Nem tudom, melyik Sophie Marceau film volt, aminél azt mondtam, eddig, és ne tovább. Az akkori férje rendezte, unalmas volt, és agyonesztétizálta benne Marceau-t. Az is unalmas, amikor divat magazinokban állandóan azzal keretezik a róla szóló híreket, hogy még mindig úgy néz ki, mint a Házibuli (1980) című filmben. Tényleg kortalan ember, nem gondolkodunk azon, hány éves, mert nincs jelentősége, nem ez a lényeg.

Jean-Paul Civeyrac (1964) rendező valami mélyet akart mutatni, és félig sikerült is. Sophie Marceau szerencsére most nincs esztétizálva, olyan, mint más földi halandó. Teljes egészében arra fókuszál a film, mit érzünk, amikor az árul el bennünket, akiben a legjobban bízunk. Akit szeretünk, és azt hisszük, viszontszeret. És tulajdonképpen sokszor így is van, de az élet nagyon bonyolultan rétegzett, és mindenkinek csak egy élete van felfedezni a világot, miközben állandóan elhibázik valamit, vagy rossz döntéseket hoz. A filmbeli férj Hugo Verbeeck (Johan Heldenbergh) valóban átlép egy határt, és nem lehet mindent az életre fogni. Juliane Verbeeck (Sohie Marceau) rendőrkapitány Párizsban, emellett sikeres krimiket ír, most azonban fiatalon meghalt húgáról, Lydia Crachet-ről (Olivia Forest) akar könyvet írni. Ebben az emlékező, módosult tudatállapotban éri a felfedezés, házassága nem olyan, amilyennek hiszi, ezért nyomozni kezd a férje után, és hát tényleg az van, ahol egy patkányt látsz, ott még legalább ötven van (elnézést a patkányoktól). Juliane egyre mélyebbre kerül ebben az érzelmi kavalkádban, míg végzetes döntést nem hoz. Jean-Paul Civeyrac rendező a film elején egy beteg ciprusfát hoz a képbe, amiről azt kell eldönteni, kivágják-e vagy sem. Befogadóként értjük, a ciprus vagy cédrusfa a házasság jelképe, szimbóluma, de később nem kezd vele semmit, lóg a levegőben, csak a kritikusnak jut eszébe, aki elhatározza, ír majd a filmről. Ugyanakkor az egyetlen filmrendező – én legalábbis nem emlékszem másra –, aki tematizálja a nők nevét, mint szimbólumokat. Civeyrac akart mondani valamit a korszellem nevében arról a szimbolikus gesztusról, amikor a nők magától értetődő módon "felveszik" a férjük nevét. Juliane egy alkalommal találkozik régi ismerősével Fabienne-nel (Cristelle Cornil), aki jól ismerte a húgát, Lydiát, de nem ad információkat róla, később megértjük, miért. Viszont  azt javasolja Juliane-nek, térjen vissza a valódi nevéhez – Chrachet –, és ha a könyvkiadója ezt nem fogadja el, váltson kiadót. Ezen a ponton kap jelentőséget a film címe. Nincs túltematizálva, akárcsak a kertben lévő beteg fa, de mi tovább gondolhatjuk. Miért veszik fel a nők a férjeik nevét? Miért adják le az addigi szimbolikus identitásukat a zaciba? A nevünk a mindenünk, akárkitől kaptuk, mi vagyunk azok, míg a férjünk nevét számtalan más nő viselheti még. Nincs ebben valami végtelenül aszimmetrikus, egyenlőtlen és alárendelő? Nemes Nagy Ágnest Dr. Lengyel Balázsnénak hívták. Mi szükség volt erre, akár önszántából, akár a jogi szabályozás miatt történt? Annie Ernaux Nobel-díjas francia író nem egy regényében ír a családjáról, az apjának egy egész regényt szentelt, mégis, annak a férfinak a nevét repítette a világhírig, akitől elvált, aki megcsalta. Nincs ebben valami tragikusan groteszk? A filmbeli Juliane is olyan férfi nevét viseli, aki a legaljasabb módon árulja el.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Vannak filmekről írt kritikák, vagyis inkább nézői vélemények, amelyeket néha érdemes beépíteni a kritikába. Ennél a filmnél is van egy, azzal érvel, hogy a nők mit hisztiznek, a világörökség része, hogy a francia férfiak szeretőt tartanak. Le is nyugodhatunk, mit kell tényleg mindenen hisztizni, a megcsalások szinte természetesek, persze, ha férfiak csinálják. Az olvasói vélemény nem értékeli ezt a kettős mércét, és nem tesz különbséget fokozatok között, pedig a filmbeli férj azért ennél többet tesz. Ha nekem a szeretőm azt mondaná a megcsalt felesége iránti érzéseiről, hogy "mélyek", fognám a kis piros kabátomat, és hazagyalogolnék az Arc de Triomphe (Diadalív) szomszédságából is, és soha többet nem látnának. Végig Juliane tapasztalatain van a hangsúly és remekül ábrázolja a film, annyira átélhetőek és döbbenetesek a jelenetek. Zeneileg rájátszottak, nem kellett volna  ennyire alátámasztani, a képek önmagukért beszélnek. Azonban van egy alig hihető szál, ami bezavar, ha nem is az átélhetőségbe, de a hihetőségbe mindenképp. Kortárs filmkészítőként nem gondolja Jean-Paul Civeyrac, hogy nem kapjuk fel a fejünket, amikor a nő férje a kerti sufniban alávaló tettének írásos következményeit – levelek – egy transzparens helyre teszi, és elhisszük, a csúcsmobilok világában, hogy valaki majd kézzel írott, kalligrafikus leveleket kanyarít, hogy később lelepleződjön? Ugyan. A sufni talán olyan hely, ahová a nők nem mennek be? Minden sorozatgyilkos és hűtlen férfi ezt hiszi. Nagyon rosszul teszik. 10/8