A művészet az igazság kifejezése, de sokszor fájdalmas, ezért nem akarunk róla tudni. Yórgosz Lánthimosz nagy ívben tesz rá. Most éppen egy Frankenstein allegóriával sokkol bennünket. Nehéz dolga lesz az Oscar-díj zsűrijének, a három nőjogosító film közül melyik fog jobban tetszeni nekik? A Barbie, a Poor Things vagy az Egy zuhanás anatómiája?

Pügmalion története is lehetne, aki elefántcsontból faragta ki az ókor guminőjét, majd megkérte Afroditét, keltse életre. Afroditének jó napja lehetett, mert megtette, de szegény életre kelt nő hátralévő életébe inkább ne gondoljunk bele. Lánthimosz a 19. századi Londonba helyezi a régi történetet, Godwin Baxter orvosprofesszor (Willem Dafoe) megment egy fiatal nőt a haláltól, de a tudomány iránti elkötelezettségét sem tudja féken tartani, amiből következik majd pár dolog. Az életbe visszahozott fiatal nő Bella Baxter (Emma Stone) nemcsak fura módon amnéziás, mint Jón Kalman Stefánsson egyik új könyvének* narrátora, de a társadalmi illemszabályokat sem ismeri, ami ebben az esetben a felső osztály etikettjét és modorát jelenti. A tudatlanság fátylával van letakarva az elméje, ezért elnézik neki, amikor szókimondó őszinteséggel belerondít a dolgokba. A tudatlanság fátyla John Rawls (1921-2002) találmánya a társadalmi igazságosság eszméjére, azt jelenti, hogy az életet irányító premisszákat úgy kell megalkotni, mintha nem tudnánk előre a társadalomban betöltött helyünket. Az igazságos leosztás mindenki számára előnyösebb, főleg a nőknek. Rawls a mindenki fogalma alatt természetesen a férfiakat értette, ezért kellett Yórgosz Lánthimosznak megcsinálni ezt a filmet.

Bella Baxter fejlődése a szemünk előtt zajlik, bár a szem, mint Lánthimosz konstans metaforája, vizuális eszköze (halszemoptika) vagy bejön valakinek, vagy nem. Bella nem tud semmit a világról, éppen most fedezi fel, olyan, mint az újszülött, akinek minden vicc új. Nem tudja még, a nők élete alapvetően a túszejtés mechanizmusára és a Stockholm-szindrómára épül, nekik nincs közük a szabad akarat eszméjéhez, vagy a szabadsághoz, ezek kizárólag férfi privilégiumok. Miközben Bella Baxter nevelődéstörténete folyik, a nézővel is ez történik, a festett díszletek háttérként szolgálnak néhány társadalomfilozófia spekulációhoz az emberről, aki talán képtelen a fejlődésre, a természete is ugyanaz maradt a változó történelmi korszakok ellenére. Egy biztos, a nőkhöz való viszonyulásban van valami állandó: a kihasználás, az elzárás, a leuralás, a saját név elvesztésének, megtoldásának, vagy állandó csereberélésének aktusa. Bella hiába szereti Godwin professzort apjaként, ő is kihasználja, akárcsak Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki saját önzésétől hajtva ugyan, de megmutatja neki a világot, főleg a szexualitást. Bella nemcsak a csodás dolgokat fedezi fel egy hajóút alkalmával – ahová nem szabad akaratából került –, de Buddha üzemmódban a nyomorúságot is, így Wedderburn azonnal tanítómesterré léphet elő, és Garrett Hardin (1915-2003) ökológus híres mentőcsónak tételét tolhatja Bella arcába a szegényekről és a gazdagokról, pedig szegény ökológus akkor még meg sem született. Bellát óriási tudásvágy feszíti, éjjel-nappal olvas, amit persze Wedderburn állandóan meg akar torpedózni, ellehetetleníteni, és mindenkitől el akarja szeparálni. "Eltakarod előlem a napot", mondja Bella Wedderburnnek olvasás közben, és ebben minden benne van. A női létezés minden aspektusa érintve lesz egy idő után: öregedés, sisterhood, saját test feletti rendelkezés, mindezt Lánthimosz még politikai kontextusba is helyezi. "Saját termelési eszközeink vagyunk", mondja a filmben egy szocialista prostituált. Egyetlen ember van, aki nem akarja Bellát leuralni, megfélemlíteni és elszeparálni a világtól, Max McCandles (Ramy Youssef), a vőlegénye, akivel persze nem lesz olyan egyszerű egybekelni. Ahogy Bella fokról fokra öntudatra ébred és felfedezi a múltat, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy csak a halállal érkezhet el saját szabadsága. Kérdés, kinek a halálával?

Jelenetek a filmből

És van itt valami rettent különös. A 2024-es Oscar-díj jelöltjei között három film – Barbie, Egy zuhanás anatómiája és a Poor Things – ugyanarról szól. Felnőtt egy olyan filmrendező generáció, akik figurális és narratív megoldásaikkal felszabadították a kamerát és a forgatókönyvet a patriarchális tudattalan és a maszkulin egoizmus alól. Kiszabadították a nőket a vastüdőben töltött idő alól. Az Egy zuhanás anatómiája a hétköznapok patologizációs gyakorlatát, a Poor Things egy tablószerű fejlődéstörténetet, a Barbie pedig egy átesztétizált álomvilágból való felébredést ábrázol. Közös bennük, hogy a szadista és voyeur férfiösztönök által tárgyiasított nőket aktivizálják, és megszakítják az elbeszélő filmek azon küldetését, hogy a férfi számára fenyegető nőket kasztrálják. Beintenek a hollywoodi filmek illuzionizmusának, és aláássák az uralkodó reprezentációt azzal, hogy a nőt kultúra formáló, új társadalmi szubjektumként ábrázolják. Véletlen-e, hogy a három film közül kettőben szóról szóra elhangzik egy nőhöz intézett mondat: "Te egy szörnyeteg vagy". A Poor Things-ben Mark Ruffalo mondja Emma Stone-nak, amikor világossá válik számára, hogy autonóm nő. Az Egy zuhanás anatómiája-ban Samuel vágja a felsége fejéhez ugyanezt, amikor az nem hagyja magát.

A Poor things progresszív, filozofikus film, amely kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt, de nem azért, mert Emma Stone maszturbál benne, inkább filmnyelvének kódolt szándékával és atonális zenéjével. Mark Ruffalo mókás, Emma Stone mindig jó, Willem Dafoe is, de ami igazi meglepetés volt, az Hanna Schygulla (Martha) nyúlfarknyi szerepe. ∗∗∗∗∗

Bechdel-teszt pozitív

* Hiányod maga a sötétség, 2023