Yvan Attal (1965) rendező komplex módon mutat be egy olyan társadalmi-kulturális közeget, amelyben a nemi erőszak határai elmosódnak, képlékenyek, szinte a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak. 

Mindez a #metoo mozgalom előtt volt. Nem ismertük a szexuális zaklatás kifejezését, vagy ha igen, nem volt része a mainstream közbeszédnek, újságok címlapsztorijának, nem volt a szomszéddal folytatott beszélgetés témája. Ma már sorozatok és filmek készülnek a témáról, alaposan felforgatták a társadalmat, érzékenységet szültek, de még ma sem látjuk teljes terjedelmében a spektrumot, amelyen az egyes esetek elhelyezkednek. Mert ez bizony nagyon bonyolult dolog. Ebben az útvesztőben kalauzol bennünket, Carine Tuil 2019-es regénye (Les Choses humaines), amiből Yvan Attal francia filmrendező készített filmet. 

Tulajdonképpen egy hosszan felvezetett tárgyalótermi dráma, ahol az események előzményeiről és a szereplőkről is árnyalt képet kapunk. Mindenki habitusa, attitűdje nagy vonalakban meg van, el tudjuk helyezni őket emberileg, társadalmilag azon a spektrumon, amit életnek nevezünk. Párizs, napjaink. Van egy huszonkét éves fiatalember Alexandre Farel (Ben Attal), környezetmérnöknek tanul, és már ezzel elnyeri a szimpátiánkat, azonnal felruházzuk valamilyen felelősségvállalással, és a bizalmat csak fokozza, hogy szépen zongorázik. Pont olyan, mint minden felső-osztálybeli fiatalember, osztályprivilégiumai nem a dacot és a frusztrációt erősítik benne, amit a környezete szenvedne el, hanem öntudatos, jó fej srác. Apja Jean Farel (Pierre Arditi) épp a francia Becsületrendet venné át, tévés showman-ként betudjuk neki a sok kulturális értéket, amit egy életen át halmozott fel a média világában. Anyja, Claire (Charlotte Gainsburg) feminista esszéíró, kulturális csendőrként ügyel a társadalomban megjelenő anomáliák tettenérésén, és noha már nem él együtt fia apjával – látjuk és meg is értjük, miért nem –, tartják a kapcsolatot. Adam Wizman-nel (Mathieu Kassowitz) és annak lányával, Milával (Suzanne Jouannet) élnek egy barátságos értelmiségi lakásban. Ez az a társadalmi kontextus, amibe belerobban a nemi erőszak vádja, a film pedig elképesztő alapossággal szálazza szét az eseményeket. Itt nincsenek árnyékban maradt szempontok, nincsenek fel nem vetett szálak, elhallgatott, érdekeket sértő szempontok. Itt mindenki mindent megtesz, hogy magyarázatot nyerjen egy pusztító társadalmi jelenség, legfeljebb azon csodálkozhat az néző, milyen remek ügyvédek védik a vádlottat és az áldozatot. Mintha egy Gender Studies szakdolgozatot olvasnának fel, mely a Sorbonne egyik jogi karán született a kétezres évek közepén. Revelatív filmes élmény annak, akiknek több kell a katarzisnál. Minden művészi alkotás egy dolgot ambicionál. Azt, hogy a befogadó – már ha számolnak vele – többet tudjon meg a világról, mint amennyit előtte tudott. Yvan Attal filmje pontosan ilyen. Körbejárni a szexuális zaklatás és erőszak témáját nem könnyű, mert mindig konkrét esetekről van szó, amelyek egy sokkal nagyobb társadalmi kontextusba vannak ágyazva, a patriarchátus pusztító rendszerébe. A nemi erőszak és a zaklatás rendszerhiba, mely évezredek óta sújtja a nőket (a férfiakat is, de az arányok nem egyformák). Az okok nem a személyiség odvába vannak elásva, nem abba, hogy valaki jó ember-e vagy rossz, és ez szinte felfoghatatlan ellentmondás. A szexuális zaklatás rutinszerűségét meg lehet érvelni: a beleegyezésben nincs semmi izgató. De ez kinek az etikája? Biztosan nem azoké, akik elszenvedik.

Charlotte Gainsbourg. Jelenet a filmből

A jót a rossztól egy hajszál választja el, és amilyen ordas közhely, annyira igaz. A filmben egy elég jó embert vádolnak meg, és nagyon valószínű, hogy elkövette, amivel vádolják. Nem azért tette, mert a jóság álarca második bőrként feszül rá. Nincs rejtett késztetése a gonoszra, nincs a személyisége egészére jellemző emocionális fekete lyuk. Csak alkalom van, amelyben azt teszi, amire a társadalom megtanította. Majdnem azt írtam, a nemi erőszakban nincs semmi személyes. Felhatalmazás a férfiak számára, hogy visszaélhetnek a rájuk ruházott hatalommal, ami jogosultságtudatból, birtoklásvágyból, és a nők feletti kontrollból áll. Olyan mint a jéghegy, aminek csak a csúcsa látszik, és csak akkor látjuk lejjebb is, amikor valakit feljelentenek, mint a filmben. Erőszak az, amikor a férj a házasság szentségére hivatkozva rendszeresen megerőszakolja a feleségét, mondván kötelessége? Vagy ez a szürke zóna, amit a férfiak találtak fel tetteik legitimálására? A szexre való manipulatív rávevés vajon erőszak? "Ha nem teszed meg, nem is szeretsz" Kell-e mindig hajhúzás? A férfiakat az a hatalom ruházza fel az erőszak normalizására, amivel a patriarchátus ruházta fel őket a kezdeteknél. Egy privilégium, amit nem tudnak olvasni még azok sem, akik a társadalom csúcsán helyezkednek el. Miért? Mert évezredekig nem volt következménye a tetteiknek. Természetes dolog, amit az áldozatok sem mindig kérdőjeleznek meg. Egészen a #metoo-ig. A filmbeli vád is egy "helyzethez alkalmazkodó erőszak", nem az elkövető személyiségéből következik, hanem hatalom leosztásából. A két fél másként látja, mi történt? Igen, mert nem egyenlő felek. A #metoo-t lehet visszavágásnak és a felperzselt föld taktikájának értékelni, de az van, hogy a #metoo mozgalom az évezredes mocskos viselkedés miatti túlkompenzáció, azoknak ad hangot, akiket eddig elhallgattattak. Ki ül igazából a vádlottak padján? Szerintem a patriarchátus.

A film sötét tónusa nagyszerű vizuális megtámogatása a témának, minden képben van valami nyomasztóan sötét árnyalat, talán a magától értetődő erőszak színe. Mi a szexuális erőszak, és mi az, amit még nem hívunk annak? A film ezt is ábrázolja, amivel a nézőt hozza helyzetbe. Egy hetvenhét éves férfi rafinált manipulációval és hatalmi pozíciójának fedezékéből lefekszik az ötven évvel fiatalabb gyakornokával. Konszenzus volt? Igen. Húzták valakinek a fejét egy meredt péniszhez? Nem. Legitimálja visszamenőleg, hogy a Becsületrend közel nyolcvan éves tagja harminc hónappal később a gyakornokkal él együtt? Szerintem nem. Miért nem ezeket a gyakorlatokat vetjük meg, sajnáljuk le és elfogódottság nélkül kritizáljuk? Miért csak a földön fekvő hajléktalanokat, cigányokat, melegeket, migránsokat és a többieket? ∗∗∗∗∗