A Nanny horrorfilm kategóriában indult a Sundance Filmfesztiválon még 2022 januárjában, és elnyerte a zsűri fődíját,  pedig ez egy társadalmi dráma, azon belül női film (woman's film). Van benne supernatural effekt, nem vitás, ahol a horror forrása megmagyarázhatatlan jelenség, ugyanakkor a filmben narratív magyarázatot kapunk rá, a nyugat-afrikai spirituális-animista-sámánista hiedelemvilágból származik. Ennyiben tényleg horrorisztikus. A Nanny mégis egy posztkoloniális trauma vizuális elbeszélése. 

Szóval, a horrorisztikus elemek a nyugat-afrikai spirituális hiedelemvilágot az euroatlanti kultúra magasságába emelik ebben a társadalmi drámában, és mielőtt kapásból leértékelnénk a sellőket és a boszorkányokat, gondoljunk bele, mennyi euroatlanti kultúrához kötődő hiedelem tartja fogva a mi gondolkodásunkat is. A túlzott udvariaskodásba például belehalhatunk. Nézzük meg Christian Tafdrup filmjét, A látogatást (2022), ami drámai erővel bizonyítja. Vagy a "Légy mindig pozitív" imperatívusza milyen álságos és alattomos tud lenni. Vagy a gyász feldolgozása mennyire be lett csatornázva, nagyjából azért, hogy az ebből élő terapeuták ki tudják fizetni a villanyszámlát. Biztosak vagyunk benne, hogy az "Ami nem öl meg, az megerősít" hiedelme igaz? Napjaink, New York, felső-középosztályos házaspár Amy (Michelle Monaghan) és Adam (Morgan Spector) felveszi a szenegáli Aisha-t (Anna Diop) nevelőnőnek kislányuk Rose (Rose Decker) mellé. Aisha (úgy tűnik) illegális bevándorló, aki remekül végzi a feladatát, a rábízott kislány kedveli, és a szülők is meg vannak vele elégedve. Csak nem nagyon akarják kifizetni. A nannyság egy nagyon intim és személyes viszonyt feltételez munkaadó és munkavállaló között, ingatag hatalmi pozíció, ahol a hatalmi deficit mindig a nevelőnőnél van, hacsak nem tőrőlmetszett pszichopata. Aisha nem ilyen. Ő csak boldogulni akar, pénzt keresni, hogy a Szenegálban élő kisfiát Lamit (Jahleel Kamara) magához vehesse. 1883-ban Csehov írt egy novellát a pipogya nevelőnőről, aki a végén a semmit is képes megköszönni. Csehov jól megragadta azt a tanult tehetetlenséget, ami az alacsonyabb osztálybelieket jellemzi, ha önérvényesítésről van szó. "A mai világban lehet-e erős karmok nélkül élni?", teszi fel a kérdést a novella, és mi tudjuk, amíg az emberi természet változatlan, addig mindig így lesz, aki alul van csak saját magára számíthat. Aisha is. Kenyéradó gazdái semmire sem sajnálják a pénzt, csak arra, amivel kislányuk nevelőnője boldogulni tudna. A film esztétikai rendszerében ők az elnyomó gyarmatbirodalom kései megtestesítői, akik mindent megtesznek, hogy újratermeljék mások nyomorát, persze, nagyon szofisztikáltan teszik, de a lényeg ugyanaz. Megvetés és kizsákmányolás. Szerencsére Aishának van bátorsága szembeszállni velük, megvan benne az asszertivitás képessége, ő nem hasonlít a csehovi szereplőre. Amyről és Adamről semmit sem tudunk meg, de nem is kell, ismerjük őket rengeteg filmből. Az a házaspár, akitől az ember gyomra kifordul. Semmivel és senkivel nem törődnek magukon kívül, mosolygás és udvariasság mögé rejtik ordas mivoltukat, de mindig lesz egy pont, amikor konfrontálódni kényszerülnek. Aisha szenegáliságát ki tudja hanyadszor használja ki a rendszer. Országát előbb a franciák, majd az angolok zsákmányolták ki, és Aisha most is modern rabszolga, amennyiben nincs élete. Szorongásait és félelmeit a nyugat-afrikai animista szellemvilág entitásaival ábrázolja a film vizuálisan lenyűgöző módon, mégis visszafogottan. A víz központi eleme a képiségnek, a horror elemek egy része ehhez kapcsolódik. A filmet Nikyatu Jusu rendezte, maga is fekete-afrikai származású nő (Sierra Leone), akinek a nők helyzetéről is van mondanivalója, ezzel azt is állítom, hogy a film feminista módon társadalomkritikus, Aisha szenegáli, de New-York-i élete is egy elnyomó maszkulin kultúrán belül tételeződik. Nem csak Aisha élete megfosztott, de a többi fekete szereplőé is, ehhez az oldalhoz a veszteség mindig természetes módon tartozik, Malik (Sinqua Walls) Aisha pasija az édesanyját vesztette el, aki az őrület menekülési útvonalát választotta a rendszerszintű elnyomás ellen, a másik útvonal a végeláthatatlan robot, ami Aishának jutott. Michelle Monaghan-nak jól áll a hétköznapian aljas felső-osztálybeli dolgozó nő szerepe, aki a terheket inkább egy idegen nőre helyezi, minthogy a férjével ossza meg, aki persze sosem venné magára, ő hivatásos vagabond, aki ezt a szerepet egy életre bérelte ki, hogy ne kelljen olyan unalmas dolgokkal foglalkoznia, mint a család. Nikyatu Jusu jófelé megy, de nem elég radikális és eredeti, és nem tudta igazi feszültséggel ábrázolni a posztkoloniális és poszttraumás stresszt, és a feloldást sem, amivel a világ jobbik fele még mindig tartozik a fekete-afrikai nőknek. ∗∗∗∗∗

* Helyi színezet

A film Bechdel-tesztje pozitív

Nanny, amerikai horrorfilm, 2022, Nikyatu Jusu

 A film online megnézhető: onvideo.hu ("A dada")