A Tár klasszikus szerzői film egy megatrendről, melyhez Lydia Tár (Cate Blanchette) karmester-zeneszerző fikciós karaktere szolgál alapul. Társadalmi rangja kiemelkedő képességein, erős ambícióján és sikerorientáltságán múlik, de ennek ára van. Adaptív stratégiája az emocionális hidegség, az empátia hiánya, mások kihasználása, félrevezetése és manipulációja. A machiavellista egy lépéssel mindig előtted jár. Mi a trend, amit Todd Field ebben az epikus filmben ábrázol? A transzparencia etikája, a demokratikus jellemszerkezet szükségszerűsége, és azok a következmények, amivel a féktelen és alattomos hatalmat fogja a társadalom jobbik fele megfékezni akkor is, ha valaki nő. 

Nem volt nehéz dolga Todd Fieldnek (1964), kit válasszon, annyira dobta magát a dolog, a Blue Jasmin (2015) és a Carol (2015) után ki más játszhatná el, mint Cate Blanchette. Field hosszú felvezetéssel ábrázolja a karaktert, a manipulatív sármosságától jut el a nyers erőszakig, aminek belső építkezését is látjuk, végig ott van egy sötét árnyalat mindenben, amihez Lydia Tárnak köze van. Az aktívan leszbikus karmester pályája csúcsára érkezett, alkalma adódik végre, hogy feltegye a koronát munkásságára, ám sötét személyisége megakadályozza ebben. Sorsszerű, ami vele történik? A korszellem gondoskodik róla, hogy az legyen, mert nemcsak a tiszta művészet, de feddhetetlen élet is szükséges. Nem a mű vagy a produkció esztétikai értékét fogják megkérdőjelezni, amikor napvilágra kerülnek olyan dolgok, melyeket pár éve még minden következmény nélkül lehetett gyakorolni sötét hálószobák mélyén vagy fehér falú nagypolgári enteriőrökben, utcán, étteremben, szállodai szobákban, repülőkön, vagy egy hangversenyteremben. Az alkotó személyét és lehetőségeit veszik majd embargó alá, mert a művek áruvá válása (kommodifikáció) során nem lehet elválasztani alkotást és szerzőt egymástól. Következmények lesznek, akárkiről legyen szó.

Jelenet a filmből

A film egy művészeti-társadalmi diskurzust transzformál mozgóképre igen szuggesztív módon, amikor behozza a kortárs woke* ideológiát a film látóterébe. Lehet-e ízlésbeli és érzelmi preferenciákat felállítani – mint a filmben Max – egy győzelmi indulóval vagy egy katarzissal kapcsolatban? Miért ne lehetne, nem mindenkinek jelenti ugyanazt a művészet, a legyőzöttek nem ugyanúgy fognak értékelni zeneileg egy diadalt, mint a győztesek. A művészet végső fokon az életben gyökerezik, nem vagyunk egyformák nemben, származásban, bőrszínben, vallásban, társadalmi helyzetben, ezért mindenkinek joga van megélni bizonyos averziókat. Nőként lehet szereti nőgyűlölő író műveit? Lehet-e lelkesedni olyan művészért, aki megerőszakolta saját lányát? És egyáltalán, az irodalmi értékesség kritériumait és a kánont is revízió alá lehet venni. Ki dönti el? Senki és mindenki. Gustav Mahler például nem engedte zeneszerző feleségét Almát dolgozni. Ez a hímsoviniszta hatalmi gesztus befolyásolja az V. szimfónia esztétikai értékét? Attól függ, ki értékeli. Lydia Tár álláspontja, hogy csak a mű szépsége számít, nem nyitott a másik paradigmára, melyet a filmben egy Max nevű fekete srác képvisel, aki azért nem szereti Bach muzsikáját, mert a szerző fehér, templomba járó, nőgyűlölő, "cisz" férfi zeneszerző volt. A szépség, az esztétikum fogalma  tényleg mentes lenne minden társadalmiságtól? Todd Field Lydia Tár-on keresztül ábrázolja azt a folyamatot, ahogy új világba érkezünk, az interperszonális visszaéléseknek várható és rendszerszintű következményei lesznek, történjen magánéletben vagy előadóteremben akár. Tár személye árnyalt, még az a distinkció is belefér, hogy machiavellista személyiségében van egy megkímélt terület, Petrához, fogadott lányához való viszonya. Még Istenhez való viszonya is definiált, ami amúgy nagy hiátusa az irodalmi és filmművészeti ábrázolásoknak. A patriarchátusban úgy van leosztva a hatalom, hogy a férfiaknak több jutott belőle, ám most fordult a kocka, szerzői invenció, hogy éppen egy nőt tesz meg elkövetőnek, mert ez érdekesebb. Lydia Tár önmagára reflektálatlan művész és ember, aki vakfoltjaitól nem látja számos privilégiumát, vagy ha látja is, nem törődik vele. Hogyan ábrázolja ezt Todd Field? Például úgy, hogy Tár mindenkihez hozzáér, mikroagressziója nyilvánvaló, mindig az lapogatja meg a másik vállát, akinek nagyobb a hatalma. Az új trend képviselője a filmben az orosz Olga Metkina, akit Sophie Kauer játszik remekül, csak nézünk, mint a moziban, amikor csellón játszik. Karaktere arra szolgál, hogy lássuk, lehetséges magas szintű művészet emberi defekt nélkül is, a spontaneitás az erőszakmentesség és a demokratikus jellemszerkezet nem zárja ki a minőséget, az esztétikum iránti rajongást. Olga figurája ezt két dologgal támasztja alá, egyrészt szóba hozza Clara Zetkint ** nőként és szociáldemokrata politikusként, másrészt rabul ejtően spontán, kontroll panelek nyomát sem látjuk, és úgy pattintja le magáról Tár manipulatív közeledését, hogy öröm nézni. A film egyik legjobb jelenete kettejük párbeszéde. (Milyen érdekes, Lydia Tár nem ismeri Clara Zetkint**, persze ő nem közép-európai kulturális közegben szocializálódott). Olyan ez a film, mintha fekete-fehér lenne, pedig nem, mégis a kontrasztok jelentik a vizuális mondanivalót, amikor rideg racionalitás van, fehér, transzparens tereket mutat, olyan közeget, amiben a szellemi munka elsődleges, mihelyt zavaros és sötét késztetéseket ábrázol, megváltozik a világítás, vudu szertartás fényviszonyai közé kerülünk, Todd Field talán így idézi meg az ayahuasca szertartások hangulatát. Rendkívüli színészi teljesítményeket látunk, Nina Hoss-nak elég egy pillantása, tudjuk mit gondol vagy érez, ő Sharon Goodnow-t játssza, Lydia Tár élettársát, de Noémie Merlant is nagyon jó Francesca Lentini szerepében, ő Tár személyi asszisztense. Nekem attól jó egy film, ha van benne olyan jelenet, amit többször vissza kell néznem, akkora hatással van rám, és ebben a filmben négy ilyen is van. A cím azonban eléggé elbaltázott – az emberek jelentős részének semmit a világon nem mond – véletlenszerűen lett kiválasztva, és nem tett jót neki. 10/10

A film Bechdel-tesztje pozitív 

* a woke érzékeny olyan társadalmi kérdésekre, mint a rasszizmus vagy a szabadságjogok korlátozása. A woke  kultúra vagy woke ideológia figyelemfelhívás a társadalmi igazságtalanságra, elsősorban a faji megkülönböztetésre. A kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják a mozgalom támogatóinak kigúnyolására azok, akik ellenzik az egyenlőség eszméjét vagy eltúlzottnak érzik az ilyen irányú törekvéseket.

** Clara Zetkin (1857-1933) német szocialista politikus és nőjogi harcos. 1917-ig Németország Szociáldemokrata Pártjának aktív tagja volt, ezután a Németország Független Szociáldemokrata Pártjához csatlakozott, annak is a szélsőbaloldali szárnyához, a Spartacus-csoporthoz, melyből később a Németország Kommunista Pártja kialakult.

Tár, 2022, Todd Field