Megtaláltam, honnan van eredetileg az a filmes jelenet, amikor hóban fetrengenek a szerelmesek és kaszálnak a kezükkel meg a lábukkal, mint Kate Winslet és Jim Carrey az Egy makulátlan elme örök ragyogásá-ban (2004). Ali MacGraw csinálta a Love Story-ban. A Love Story épp mostanra való film, hóval kezdődik, hóval ér véget. Meg hát a napokban hunyt el Ryan O'Neal...

Régi filmeket újranézni nemcsak az egyéni fejlődésünk miatt érdekes, hanem a korszellem miatt is. Hol tartott egykor, és hol tart ma a világ. A hetvenes évek legelején Ali MacGraw (1939) színésznő harmincegy éves, de már tíz éve házas. Szinte hihetetlen. A filmben Jenny Cavalleri-t, a végzős egyetemistát játssza, aki összetalálkozik a Radcliff főiskola (Boston) könyvtárában Oliver Barrett-el (Ryan O'Neal), a harvardi egyetemistával, aki egyelőre társadalomtudományokat tanul. Ryan O'Neal-nek (1941) is volt már egy kislánya, Tatum O'Neal (1963), a világ legfiatalabb Oscar-díjasa, amit tíz éves korában kapott a Papírhold (1973) című filmben nyújtott alakításáért.

Hogy '68 balos szellemi öröksége-e a Love Story, vagy csak simán melodráma, nem tudni, de a kiinduló helyzet végig strukturálja a filmet, a gazdag fiú és a szegény lány filmes toposza. Oliver ősei egyetem-alapítók, gazdag bankárok, míg Jenny olasz származású bevándorlók gyermeke. A film két helyszíne Boston és New York, ez utóbbi városba költözik a házaspár, miután Oliver elvégezte a Harvard jogi karát is. A mai művelt, érzékeny és társadalmi egyenlőtlenségekre reflektáló néző – akinek a főszereplők a nagyszülei vagy a szülei lehetnének – többször felkapja a fejét, amikor pszichológiailag vagy társadalmilag releváns fordulat történik. Nem azért, mert a főszereplő Jenny ostoba – nagyon is okos – csak hát a korszellem nem tartott ott, hogy mai értékek mentén cselekedhetett volna. Oliver például a második randevún kijelenti, hogy szereti. Ma elhamarkodottnak, sietősnek tartanánk, azt mondanánk, a fiatalember ledobta a szerelembombát (love bombing), azaz túl hamar akar elköteleződni, ami narcisztikus személyre utal. Mint egy hormonálisan túlfűtött kamasz, aki a pillanat hevében túl gyorsan reagál, Jenny pedig vetítővászonnak tűnik, akinek a személye igazából nem számít, lényege az alacsony társadalmi státusz, ami a fiatalember számára vonzó. A film reflektál erre, amikor Jenny azt mondja, Oliver társadalmi helyzete ugyanolyan része a vonzerejének, mint a többi tulajdonsága, mi nézők pedig megértjük, akkor ez fordítva is igaz. Igen ám, de ez nem valid érzelmileg, nem a férfi jelenidejű realitásának a része, mondaná a bennünk élő műkedvelő terapeuta. Jenny ideál, nincs szükség a megismerésére, időre, folyamatra, építkezésre, kölcsönösségre. És mivel a férfi forgatókönyvírók ezt nem tudják, Jenny sem tudja, nem ijed meg, nem veszi menekülőre. "A szeretet azt jelenti, soha nem kell azt mondanod, hogy sajnálod", ez a szlogen többször elhangzik a filmben, de ennek pont az ellenkezője igaz, egy párkapcsolatban sokszor hibázunk, és erre reflektálnunk kell. Ha már itt tartunk. A filmbeli lakásban (még Bostonban) Jenny és Oliver bejárati ajtaján van egy "Love" című felirat, mint olvasható szlogen, pont annál a jelenetnél hangsúlyos képileg, amikor Oliver a legkeményebben játszmázik az apjáékkal. Egy valami tehát nem változott az évtizedek során sem, a látszat és a valóság egymáshoz való viszonya.

Oliver párválasztását a szülei elleni lázadás motiválja, eldobja – nem túl messzire – a karaktermaszkot, ami feszíti, mégsem autonóm létező, semmi köze a szabadsághoz, mert a lázadás referenciapontja mindig ugyanaz, szülei társadalmi státusza és viselkedése, nem saját kiérlelt értékrendje. Jenny-t nem azért viszi el bemutatni, mert szeretné, ha megismernék, hanem mert provokálni akarja őket, erkölcsileg föléjük akarja pozicionálni magát. Emlékszik valaki a Végzet (Damage) (1992) című filmre, amikor Martyn hazaviszi Anna Barton-t? Ott egy autonóm, érzelmileg szabad embert látunk, aki független a szülei véleményétől, elvárásaitól, miközben szereti és tiszteli őket. Azért vitte haza a nőt, mert szerette volna ha megismerik, semmilyen más szándék nem vezérelte. De amíg Anna Barton különleges, addig igazat kell adnunk Oliver apjának, Oliver Barrett III-nak (Ray Milland), Jenny kedves, de tényleg nincs benne semmi különleges. Sőt, amikor Oliver-t állandóan "Elitkém"-nek meg "Öcsi"-nek nevezi, az elég gáz. És jön az a dobás, ami a mai értékrend szerint már majdnem elképzelhetetlen, Jenny ösztöndíjat kap Párizsba, álmai városába, egy híres zongorista tanítványa lehetne, de ekkor megkérik a kezét. "El akarsz venni feleségül?" "Miért?" kérdezi a lány. "Csak úgy", mondja Oliver. Ha Jenny a mai kor gyermeke lenne, és még terápiába is járna, nemet kellene mondania, és beszélgetést kezdeményeznie arról, miért akarja Oliver belemanipulálni egy olyan élethelyzetbe, ami nem Jenny vágyairól és álmairól szól. Éreznie kellene, hogy a megnyerő felszín mögött valami nem stimmel. Lassítania kellene, hogy pontosan érezze a helyzetet és önmagát, hogy ennyi idő alatt nincs realitása, hogy egy teljes élet tervezhető legyen. Persze, a filmnek erre is van megoldása, Jenny meg fog halni, nem fogjuk végigkövetni, hogy hull majd ezer darabra valami, ami eleve illúzióra épült, és nem volt belső valósága, maximum a trauma hatásaira lennénk kíváncsiak, hova jut el Oliver a betegségnarratíva után. Oliver apja teljesen valid elképzelést javasol: fia akkor vegye feleségül a lányt, ha elvégezte a jogi kart is, ha kitart a dolog, akkor ő is támogatni tudja a projektet. Igen ám, de a fiatalúr hamari kielégülést akar, minél gyorsabban borsot törni az apjáék orra alá, noha azok egyetlen bántó megjegyzést sem tesznek Jenny-re. Talán éppen ez a baj. Oliver anyja (Katharine Balfour) egy csípős megjegyzés után felveti, a megöröklött pénzt szétoszthatja majd a "kizsákmányolt" emberek közt. Mibe fogadjunk, hogy egy fillért sem adna nekik? Oliver kijárja a Harvard jogi karát, de le kell mondania az apanázsról, a dolgok tehát szépen lassan kiegyenlítődnek. Kérdés, Jenny nyert-e saját lemondásával? A filmben váltig állítja, de mi a 21. században kivárnánk, mi lenne, amikor Jenny betölti az ötvenet. Egyelőre nagyon büszke a férjes nevére: "A nevem Barrett", mondja, amit a késői utókor kritikája egyenlőtlen és szimbolikusan alárendelő helyzetnek tart, de ezt akkoriban még csak a nyugati feminizmus második hulláma hangoztatta, az átlag női befogadó remek azonosulási folyamat részese lehetett, és Közép-Európában sem hallottak még a feminizmusról. A Love Story pontosan az az illúzió, aminek a lebontásán a 21. századi pszichoterápia legjobb szakemberei dolgoznak. 10/7    

Love Story, 1970 Arthur Hiller 

A film közepes minőségben a videa.hu-n megnézhető