Ahol a folyami rákok énekelnek című film szelíden, túlzott lelki finomsággal ábrázol egy különleges és lenyűgöző helyen játszódó történetet ember és természet viszonyáról, ahol a természet törvényei erősebbnek látszanak.

Először könyv volt, majd film lett belőle, hovatovább minden bestsellert elér ez a végzet. Delia Owens (1949) 2018-ban kiadott könyve hónapokig tartotta előkelő helyét a The New York Times eladási listáján. A könyv „szembeszállt a gravitáció új törvényeivel” – mondta Peter Hildick-Smith, a könyvipart elemző Codex Group elnöke, arra utalva, hogy a szépirodalom eladási statisztikái egyre csak romlanak. A könyv – melyből a film született –szerzője zoológus, akit egykor Jane Goodal világhírű főemlős kutató inspirált, évekig a Kalahári-sivatagban élt a férjével, hiénákat, oroszlánokat és elefántokat tanulmányozott. Ma már elvált, és Észak-Karolinában él. A történet szerint az 1950-60-as években járunk, Észak-Karolina mocsaras, lápos vidékén. (A geobotanikában a láp olyan vizes élőhely, ahol tőzeg* képződik és rakódik le, míg a mocsárban nem képződik tőzeg, vagy ha igen, hamar lebomlik). Észak-Karolina lápos vidéke, bántalmazó férfiak, magára hagyott kislány, és a szerelem. Az lenne fura, ha nem készülne belőle film.

Olyan vidék ez, ahol ha el kell szaladni a boltba kifliért, nem gyalog vagy biciklivel mennek, hanem motorcsónakkal. Csodálatos, szinte bukolikus vidék, de a férfierőszak ezt a gyönyörű vidéket sem kíméli. A hatéves Kya Clark (Jojo Regina) anyja és testvérei nem bírják tovább a brutális bántalmazásokat, és egy nap elmenekülnek. A film képsorai a nagy lelépés előtt harmonikus anya-lánya kapcsolatot ábrázol, a testvérek viszonya is konfliktusmentesnek tűnik, érhetetlen mindjárt az elején, vajon miért hagyták a hat éves Kya-t egyedül, miért nem vonják be őt is a menekülési projektbe? Az apa (Garret Dillahunt) és Kya magukra maradnak, majd az apa is lelép. A néző számára felfoghatatlan, hogy hagyhat magára egy hat éves kislányt bárki is? Kya igazi surviverként találja fel magát, de a film marad a bukolikánál, képileg és tartalmilag túlesztétizált, azaz a konfliktusok és a nehézségek naturális mellőzésénél marad, és ez hiteltelen. Ez a csodálatos táj érzéketlen az emberi élet iránt, vagy inkább semleges, és ez a leegyszerűsített felnövekedéstörténet úgy ábrázolja a kislány életét, ami nagyjából, minden nehézség ellenére valahogy mégis rendben ment. Megtévesztő a filmes ábrázolás, nem gazdagítja a témát, egy csomó valódi problémát elkendőz, mert nem illik a bukolikus tájhoz, a gyönyörű fehér gázlómadarak világához, a trauma ellenére felnövekvő sértetlen lelkű, fizikailag és szellemileg ép fiatal lányhoz, akit már Daisy Edgar-Jones alakít. Leegyszerűsíti, lecsiszolja az oda nem illő darabokat, ártatlan és sekélyes minden, mint a part melletti óceán áttetsző vize. Szóba sem a kerülnek valódi problémák, el van intézve a „Jé, fúrtál egy kutat?” mondattal.

A kislány a természeti erőket legyőzi ugyan, de emberi predátorokra nincs felkészülve.

Jelenet a filmből 

Kya találkozik egy léha fiatalemberrel, akit sikerült egy kicsit árnyalttá tennie a filmnek, de nem nagyon. Amíg bekeríti a lányt, személyiségének olyan oldalát mutatja, amibe éppen bele lehet szeretni, ha valaki fiatal és tombolnak a nemi hormonjai. A regény és a film azt akarja elhitetni velünk, hogy csak a természetet követve kulturális értékeket is el tudunk sajátítani tanulás és tapasztalatok nélkül, mintha Kya-nak lenne valamiféle veleszületett normája a jóra és a helyesre. Ezt a fiatalembert, Chase Andrews-t (Harris Dickinson), egy szép napon halva találják, talán leesett az erdő közepére épített kilátóról, talán baleset volt, talán gyilkosság. A ”Lápi lányt” mindenesetre megvádolják és bíróság elé állítják. Az író és a film mintha nem is nagyon akarná, hogy megtudjuk, mi történt Chase-zel, úgy állít be egy eseményt, mintha a természeti törvények része lenne a fiatalember halála, és nem is tudunk ellentmondani ennek a megoldásnak. A film azonban adós marad a lány kitaszítottságának valódi ábrázolásával, a kirekesztést és az előítéletességet néhány kocsmai jelenettel pipálja ki, ezért nem tudjuk átélni a másság stigmáját, nem tudjuk a lány helyébe képzelni magunkat. Önkéntelenül vetődik fel az olvasóban és a nézőben – ezt a regényt több millió ember olvasta világszerte –, hogy miért nem fogadta valaki örökbe ezt a kislányt? Ott van a Jumpinʹ boltos házaspár (Michael Hyatt, Sterling Macer Jr.), vagy Tom Milton (David Strathairn), aki kislány korától ismeri Kya-t, később ő védi a bíróságon is. Miért nem fogadta örökbe? Se kutyája, se macskája. Ahol a folyami rákok énekelnek című filmnek nem sikerült a magányt és a kirekesztettség stigmáját integrálni a bűnügyi szállal, mindkettő valahol elsikkadt félúton. Egyvalami azonban sikerült. Azt a folyamatot ábrázolni, amikor valaminek roppant és hosszú ideig tartó megfigyelése, és a folyamatot kísérő érzelmi bevonódás olyan lenyűgöző rajztehetséggé változik, ami méltó a figyelemre, mert érzelmileg töltött, és gazdagítja az ábrázolt témát. Ilyenek Kya lerajzolt kagylói, a lápon élő többi növény és állat. David Strathairn az ügyvéd szerepében hiteles, sztoikusan bölcs figura, legutóbb A nomádok földje (2020) című Oscar-díjas filmben láthattuk, a felnőtt Kya szerepét alakító Daisy Edgar-Jones-t pedig a Sally Rooney kreálta Normális emberek című sorozatban (2020). Aki még nem látta és nem középkorúvá érett ember, az azonnal nézze meg, ennél szelídebb, érzelmileg mégis radikálisan felborzoló sorozat kevés van. Harris Dickinson alakította Chase Andrews-t, Kya bántalmazó partnerét, őt a Szomorúság háromszöge (2022) című filmben láttuk legutóbb a modell srác szerepében. 10/6

Bechdel-teszt negatív

*A tőzeg növényi eredetű üledékes talajképző kőzet és talaj, a félig szárazföldi humuszképződés terméke