"Unom már, hogy megöljem az összes szeretődet, egyszerűbb, ha veled  végzek." Írja Prosper Mérimée az 1845-ben írt Carmen című regényében. Ezt a mondatot ma már nem lehetne leírni, nem stimmel a korszellemmel, de Benjamin Millepied filmjében egyébként sincs semmi az eredeti regényből vagy operából, kivéve a spanyol nyelvet, a flamencót, és a hősnő nevét. Nem ez a baj vele, hanem, hogy modorosra sikerült ez az eszképizmust központba állító filmalkotás

Millepied (1977) koreográfus, aki annyi rendezővel dolgozott már együtt, hogy nem csoda, ha elkívánta tőlük a filmrendezést. Darren Aronofsky Fekete hattyú (2010) című filmjét is ő koreografálta, később elvette feleségül a főszereplőt (Natalie Portman). Nincs ezzel semmi baj, amikor a The Bear (2022) című sorozatot néztem, végig azt éreztem, séf akarok lenni, mint Jeremy Allen White. Aztán emlékszem, mekkora élmény volt a nemrég meghalt Carlos Saura 1983-as drámai erejű filmje: egy flamencó tánccsoport belső dinamikáit ötvözte azzal a féltékenységgel, melyet a táncosok vezetője Antonio (Antonio Gades) érzett a címszereplő Carmen iránt (Laura del Sol). Millepied napjainkba helyezte a történetet, Carmen (Melissa Barrera) nem cigány, hanem fiatal mexikói lány, aki át akar szökni a határon az Amerikai Egyesült Államokba, Aidan (Paul Mescal) pedig önkéntes határőr, amikor drámai körülmények között találkoznak. Persze, a cigányok és a mexikóiak között van hasonlóság, mindkettő az euroatlanti kultúra kívülállója, testével, bőrszínével jelzett kisebbség, a mindenkori Másik. Ez a Carmen beszél angolul, autót vezet, öntudatos és autonóm – ez utóbbiban hasonlít a feldolgozások karakterére –, a férfi főszereplő Aidan azonban nem olyan, mint a többiek.

Marina Tamayo a film egyik jelenetében. Kép forrása: Google

A poszt-posztmodern korban nem lehet a szereplőket egy az egyben átemelni a korábbi feldolgozásokból, pedig számtalan volt már. Még Carlos Saura filmjében is a férfi főszereplő rendkívül macsós. Ha valamiben új és erős a Carmen ezen változata, az a férfi főszereplőt dekonstruáló rendezés. Paul Mescal a Normális emberek (2020) című sorozatból katapultálta magát nemzetközi porondra, nem érdemtelenül. Vonzerejének két összetevője van, passzív, érzékeny, ugyanakkor erős. Ez a keverék varázserővel bír, és sokkal jobban megfelel bizonyos elvárásoknak, a világ egyik részének ugyanis már elege van a mérgező férfiasság kultúrájából. Aidan karaktere csak bizonyos értelemben passzív, a macsóság felől nézve, Carmen mégis férfiasnak látja, pedig sem jogosultságtudat, sem birtoklás, sem kontrollvágy nem jellemzi. A férfias jelző nem is jó szó a karakterre, de Carmen tömören és egyszerűen szerette volna kifejezni magát, amikor a férfiről beszélt. Minden film, amelyben flamencó van, vonzó, egzotikus, önmagában hordozza egy kisebbség lenyügöző öntudatát és jogosultság érzését, mindezt olyan kifejező erővel, amely vizuálisan ellenállhatatlan. Millepied azonban nem jól integrálta a történetbe, szétesőnek, modorosnak tűnik. Látszik, hogy a mise en scene konfigurációjához szokott a szeme, színpadi jelenetekben gondolkodik nem mozgóképben. Van egy jelenet, Carmen és Aidan menekülnek, itt-ott emberek csoportjával találkoznak, ebből lesznek a táncos jelenetek, de az nem szerencsés, hogy a táncosoknak egyforma ruhájuk legyen, mert az nem spontán, nem illik a jelenet dinamikájába, ahol a rögtönzés és a menekülés a túlélést szolgálja. Persze, lehet ez magasabb művészi szempont, a női szolidaritás, a sisterhood vizuális megjelenése, ahol az öltözet egyformasága talán pont ennek a kifejezése. Ennek ellenére van pár tartalom nélküli klisé, a művészi tudatosság görcsössége, fejet hajtás a nagy elődök, a filmes szimbólumok és metaforák előtt. Főleg Aidan PTSD vizualizációi ilyenek. Van azonban egy mondat a filmben, ami felér a flamencóval: "Sose feledd, hogy ami elől menekülsz, az majdnem mindig az, ami felé futsz." Marina Tamayo (Carmen anyja) és Rossy de Palma (Masilda) látványa katartikus, olyan világba viszi a nézőt, amire a legjobban vágyik. 10/7

Carmen, 2022, Benjamin Millepied