiához, ahol szörnyű gyilkosságok történnek, és őt, mint tekintélynek számító volt rendőr felügyelőt kérik fel a nyomozásra. Itt, a West Point akadémián teljesít szolgálatot Edgar Allan Poe, a kissé túlkoros kadét, aki rögtön rácsatlakozik Landor nyomozó munkájára, és mivel Landornak rettent jó karakterfelismerő képessége van, akár a kutyáknak, a szóbeli egyezség hamarosan megköttetik. Olyan kesztyűs kézzel van felvezetve a karcerszervezetek (katonai akadémia) toxikus férfiassága, hogy észre sem vesszük, itt hosszú időre összezárt fiatal férfiak élnek szigorú szabályok alatt, amiből azért következik egy és más. Míg az akadémia hivatalnok lelkű parancsnokainak a lepapírozás és a jelentés marad a lényeg, addig a két nyomozót más-más erők mozgatják, egyiküknek remek alkalom a költészet, a könyvek, az álmok és a szerelem aláfestésére, addig a másikat egészen más természetű dolgok hevítik, és csak a legvégén érnek össze a szálak. Mindkettőjükkel tudunk azonosulni, a szerelem, a halál, a veszteségek, az álmok és az erőszak mindenki életének része, a hozzájuk való viszony azonban egy másik dolog, ám az erőszak mindig erőszakot szül, ez a törvény még soha, de soha nem változott, mióta ember él a földön. A filmben megjelenő rejtélyes gyilkosságokon túli rejtély, magában a filmben rejlő atmoszférikus nyugalom, ami abszurdnak tűnik a véres események miatt, mégis működik. A téli természet, a XIX. századi mobiltelefon nélküli világ az oka? Vagy Christian Bale és magyar hangja Kőszegi Ákos,  esetleg Harry Melling remek színészi játéka? Netán Howard Shore mágikus zenéje? Meglepetten fedeztem fel Charlotte Gainsbourg-ot (fogadósnő), egyfelől jó volt látni rezonőr szerepben a sok mentálisan instabil szerep után, másfelől kissé szomorú, hogy ötvenen túl kezdik beletenni perifériás karakterekbe. Gillian Anderson-t (a doktor felesége), most is Náray Erika szinkronizálta, és tudott újat mutatni. Egy mese az erőszak megmaradásáról és annak elkerülhetetlen következményeiről. 10/9

Halványkék szemek ( The Pale Blue Eye), 2022 Scott Cooper, Netflix

A film megnézhető: videa.hu