Nem gondoltam, hogy az I Saw the Devil, 2010 dél-koreai filmtől látok brutálisabbat. Mindig megnézem a Google keresőben, tényleg színész-e a fő gonosz, hogy megnyugodjak. Ezra Millernél annak idején úgy-ahogy sikerült (Beszélnünk kell Kevinről), de a dél-koreai filmnél nem. Hiába olvastam, Cshö Minsik a dél-koreai színjátszás egyik nagyágyúja, különösen Shakespeare színészként, nem hiszem el. A látogatás (Speak No Devil) után is lecsekkoltam a két gazembert, Patrick-et és Karin-t. Holland színészek. Hát, persze..

A magazinoknak két kedvenc témája van, amit mindenkinek ismernie kell, a reziliencia, és az asszertivitás. Vegyük hozzá a tanult tehetetlenség Seligman-i fogalmát, a nemet mondás művészetét, Donna J. Haraway Kiborg kiáltványát, és máris felvérteztük magunkat, hogy értelmezni tudjuk Christian Tafdrup (1978) dán rendező alkotását. A film megnézése után az ember valahogy nagyobb megértéssel reagál majd a háromévesek állandó nemet mondására. Vannak emberek, akik játszmát csinálnak a nemet mondásból, de most nem róluk lesz  szó. Ők is igent szeretnének mondani, de valamiért nem sikerül.

Bjørn (Morten Burian), Louise (Sidsel Siem Koch) és Agnes (Livia Forsberg), a kislányuk középosztályos dán család, akik a nyár egy részét Toscana-ban töltik. Megismerkednek a szintén nyaralni érkező holland Patrick-kal (Fedja van Huêt), és Karin-nal (Karina Smulders) és kisfiukkal Abellel (Marius Damslev). A dán házaspárban nincs gyanú, hétköznapi emberek, nem Sherlock Holmes és Watson doktor módjára elemzik a társas viszonyokat, nem repkednek a reflexió aranymadárkái, így nem veszik észre azokat a figyelmeztető jeleket, mely más embereket talán távolságtartásra ösztönözne. De hát nyár van, ez nem az önreflexió ideje, hanem az elfogadásé. Ha kicsit többet beszélgetnének, talán szóba hozták volna egymás közt, milyen análisan agresszív ez a holland Patrick. Akkor érkeznek meg például, amikor már mindenki alszik. Persze, másnap elnézést kér, magyarázkodik, de aki ismeri Eric Berne játszmaelméletét, az tudja, ez a "Schlemiel játszma" volt. Ha udvarias akart volna lenni, időben érkeznek. Ilyen egyszerű. Még nem tudjuk, pont azért olyan kedvesek, mert valójában nem azok. Patrick elismerő, a lényegre érez, udvarias, úgy csinál, mint aki figyel, közben vaddisznóhússal kínálja a vegetáriánus Louise-t. Jogos észrevétele azonban karakteridegen (a dán) Louise táplálkozásával kapcsolatban, aki következetesen vegetáriánusnak definiálja magát – környezetvédelemre hivatkozva –, holott eszik halat. Patrick  karakterproblémás szereplő, rendezői tévedés vagy a férfi egy kiborg entitás fejével gondolkodik –, amikor szembesíti a nőt saját csalásával, hiszen a halászati ipar és az óceánokkal való bánásmód is negatívan befolyásolja az ökológiát. Kevéssé hihető, hogy Patrick fel van vértezve ilyen tudással, kivéve, ha kiborg ugye. Lényegében mindenki hazudik mindenkinek. Amikor kiakadunk, Karin és Patrick hogyan bánik Abel-lel, figyeljük csak meg, milyen ellentmondásos a dán házaspár viszonya kislányukhoz, Agneshez. Ők is kicsit hazudnak, kicsit csúsztatnak, kicsit cserben hagyják, kicsit őszintétlenek, csak jobban púderolnak, jobban vigyáznak a látszatra. Bjørn (a dán férfi) karaktere olyan, amelyet a társadalom nőiesnek tart (persze a közös autót azért ő vezeti). Visszamegy az elhagyott nyusziért, ő mesél este, ő szervezi a szociális hálót a család köré, közben veszettül nem érzi jól magát a bőrében, nagyjából látjuk, miért. Vonzódik Patrickhoz (a holland férfi), és ha nekem kell a miértre válaszolni, azt mondom, homoszexualitása van rejtegetve, de ezt nem bontja ki különösebben a film. Patrick karaktere mindezzel ellentétes, ő képviseli a toxikus maszkulinitást, szemérmetlenül hazug, gátlástalan, agresszív és erőszakos, kivéve, ha Karin-ról van szó. Karin vajon csak Stockholm-szindrómás, vagy ez a két pszichopata teljes értékű játékos? Úgy tűnik, ez utóbbi. Patrick és Karin motivációja nincs különösebben reflektálva – ezt is csak a kiborg elmélettel lehet magyarázni (mindannyian kiborgok vagyunk) –, és némi didaktikus felhang azért ott lebeg a holland dűnék közt, amikor a történet miértjére kapunk választ, de nem lehet az a magyarázat, amit hallunk, ez csak a rendező didaxisa a nézőknek. A két házaspár viszonya elejétől fogva irányított és irányító struktúrájára kérdez rá, egy különös kiborg világ képzete van jelen, ha filozofikus sémába kéne tenni, akkor a poszthumán etikai fordulat fikciója a film, nemcsak a vegetáriánus táplálkozás ökológiai összefüggései miatt, hanem a kiborg tér domináns megjelenése által is, GPS, mobiltelefonok, melyek megváltoztatták a világot, testünk kiegészítései lettek, és az ember hagyományos fogalmát kezdték ki. Mert amit Patrick és Karin tesznek, azt csak kiborg szörnyetegek tehetik, ember nem. ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje negatív

 A  látogatás, 2022 dán filmdráma, Christian Tafdrup 

A film megnézhető: onvideo.hu