Minden filmélmény egy címmel kezdődik. Valamikor a kétezres évek elején tűnt fel az irodalomban a kortárs új komolyság műfaja, mely allergiás a cinizmusra, lényege a visszacsapás, a posztmodern iróniát és elitizmust akarja ellenpontozni a közvetítés nélküli őszinteséggel. Szereti a hosszú, kócos címeket, mert ártatlannak és spontánnak tűnik, de néha olyan hosszúak, mint egy forgalmi dugó. Lám, ez a cím is valaha bulvár hír volt, aztán munkacím lett, majd a végleges. 

A művészet mindig meg akarja haladni önmagát, akkor boldog, ha ellentmondhat saját magának is, hogy majd egy óvatlan pillanatban visszatérjen a régi dolgaihoz. Az ellentmondás élteti, azért kell mindig változnia, mert ami ma trendi, húsz év múlva menthetetlenül modoros lesz. Vannak olyan alkotások azonban, melyek már születésük pillanatában azok. A Veszélyes lehet a fagyi című Szilágyi Fanni (1986) film más akart lenni mint a Netflix, meg a hollywoodi filmek, de csak modoros kísérlet maradt. Már a Horvát Lili filmnél* éreztük, ez nem is film, inkább válasz a klasszikus mozira. A néző azt hiszi, a szereplők utcáról berángatott amatőrök, a történetnek nincs íve, minden a főhős fejében történik, cselekménye vázlatos, retorikája narratív helyett leíró. Az volt az alapötlet, hogy az eseményeket nézőpontváltással ábrázolják, láttunk már ilyet. Adél és Éva (Stork Natasa mindkettő) két masszívan státuszszorongásos ikerpár, Éva tehetős vállalkozó felesége, identitása és értékei bizonytalanok, Adél antiszociálisnak tűnő, érzelmileg megdermedt radiológus, aki éppen egy Norvégia állásra pályázik. Más irányba mozdulnak, de az ikerlét nem múlik el nyomtalanul, legbelül még egyformák, ezt onnan tudjuk, hogy ugyanabba a férfibe zúgnak bele. Közös bennük, hogy egyikük sem kap elég tápanyagot, olyanok, mint az átültetésre váró fa, meg kell őket menteni. Ákosra (Patkós Márton) vár a feladat, aki fényévekre van mindkét nő társadalmi helyzetétől, és az, hogy beleszeretnek, önmagában jelzi a patológiát, de végre történik velük valami. A darukezelő önazonos figura, nem vele van a baj, hanem a csajokkal. Szóval, van ez az ikerpár, akiket a magyar valóság gyötör, közben tapintható köztük a feszültség. De milyen relevanciája van ennek? Hol tudok nézőként rácsatlakozni minderre? Leginkább a társadalomkritikus olvasatra, meg a kutakodásra, hogy kik is ezek a társadalmi maszk mögött, hol is a valódi énjük, de csak szégyentelenül latyakos közhelyet kapok.  Egyedül a daru asszociációs rendszere működik, eszünkbe jut, még három év, és kész a Sagrada Familia Barcelonában. Ennyi ronda lakást és lakberendezési tárgyat régen láttunk magyar filmben, ezekben még Adél vizuális fixációi is vásári látványosságok.

Ha már vizualitás, a film három képi metaforával küzd, a természettel, a szivárvánnyal és a felhők fölé magasodó daruval, ez utóbbi nyilvánvalóan fallikus szimbólum. A film legértékelhetőbb tartalmi teljesítménye egy kiolvadt sebezhetőség ábrázolása, majd a vége felé. Mivel minimalista a cselekmény, a hangsúly a belső történéseken van, a néző egy dolgot tehet, belekapaszkodik abba, amit lát. Tulajdonképpen mi baja ennek a két nőnek? Nem tudnak egyéniségek lenni és mindkettőjüket gyötri a metafizikus unalom? Semmit sem tudunk róluk. Hiteles, hogy egy antiszociális ember más emberekért akar felelősséget vállalni orvosként? Ez a foglalkozás egyáltalán nincs integrálva Adél személyiségébe. Éva karaktere meg az ezerszer látott boldogtalan, de tehetős nő archetípusa, egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy fejlődőképes, vele lesz kapcsolatos a fenn már emlegetett őszinteség. Stork Natasára ráégett az orvos szerep (a Horvát Lili filmben is az volt), színészi beszéde minden professzionalizmust nélkülöz, de már tudjuk, ez a minimalista esztétika része. Szeretnénk egyszer olyan ikrekről szóló filmet nézni, ahol nem úgy tudom megkülönböztetni őket, hogy egyiknek frufruja van, a másiknak meg középválasztéka, az egyik mindig morcos, a másik meg kényszeredetten vigyorog. (Ha én rendeztem volna, mindkettőnek direkt egyforma lenne a haja). Nem színészi munka eredménye, hogy két különböző embert látunk, nem olyan, mint mondjuk Mark Ruffalo az "Ez minden, amit tudok" (2020) című sorozatban. Lányi Zsófia írta a forgatókönyvet, aki ezek szerint nem hallott még a Bechdel-tesztről, vagy ha igen, direkt nem érdekli, mert 2022-ben megírni egy filmet nőként anélkül, hogy két nő beszélgetne egymással valami relevánsról, ami nem férfiakról szól, az skandalum. Én producerként ezt kértem volna az Inkubátor program kritériumaként, de ez láthatóan senkinek sem szempont. Ezek nem akarnak friss szemléletet és hangokat? Can Togay, Bódi Magdi, Pataki Ági olyanok voltak, mint a Horvát Lili filmben Peer Krisztián. Mit jelent ez? Meg kell nézni a filmet. Valamelyik filmes portálon azzal érvelnek Stork Natasa játéka mellett, hogy New Yorkban díjat kapott. Teljes félreértése a díjazásoknak. Hiába ő kapta, ott trendeket, szemléleteket díjaznak, ráadásul nem beszélik a nyelvet, nem hallják a színészi beszéd ügyetlenségeit. Stork civil hangja is introvertált és monoton, remek projekciós felület, sikere annak a blacklash-nek köszönhető, ami rühelli a vérprofi színészeket és a klasszikus filmipart. Lehetne mondani, majd belejön, de akkor mit kezdjünk például Vilmányi Benett-tel, aki szintén az, és professzionális színészi játékot kaptunk tőle a már említett Horvát Lili filmben. ∗∗∗∗∗

* Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, 2020