A film első képsorainál volt egy intuitív érzésem, a rendezőt Molnár Ferenc Caramel felesége, Szilágyi Szilvi ihlette, aki félig vietnami származású. Nehéz dolga van a  filmeseknek, mindenről csináltak már filmet, mióta a "celluloid" a művészetek egyik ága lett. Ha én filmrendező lennék, én is olyat szeretnék, ami még nem volt. A hetvenes évek, a vietnami egyetemisták és az Agrártudományi Egyetem pont ilyen

Van egy jelenet, amiről azt hittem vicc, a szereplők földrajzi és politikai tájékozatlanságának a lenyomata. Tibor (Sütő András) az egyik főszereplő megkérdezi valamelyik pályaudvar jegypénztárosától, mikor indul szerelvény Vietnamba. Azt hittem, a pénztárosnő majd ördögien az arcába nevet – a kádárista hetvenes években vagyunk –, és felvilágosítja, Vietnam és Magyarország között nincs ilyen. Mintha ma azt hinnénk, elmehetünk nyaralni átszállás nélkül a Tonga-szigetekre. És volt ilyen. Kéthetente indult. Őrület. Ha ez lett volna egy tévés kvízben a negyvenmilliós kérdés, üres kézzel megyek haza. Ennek a filmnek két tanulsága van, a kádári Magyarország szörnyű hely volt, és, hogy aki keres, az talál. Jó ötlet volt összehozni a két idősíkot, az arányok egy kicsit kibillentek a hetvenes évek javára, de mivel majd két órás a film, bőven bele tudtuk magunkat élni a jelenbe is. A sztori az, hogy egy félig vietnami lány Budapestig húzza a gurulós bőröndjét (Londontól), találkozik egy sráccal, aki segít neki felgöngyölíteni egy érzelmi szálat, mely a hetvenes évekig vezet vissza, ahol két egyetemista egymásba szeretett, pedig nem lett volna szabad. Nem volt türelmem kivárni a film végét, ahol kiderülne, az Agrártudományi Egyetem szponzorálta-e a filmet, talán kevés a hallgató, és így akarták vonzóvá tenni, ki tudja. Egy darabig nem volt világos, a lány nagyszüleiről van szó, akiket a gonosz kádárista hatalom választott el egymástól, de hogy nem egy életre, az a gurulós bőröndös lánynak (Nari Nguyen) és segítőjének, Viktornak (Koltai-Nagy Balázs) lesz köszönhető. Alapvetően nagyon érdekes sztori, és életemben először megéreztem, milyen filmet szeretett volna forgatni egy rendező. Nem olyan lett, de nem sokon múlott. Az is érződött, hogy kifejezetten kontemplatív film akart lenni, dramaturgiája, narratív szerkezete keleti hagyományokon nyugvó konfliktus nélküli történetstruktúra, de lezárt véggel. Szóval van egy eredetinek mondható történet kifejezetten jó szereplőkkel, érdekes és innovatív vizuális megoldással, amit nagyon díjaztam: amikor ketten beszélgetnek egy autóban, mindkét szereplő feje látszik, egy tükrös és trükkös megoldással. Végre látjuk Kocsis Mariannt annyi szinkron után. Ő játszotta a jegypénztárosnőt, akitől megkérdezik, mikor indul Vietnamba vonat. Vagy Kertész Péter gyönyörű, érett, idős hangját. Nagyon jót tett a filmnek ez a pár professzionális színészi jelenlét, Dunai Tamás vagy Takács Kati, akinek szinkronhangja lenyűgöző volt a Babylon (2022) című filmben, ahogy Jean Smart-ot szinkronizálta tavaly. Amíg őt nem hallottam, két szinkron toplistám volt, egyik Kern András Woody Allen-ként, a másik Kovács Zsuzsa, amikor Barbra Streisand-ot szinkronizálta az Ilyenek voltunk (1972) című filmben. Annak idején írni akartam neki, de nem volt hozzá merszem.

Dzhuliya Lam és Sütő András a filmben 

A film olyan alapvető érzelmi arzenált használ a szereplők motivációjához, mely nem igényli a különösebb kibontást, nyugodtan lehet őket díszletszerűen, sűrítve, utalás szintjén mutatni, hiszen akkora terheltsége van a szerelemnek vagy az eredetkutatás vágyának a művészetben, hogy ez így éppen elég. Ma sokkal inkább autentikus ez az ábrázolás, mint a mélymagmáig ásás. Mindenki tudja ezeknek az érzelmeknek minden árnyalatát, pont a művészet miatt, ami már minden húrt megpengetett ez ügyben. Elég utalni rá, ahogy ez a film teszi, de ahogy a hozzászólásokat olvasom, azért számon kérik rajta, tök feleslegesen. Nem kell mindent kibontani, olyan, mint a geometrikus művészet, nem kell túlprezentálni a dolgokat. Egyik filmen se kérjük számon saját lelki szükségleteinket. Azonban van a filmnek két gyengéje. Az egyik a dialógus apparát, a másik Viktor figurája, akit Koltai-Nagy Balázs játszik. Nem vele van a baj, hanem az, hogy ilyen karakter nincs. Túl egyszerű, túl simára csiszolt, minden sava-borsa hiányzik, ami ma egy fiatal srácot jellemez: pszichés és kognitív gátak, személyiségzavarok, modorosságok, kötődési anomáliák, egoista manipulációk, irracionalitás, politikai felhangok, erőszakos bántalmazó attitűd, a jogosultságtudat érchegye, maszkulin üzemmód. Viktor ezzel szemben egy utópisztikus, nyílt, megértő, autonóm, reziliens, egyenrangú, közhelyeket puffogtató futurista pasi, ami talán a Greenpeace aktivizmusnak tudható be. Azt mondják egy helyen a filmben: "Akivel találkoznod kell, azzal fogsz is." Próbáljuk értelmezni ezt a mondatot – félresöpörve a nyilvánvalóan spirituális felhangot – olyan nőkre, akik évekig, évtizedekig szenvednek bántalmazó partnertől. Nem az a kérdés, hogy találkoznod kell-e, hanem, hogy miért nem tudtad elkerülni ezeket a találkozásokat. A film megnézésének másnapján sem tudom eldönteni, tetszett-e igazán Sütő Adrás Tiborként (hetvenes évekbeli jelenetek) annak ellenére, hogy világos, ő a magyar Matthias Schoenaerts.  10/7

Az almafa virága, 2023, Szűcs Dóra